Csing-juan és Martin Heidegger –

Homérosz φύσις-fogalma kapcsán

A Lét és idő egyik sarkalatos paragrafusa szerint az emberi ittlétet – hamisítatlan kikérdezése érdekében – mindenfajta hagyományos fogalmiság mellőzésével szükségeltetik a maga átlagos mindennapiságában megragadnunk. Nyilvánvaló hát, hogy a kifaggatott létező, az ember számára környezete sem elsődlegesen a teoretikus-tudományos szemlélődés közömbös objektuma, tárgya (gondoljunk csak mindennapi háztartási gondjainkra). Sokkal inkább a körültekintő-hasznosító látásmód számára megmutatkozó „kézhezálló”, vagyis az eszközszerűség ember által használatba vett világa ez a környezet. Következésképpen, hogy kissé előreugorjunk, „az erdő erdészet, a hegy kőbánya, a folyó vízierő, a szél a »vitorlákban« szél”. Ezzel szemben „a botanikus növényei nem árokparti virágok, egy folyó földrajzilag rögzített »eredete« nem »földből előtörő forrás«”.1

Ami azt illeti, mi éppenséggel e két végleten, teória és praxis fogalmi dichotómiáján túl keresnénk valamiféle viszonyulási lehetőséget vagy megoldást környezetünkre, a természetre – ha ugyan tényleg van ilyen, és nem a vonatkozó kérdést magát kell megkérdőjelezni. Egy olyan nézőpontot, mely tehát se nem a bogarászó, a természetet objektív tényálladék gyanánt firtató szaktudósé, se nem a maga munkáját ugyancsak annak önfeledt magától értetődőségében nap mint nap végző fakitermelőé. Előbb azonban a mindennapi tevés-vevés hasznosító, azazhogy – heideggeri szlengben – „körültekintő” látásmódjának becserkészése végett rövidre szabott kerülőt teszünk.

„A zen-buddhista mesterek legismertebb mondásai közé tartozik Csing-Juannak, Huj-neng egyik tanítványának mondása, mellyel a Kr.u. 7. században a zen-buddhizmus véglegesen gyökeret vert Kínában. Ez a mondás megragadja a mindennapi életbeállítottságból eredő és a sajátos misztikus tapasztalat közti mélyreható különbséget. Csing-juan azt mondja: »Mielőtt harminc évig tanulmányoztam volna a zent, a hegyeket hegyeknek, a vizeket pedig vizeknek láttam. Amikor mélyebb tudásra tettem szert, elértem egy olyan pontra, ahol láttam, hogy a hegyek nem hegyek, s a vizek nem vizek«.”2 A történet hőse, Csing-juan legelső,  „természetes” látásmódja alighanem az embert mindennapi technikai tevés-vevésében uraló önfelfogásának feleltethető meg. Bár meghökkentően hangzik, ám e cselekvésrutin közepette lehetséges, hogy ez a bizonyos szubjektum tulajdonképpen mégsem önmaga. Hiszen nem az előtte feltáruló dolgok sajátos létmódja szerint tájékozódik, hanem csak azoknak az emberi felhasználhatóság számára rendelkezésre állított mivolta szerint. Idegen marad számára a „lenni-hagyás”, Csing-juan második pillantása (vagyis a „ráhagyatkozás”, die Gelassenheit – mondaná Heidegger), mely látásmódban a vizek már nem vizek… Rejtve marad előtte, hogy mik is lehetnének a felhasznált fenomének valamire való alkalmasságukon túl, hogy vajon „az »utile«-n túlmenően mint »pulchrum« is felfoghatóak-e”.3

És most visszatérnénk a heideggeri „kézhezállóhoz” és az eszközökhöz. Ez a bizonyos, a Lét és időben – vélhetőleg a nyugati filozófiai hagyomány agyonteoretizált szubjektumkoncepciójával szembeni argumentáció okán – oly hangsúlyossá váló „körültekintő” viszonyulás utólagos technicizálódása sem veszélytelen. Miben is állna ez utóbbi, a technika mint olyan lényege?

Heidegger egyik későbbi írása szerint a „ki-követelésben” (Herausfordern), mely oly módon viszonyul a természethez, hogy megköveteli „energiájának” kiszolgáltatását. Földünk jelenlegi állapotában ilyesfajta „ki-követelések” és „elő-állítások” viszonyrendszerébe ágyazott raktára a nyersanyagoknak. Fehér M. István Heidegger-parafrázisában: „A vízi erőmű nem úgy van a folyóba beépítve, mint a régi fahíd, mely évszázadok óta köti össze a két partot; valójában nem is a vízi erőmű van a folyóba beépítve, hanem sokkal inkább fordítva: a víz áramlása van az erőműbe be-építve. A Rajna mint ami az erőműbe van beépítve, s a Rajna mint Hölderlin költői műve – a két kifejezés jelentése közti mérhetetlen távolság jól példázza az új világban végbement változást. A Rajna persze továbbra is annak a vidéknek a folyója marad – de hogyan? Mint egy kirándulásokra megrendelhető objektum, melyet egy, a maga iparát ott berendezett utazási iroda bocsát rendelkezésre.”4

De hol itt a baj? – kérdezhetné, tán joggal, derék fakitermelőnk és szaktudósunk. Nos, az ember követelőzését csak annyiban képes véghezvinni, amennyiben ő maga is éppen a természeti erőforrások kikövetelésére van – az általa állítólagosan uralt technika kváziönműködő logikájánál fogva – egyre sürgetőbben, nap mint nap kikövetelve. Ismerős kifejezésekkel élve: „emberanyag” vagy „emberállomány” (és lásd a humánerőforrás-menedzsmentről szóló szakkönyveket). Technicizált tudását alkalmazó ember, de valójában csak „alkalmazott”. A természet feletti rendelkezésre rendelt, tudásának alkalmazására alkalmazott – Heidegger Die Frage nach der Technik című írása szerint.

Úgy tűnik tehát, valóban gond van természetfogalmunkkal. Mögé kellene lépnünk, hogy valamivel alaposabban szemügyre vegyük.

„Abban a korban, amikor a nyugati filozófia a görögöknél első ízben kibontakozott […], a létezőt φύσις-nek nevezték. Ezt a létezőt jelölő görög alapszót »természet«-nek szokták fordítani. A latin natura fordítást használják fel, ami tulajdonképpen azt jelenti: »megszületni«, »születés«. Ez a latin fordítás azonban kiszorítja már a görög φύσις szó eredeti tartalmát, lerombolja a görög szó tulajdonképpeni filozófiai megnevező erejét”5 – állítja Martin Heidegger Bevezetés a metafizikába című előadásában.

Ami azt illeti, megbízható filológiai források tanúsítják, hogy dolgok összességének gyűjtőfogalmi értelmében vett φύσις – amelyből később az ember, pontosabban a technika számára „elő-állított” nyersanyagraktár lehet – a görög filozófián belül is csak viszonylag kései fejlemény.6 A περὶ φυε΄ως (A természetről) könyvcím, melyet a preszókratikusok munkái rendszerint viselnek, későbbi peripatetikus toldalék. A szó régebbi jelentése sokkal inkább az egyes egyedi dolgok lényegi természetét jelöli.7 A kérdés csak az, hogy a dolgoknak ez a bizonyos – ógörög értelemben vett – természete, φύσις-e miben áll.

A φύσις szó, későbbi naturánk gyökere tulajdonképpen a keletkezésnek egy bizonyos fajtájával kapcsolatos. Igei alakban a φυ΄ω annyit tesz: „nőni”, „növeszteni”. Közelebbről a φύσις antik fogalma arra a kérdésre válaszol, hogyan is válik valami azzá, ami ő maga. Hiszen a φυναι nem más, mint a növekedés és az előállás folyamatisága; φύσις tîn o)/ntwn, „a dolgok természete” pedig azok növekedése – mely magában foglalja azt az eredetet is, amelyből kinőttek és mindig újra kinőnek, vagyis azt a bizonyos valóságot, mely a tapasztalatunkban megnyilvánuló dolgokat megalapozza.8 Ilyen értelemben a görög φύσις egy olyasfajta keletkezésnek a fogalmát jelöli, mely nem a semmiből kiindulva, creatio ex nihilo módjára történik, hanem az alak (a forma) egy már meglévő lehetőségéből bontakoztatja ki önmagát.

Természetfogalmunk eredete a stabil növényi forma kibontakozására utal – és nem annyira az animális keletkezésre, amelyet ógörög nyelven általában a *gen- tövű szavakkal fejeznek ki. A növénymag lényegi természetét, alakját önmagából, saját lehetőségéből kiindulva valósítja meg. A keletkezés tehát itt az illető, formáját már eleve magában tartalmazó létező lényegi természetének (ön)kibontása. A létező mintegy önmagától, „természetes úton” jut el önmagához, miközben nem érintkezik a semmivel, nem határolja le keletkezési folyamatának kezdeténél a nemlét. Önmagát megképző átmenet valósul itt meg a lehetőségtől (mely állapotban a dolog alakja implicit, általános) a megvalósulásig. Az útvonal során a dolog alakja úgymond explicitté válik, specifikálódik, egyediesül. (Úgy tűnik, hogy még Arisztotelész is, aki ugyanerről a folyamatról nemegyszer erőteljesen erotizált formában számol be, mindvégig a szó régebbi szemantikai mezejében mozog. A természetes vágyakozás a létre a kozmosz legelementárisabb szintjétől – hiszen, mint mondja, az anyag úgy törekszik a formára, megvalósulásra, miként a nő a férfira – egészen annak metafizikai csúcsáig érvényes marad. Isten is kinei= de\ w(j e)rw/menon – „úgy mozgat, mint a szeretett lény.”9)

A növényi növekedés példája kapcsán azonban nemcsak annak a föld felett lejátszódó, látható („el-nem-rejtett”) stádiumára kellene gondolnunk, hanem arra a felszín alatt lezajló folyamatra is, amely által a föld a gyökereken át növénnyé válik, növényként valósul meg.10 A föld itt egy olyan általánosságnak az állapota, amelyből kilépve a növény önmagává válik. Ily módon bizonyos értelemben minden egyes növény a maga alapvető természetét, φύσις-ét tekintve azonos (mégpedig átalakult föld, a föld aktualitása), ám a maga sajátos, egyedi módján. Általános és egyedi egyszerre: az egyediesült és ezáltal megvalósuló általános. Ebben a folyamatban tehát az általános természet, a föld nem közvetlenül képezi a növényt, hanem oly módon, hogy egyúttal mindig rejtve is marad abban, amiben megvalósul. Megmutatkozás és elrejtőzés, fény és árnyék játéka lesz a φύσις. Rejtőzködő lét, amely a megmutatkozó létezőt önmagához segíti, ám azáltal nyilvánul meg, hogy ő maga rejtve marad.11

Homérosz Odüsszeiájában Hermész istennek előbb ki kell ragadnia a növényt a földből, az elrejtettség állapotából annak érdekében, hogy annak φύσις-ét (lényegi természetét) demonstrálja Odüsszeusznak. Mint kiderül, gyökere fekete, vagyis a rejtőzködés negativitásában van, ám mégiscsak ez a bizonyos rejtőzködő az, ami a gyógynövényt fehér (megmutatkozó, sőt megmutatkozásában tündöklő) viráglétében megalapozza. Szó szerint: „és fűziszét megmutatta nekem [και΄ μοι φυ΄σιν αυτουε΄δειξε]: fekete [με΄λαν] volt gyökerénél, virágja ellenben mint a tej [ga/lakti]”.12 Ez a növény mint létező is azáltal önmaga, hogy egyesíti magában a minden növény számára közös ősalapot (a földet) a maga sajátos, egyedi természetével (azzal, hogy gyógynövény).

Az ógörög φύσις-fogalom egyszersmind egy olyan keletkezési folyamatot is jelöl, amely éppen a maga folyamatiságában stabilitást eredményez, épít ki a léten belül. A regenerálódás képessége ez: a keletkezés, mely rögvest az elmúlás veszélyével fenyegetne, érintkezik a megszilárduló, stabil léttel, φύσις-szel. Nyers fordításban: „mint amilyen a levelek keletkezése [φυ΄λλων γενὲ], olyan az embereké is: a leveleknél egyeseket a szél a földre szór le, ám újakat növeszt rügyezve a fa, ha a tavasz ideje közelít. Így az emberek keletkezése is: az egyik növeszt, a másik elmúlik”.13 Változatlan φύσις-ét, természetét tekintve ember és növény között tulajdonképpen nincs is igazi különbség: az eredendően termő önmagát plántálja tovább, saját magát regenerálja más és más létezőkben, növényi, emberi és állati formákban, szinteken. Mi több, e regenerálódási folyamat során, annak ellenére, hogy a konkrét falevelek (a φύσις egyedi megnyilvánulási formái) mindig váltakoznak, a fa mégiscsak egy és ugyanaz marad, és éppen változóként, keletkezésében pihen és nyugszik önmagában.14

A keletkezésben és az elmúlásban tehát az állandó újraképződés stabilitása, „örök visszatérése” mutatkozik meg. Annak léte, ami sohasem kezd el és sohasem szűnik meg változni, nem más, mint visszatérés: önmaga re-produkálása, re-generációja – a természet ön-újratermesztése. Mindeközben, a keletkezés és az elmúlás folyamatai során persze (mintegy mellékesen) kiépül a létező hogylétének és éppen-így-létének állandósága is, mivelhogy ez a folyamat nem valamiféle vaktában történő, összevissza kapkodó diffúz mozgás, hanem az energeia, a megvalósulás önbeteljesítő iránya. A dolgok lényegének, φύσις-ének változhatatlanságát így nem érinti a megképződési és keletkezési folyamatok hullámmozgása. Ez a bizonyos játék mint a lét töretlen lejátszódása állandó lehet.

Összegezve, Heidegger modorában: „Mit mond mármost a φύσις szó? Az önmagából felnyílót (például egy rózsa kibomlása), a magát megnyitó kibontakozást, az ilyen kibontakozásban megjelenésbe-lépést és az abban való tartózkodást és megmaradást, röviden szólva a felnyíló-időző működést nevezi meg.”15

Csakhogy a rejtőzködni szerető és szemérmes φύσις önmagát spontánul megnyitó „el-nem-rejtettsége” helyett természethez való viszonyulásunkat – és ez önmagunk emberi természetére is érvényes (!) – jelenleg a követelőző és erőszakos technikai felfedés uralja. Az elrejtőzésből való kihozásnak elvileg persze nyitottan kell hogy maradjanak más módozatai is (melyek közül a technika csak ez egyik). Ez azonban már nem elméleti kérdés.

Hogy zárjuk a kört, „Csing-juan sem fejezi be azzal a felismeréssel, hogy a hegyek nem hegyek, s a vizek nem vizek. Sokkal inkább azt mondja: »Most, mikor megértettem a Zen legbensejét, leltem csak nyugalomra. Egyedül azért, mert a hegyeket ismét hegyeknek, a vizeket pedig vizeknek látom«”.16

JEGYZETEK

  1. Martin Heidegger: Lét és idő. Osiris, Bp., 2001. 91.

  2. Lásd Helmuth Vetter: Heidegger gondolkodása a misztikus hagyomány fényében (Hermeneutikai megfigyelések). Exitentia Vol. II/1992/ – Fasc. 1-4. 174. Az idézet forrása Alan W. Watts: Zen-Buddhismus. Tradition und lebendige Gegenwart. Reinbek, 1961. 158.

  3. Uo. 175.

  4. Fehér M. István: Martin Heidegger. Egy XX. századi gondolkodó életútja. Második, bővített kiadás. Göncöl Kiadó, Bp., 1992. 307. Az eredeti szöveget lásd Martin Heidegger: Die Frage nach der Technik. 22. In: Vorträge und Aufsätze. Neske, Pfullingen, 1954.

  5. Martin Heidegger: Bevezetés a metafizikába. Matúra, Bp., 1995. 8.

  6. Az alábbiakhoz lásd Thomas Buchheim: Vergängliches Werden und sich bildende Form. Überlegungen zum frühgriechischen Naturbegriff. In: Archiv für Begriffsgeschichte 41/1999.

  7. Ennek alátámasztása végett általában Hérakleitoszra szokás hivatkozni, aki kijelenti, hogy a dolgok kutatásának szenteli magát „fölfejtve mindent természete szerint (kata\ fu/sin) és megmagyarázva, hogyan van”. Lásd Hérakleitosz B 1. (ford. Kerényi Károly) In: Görög gondolkodók (I). Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1996. Cziszter Kálmán és Steiger Kornél fordításában: „minden egyes dolgot megkülönböztetek fölépítése szerint (kata\ fu/sin) és kimutatom, hogyan van.” In: G. S. Kirk–J. E. Raven–M. Schofield: A preszókratikus filozófusok. Atlantisz Könyvkiadó, Bp., 1998.

  8. Vö. Werner Jaeger: Die Theologie der milesischen Naturphilosophen. In: Hans-Georg Gadamer: Um die Begriffswelt der Vorsokratiker. Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt, 1968. 53. sk.

  9. Metaphysica XII 7: 1072 b 1. Halasy-Nagy József fordítását lásd Arisztotelész: Metafizika. Lectum Kiadó, Szeged, 2002.

10. A növény Arisztotelésznél nem más, mit a földnek a megvalósulása; szó szerint a növény nem más, mint föld: kai\ ta\ futa\ [...] gh=j e)stin. De anima III 13: 435 b 1.

11. Lásd Hérakleitosz B 123. töredékét Kerényi Károly fordításában: „A természet rejtekezni szeret.” In: Görög gondolkodók (I Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1996. Cziszter Kálmán és Steiger Kornél fordítási javaslata alapján: „A (dolgok) természet(e) rejtőzködni szokott.” In: G. S. Kirk–J. E. Raven–M. Schofield: A preszókratikus filozófusok. Atlantisz Könyvkiadó, Bp., 1998.

12. Homérosz: Odüsszeia. X. 303–304. Devecseri Gábor fordításában: „földből tépte ki, és mindent jól megmagyarázott. / Éjszinü volt a gyökér és tejszinü volt a virága.”

13. Homérosz: Iliász. VI 146–149. Devecseri Gábornál: „Mint levelek születése, olyan csak az embereké is. / Földre sodorja a lombot a szél, de helyébe az erdő / mást sarjaszt újból, mikor eljön a szép tavasz újra: / így van az emberi nemzet is, egy nő, más meg aláhull.”

14. „Ami változik, megpihen” – mondja Hérakleitosz is; B 84 a töredék Kerényi Károly fordításában. In: Görög gondolkodók (I).

15. Martin Heidegger: Bevezetés a metafizikába. Matúra, Bp., 1995. 8.

16. Helmuth Vetter: i. m. 180. Az idézet forrása Alan W. Watts: i. m. 159.