Králik Loránd A pálya széléről
Már lassan egy éve, hogy bejelentették: 2004 nyarán megkezdődik az észak-erdélyi autópálya építése. A helyhatósági választások második fordulója előtt, felforgatva a korábban elkészült menetrendet, a román kormány hivatalosan is megnyitotta a sztrádaépítést a Kolozs megyei Tordaszentlászlónál. A munkagépek látványos felvonulását azonban több hónapon keresztül tartó csend követte, és az útépítő is csak a helyi logisztikai bázisai létrehozásán munkálkodott. A nyomvonal mentén fekvő területek kisajátítása nagyon nehézkesen indult be. Kilenc hónappal a hivatalos kezdés után az autópálya nyomvonalát bejárva a munkálatok előrehaladását, a kisajátítások ütemét, az érintett települések vezetőinek várakozásait próbáltam feltérképezni. Reméltem, hogy találkozom olyan emberekkel is, akiket nemcsak „meglegyintett” az autópálya szele, de máris a boldog, netán az elégedetlen kisajátított földtulajdonosok közé tartoznak.
Tordaszentlászló. Itt található az a logisztikai bázis, amelynek felavatásával 2004. június 16-án beindult a legnagyobb szabású erdélyi infrastrukturális fejlesztési projekt, vagyis megkezdődött az észak-erdélyi autópálya építése. A bázis, amely a dombok közé zárt, főleg román lakosságú Rákos falu határában épült, személygépkocsival a februári fagyban és hóban sajnos megközelíthetetlen. Látnivaló sem sok akad ilyenkor, mert az építkezés folytatását az időjárási viszonyok nem teszik lehetővé. A község polgármesteri hivatalában Tamás András polgármester készségesen válaszol kérdéseinkre.
– Jelenleg hogyan áll az építkezés?
– A munkálatok most éppen állnak, hiszen a nagy hidegek, a mínusz húsz fok körüli hőmérséklet gátolta az útépítőket a munkában, de tudomásunk szerint folytatni fogják. A Bechtel cég képviselői azt mondták, hogy az ellentmondó nyilatkozatok ellenére tovább építik az utat. Az első, kilométeres útszakasz már megvan, még nincs ugyan leaszfaltozva, de az alapozással elkészültek. Indulnak tovább. A napokban jártak erre. Megkérték az embereket, hogy engedjék őket a földjeikre. Azt ígérték, hogy megtérítik az idei terményt is.
– Ez azt jelenti, hogy ezeket a földeket még nem sajátították ki?
– Mi a papírokat már régen átadtuk, de a tulajdonjogot még a mai napig sem tudták rendezni. Már korábban kijött az első kormányhatározat, abban községünkből huszonhárom földtulajdonos szerepelt, közülük tizennyolc személlyel sikerült is lerendezni az ügyet, ezek egy része (tizenkét személy) már számlát is nyitott, és át is utalták nekik a pénzt.
– Mi történt a többiekkel, akik szerepelnek a jogszabályban, ám még nem kaptak pénzt?
– Jogi problémák merültek fel a rendezetlen tulajdonviszonyok miatt, örökösödési huzavonák. Van, akinek Magyarországon él a gyereke, de van, hogy a tulajdonjogi bizonylat még a nagyszülők nevére volt kiállítva, és nem sikerült rendezni az örökösödési tárgyalásokat.
– Ez azt jelenti, hogy az útépítők egyáltalán nem nyúltak még azokhoz a területekhez, amelyeknek a tulajdonviszonya nem rendezett?
– Dehogynem. A másik gondunk éppen az, hogy az útépítők nem veszik figyelembe, milyen mértékben sikerült rendezni a tulajdonviszonyokat: ők dolgoznak a nyomvonalon, s ebből nekünk egy csomó gondunk van. Az útépítők az emberektől nyilatkozatot kérnek, hogy átadják a területet, amelynek ügyét később majd rendezik. De a földtulajdonosok félnek ezt aláírni, mert nem tudják, mikor fizetik majd ki a pénzt, dilemmában vannak, az idénre bevessék-e azt a területet vagy nem. Sőt, mivel az útépítés csak egy részét érinti a földjüknek, azt sem tudják pontosan, mennyi marad nekik, amin tovább gazdálkodhatnak. Így inkább otthagyják, mert bizonytalanok, és azt mondják magukban: nem fektetek bele most egy csomó pénzt, hogy szántsak vagy vessek, amikor lehet, hogy tavasszal már munkagépek fognak ott elhaladni, és mindenen keresztülmennek. Persze ők is érzik, hogy az útépítés országos érdek, s valójában nem is akarnak ellenállni vagy akadályozni a folyamatot.
– Komolyabb viták nem voltak az útépítőkkel?
– Rákoson volt csak egy háznál komolyabb vita, ugyanis az épületet le kell bontani, mert ott halad majd el az út. Megvolt az eredeti útvonal, amely nem ott haladt volna el, de egy nap aztán elkezdtek méricskélni az illető háza mellett, bementek a kertjébe is, de előtte nem szóltak senkinek. A tulajdonos megijedt, s joggal jött hozzánk felháborodva, hogy engedélye nélkül léptek a területére. Mi nem tudtunk semmit az ügyről. Írtunk Bukarestbe, hogy lehetőleg próbáljanak visszatérni ahhoz a nyomvonalhoz, amiben eredetileg is megegyeztünk, hogy ne ütközzön az emberek érdekeivel az útépítés és lehetőleg ne éppen a házuk fölött menjen majd el a forgalom.
– Voltak kiméretlen földek is a területek között, amelyeket az autópálya érint?
– Igen, voltak. Tudni kell, hogy a község területén mintegy négyszáz személyt érint majd az autópálya. A földterületek itt nagyon kicsik és hosszúak, úgymond nadrágszíj-parcellák. Öt-, hat- vagy tízáras földterületekről van szó. Ezek nagy része ki volt mérve, de a kiméretlen földeket, amiket érint a nyomvonal, átadták a helyi tanácsnak, hogy gyorsabban haladjon a kisajátítási folyamat, és ha megállapítjuk, kinek a birtoka, akkor majd átadjuk a pénzt. A tisztázatlan tulajdonú területek tehát hozzánk kerültek, hogy ez ne lassítsa a kisajátítások ütemét. Egyébként most is jelentkeznek olyanok, akiknek a napokban állítottunk ki birtoklevelet.
– Azokat, akik már megkötötték a szerződést, könnyen meg lehetett győzni?
– Nem is annyira meggyőzésről volt szó. A területek értékét egy egyetemi tanár állapította meg. Kijöttek, mintákat vettek, és azt mondták, hogy a földterületek értéke itt 1,8 és 4,9 euró között változik négyzetméterenként. Persze, ennél jóval kisebb volt a felvásárlási ár, hiszen korábban nem sokan vettek földet a külterületeken, mert be kell vallanunk, nem nagyon jó minőségű földek találhatók abban az övezetben.
– Spekulánsok nem jelentek meg a környéken, hogy felvásároljanak nagyobb területeket?
– Egyáltalán senki nem érdeklődött a földek iránt. Amiket régebben eladtak zsebszerződésekkel, azokat most próbálják legalizálni, a nevükre átíratni, de újabb vásárlók az építkezés beindulása óta nem jelentek meg.
– Vettek fel embereket az útépítéshez a környékről?
– Vettek, sőt még több személyt szeretnének alkalmazni márciustól, amikor kitavaszodik, s újból megindulhatnak a földmunkák. Aki jelentkezik, azt nagyjából mind alkalmazzák is. Más kérdés, ki, hogyan állja meg a helyét a munkában.
– A felvonulási területre a községtől vettek bérbe területet. A Bechtel azóta még jelentkezett Önöknél újabb területek bérlését igényelve?
– Először egy húszhektáros területet béreltek ki, most azonban egy újabb huszonöt hektáros területre is igényt tartanak, amire már szerződést kötöttünk. Erre főleg azért van szükségük, mert községünk területéről két irányba is építkezhetnek: Gyalu, illetve Torda felé is.
– Megfelelő bérleti díjat fizetnek ezekért a területekért?
– Az elsőért nem fizettek olyan jó árat, hiszen akkor még mi is inkább arra törekedtünk, hogy megfogjuk az útépítőt, hogy itt építse ki a bázisát, s ezért csak évi 0,1 eurót kértünk négyzetméterenként, de azóta újabb számításokat végeztünk, és a második terület bérleténél végül is 0,3 euróban egyeztünk meg. Éves viszonylatban ez több mint hárommilliárd lej körüli többletbevételt jelent a községnek, ami azért nem kevés. Ezzel meg lehetünk elégedve, hiszen ennyi pénzt húsz év alatt sem tudnánk kitermelni azokból a községi földekből. Egyébként az építőkkel úgy egyeztünk meg, hogy vannak olyan települések, ahol a lakosok kérésére az utakat leaszfaltozzák. A befolyó pénzt is erre költjük, s ennek függvényében számítottuk ki a bérleti díjat.
– A község területén nem lesz letérő?
– Nem, csak Gyalunál és Tordaszentmihályon.
– Ez azt jelenti, hogy a község inkább csak az autópálya káros hatásait érzékeli majd a nyomvonal átadása után?
– Ha nem lesz letérő, sokkal kevesebbet érzünk majd az autópálya gazdaságélénkítő hatásából. Lehet, hogy a község területén épül majd egy motel vagy egy benzinkút, ami valami bevételi többletet eredményezhet nekünk is, de valójában csak átszeli a nyomvonal a község területét, és a forgalom beindulása után a szennyezett levegőn és a zajon kívül nem sok más hatást tudunk majd érzékelni az autósztráda jelenlétéből. Sajnos úgy látom, hogy az autópálya még azokat is elijeszti, akik korábban itt vásároltak hétvégi házakat, mert itt csend volt, és Kolozsvár is közel fekszik. A magyarfenesi telkek eddig például nagyon keresett területek voltak, de úgy tűnik, most ezt a részt elhagyják, és inkább Tordaszentlászló fölött keresnek telkeket.
– A nyomvonal hol fogja metszeni a jelenlegi megyei utat?
– Tordaszentlászló és Magyarfenes között. Négy települést érint majd: Rákost, Magyarfenest, Tordaszentlászlót és Sztolnát.
– Hány családot érint a földvásárlás?
– Négyszázat, de közülük egyelőre csak huszonhárom került be abba a kormányhatározatba, melynek alapján el lehetett indítani a kisajátítási eljárást. Ezek közül egy család szentlászlói, egy fenesi, további huszonegy pedig rákosi. A tordaszentlászlói Tamás Kis család esetében még tisztázni kell az örökösöket, ott az volt a gond, hogy először elhibázták az adatokat, aztán a birtoklevélen szereplő apa elhunyt, majd miután az örökösödési eljárást lefolytatták, az örökösök anyja is elhunyt, és az egyik gyermek Magyarországon van, úgyhogy ez tovább bonyolította a helyzetet. Magyarfenesen, a Bazsó családnál már egyértelműbb a helyzet.
Szikrázóan napfényes reggel. Tordaszentlászlón a Tamás Kis családot keresem, de nem találok senkit otthon. Magyarfenes felé veszem az irányt, ahol a másik – a kártalanításhoz úgymond közelebb álló – család lakik. Az út gödrös, valóban ráfér a javítás. Lefékezek egy pillanatra azon a helyen, ahol a két falu – Tordaszentlászló és Magyarfenes – között lehömpölyög majd az aszfaltcsík a dombról, és elhalad a megyei út fölött. A házak itt valóban elég közel lesznek a nyomvonalhoz. A későbbiekben, ha a forgalom beindul, lehet, hogy hangfogó falakra is szükség lesz.
Magyarfenesre érve letérek a főútról. Az oldalsó utcákban szinte a gépkocsi alját éri a hó és a jég. Traktornyomban araszolva haladok előre, igyekszem állandó sebességet tartani, nehogy elakadjak, mert akkor csak munkagépek vonszolhatnak ki. Bazsóék utcájába már nem is merek behajtani. Amúgy is csak a második ház, morfondírozok. A kapu nyitva, köszönésemre senki sem válaszol. Miután belépek a kis udvarra, a konyhából mocorgás hallatszik. Jó helyen járunk, mondja Bazsó Péter felesége, Ibolya, és hozzáteszi: hátha majd tudok segíteni, hogy tisztábban lássa az amúgy eléggé kusza helyzetet. A dolgok ugyanis nincsenek annyira rendben, ahogyan azt a polgármesteri hivatalban gondolják. Szerinte összecserélték a földeket. Mutatja az iratokat, hozza a birtoklevelet is és magyarázni kezd:
– Nagyapánk elhalt a háborúban, s ez a föld most ötünké, az öt unokáé. A polgármesteri hivatalnál félretették az én részemet is, az unokaöcsémét is, s mi megegyeztünk egymás között, hogy a kapott pénzt majd elosztjuk. Most ellenben egy újabb papírt kaptunk Bukarestből. Nem értjük, hogy ez mit jelent.
– Szerződést még nem kötöttek a kisajátításra?
– Nem. Beszéltünk ugyan valakikkel, akik a tulajdonpapírjainkról felírták az adatokat, s másolatot készítettek a buletinünkről. Azóta azonban nem sok történik: néha kapunk egy-egy papírt, amivel felmegyünk a hivatalba, de egyelőre nem mozdul semmi. Itt van összekészítve
– Mekkora területet érint a kisajátítás?
– Hát, valamivel több mint négy árat, de szerintem itt is valami félreértés van. A polgármesteri hivatal tisztviselője azt mondta, hogy a föld az uram birtokívén van, de ez nem igaz, mert ez az édesanyám birtoklevelén szereplő hét árban van benne. Valamikor ez egy terület volt, egy 35 áras, de ötfele osztották.
Sajnos a birtoklevélen szereplő telekkönyvi számok és a határozatban található számok egyáltalán nem egyeznek, még csak nem is hasonlítanak egymáshoz. Bazsóék mégis meg vannak győződve, hogy a kisajátítás a feleség által örökölt földet érinti, nem pedig azt, amely a férj nevén van. Ez azért nem mellékes, mert Bazsónénak az édesanyjától örökölt föld fejében kapott összeget meg kell feleznie egy másik örökössel, s nem szeretnének emiatt a családban nézeteltérést támasztani. A november 2-i keltezésű határozatot egyébként csak február 10-én postázták, s egy héttel később jutott el a címzetthez. A határozat értelmében a kolozsvári regionális úthatóság szerződést köt a címzettel, a fetüntetett összeget – mintegy 84 millió lej értékben – átutalják a címzett által megjelölt számlára. Folytatom a kérdezősködést:
– Eddig semmi más nem történt, csak behívatták önöket a hivatalba?
– Kétszer jártunk ott. Itthon is voltak, aztán hívattak a kultúrházba, ott is be kellett mutatni az iratainkat, fénymásolatot csináltak róluk. Aztán jött augusztusban egy határozat, most meg, nemrég, februárban az utolsó irat, de még senki nem tárgyalt velünk.
– A földjükön végeztek-e mérést, vettek-e talajmintát?
– A tavaly nyáron ástak arrafelé. Nem a mi földünkön, hanem annak a tájékán. De a szomszédaink még nem kaptak ilyen papírt. Ez a föld különben is nem a Rákos felőli oldalon van, hanem a túlsó oldalon, a Padon. A falubeliek nem is akartak hinni nekünk, hogy mi már kaptunk ilyen iratot Bukarestből, mert rajtunk kívül még senki sem kapott. Egyelőre mi sem tudjuk, hogy mit kezdjünk ezzel.
Időközben megjön a házigazda. Bazsó Péter megerősíti a felesége által mondottakat. Belátják, hogy az ügyüket elintézni nem tudom. Legalább írjanak róla, mondják, amikor elbúcsúzom.
Bazsóék esetéből arra következtetek, hogy ezen a környéken kissé nehezen megy a kisajátítás. Ebben az ütemben haladva nehezen lesz itt egyhamar autópálya. Sok helyen rendezetlen a tulajdonviszony, a falvak lakói – főleg a románul nem jól beszélő helyi magyarok – nehezen igazodnak el a hivatalos papírok útvesztőiben. Ez utóbbiak sem éppen segítik a tisztánlátást, ha egyszer nemigen derül ki belőlük, hogy mikor és kivel kötnek szerződést a kisajátítandó területek birtokosai, vagy mi lesz a következő lépés, amire számíthatnak. Látható, hogy jelentősen fel kell gyorsítani az ügyintézést, ha azt szeretnék, hogy legalább 2011-ig elkészüljön az útszakasz a határtól Marosvásárhelyig. A Kolozs megyei település határában elhaladó szakaszt elvileg már 2008 végéig át kell adni.
Tóti község Margittától alig hat kilométerre, a megyeszékhelytől, Nagyváradtól mintegy ötven kilométerre található, északkeleti irányban. Itt épül az észak-erdélyi autópálya második romániai csomópontja, s a falu közelében van a második felvonulási terület, ahol már 2004-ben megkezdődött az építkezés. Az út mindkét oldalán hídlábakra utaló alapozás. Bár a munkagépek nem dolgoznak, és a betonöntvények körül sem látni munkásokat, az építkezés itt lassan ugyan, de szemlátomást halad. Erről tanúskodnak az útépítő honlapjára feltett fotók is, amelyek havi rendszerességgel mutatják be, hogyan haladt az építkezés. A munkaterületeken látni embereket, és azt lehet érzékelni, hogy az építkezés környéke nem elhagyott.
A községházán tumultus. Tucatnyi ember tolakszik a bejárati folyosón. A térképeket és a kifüggesztett közleményeket vizsgálgatják. Ők is autópálya-ügyben vannak itt. Hamarosan előkerül Vincze Nándor, Tóti alpolgármestere, aki irodájába tessékel. Elviharzik mellettünk a polgármester is; éppen a kisajátítások miatt folyó per egyik tárgyalására igyekszik Margittára. A falubeliek szinte percenként ránk nyitnak, mindenki szeretne választ kapni egy-egy kérdésre.
– Hogyan állnak a kisajátítással Tóti község területén?
– Elkezdődött a kisajátítás: egy részét már megoldottuk. A tulajdonosok egy része meg is kapta a pénzt. A többi ügy rendezése folyamatban van. Községünket 6,8 kilométer hosszan szeli majd át az autópálya. Több mint ötven hektárnyi terület kerül kisajátításra. A földtulajdonosok nagyjából Tóti és Bisztraterebes falvak lakói.
– Okozott-e nagyobb gondot a kisajátítás?
– Egy nagyobb terület miatt – mintegy harmincan vannak tulajdonosok – perbe is kerültünk. A földreformkor, 1945-ben osztották ki a falubeliek között, de nem parcellázták fel, s a telekkönyvekben sincs nyoma. Tulajdonosaik csak 1951-ig használták, akkor bekerült egy társulásba, majd a kollektív gazdaság tette rá a kezét. 1991-ben a tulajdonosok nagy része visszaigényelte, de mivel társulásba adták be, a területeket nem mérték ki. Kiderült az is, hogy a százhektáros parcellából csak vagy hatvan hektárt igényeltek vissza, a többi a helyi tanács tulajdonában maradt. Volt vagy öt tulajdonlap, azokat a földeket betábláztatták a telekkönyvi hivatalnál. Így azonosítani lehetett, hogy ki kinek a szomszédja. Amikor a többi tulajdonos eljött ide a hivatalba, már emlékeztek, hogy ki volt a szomszédjuk, s rendre rekonstruálni lehet az 1940-es évek végének tulajdonviszonyait. Azért fordultak a földtulajdonosok bírósághoz, hogy állapítsák meg pontosan, kinek hol helyezkedett el az egykori földje, ugyanis most, a kisajátításnál az autópálya nem egyforma részeket vág le a parcellákból, s így a kártalanítás összege sem azonos. Emiatt a bíróság fel is függesztette itt a kisajátítási folyamatot, s amíg az ügy le nem zárul, nem is lehet folytatni. Remélhetőleg most tavasszal befejeződik: február végén, március első napjaiban tanúk meghallgatásával igyekeztünk rekonstruálni az 1945-ös parcellák elhelyezkedését.
– Ez azt jelenti, hogy az építkezés is leállt?
– Azon a területen, amelynek a tulajdonviszonyát már sikerült rendezni, és amely már ki is van fizetve, az építkezés folyik. Nem kisajátított területhez az útépítők nem nyúltak Tóti területén. Autópálya-nyomvonalat itt, községünk területén még nem építenek, csak a munkaterület rendezéséhez fogtak hozzá, illetve a majdani felüljáró hidak alapozásához.
– A helyi tanácstól nem vettek bérbe földet felvonulási terület céljára?
– Nem, tőlünk nem béreltek földet, de eredetileg úgy volt, hogy magánszemélyektől valóban bérelnek földterületet. A végén azonban a kérdést mégis úgy rendezték, hogy a felvonulási területnek használt földet kisajátították.
– Hány embert érint a kisajátítás?
– Nagyon sokat, mintegy 230-at. Számuk az utóbbi időben tovább szaporodott, ugyanis megváltozott az eredeti terv, s a megyei út nyomvonalát is el kell tolni, s ez újabb területeket érint.
– A megyei út módosított nyomvonalát is ugyanaz a cég építi meg?
– Természetesen, így egyeztünk meg.
– Hány földtulajdonos kapta már meg a kisajátítási szerződés után járó összeget?
– Nálunk összesen huszonhárman kötöttek ilyen szerződést, s a magyar faluból, Tótiból egyelőre csak két család: a Szilágyi és a Balogh család. A többség bisztraterebesi, ugyanis a felvonulási terület közelebb van a falujukhoz.
– Hogyan folyt maga a kisajátítási folyamat?
– Miután megtörtént a parcellázás, s a földtulajdonosokat sikerült azonosítani, behívtuk őket, s másolatok készültek a személyazonosságukat és a tulajdonjogukat igazoló iratokról. Ezek alapján született meg a kisajátítási határozat, amelyben tételesen feltüntették a kisajátításra kerülő földterületeket. Ennek alapján a kisajátítási bizottság, amelyben a község képviselői is jelen vannak, felkérte a földtulajdonosokat, hogy jöjjenek szerződést kötni, s valamennyiükkel megkötöttük a szerződést, amelyben az összeget is rögzítettük.
– A szerződéskötés alku alapján zajlott?
– Ott nemigen alkudozott senki, mert a kisajátítási határozatban nagyon kedvező árak szerepeltek, meg igazából erre nem is nagyon volt lehetőség.
Amikor elmondom az alpolgármesternek, hogy fel szeretném keresni azokat, akik a faluban már megkapták a kártérítést, Vincze Nándor készségesen felajánlja, hogy elkísér. Segítségével valóban gyorsabban találom meg az érintetteket, s a falubeli előtt az embereknek is könnyebben megered a nyelvük. Először Szilágyi László portájára nézünk be, aki büszkén mondja:
– Nekünk megvolt a hagyatéki tárgyalásunk, s a papírjainkat rendben is találták. A föld is egyformán volt elosztva háromfelé. Nem is kellett menjünk többet sehova, csak bankszámlát nyitni Margittára.
– Mikor tudta meg, hogy a földje beleesik a nyomvonalba, s magukat kártalanítani fogják?
– Először a nénémnek a fia, Szellő István tudta ezt meg a tavaly nyáron. Ő is járt többet utána az elején. Azután behívattak minket is a polgármesteri hivatalba, s ott elmondták, hogy miről van szó, elvittük a birtoklevelet meg az örökösödési papírokat, ezeket már korábban beszereztük. Mondta is, aki megnézte őket, hogy itt
– És a szerződéskötésnél hogyan folyt az ártárgyalás?
– Nem volt ott semmilyen ártárgyalás. (Dehogynem volt, hát akkor írták alá a szerződést – szól közbe az alpolgármester.) Az igaz, hogy már előre az értesítésben, amit kaptunk, benne volt, hogy mennyit kapunk majd, sőt a bizottság is mondta, amikor aláírtuk a kisajátítási szerződést, hogy mennyivel számolunk, de az már papírra volt vetve.
– Elégedett volt az árral? Ha ezt a földet két évvel korábban akarta volna eladni, mennyit kapott volna érte?
– Mi nem adtuk volna el ezt a földet, úgyhogy nem is tudom, hogy mennyit kaptunk volna érte. Nekünk ott kereken egy hektárunk van, s most 9,6 árat vettek el, s ezért 274 millió lej kaptunk, ez pedig háromfelé oszlott, mert hárman voltunk testvérek, örökösök. Egy birtoklevelen szerepeltünk mind a hárman, de külön kötöttek velünk szerződést, s amikor csinálták a papírokat, azt tanácsolták, hogy az összeget már eleve tegyük háromfelé, három különböző bankszámlára. Aztán megkaptuk Bukarestből az értesítést, hogy öt napon belül mehetünk a pénzért, s az úgy is volt. Lefogtak ugyan valamennyit, vagy négyszázezer lejt bankköltségre, de az egész pénzt felvehettük a Margittán nyitott bankszámláról.
– Ön akkor tehát elégedett?
– Hogyne volnék elégedett. Bárcsak az egészet elvitték volna! Korábban úgyis legfeljebb húszmilliót kaptunk volna hektáronként, s most nem egészen tíz árért kaptunk tízszer annyit.
– Mi lesz a megmaradt földdel: megművelik, vagy más céljuk van vele?
– Ez egy egyenes terület, jó föld. Ötszázkilencvenöt méter hosszú. A kisajátított részt kimérték, a többit pedig tovább műveljük mi. Mi már tudunk is dolgozni, hiszen a kisajátítási szerződés alapján a topográfus pontosan kijelölte, hogy mit vesznek el, s mi marad a miénk.
Lám, egy elégedett ember! Némi elégtétellel indulunk tovább a másik itteni lakoshoz. Szabó Magda, a Balogh-földek örököse készségesen fogad.
– Nekünk huszonnyolc árból öt ár területünk esett bele, s meg is kaptam 208 millió lejt érte. Voltak itt a váradiak, megkötöttük a szerződést, mondták, hogy nyissunk egy bankszámlát, aztán jött Bukarestből egy papír, közölték, mennyit kapunk, és mikor vehetjük fel a pénzt.
– Elégedettek az összeggel?
– Hát én nem tudom, hogy így jó vagy nem, de inkább úgy érzem, hogy jó.
– Miért, két évvel ezelőtt mennyit kapott volna ezért a földért?
– Nem tudom, nem értek a földhöz, de majdnem semmit nem kaptunk volna akkor.
– A maradék földdel mit csinálnak?
– Az én nevemen van. Meglátjuk, hogy bennhagyjuk a társulásnál, vagy mást csinálunk vele. Ha valaki jó árat ad, annak eladjuk. Mostanában azonban azt mondogatják mifelénk, hogy valami befektetők jöhetnek, akik jó pénzért megveszik, úgyhogy azt hiszem, érdemes lesz kivárni, hogy mi legyen vele.
Tóti központjában elbúcsúzunk Vincze Nándortól.
– Ha legközelebb erre jár – mondja bizakodva –, már biztosan többen lesznek azok, akiknek a helyzete rendeződött.
Nagyvárad felé haladva betérünk a Berettyó melléki nagyközségbe, Szalárdra. A valamikori mezőváros tanácsa most azért hadakozik, modernebb szóval: lobbizik, hogy közlekedési csomópont épüljön a község területén is, ahogyan a Bechtel eredeti tervrajzain szerepelt. A jelek szerint erre kevés az esély, mert túl közel van a bihari csomópont. Légvonalban onnan alig öt-hat kilométerre épülne a szatmári út és a nyomvonal találkozásánál az első romániai le- és felhajtó. A szalárdiak attól félnek, hogy csomópont hiányában ők csak a sztráda káros hatásaiból kapnak ízelítőt. A községházán Nagy Miklós polgármester távollétében Kendi Dezső alpolgármester fogad. Csak úgy árad belőle a panasz:
– Mi nagyon szeretnénk egy lehajtót a község területén. Az eredeti tervben benne is volt, s a Bechtel cég képviselői azt ígérték, hogy itt is építenek le- és felhajtót. A Bechtellel azóta nem beszéltünk. Az idén februárban azonban megjelent egy cég, amely az autópálya mentén húzódó területek azonosításával foglalkozik. Az ő térképeiken nem szerepel már az a le- és felhajtó, amely az eredeti tervrajzokon még rajta volt. Mi ebbe nem tudunk belenyugodni, s mindent megteszünk azért, hogy feljárat épüljön a község területén, mert ez a település szempontjából nagyon fontos lenne. A nyomvonal mentén különben már
– A nyomvonal Szalárd községben hány személy területét érinti?
– Körülbelül kétszázötven telken vonul át az autópálya nyomvonala. Nálunk a tulajdonjogok rendezettek ugyan, de más jellegű problémáink vannak. Itt ugyanis a térkép tízezres léptékben készült el, míg a telekkönyvi kivonatokat a 2880-as léptékű térképhez viszonyítva adták ki. Ezzel eddig nem volt gond, míg a társulások működtek. Azonban négy évvel ezelőtt, mikor a társulások egy kivételével megszűntek a községben, a földtulajdonosok elfoglalták a saját területeiket. Most ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy amennyiben én a nagyszüleim földjét a saját nevemre akarom telekkönyveztetni, ez csak akkor lehetséges, ha a korábbi, tízezres léptékű térkép szerint kiadott birtoklevelemet átjavíttatom 2880-asra. Ez pedig
–
– Mekkora területet érint az autópálya? Felmérték már a földeket Biharon?
– A nyomvonal hossza községünk területén 7,8 kilométer, a kisajátítandó földterület pedig meghaladja az ötven hektárt. A polgármesteri hivatal szerepe tudtommal a földterületek azonosításával véget ér: a következő lépés a felmérés és az üzletkötés, amelyben mi már nem veszünk részt. Tudtommal azonban a felmérést még nem kezdték meg, talajmintákat sem vették.
– Úgy látom, nemcsak öröm csendül ki a hangjából, amikor az autópályáról beszél, hanem aggodalom is…
– Mi nem tudunk felhőtlenül örülni annak, hogy az autópálya érinti községünk területét, és közlekedési csomópontot is építenek itt. A kedvező, gazdaságélénkítő hatások mellett ugyanis számolunk a kedvezőtlen környezeti hatásokkal is. A legnagyobb gondunk az lesz, hogy itt épül meg az első romániai le- és felhajtó, ami azt jelenti, hogy a Nagyvárad felé községünkön áthaladó forgalom a sokszorosára nő majd, amit útjaink, utcáink már most sem nagyon bírnak. Szorgalmazzuk ugyan a települést elkerülő út megépítését, erre azonban mindmáig nem kaptunk kedvező választ. Ha ez a kérdés megoldódik, az sokat könnyítene a helyzetünkön.
Találok egy olyan helyi lakost is, aki nem feltétlenül örül annak, hogy területét kisajátítják. K. I. (neve közléséhez nem járult hozzá) úgy véli, hogy az autópálya átadása után értékesebbek lesznek azok a területek, amelyek az első romániai közlekedési csomópont mellett megmaradnak tulajdonosaiknak. Szerinte még a legjobb kisajátítási árnál (ami körülbelül négyzetméterenként hét euró) is jóval többet kérhetnek (akár 18–20 eurót) nagyobb, összefüggő területekért egy külföldi befektetőtől. Két éve ugyanezek a földek 20–30 millió lejt értek hektáronként. Most az állam által fizetett hektáronkénti ár 2,5–3 milliárd lej körül mozog. Megjelentek a környéken az ingatlanbefektetők is, akik már korábban felverték négyzetméterenként három euróra az árakat azokon a helyeken, amelyek nem esnek ugyan bele a jövendőbeli sztráda nyomvonalába, ám közel fekszenek ahhoz. Mostanában azonban nincsenek eladó területek, mindenki inkább kivár.
Biharon, az autópálya által érintett legnyugatibb településen véget ér sztrádaügyben folytatott vizsgálódásom. „A pálya széléről” megállapíthatom, hogy az egész folyamat még nagyon az elején tart. A 415 kilométernyi nyomvonalból még csak egy kilométer épült meg, az is csak félig, a mintegy tíz-tizenkét ezer földtulajdonos közül 2005 tavaszáig mindössze negyvennyolc kapott kártalanítási határozatot, s ezek alig fele látott pénzt eddig. A következő hat évben mintegy háromezer hektárt kell kisajátítani, ami a legóvatosabb becslések szerint is 150 millió euró körüli összeget tesz ki. Ennek a pénznek mintegy harmada erdélyi magyar gazda, földtulajdonos bankszámláját gyarapítja. A pénz azonban csak az egyik esély a gazdasági megerősödésre, amit az autópálya kínál. A többit is érdemes lesz kihasználni.
Bár most még nagyon lassan araszol előre a nyomvonal, azt máris észre lehet venni, hogy az útépítők tanultak a kisajátítás kezdeti nehézségeiből, s elkezdték azokat a területeket is felmérni, ahová csak egy-két év múlva jutnak el a munkagépek, mint például Szalárd vagy Bihar esetében. Még néhány év, és nem a pálya széléről írhatok, hanem arról, hogy – nemcsak átvitt értelemben – valóban pályára álltunk.