Az utóbbi években egyre többször került Kolozsvár kincses városa tudományos kutatások fókuszába. Szépirodalmi művek és történelmi vagy művészettörténeti írások mellett örvendetes módon a néprajztudomány és az antropológia is kitermelt néhány figyelemre méltó munkát. 2001 és 2003 között zajlott egy nagyobb léptékű nemzetközi kutatás, amely francia, magyar és román szakemberek bevonásával egy minél komplexebb kép felmutatását tűzte ki céljául: Patrimoine et dialogue entre les cultures (Kulturális örökség, kulturális párbeszéd). A kezdeményező szerepét az Université Lumière-Lyon 2. vállalta, és a közreműködő intézmények névsora valójában impozáns: Centrul de Cercetare a Relaţiilor Interetnice (Kolozsvár), Babeş–Bolyai Tudományegyetem (Kolozsvár), ELTE BTK Folklór Tanszék (Budapest), a Debreceni Egyetem Néprajzi Intézete.

Nem véletlen a nemzetközi összefogás, a különböző szemléletek és kutatási iskolák szellemében dolgozó kutatók munkájának összehangolása, mivel a néprajz és az antropológia számára mindig is nagy kérdés volt az, hogyan lehet megragadni a város valóságát. Kolozsvár esetében háromszázezernél több lakossal kell számolni és a közöttük állandó mozgásban és változásban levő viszonyhálóval. Ezért az elkészült tanulmányok a legkülönfélébb témákat dolgozzák fel a táplálkozáskultúrától kezdve az (elvont) etnikai mentalitástérképekig.

Többen foglalkoztunk konkrét szövegelemzésekkel, szövegértelmezésekkel. Számomra azért volt izgalmas feladat az élettörténetek vizsgálata, mert egy konkrét eset tükrében mutatkozott meg maga a város vagy legalábbis annak egyik vetülete. Köztudott – és nem csak a szakemberek körében –, hogy a kommunista éra erőszakos urbanizációs és iparosítási politikája nagymértékben megváltoztatta Kolozsvár arculatát. Azt is tudjuk, hogy a magyarság száma a kritikus 20 százalék alá esett, de az elrománosodási/elrománosítási folyamatokat csupán általánosan, úgymond makroszinten regisztrálta a történetírás. Vegyes házasság esetében az élettörténetek éppen arról árulkodnak, hogy egy általánosan észlelhető folyamatot hogyan lehet léptékcsökkentéssel szegmentálni, vagyis elemeire, konkrét esetekre bontani.

Szeretném hangsúlyozni, hogy az élettörténeteket vizsgáltam, tehát az etnicitással kapcsolatos megállapítások csak ebben a kontextusban fogalmazhatók meg. Bármennyire is sokatmondó, mondhatni árulkodó az élettörténet, mégis „csak” szöveg, amely nem egyenlő a társadalmi térben történtekkel. Az élettörténet fogalmát mint a kutatás eszközét és mint annak tárgyát is használom.1 Maga az élettörténet egy egyéni életpálya története, amely adott kontextusban, adott beszédhelyzetben alakul ki, ez esetben a gyűjtő kérésére. Éppen ezért szubjektív alkotás, amely az életpályát az egyén szemszögéből mutatja be, bizonyos fokú szelekciót feltételezve. Egy narratíva, egy diskurzus, amely a hagyomány által meghatározott, és amely a jelen horizontjából feltáruló múltat beszéli el.2A narratíva felépítése, a szelekció, a kontextus nem egyszerűen az egyéni adottságok függvénye, hanem az individuális élet kulturális és társadalmi dimenziói által meghatározott.3A kulturális dimenzió a közösség elvárásainak megfelelő minták, modellek, stratégiák sokaságából áll, amelyek segítségével az egyén bármely szituációban megoldást talál. Ezen dimenziók ugyanúgy meghatározzák az egyén életútját, mint az élettörténetét.

Beszélgetőtársaim D. István (1933-ban született) és D. Maria (1937-ben született) voltak, akik az 1960-as években költöztek Kolozsvárra, mivel a férj a nehéziparban talált munkahelyet, tehát a már említett iparosítási hullám részesei voltak ők is. Lakást a vállalattól kaptak, mai napig a Györgyfalvi negyed egy csendesebb részén laknak. Az interjúkat külön-külön készítettem, legalább azt szerettem volna kiküszöbölni, hogy közvetlen módon, a szövegformálás fázisában befolyásolják egymás diskurzusát. Az etnikus jegyek megrajzolása ily módon talán a valóságosnál többet mutat, de mindenképpen mást.

D. István Dobokán született, szegényebb családban. Édesapja a falu kovácsa volt, mégis Bonchidára kellett költöznie a biztosabb megélhetés érdekében. Istvánt reformátusnak keresztelték, és magyar iskolába íratták, hiszen a család azon ritka dobokai családok közé tartozott, amelynek nemcsak neve volt magyar, hanem a nyelve is. Kolozsváron a gépipari szakiskolát is magyar nyelven végezte, kihelyezése viszont a Bihar megyei Nucet (Rézbánya) városába szólt, ahol teljesen román környezetbe került. Tökéletesen beilleszkedett ebbe a román nyelvű környezetbe, olyannyira, hogy jövendőbeli felesége előtt hangsúlya sem árulta el nemzetiségét.

Maria Bihar megyében született, egy színromán kisfaluban, amely a Ferice (Fericse) nevet viseli. Ortodox hitre keresztelték, családja pedig az adott társadalmi hierarchiában az egyik legtekintélyesebb volt a faluban. Tizennégy éves korában lépte át először szülőfaluja határát, amikor Nagyváradra került a kereskedelmi szakiskolába. Ő maga is Nucet városában talált állandó munkahelyet, és itt ismerkedett meg Istvánnal, akivel hamarosan összeházasodott. 1966-ban költöztek Kolozsvárra, de ekkor már fiuk iskolás korú volt. Román iskolába íratták őt is, majd később leányukat is, elsősorban azért, mert a családban románul beszéltek. Másrészt, mert házaséletük első szakaszát román környezetben élték le, fiuk románok között nőtt fel, és arra is gondoltak, hogy könnyebben fog majd érvényesülni felnőtt korában.

A férj egyre ritkábban került olyan helyzetbe, amelyben anyanyelvét használta vagy egyáltalán használhatta volna. A családban egynyelvű nyelvi viselkedésre rendezkedtek be, emiatt nem voltak igazán etnikai jellegű konfliktusok, és a tágabb közösség konfliktusos megnyilvánulásai (pedig Kolozsvár nem szűkölködött ilyen tekintetben) sem éreztették jelentősebben hatásukat – nyilatkozták az interjúk során.

Nyilvánvaló, hogy a D. családban asszimilációs folyamat, pontosabban elrománosodás ment végbe. Ezen terminusokat nem pejoratív értelemben használom. Csupán arra utalok, hogy a férj esetében az én újradefiniálása történt meg, ami etnikai síkon érzékelhető. Ennek következtében nem igazán voltak etnikai konfliktusok a vegyes házasságban, de megfigyelhetjük néhány probléma interiorizálódását az élettörténetek vizsgálatakor. Ugyancsak az élettörténet utal arra, hogyan is jutottak ebbe a szituációba beszélgetőtársaim.

A feleség a szülőfaluban elsajátított életmodellt alkalmazta élete különböző periódusaihoz. „Mesébe illő” gyermekkora volt, jó anyagi körülmények között élő családban született, teljesen román környezetben, bölcs apa keze alatt nőtt fel. Mindez egységes modellt biztosított számára, amelyre bármikor alapozhatott. Következésképpen teljesen előítéletmentesen, azaz pozitívan viszonyult más etnikumokhoz. Eu aş fi putut să învăţ şi chineza. Aşa mi-au plăcut limbile străine... Eu aş fi putut să învăţ zece-cinşpe limbi dacă aş fi avut posibilitatea. Singurul lucru care-mi pare rău, că nu mi-a zis vreo profesoară să dau mai departe, să fac o facultate, pentru că am fost foarte isteaţă. (Én még kínaiul is megtanulhattam volna, annyira szerettem az idegen nyelveket. Én meg tudtam volna tanulni tíz-tizenöt nyelvet, ha lett volna lehetőségem. Az egyetlen dolog, amit sajnálok, hogy nem mondta valamelyik tanárnőm, hogy tanuljak tovább, menjek egyetemre, mert nagyon eszes voltam.)

Első találkozása a magyar nyelvvel már gyermekkorában megtörtént, habár ez nem tudatosult benne. Bihar vidékéről lévén szó, több magyar jövevényszót használtak a faluban: cocie (kocsi), obloc (ablak), lipideu (lepedő), tenghi (tengeri). Váradon viszonylag jól megtanulta a nyelvet (habár a kiejtése nem volt tökéletes), és ez hasznára is vált élete során. Tanítgatta gyerekeit, unokáit, ha már a férje nem volt rá hajlandó. Sőt mi több: apoi de exemplu am învăţat să citesc ungureşte, eram foarte curioasă ce scriu fraţii lui, înţelegi? Acum ce pot să... mai ştiu şi eu să citesc un pic ungureşte. (Aztán például megtanultam magyarul olvasni, mert nagyon kíváncsi voltam, mit írnak a testvérei, érted? Most én is… tudok egy keveset magyarul olvasni.)

De nem az etnicitás problémája foglalkoztatja, hanem inkább az otthonról hozott értékek és a család anyagi helyzete. Întotdeauna când lipsea cineva sau se îmbolnăvea, pe mine orice şef de magazin, ori şi unde, fără inventar, fără nimic, mă chema la lucru. Pentru că am fost foarte corectă, nu am uitat niciodată ceea ce a spus tatăl meu... Mi-e ruşine să spun ce pensie am. Am pierdut foarte multe în viaţă pentru că am fost corectă. Singura într-adevăr: omenia am avut peste tot ori şi unde am fost. Dar statuia lu acesta din centru, a lu Avram Iancu ar trebui s-o am eu, ştii, că am fost corectă. (Ha valaki hiányzott vagy beteg volt, engem bármelyik főnök leltár nélkül behívott dolgozni. Mert mindig nagyon becsületes voltam, soha nem felejtettem el, amit az apám mondott… Szégyellem megmondani, hogy mekkora nyugdíjam van. Nagyon sokat veszítettem az életben azzal, hogy becsületes voltam. Az egyedüli dolog, valóban az emberséget, a tiszteletet mindenhol megkaptam. De ennek a szobrát a központból, az Avram Iancuét nekem kellett volna állítsák, mert annyira becsületes voltam.)

Az élettörténetből az derül ki, hogy a feleség részéről minden adva volt, hogy gyermekei legalább kettős etnikai identitást alakítsanak ki a maguk számára. A férj attitűdje volt viszont a meghatározó. Vegyes faluból származott, lényegében vegyes családból is, szerény és változó körülmények között nőtt fel, tehát számára nem volt adott egy olyan egységes modell, amire támaszkodhatott volna. Ezért kötelező módon ki kellett alakítania önazonosságát, hogy megfelelő stratégiákat tudjon kiválasztani és alkalmazni az életben. Ezeket a stratégiákat pedig az a közösség biztosítja, amelyben él az egyén, és amelynek normáihoz adaptálódnia kell.

Láthatjuk, hogy az asszimilációs folyamat a gyerekkorban gyökerezik, később a munkahely, majd a családalapítás is érezteti a hatását. De maga a folyamat az egyén belső szférájában megy végbe, és ha a külső én román identitást is mutat, a belső én eltérő valenciákat konzerválhat. Annak ellenére, hogy a férj igen ritkán használja a magyar nyelvet, nem tartja a kapcsolatot a magyar intézményekkel, román környezetben él, az interjúk során mutatott attitűd arra enged következtetni, hogy érzelmi kötődése a magyar etnikum iránt megmaradt. Kiindulhatunk akár a névből is. A felesége állítása szerint egyes iratokban az István szerepel, másokban a ªtefan. De mindenkinek egyszerűen csak Pityu, még az unokái is úgy szólítják, hogy Pityule. Habár felesége még a nevét se tudta leírni helyesen ismerkedésük első szakaszában, kiemelt szerepet szentel családnevének. Itt szeretnék mondani valami érdekeset. Itt kaptam egy könyvet… az üzletben pár évvel ezelőtt. Az volt a címe, hogy Nume româneşti din România [Romániai román nevek]. Mind nézegettem, eljutottam a D betűig, és megtaláltam a D.-t is. Mondtam magamnak, hogy ez nem létezik. Én nem találtam senkit, akit D.-nek hívtak, és román volt. Erdélyben vannak egypáran, akit így hívnak, de nem sokan. Találtam egy D. bácsit a feleségemnél a munkába… és még egy… öreget itt a zónába, aki csak D., de nem a rokonunk. Ha megnézem a telefonkönyvbe, akkor találok ötöt-hatot, abból pedig négyen unokatestvérek vagyunk [kacag]. [Tehát magyar név lenne.] Az kell legyen, mert nem találtam senkit, aki román… Még hallottam ezt a nevet Magyar-országon. A legtöbb D. itt Erdélyben innen származik, Gyaluból… Ezenkívül a már felsorolt részletek, gesztusok is ezt a kötődést mutatják.

Ha a belső én magyar identitást mutat, a külső én pedig románt, arra gondolhatunk, hogy az egyik álidentitás, legalábbis szociális relevancia nélküli. Azt is feltételezhetjük, hogy a férj esetében ki sem alakult a magyar identitás, de ahogyan gyermekkoráról, a református vallásról vagy a magyar nyelvről beszél, nem erről árulkodik. Bárhogy lenne, a nuceti kinevezés volt a fordulópont. Addig a pontig a magyar nyelv és a református vallás dominál, utána pedig (az élettörténetben eléggé hirtelen) a román nyelv veszi át a vezető szerepet, már nem viselkedik magyarként, nem exteriorizál magyar identitást. Habár a személyiségét megterheli, az ilyen típusú változásokat az egyén nem éli meg tragikusan. Egyszerűen társadalmi adaptációról, beilleszkedésről van szó. Ezek az individuális döntések a meghatározóak egy nagyobb közösség, akár egy nemzet változásának esetében is.4

A családban a magyar nyelv funkciója megváltozott. Când erau copiii mici, ne certam. Să vezi cum ne certam noi ungureşte amândoi, ca să nu ştie copiii că... înţelegi? Ne certam ungureşte (Amikor a gyerekek kicsik voltak, magyarul veszekedtünk. Láttad volna, hogy veszekedtünk magyarul, hogy a gyerekek ne tudják, érted? Magyarul veszekedtünk) – mondta a feleség. Ezen kívül a magyar nyelvet úgy közvetítették a következő generációk felé, mint valami kuriózumot, egzotikumot, fakultatív tantárgyat. Csupán a férj számára őriz még valamit az identifikáló funkciójából.

Jelen esetben a vegyes házasságnak más következményei is voltak. A házastársak két különböző életmodellel indultak útnak, különböző stratégiákkal. A házasság pillanatában szükségszerűvé vált a két modell egyeztetése, új együttműködési stratégiák alkalmazása. Ez a helyzet maga után vonta az értékek újrahierarchizálását, a magyar nyelv elsődleges funkciójának elvesztését. Az egyházzal való viszony is megváltozik. A család egyetlen tagja sem jár templomba, a fiú nem is konfirmált, habár megkeresztelték, a leányt már meg sem keresztelték, hanem ő maga választotta az ortodox, majd házasságkötéskor a görög katolikus hitet. Mindketten románokként nőttek fel, de a népszámláláskor mégis magyaroknak vallották magukat. A tradicionális életmodell, amely a feleség esetében különösen stabilnak volt mondható, megváltozott, elvesztette funkcióját, maga után vonva bizonyos fokú bizonytalanságot az életben, a családi vagy személyes identitás etnikai aspektusainak körvonalazásában. Természetesen nemcsak a vegyes házasság miatt történt mindez, hanem a társadalmi változások következtében is.

Ellenben megmaradtak bizonyos meghatározó értékek, mint a szorgalom, munkabírás, emberség, és valamennyire az előítéletmentesség is, hiszen mind a szülők, mind gyerekeik mindig is elsők voltak a munkában, soha nem ismerték a fáradtságot vagy a lustaságot. És ahogyan a feleség is mondja: Acum, cum să zic eu, într-adevăr este bine într-un fel că... ştiu eu, să te căsătoreşti cu aceeaşi naţiune, ştii? Dar... cum să spun... în schimb, să ştii că căsătoriile acestea mixte, să ştii că ies copii mai deştepţi. De la familiile mixte, mă crezi? (Most, hogy mondjam, egyfelől jó dolog ha… mit tudom én… ugyanolyan nemzetiségű emberrel házasodsz össze, tudod? De… hogy mondjam… ellenben tudd meg, hogy a vegyes házasságokból okosabb gyermekek származnak. A vegyes családok esetében, elhiszed?)

Jegyzetek

1. Niedermüller Péter: Élettörténet és életrajzi elbeszélés. Ethnographia, XCIX. 1998. 3–4. 378.

2. Gyáni Gábor: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Napvilág Kiadó, Bp., 2000. 134

3. David G. Mandelbaum: Egy életrajzi tanulmány: Gandhi. Documentatio Ethnographica 9. 1982. 34–36.

4. Komoróczy Géza: Meddig él egy nemzet? In: Uő: Bezárkózás a nemzeti hagyományba. Osiris Kiadó, Bp., 1995. 287–288.