Általános szempontok

A múlt évben megkezdett észak-erdélyi autópálya-építés projektje, amely ma Európa legnagyobb infrastrukturális beruházása, megvalósulása során következményeiben egy Észak-Erdély nagy részét magában foglaló, több tízezer négyzetkilométeres terület életviszonyait és ezen keresztül kultúráját, civilizációját és külső képét fogja történelmi mértékkel rendkívül rövid idő alatt minden bizonnyal alapvetően átalakítani. A Románia és Erdély számára új korszak kezdetét jelző folyamatok azonban már néhány évvel korábban megindultak annak nyomán, hogy a román politika felelősei egyértelműen elkötelezték országukat az euróatlanti integráció, azaz a nyugati orientáció mellett. Ezáltal Románia is részesévé vált annak az 1990 után kibontakozott mély sodrású globális folyamatnak, amely kontinensünkön legszembetűnőbben az Európai Unió határainak kiterjesztésében és az Európa–Amerika szövetségi kapcsolatok új alapokra helyezésében nyilvánul meg.

Mindez témánk szempontjából arra irányítja a figyelmet, hogy az elkövetkező évtizedekben Romániában általában és az autópályák által érintett régiókban, így Erdélyben különösen rendkívül erőteljes, komplex modernizációs folyamatok szerepével kell számolnunk. (Nem szoktak ilyenre gondolni, de ez Magyarországra, különösen annak határ menti, gyengén fejlett régióira is számottevő, hosszabb távon bizonyára mindenképpen kedvező hatást fog gyakorolni.)

Most már Erdélynél maradva, a meginduló fejlődési pálya történelmi előzménye vagy inkább előképe a dualizmus kori Magyarország lendületes, de az első világháborúval megszakadt, szűk négy évtizedes modernizációs hulláma. Az ezt követő hetven év ebben a régióban a nyugati fejlődéstől való eltávolodást, majd a második világháború után a teljes elszakadást hozta magával, a szovjet típusú berendezkedés társadalmi, gazdasági, környezeti, intézményi és nem utolsósorban mentális rommezőit hagyva az új irányokba tájékozódó mai és jövendő generációkra.

Közben azonban – nyolc évtized elteltével – az elsüllyedt magyar birodalom helyett, most már a Fekete-tengerig terjedő akciórádiusszal, új modernizátorok léptek színre: az Európai Unió és más módon az Egyesült Államok, amelyek az alapvető játékszabályok (jó esetben értékválasztások) mellett a modern technológiák és a társadalmi know-how termékeinek korlátlan piaci (és részben nem piaci) kínálatát nyitották meg, a minőségi választás felelősségének terhét természetesen a felhasználóra hagyva.  

A történelmi örökség jó része súlyos és sötét, a megnyíló lehetőségek pedig páratlanok, szinte mesések. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a modernizáció kétélű folyamat, egyszerre épít és rombol, létrehoz és megszüntet, nem mindegy tehát az, hogy ezek a hatások a társadalmat milyen állapotban érik, és az mennyire lesz képes kreatív válaszokkal az új kihívásokat a maga javára fordítani. Különösen élesen és sürgetően vetődik majd ez fel azokban a régiókban, amelyeket az autópálya kiépítése közvetlenül, vagy az ehhez kapcsolódó úthálózat-fejlesztés és koncentrált tőkebeáramlás révén közvetve érint.  

A továbblépés a mai helyzetben már nem egyszerűen szegénység vagy gazdagság kérdése, hanem egyszerre globális szintű és helyi tudás, ezen alapuló hosszú távú tervezés és innovációs képesség függvénye. Ez persze a társadalomban a kiinduló állapotokhoz képest sok tekintetben alapvető mentális változásokat és újfajta kulturális magatartást feltételez, de az ilyen törekvéseket az Európai Unió nem jelentéktelen pénzforrásokkal és erőteljes külső politikai és gazdasági ösztönzésekkel is segíti. A kedvező irányú változások szempontjából kulcskérdés, hogy Erdélyben is olyan megfelelő színvonalú, összetételű és létszámú szakértelem álljon rendelkezésre, amely ténylegesen képes a hosszú távú fejlesztési célok érdekében dolgozni és a szükséges tudástőkét felhalmozni. A továbbiakban vázolni szeretnék néhány olyan megkerülhetetlen és egyre sürgetőbb teendőt, amelyet annak érdekében kell elvégezni, hogy Erdély rendkívül gazdag, de vagy a szegénység, vagy a hirtelen gazdagság és a mindkettőhöz gyakran társuló tudatlanság következtében gyorsan pusztuló épített öröksége és a hozzá kapcsolódó táji értékei minél nagyobb mértékben válhassanak a jövő civilizációjának szerves részévé. Az emlékanyagra történő konkrét utalásokban azokat a régiókat veszem figyelembe, amelyeknek a fejlődésére a majdani észak-erdélyi autópálya megítélésem szerint lényeges hatással lesz. Ez a terület az autópálya nyomvonala által érintett megyéken kívül  a földrajzi adottságok  által meghatározott kapcsolódó közlekedési hálózat alapján a Székelyföld és Beszterce megye.

Az erdélyi örökség jelentősége a változó világban

A most minket közelebbről érdeklő autópálya környezetében lévő régió alapvetően olyan kultúrtájként fogható fel, amelynek nagy részét, döntően a középkor második felétől az ember alakította, kisebb része – főleg a Székelyföld erdős hegyvidékein – még őrzi az őstáj jellegzetességeit is. Az örökség építészeti része a római kor kevés helyen látható maradványaitól eltekintve a 10–11. századtól folyamatosan bővülő és igen változatos együttest alkot. A mai településhálózat meghatározó része a 13–15. században már létrejött. Ennek megfelelően a városközpontok szerkezete, de számos fontos épülete is a középkor emlékét őrzi, a mai összképet viszont jellemzően a 19–20. század helyi jellegzetességeket mutató építészete határozza meg. A városi építészet mellett ennek az örökségnek fontos részét képezik a magyar és német falvak gyakran középkori állapotban fennmaradt templomai, a románok egyházi építészete és különösen fatemplomai,  a középkori várak, az arisztokrácia és a nemesség gyakran több száz év történetét dokumentáló kastélyai és kúriái, továbbá a polgári kor megannyi jellegzetes épülettípusa mellett a 19. századi iparosítás műszaki emlékei és sok száz faluban a rendkívül gazdag és változatos népi építészet egyedi alkotásai, sőt akár az egész településre kiterjedő, a 19. század vége óta keveset változott együttesei.

A Romániában már zajló nagyarányú és minden jel szerint gyorsuló ütemű gazdasági és társadalmi változások várhatóan alapvető, és esetenként igen gyors lefolyású funkcióváltáshoz vezetnek majd az ottani igen gazdag természeti és kulturális örökség nagy részében. Elég, ha ezzel kapcsolatban itt csak a tulajdonviszonyok folyamatos változására, az egykori állami tulajdon magánosítására, a tőke korábban e térségben gyakorlatilag nem ismert és egyre növekvő szerepére és mindezek következtében a gyökeresen átalakuló és számos átmeneti formát produkáló érdekviszonyokra utalunk. Könnyen belátható, hogy mindezek alapján az örökség egyes elemeit és egészét illetően is hatalmas lehetőségek és ugyanilyen, ha nem nagyobb léptékű veszélyek együttes jelentkezésével kell számolni. Ennek jelentőségét akkor érzékeljük legjobban, ha figyelembe vesszük, hogy Nyugat-Európában az örökséghez való viszony a társadalom identitásának, kulturális minőségének különlegesen fontos eleme, és kezelése módjától függően ez az örökség lehet a gazdaság fejlesztő faktora, de válhat deficit forrásává is. Jól tudjuk, hogy a mai helyzetben nemcsak Romániában, hanem a posztkommunista világ nagy részében is elsősorban még az utóbbi szerep a jellemző, mivel a régi és az új tulajdonosok többsége a birtokában lévő értékek fenntartásához és gondozásához sem anyagiakkal, sem szellemi felkészültséggel nem rendelkezik, és az ilyen értékeknek a szakszerű kezeléséhez szükséges szakértelem is alig áll rendelkezésre.

Adottságok és feladatok

Az épített örökség kiemelt jelentőségű részét képezik a műemlékek, illetve azok együttesei. (Műemlékeken ez esetben a törvény erejével ilyennek nyilvánított, tehát értékük és – legalábbis elvileg – gondozásuk tekintetében példaerejűnek tekintett és annak minősített alkotásokat értem.) Ezeknek a kezelése a társadalom számára mind erkölcsi, mind pedig szakmai szempontból irányadó. Az erdélyi műemlékvédelemben két európai intézményi hagyománynak volt szerepe. 1920-ig a magyar intézményrendszer működött itt, 1920-tól pedig a román intézményrendszer hatáskörébe tartozik, de 1940–1944-ig Észak-Erdélyben az akkori államhatár-változás következtében rövid időre ismét magyar fennhatóság alá került. A műemlékek mai állapota szempontjából meghatározó súlyos negatívum, hogy 1977-ben elnöki rendelettel tényleges utód nélkül feloszlatták a román állami műemlékvédelemnek a 19. század vége óta működő szervezetét, természetesen megvonva az addig e célra fenntartott pénzkereteket. Ezzel megszakították a sok évtizedes szakmai tapasztalat folyamatosságát. Ehhez járult, hogy ugyanebben az időszakban a legtöbb, a kulturális örökség korszerű kezelése szempontjából alapvető diszciplína oktatása Románia valamennyi egyetemén megszűnt. (Vö. Giurescu Dinu C.: The Razing of Romania`s Past. US/ICOMOS, Washington, D.C., 1989. 40. skk.) Ezt a csapást a román műemlékvédelem azóta sem tudta kiheverni. Nem véletlen például, hogy műemlékjegyzéket (először és) utoljára 1956-ban (!) tettek közzé. És azon sem lehet csodálkozni, hogy az erdélyi épített örökségre vonatkozó tudományosan megalapozott ismereteink is messze elmaradnak a kor színvonalától. Ma még nemigen készítenek Romániában időtálló területrendezési, megyei vagy régiófejlesztési terveket (számos alapfeltétel hiányzik ehhez), de hamarosan eljön az ideje, amikor a korszerű technikák ezen a téren is polgárjogot nyernek, és akkor hiányozni fognak az adott terület épített örökségének értékeit hitelesen megjelenítő előmunkálatok. A következmények nyilvánvalók: az értékek tömege pusztul el és fog elpusztulni, anélkül hogy egyáltalán tudomást vehettünk volna róluk. Azért baj ez, mert eredményes fejlesztő tevékenységet egy településen vagy egy kistérségben, de nagyobb régióban is csak a meglévő természeti, táji, esztétikai, szellemi és anyagi értékekre alapozva lehet építeni, ehhez pedig értelemszerűen teljes körű ismeretekre van szükség.

Ezért tehát a legfontosabb kutatási feladat a legtágabb értelemben vett műemlékek szakszerű számbavétele és közzététele. Miről is van szó?

Az örökségi értékek védelmének, szakszerű gondozásának és gazdaságilag megalapozott hasznosításának alapvető előfeltétele, hogy a rá vonatkozó szakismeretek a hatóságok számára és a társadalom, mindenekelőtt persze az érintett tulajdonosok széles köreiben könnyen hozzáférhetőek legyenek. Ezért alakult ki a műemléki inventarizáció sokfelé ágazó tudományos műfaja.  Ennek differenciált technikáit több mint másfél évszázad óta Európa műemlékekben (és anyagi erőforrásokban is) gazdag országaiban folyamatosan finomítják, és ma már a szofisztikált megoldások gazdag lehetőségei állnak bárkinek a rendelkezésére.

Az inventarizáció jelentőségének jobb megértése érdekében vessünk egy futó pillantást annak tartalmára és európai történetére.

A műemléki topográfiai kutatás és inventarizáció Európában olyan törvényi háttérrel rendelkező, alapvetően állami költségvetésből finanszírozott folyamatos és intézményes alapkutatási tevékenység, amely egy adott ország területén található valamennyi, a mindenkori (és egyre komplexebbé váló) (mű)emlék fogalom körébe sorolható tárgy teljes körű tudományos dokumentációján és helyszíni vizsgálatán alapuló értelmező leírására és közzétételére irányul. Inventarizáción ebben az összefüggésben mindazokat, az idők folyamán kialakult tudományos tevékenységek, illetve szakmai műfajok összességét érthetjük, amelyek segítségével a műemléki nyilvántartás mindenkori felelősei a rájuk háruló rendkívüli méretű feladat minél kielégítőbb megoldására törekedtek. Ilyenek a különféle hivatali nyilvántartások, leltárak, „kis-” és „résztopográfiák”, városképi vizsgálatok, katalógusok stb., de ebbe a gyűjtőfogalomba sorolható a műfaj „zászlóshajója”, az ún. nagytopográfia  is. (Szakmai körökben nagytopográfiának, Németországban Großinventarnak nevezett kiadványtípus nyújtja az egy-egy közigazgatási terület – lehet az akár egyetlen település, de egy megye vagy tartomány nagyságú területi egység is – építészeti értékeinek legteljesebb, szinte monografikus alaposságú feldolgozását.) 

A fentiekkel függ össze, hogy a műemléki topográfia és inventarizáció, Marosi Ernő megfogalmazásával élve, „évtizedek óta a professzionális öntudat alapkérdése” Nyugat-Európában. Professzión itt – első megközelítésben – a művészettörténet tudományát és a műemlék-, illetve örökségvédelemmel kapcsolatos más tudományszakok széles körét kell értenünk.

Az érintett főbb tudományszakok, illetve szakterületek a művészettörténet mellett: a régészet, település- és várostörténet, urbanisztika, építészettörténet, kertépítészet-történet, néprajz, népiépítészet-történet, ipartörténet, újabban a cégtörténet, kartográfia stb. Más megközelítésben itt utalni kell a műemléki topográfiai tevékenység eredményeiben érdekeltek, azaz a hasznosítók körére is. Az örökségvédelem intézményein kívül ilyenek pl. a várostervezés (már ahol van ilyen), a település- és vidékfejlesztés, ezen belül ingatlangazdálkodás (pl. kastélyok, kúriák esetében), közművelődés, oktatásügy, idegenforgalom különböző szakterületei stb.

Megjegyzendő, hogy intézményes és folyamatos topográfiai tevékenység nélkül a szóba jövő szakmák közötti szerves együttműködés – legalábbis az örökségvédelem és -gondozás vonatkozásában – nem képzelhető el. Ennek hiányában a komplex programokat megkövetelő – európai uniós forrásokhoz való hozzájutás az örökségvédelem fontos stratégiai területein illuzórikussá válik.

Hogy a korszerű műemléki inventarizációs tevékenység dimenzióit érzékelhessük, vessünk egy pillantást a nyugat-európai gyakorlatra. A műemlékekre vonatkozó ismeretek rendszerezett összegyűjtésének igénye intézményes keretekben a napóleoni államrend és adminisztráció kiépülése kapcsán indult meg. Mai, a német nyelvterületen elterjedt és a kelet-közép-európai régióban mintának tekintett módszerei és alapvető kiadványtípusai a 19. század utolsó negyedében, illetve az azt követő századforduló első évtizedében már kialakultak. A második világháború utáni korszakban egyre komplexebbé váló műemlékfogalom kapcsán az 1970-es évektől az inventarizáció formáiban is lényeges tartalmi gazdagodásnak és műfaji differenciálódásnak lehetünk tanúi. Mind módszertani, mind pedig elméleti szempontból jelentős újítás volt az André Malraux által ebben az időben „Inventaire général” néven megindított és azóta is megszakítás nélkül működő hatalmas inventarizációs vállalkozás, amely négymillió objektum feldolgozását tűzte ki célul Franciaország területén.

A számoknál maradva: Németországban kb. 850 nagytopográfiai kötet jelent meg 1880 óta, az utóbbi évtizedekben évi átlagban hat-nyolc kötet. Bajorországban 110 ezer műemlék és 600 műemléki együttes szerepel a feldolgozásokban. (Ez objektumban lényegesen magasabb szám!) Hollandiában 1975–2000 között csak az 1850–1940 közötti időszakra vonatkozóan 160 ezer épület topográfiai leírását készítették el, és ennek alapján 160 műemléki együttes határait jelölték ki, de hasonló adatokat idézhetnénk számos más országból is. Az inventarizáció ügye mint az építészeti örökségvédelem és örökséggondozás egyik alapvető előfeltétele az Európa Tanács és más nemzetközi szervezetek fórumain is rendszeresen megjelenik.

Ma már a műemléki inventarizáció az építészeti örökség egészét veszi figyelembe, és azt komplex történeti és funkcionális összefüggéseiben értelmezve írja le. (Ez a gyakorlatban úgy történik, hogy az összefüggéseket megfelelő tanulmányokban a hozzájuk csatolt dokumentáció segítségével mutatják be, és ehhez kapcsolódik az egyedi objektumokat, illetve azok szervesen összefüggő együtteseit tételről tételre ismertető leltár.)

A fentiekben jelzésszerűen érzékeltetett rendkívül kiterjedt és intenzív kutatási és publikációs tevékenység képezi a hátterét és az alapját annak a filozófiai és elméleti alapoktól a praktikus kérdéseken keresztül az oktatásügyig és a kultúrpolitikáig terjedő, mára már könyvtárnyi irodalmat maga mögött tudó szakmai diskurzusnak, amely a nyugat-európai országok többségében az örökségvédelem és -gondozás ügyét a társadalmi nyilvánosság megfelelő színterein hatékonyan napirenden tartja. Más szavakkal: az épített örökség jövőbeli erdélyi hasznosításának és egyáltalán megmaradásának is kulcskérdése, hogy mennyiben és milyen hamar sikerül a Nyugat-Európában már csaknem két évszázados tudományos gyakorlatot tartósan meghonosítani. A feladat első pillanatban reménytelenül nagynak tűnhet, azonban egyáltalán nem megvalósíthatatlan. A későn jövőnek nemcsak hátrányai, de előnyei is lehetnek, pl. azzal, hogy  a legfejlettebb technikák között válogathat, és ilyenek bevezetésére nyílik lehetősége.  

A jelzett folyamatba egy-egy szerencsésebb időszakban már az erdélyi szaktudomány is bekapcsolódott, és különösen az 1990-es évek közepétől fogva német segítséggel az erdélyi német hagyaték egészét sikerült valóban korszerű technikával igen sokoldalúan feldolgozni és részben már közzé is tenni. Ezt a „technológiát” Kovács András professzor irányításával évek óta a Babeş–Bolyai Egyetem művészettörténet szakos hallgatói nyári gyakorlataikon alkalmazzák, és ennek során több, eddig kevés figyelemre méltatott székelyföldi kistérség (pl. Barót környéke, a Felső-Nyárád völgye) településeinek meglehetősen részletes topográfiai adatbázisát készítették el. Persze a szűkös lehetőségek adta keretek között Erdély román emlékanyagával kapcsolatos kutatások is folytak, ezek folytatása és bővítése és a nem román örökséggel való együttlátása és láttatása szintén a vázolt formában felépülő jövőbeli inventarizációs projekt újszerű feladata. Jelenleg még kevés a „hadra fogható” szakember, de az elmúlt másfél évtizedben e téren is jelentős volt a fejlődés. A kommunista diktatúra által megszüntetett tudományágak egyetemi oktatása minden nehézség ellenére új életre kelt, és most már az a legfontosabb feladat, hogy a fiatal szakemberek elé megfelelő szakmai célokat és fejlődési lehetőségeket lehessen állítani. A fenti értelemben vett inventarizációs tevékenység éppen erre nyújthat semmi mással nem pótolható lehetőséget. Olyan szakmai tapasztalatokat halmoz fel és ezen keresztül olyan specializált szakértelmet hoz létre, amely egyrészt az olyannyira hiányzó elméleti és empirikus alapkutatások, másrészt az épített örökség értékeinek védelmét és gondozását elősegítő gyakorlati tevékenységek széles körének fokozatos kifejlődését teszi majd lehetővé. Az elmúlt másfél évtizedben Erdélyben elsősorban civil kezdeményezések folytán komoly erőfeszítések voltak a műemlékügy adósságainak törlesztésére, ennek során nemzetközi kapcsolatok alakultak, az épület-helyreállítás, a műtárgyrestaurálás, a szakmai továbbképzés és felnőttképzés, sőt a műemléki marketing számos technikája vált ismertté, és a pionírok sok mindent – értelemszerűen változó sikerrel – ki is próbáltak vagy éppen alkalmaznak, ezek a tiszteletre méltó erőfeszítések azonban csak akkor emelkedhetnek „küszöbérték” fölé, ha a műemlékügy és műemléktudomány  teljes vertikuma is kiépül. Ezért kell most, amikor ez a korszakos jelentőségű autópálya-építési program elindul, különös hangsúllyal a tudományos kutatás speciális előfeltételeinek megteremtéséről beszélni.