Kedves Munkatársunk!

A Korunk 2005 márciusában, József Attila születésének századik évfordulója tiszteletére tematikus összeállítást szentel a költő életművének és az életmű utóéletének.

A lapszámban egy ankét keretei között kívánjuk vizsgálni a József Attila-versekhez vezető és azokból kiinduló költői utakat. Az irodalomtörténet és a korabeli kritika egyaránt felfigyelt arra, hogy a hatvanas-hetvenes évek táján az erdélyi magyar költők sok szálon kapcsolódtak a József Attila-művekhez. Kérjük, válaszoljon az alábbi kérdésekre:

1. Hogyan viszonyul a fenti megállapításhoz? Milyen József Attila-képet vetítene vissza a hatvanas-hetvenes évekbe?

2. Érzékel-e valamelyes történeti távolságot a József Attila-költészettel kapcsolatban (ha igen, milyen érveket találna ehhez), vagy éppen az aktualitás tapasztalata határozza meg Ön szerint a József Attila-versek olvasását?

Szilágyi Domokos

Költői szóhasználat. Mindig bosszant, ha szótárban ezt olvasom egy-egy címszónál. Vannak költői szavak és vannak nem költőiek? […]A költői szavak nagy része óhatatlanul azt a benyomást kelti, hogy a költők valamilyen kifinomult vegetarianizmus hívei, akárcsak Lucius, az aranyszamár, ki egy sor izgalmas kalandot él át, míg a megváltó rózsákat lelegelheti. Rózsa, viola és tulipán és, ah, liliom! A patriarchátus beköszöntése óta a nők nem tudnak kiszabadulni a virágoskertből.

József Attila egy tányér krumplipaprikáshoz hasonlítja a gőzölgő lusta falucskát, s ez végigborzong az ember idegein, ha meggondolja, hogy József Attila sok millió kortársa a Luciuséinál kétezerszer gyötrőbb kalandok árán juthatott egy tányér krumplipaprikáshoz.

És nyilván József Attilában is asszimilálódott Ady – balgaság kijátszani őket egymás ellen. Ez sem állott szándékomban. Azt mondottam, s ma is mondom: József Attila közelebb áll hozzánk. Olvasom mai fiatalok verseit – meg nem jelenteket is –, és persze hogy sehol-sehol egy „adyzmus”; de hiszen – ebből is az általam említett tényre lehet következtetni: József Attila-epigonjaink is akadnak; de ami fontos: az a magatartásbeli rokonság, eszmény-közösség, az igazi tovább-élés, mely fiataljaink költészetében kimutatható (Földes László finom elemzése pl. kimutatta Lászlóffy Aladárnál). Ez pedig – ismét csak – nem József Attila kijátszása Ady ellen, hanem puszta tény.

…Mindegy: teljes kötet vagy válogatás – József Attilára mindig s mindenképpen szükségünk van. Egyébként ez a válogatás meglehetősen bőkezű: a Legszebb versek sorozatnak talán legtestesebb kötete. S ez jól is van így – magunkkal vagyunk bőkezűek végeredményben.

„József Attila ismét dantei, goethei teljességgel szemlélte a világot” – írja Bóka László. S ez a tény bennünket, olvasóit, híveit is kötelez. Ahogy maga a költő mondja: „A mindenséggel mérd magad” – s ez nála nem üres szólam. Nála semmi sem üres szólam egyébként.

Ez a költészet mindennapi kenyerünk. Csakugyan goethei, dantei teljesség – s ugyanakkor petőfis, csokonais közvetlenség, hétköznapjaink meghitt társa, bánatunk, örömünk osztályosa, vigasztalónk, ha csüggednénk, buzdítónk, ha lankadnánk, példaképünk mindörökké.

…olvassuk csak el a nagy költők utolsó éveinek termését; alig-alig bukkanunk szokatlan szókapcsolatokra, képre, válogatott stílusfordulatokra – a szó nem fénylik, de arany. Egyszerű mondatainak a költő élete ad művészi hitelt.

József Attila, élete végén, mikor már „nagyon fáj”, így búcsúzik:

Szép a tavasz és szép a nyár is.

De szebb az ősz s legszebb a tél

Annak, ki tűzhelyet, családot

Már végképp másoknak remél.

S – figyeled, kedves olvasó? –: valamirevaló polgári költő azt hiszi (írja mindenesetre!), hogy összedől a mindenség, ha neki vesznie kell – Attila még mindig s mindig is másoknak remél.

Mert az optimizmus, ha fájó is: mégiscsak az egyedüli becsületes eljárás a költészetben.

[– Volt-e olyan írói példaképe, akinek legtöbbet köszönhet?]

– Igen, József Attila!

(Öt különböző írásból állítottuk össze Szilágyi Domokos József Attila-képét, hogy semmiképpen se hiányozzék a Forrás első és második nemzedékét megszólaltató ankétből. Sz. D. megidézése ugyanis elkerülhetetlen – noha nem szerette a Forrás-nemzedék besorolást. Az idézetek lelőhelye: Költői szóhasználat, 1964; Még egyszer, 1969 – válasz az Ady-vitában elhangzottakra; József Attila legszebb versei, 1971 – könyvismertetés; Szilágyi Domokos beszélgetése a szatmári magyar líceum diákjaival, 1972. Az első három és az ötödik A költő életei című, 1986-os kötetben. A negyedik szöveget a Kortársunk, Arany János című, 1967-es kismonográfiából idézzük. – K. L.)

Szilágyi Júlia

1. 1910-ben Ady is, Szabó Dezső is újraolvassák Petőfit. A húszas években Babits újraolvassa Vörösmartyt. A klasszikusok többször meghalnak, és többször feltámadnak. Minden korszak minden nagy életművön elvégzi az újrafelfedezés szertartását. Sokszor évfordulós alkalom se kell, minden ürügy alkalom lehet. Fellapozni elhanyagolt könyvet – a mozdulatból gesztus lesz, a gesztusból esemény.

A hatvanas évek legelején történt? Vagy már ’59-ben, hogy az Igaz Szó összehívott néhányunkat azok közül, akiket majd az első Forrás-nemzedéknek fognak nevezni? Talán emlékszik Kántor Lajos vagy éppen Lászlóffy Aladár, akitől Hajdu Győző megkérdezte: – Ki a költői eszményképed? – József Attila! – vágta rá habozás nélkül a kérdezett. – Hát akkor meg minek írsz szabadverset?

Ez az irodalompolitikai pillanat ma már irodalomtörténetinek is mondható. Összefoglal és illusztrál egy korszakot. Akárcsak az a másik, amikor Szilágyi Domokost középszerűnek is elfogadhatatlan egyetemi tanár vizsgáztatja a huszadik század magyar irodalmából, közelebbről József Attilából, és ingerülten felkiált: – Én ezt a verset nem így elemeztem! – De én így elemzem! – hangzik az öntudatos válasz. Vagy az, hogy ötven évvel ezelőtt, Nagy Kálmán a Bolyai Egyetem aulájában József Attilát ünneplő diákok előtt a Flórának címzett verset szavalja, és mögöttem az a nem tudom milyen szakos kolléga, aki a mellette ülő lány kezét szorongatja, megszólal:

– Te tudtad, hogy ilyeneket is írt?

Tudjuk, hogy a hatvanas-hetvenes évek irodalomoktatásában az osztályharcos József Attila szerepelt, a mozgalmi versek váltak ismertté, szinte csak azok, és ez határozta meg nemzedékek József Attila-képét. A képviseleti líra mintegy megnemesedett attól, hogy az ő nevét tűzhette a lobogójára, és a vele legitimizált vallomáslírával is bensőségesebbé tehette a hangját. Mert tény, hogy mégsem lehetett őt csupán – az általa tagadhatatlanul vállalt – munkásmozgalom, a szegények és elnyomottak költőjeként olvasni, és ezt a versbarátok szűk tábora, elsősorban a költő utódok mindvégig tudták. De hát a hatvanas és hetvenes években, még inkább előtte s valameddig még utána is, az irodalmi élet majd minden szereplője szocialistának hitte vagy vallotta vagy tette magát, ha meg akart szólalni a nyilvánosság előtt. S miközben a nem éppen poétikai kánon heroikus pózokat követelt, a legtöbben talán mégis a Szállj, költemény… szorgalmas szegények szívébe rágott tanácsára hallgattak: „nem muszáj / hősnek lenni, ha nem lehet”. József Attila követőjének lenni egyszerre jelenthetett – így, feltételes módban – politikai opciót és/vagy ars poeticát. Ahogy telt-múlt az idő, ez az örökség, ez a kettősség mindinkább a Levegőt! közérzetét jelentette.

2. A versélmény egészen személyes dolog, ezért is hiszem, hogy az idő – József Attila életrajzi adatai és az utókor szakaszai között – abban hozott változást, hogy aki ma verset olvas (tartok tőle, hogy nem vagyunk nagyon sokan!), másképp olvas, mint a költő közvetlen kortársai vagy közvetlen utókora. Az ízlésben, a befogadás minőségében hatalmas változás ment végbe. És nem csak abban. Egy emberöltőn keresztül tabunak számított szinte minden, amit, ha úgy tetszik, akár „a személyiségválság új poétikai tapasztalatának” is nevezhet az irodalomtörténész. De a nyelv, a klasszikus modernitás versbeszéde visszacsempészte az ént a lírába, visszaadta a lírának a líraiságot. Ha élni akar vele a költő, teheti. Ha meg nem, a posztmodern sokféleség más utakat is járhatóvá tett. Ezért aztán az a történelmi távolság, amely akár el is választhatná József Attilát tőlünk vagy minket Tőle, betölti a múló idő másik funkcióját is: biztosítja a minden összehasonlítás fölött álló élmény időtlenségét. Szinte lehetetlennek tűnik még mindig felmérni nemcsak a fontosságát, de a természetét is annak a hatásnak, amelyet József Attila, bizonyos látszatok ellenére, nem szűnik meg gyakorolni a magyar költészet egészére, minden költőre, azokra is, akik a kifejezés, az attitűd, a költői szerep más módozataiban találtak magukra. Ennek talán az a magyarázata, hogy nem epigonokat nevelt. Egy érett, nagy költészet pozícióit szilárdította meg, kitágította a magyar vers határait, egyszerre őrizve és forradalmasítva a klasszikus formákat, s ezzel mintegy feleslegessé tette a hagyomány és az újítás körül zajló vitákat. A tudatosságnak olyan szintjeit hódította meg, és a nyelv olyan lehetőségeit tárta fel fejedelmi könnyedséggel a versbeszéd számára, hogy száz évvel születése után már nem lehet kétséges: hatása valóban csak a Bartókéval vethető össze.

„József Attila páratlan tudója éppen annak, hogy egy versen belül keverje együvé a leghagyományosabb formát a legszabadabb képzettársítással, a magasköltészetet az úgynevezett prózával, a tündökletes rációt az ösztön megrendítő áldadogásaival” – mondja Nemes Nagy Ágnes. Nagyon megörültem, amikor az ő elemző esszéjét választotta pár éve vizsgatételnek egy harmadéves magyar főszakos diáklány, a József Attila: Eszmélet címűt. Maga a teljesítmény azonban kiábrándító volt, s mélypontját azzal érte el, hogy a vizsgázó „Azért meglátta az életben a jót is” kezdetű állításának alátámasztására idézni kezdett: „Láttam a boldogságot én…” Nem hagytam végigmondani. Azóta is nyomaszt ez a tapasztalat, nem tudok szabadulni tőle, bármennyire szeretném hinni, hogy nem jellemző ez az eset, nem riasztó üzenet, mindnyájunkhoz szóló, puszta véletlen, hogy sem az iskolában, sem a családban, sem az egyetemen nem sikerült ennek a tiszta tekintetű lánynak elsajátítania a szövegértésnek azt a minimumát, ahonnan az írástudás kezdődik. Nem is mint tanárjelöltnek, hanem mint értelmes emberi lénynek, akinek az anyanyelvén sóhajtott fel a Költő: „elmék vagyunk”. 

Jancsik Pál

Az igazán nagy költők műveit nem lehet kisajátítani. Meg lehet próbálkozni vele – erre éppen sokoldalúságuk, az emberi tartalmak gazdagsága ad lehetőséget –, mint ahogy József Attila költészetét is megpróbálták „karcsúsítani”, az aktuális kurzusnak megfelelően „tálalni”, de ez inkább a múlt század ötvenes éveinek első felére volt jellemző. A zsenialitás, a nagyság azonban nem viseli el, leveti magáról a korlátokat.

1) Ezt azért tartom szükségesnek előrebocsátani, mert az első kérdés mintha valamilyen szűkített, megmásított József Attila-képet sugalmazna, vetítene vissza a hatvanas-hetvenes évekre, mintha annak értelemszerűen különböznie kellene a költői mű mai percepciójától. Ha ez így van, akkor szerintem nem így volt. Vagyis: az értelmes olvasók és költők (merthogy rájuk történik utalás a kérdést bevezető sorokban) éppen úgy látták, értették, átélték és – az utóbbiak – „hasznosítani” próbálták az életmű formai, esztétikai, tartalmi, emberi mondanivaló- és élményvilágbeli gazdag örökségét, mint esetleg egyes mai, „fiatal életek indulóját” zengő pályakezdők. Hogy a hangsúlyok változhattak, hogy élet és mű egyes vonatkozásaiban tudásunk mélyülhetett, a kép élesebb lett, ez természetes. Ám aki csak az utánzásig jutott vagy jut el, az nem értette, érti meg a költő egyik igen fontos üzenetét, azt, hogy élményt, érzést, gondolatot, bármit „csak pontosan, szépen, / ahogy a csillag megy az égen, / úgy érdemes” kifejezni, versbe fogni (kiemelés tőlem). Legalábbis erre kell törekedni.

2) Ami az aktuális tapasztalatot illeti: a költői életmű ugyan már az ötvenes évek derekán egészében hozzáférhetővé vált, a József Attila összes versei előzéklapján ezzel a szöveggel találkozunk: „Megjelent a költő születésének ötvenedik évfordulójára” –  azért ez az „összes” nem teljes. Hiányzik például a versek közül a három, irredentának minősített verse, köztük a Nem! Nem! Soha! című. Hát ezt bizony én akkor nem tudtam. Hogy őt is annyira megérintette Trianon tragédiája, hogy ezt a nagy hatású verset csiholta belőle. De ha netán nem tudtuk, láthattuk a filmben: nincs jelentős költő a 20. századi magyar irodalomban, akiből ne fakasztott volna verset az összeomlás. Attila ezeket fiatal éveiben írta, Szegeden. Később persze változott, tisztult a kép, békévé oldódott az emlékezés, a tragédiából származó teendők megfogalmazása a sokat idézett sorokba sűrűsödött: „s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk, és nem is kevés” (A Dunánál, 1936).

Az igazi tragédia nem Trianonban van. (Ne értsen félre senki, nagyon is tudom, hogy mit jelentett például az én szüleim számára a határ meghúzása Nagylakon úgy, hogy a mezővároska ide, annak állomása odaátra esett; a trianoni döntés úgy söpört végig az akkori magyar világon, mint nemrég Ceylon partjain a szökőár: a természeti katasztrófa erejével.) Az igazi tragédia a fenti évszámban van. Abban, hogy azóta is mind csak rendezzük közös dolgainkat. Úgy látszik, kifogyhatatlanul sok ez a dolog; és mintha csak az egyik fél vállát nyomná az a bizonyos „közös”, amolyan „fogjuk meg, és vigyétek” alapon. De ez már másik ankét tárgya.

Király László

1. Valóban  sok szálon kapcsolódtunk a József Attila-művekhez. Számomra abban az időben ez a költő (költészet) jelentette a hozzám közel álló szabadságot. A hivatalos József Attila-kép – az úgynevezett kommunista költő képe, melyről csak a döntsd a tőkét, ne siránkozz-szerű kurjantások juthattak eszünkbe – azokban az években száműzettetett mindörökre az életemből, hogy aztán az ostobán, tendenciózusan és pofátlanul összeválogatott J. A.-versek helyét a mindennapjaimban természetszerűen elfoglalják a költőzseni valóban nagy alkotásai. Ezzel így volt minden általam becsült nemzedéktársam (nem csupán a költők, irodalmárok). Amiképpen addig tanáraink, irodalmi „vezéreink” és politikusaink (?) az Ő nevével akartak (félre)vezetni-nevelni bennünket (mindenkit!) – úgy most a Költő Maga szólalt meg, közvetlenül és emberien beszélve hozzánk, kétségbeesetten és dalra kelve, keserűen és bizakodón, követve az emberi lét kanyarulatait, röppenéseit-zuhanásait, az örök szinuszgörbét, mely sorsunkat mutatja. Még egyszer: az igazi József Attila fölfedezése tárta ki az ablakokat, melyeken kitekintve valódi világra láttunk végre, s az ajtókat, melyeken kilépve ebbe a világba indulhattunk.

2. Én – csupán magamról beszélhetek – semmilyen történeti távolságot nem érzékelek a József Attila-költészettel kapcsolatban, mint ahogyan nem érzek ilyen távolságot Tu Fu vagy Catullus költészetével kapcsolatban sem. A nagy költők nagy bolyongók az életemben; időnként évekre magamra hagynak, majd váratlanul visszatérnek, némileg megváltozva, de mindig hűen őrizve lényegüket. Az örök érvényű dolgokkal kapcsolatban (s a nagy költészet ilyen) nem lehet történeti távolságot érzékelni, ám az is kétségtelen, hogy a versolvasást éppúgy befolyásolja az idő-körülmény-hangulat bozót, amelyben élünk, mint a versírást magát. Számomra a kétszer elolvasott vers: két vers. Egyebek mellett ez is jelzi a költészet mérhetetlen gazdagságát és hatalmát. Az igazán nagy költészet ezerarcú, s kevés az esély arra, hogy az ezer közül egyik ne épp felénk forduljon. Szerencsénkre semmi mód a „menekülésre”.

Lászlóffy Csaba
Két régi szonett és egy József Attila-mottó hátteréhez

1. A jó öreg derékhadból

Elejtem képzelt fegyverem,

mit kovácsoltam harminc évig.

József Attila: Irgalom

akit már hintaszékben ringat

az idő s lassan behavaz

kiben csak méreg az igaz

s már viccnek veszi bajainkat

ki haszontalan hűvös tárgyak

közt őgyelegve vad nomád

mezőkre képzeli magát

hogy a fantáziátlan bágyadt

századvégen fölösleges

voltát feledje úgy-ahogy

s végső érvként fegyvert keres

aztán egyszer csak hirtelen

rádöbben velünk arra hogy

MIT OLTALMAZTUNK NINCS JELEN.

1979

2. Célpont

(A sok sunyító orvvadász)

gondolatod az árva gím

Vereckék várak árkain

iszonyod még nem sorvadás

menekülnél inkább a kín

mint elfogadni a csalás

rezervátumát múlt-ragyás

sötét tilalmak tájain

a célpont vagy kit a vadász

amíg élsz követ s megaláz

csörtetve hantok csontjain

rád vérmes szemekkel vigyáz

de holtodig marad a láz

társat keresve mint a rím.

1983

P.S. Ő (a hiányzó társ) jelen van akárhogy is, még ha: mit oltalmaztunk, nincs is már.

Inkább csak megjegyzésnek, széljegyzetnek szánom: A kérdésben említett „kapcsolódásnak”, József Attila-hatásnak megvoltak a külső – tehát nem költészeti vagy költői attitűdbeli, hanem társadalom- és  irodalompolitikai okai is. Ez nemzedékektől függetlenül jellemző volt a magyar irodalom egészére. Jó példa rá a Megint József Attiláról című – mondjuk ki: negyven éve időtálló – Vészi Endre-vers (a költő, ha élne, már a kilencvenhez közeledne). Már a címe is utal a teljes azonosulásra. Az utódnak József Attila „... maga az oxigén, / rézfonalakból sodort isten, / aki beszélni tanított”; s a továbbiakban: „ki szavaidat nekünk adtad... apánk, anyánk és kishugunk vagy...” (Bár „a kis öngyilkos Magyarország” metaforának manapság egészen más a rezonanciája, mint volt negyven évvel ezelőtt.) A túlzások nyelve is általános érvényű volt; valljuk be: József Attila-kultusz volt, a boldogságkeresés kultusza!  Másoknak pedig?... Erről is szó lesz.

Fodor András három évtizeddel ezelőtt azt állította, hogy Csokonai művészetének értékeit „főként József Attila azonosulásaiból” ismerhette volt föl az ő költőnemzedéke. Vas István pedig harminckét évvel ezelőtt írta volt le, miszerint Csokonainak „egyvalaki volt igazi utódja, aki őt folytatta, úgy, ahogy a huszadik században folytatni lehetett és kellett: József Attila”. Kell-e jobb koronatanú-vallomás, mely hívebben kifejezi az említett költők nagyságán kívül József Attila feltétlen imádatát és abszolút mércéjét? (Az már iskoláskorból őrzött emlék: a Petőfi–Ady–József Attila „hármas” „ideológiai” egyeduralma – mely persze szándékában is távol esett a teljes Ady- vagy József Attila-hagyatéktól.)

Akik „a legkeserűbb örökséget” keresték József Attilában, és azt próbálták meg – még ha parafrazálva is – továbbvinni-adni, azok jobban jártak, jobb úton indultak el. (Például Ladányi Mihály lázongó, fenegyerek-póza másként – nem „tipikusan” – asszimilálta József Attila szellemi örökségét. Mondjam azt, hogy jobban járt velük az irodalom?!  (Az más kérdés: ki hová jutott?) Mint azokkal, akik József Attila kortársává visszaminősülve, az ő „barbár” korában követeltek „annyiunknak kenyeret, lakást és szerelmet” (továbbra is a Vészi-versből idézek) – és nem a szocialista rend nyomorúságos viszonyaiból s korlátaiból ihletődtek, hanem „konok rögeszméjükkel”: a külváros „tömény kizsákmányolás”-ának állapotrajzával legfeljebb  bővítették a bevett kánont.

A kezdődő Kádár-korszak bizonyos kompromisszumkészséget (is) kifejező parancsának is betudható talán, hogy a Tiszta szigorúság versantológiára (1963) – amelybe jelentős „öreg” fiatal költők is bekerültek – rányomta bélyegét József Attila-hatása. (Itthon ez nem volt egész nemzedék(ek)re jellemző; különben Székely János levelei sok-sok bizonyítékkal szolgálhatnának. Ady, Radnóti mellett Pilinszky, Nagy László, Váci Mihály hatása ellensúlyozta a József Attila-hangütések erejét. Egyik-másik költőtárs vagy -előd miért ne vallhatna őszintén saját tapasztalatáról s önmagáról?) Szubjektív élmény (a memóriámé is), csak úgy kapásból: Benjámin László, Garai Gábor, Takács Imre, Kuczka Péter, Rába György, (a halála után is tiltott) Derzsi Sándor, Csanády János, Demény Ottó, Győre Imre, Veress Miklós, Utassy József, Ratkó József, Bari Károly verseiben fölfedeztem a kapcsolódást; más, jelentéktelenebb opusokban az eszményítést, s az utánzási szándékot. Egyik magyar kritikus szerint „négy nemzedék költői indultak el az ő nyomában”.

A nyilvánvaló „program”-azonosulás – költője válogatja! – szerencsére sokban különbözött egymástól. A hetvenes évek lírai nagykorúságának köszönhetően ennek a kétségtelen hatásnak (lévén akár belülről jött inspiráció) s főként a „kamaszkori pörsenéseknek” a hiánya jól kifejez valamelyes történeti távolságot, több „testhosszal” a posztmodern bakugrásai vagy malackodásai előtt.

Csiki László

Ültünk Ferenczes Istvánnal a József Attila-kampány kezdetén, és néztük magunkat: hogy „milyen hatást tett ránk” a hajdani kolléga. Mi a második Forrás-nemzedékbe tartozunk (ezeket is úgy számozzák, mint a világháborúkat: van első, második, de harmadik nincsen, csak örökös háborúk imitt-amott a golyóbison), és hatvanévesen semmire sem emlékszünk ifjúkori József Attilánkból, amire pedig mégis, az többnyire felejthető. Olyan iskolába jártunk, ahol József Attila „a legnagyobb proletárköltőként” vendégszerepelt a tananyagban, főként a Döntsd a tőkét című – valljuk be, szellemtelen szóhasonlóságra, habár őszinte indulatra – építő költeményével. (Ennél már csak az a fénykép kínosabb, amelyen fejszét emel egy fa, azaz tőke tövére, amelyre saját verseskötete van felkötve. Menti némiképp a helyzetet, hogy a költő mosolyog a képen.)

Aztán már lelkesülten és öntudatlanul jártam a kezdő költők útját, amikor kezembe került az Új Írásban Juhász Ferenc József Attila sírja c. lávaömlésszerű verse. Hű, hát így is lehet, nem csak jambusokban?! Felindulásomban a címadónak is utána néztem. Megdöbbentett. A szürreáliájával. A végletes szubjektivitásával. A túlérzékeny reagálásával. Azzal a ferde szemszöggel, ahonnan be lehet látni a középszerű dolgok kulisszái mögé, és úgy leírni valamit, hogy önmagánál többet jelentsen. Mint mikor a szemünktől kellő távolságra tartott érmével az egész Napot eltakarhatjuk… egyszer régen ráadásul „hitkeresőnek” neveztem.

Azóta időnként újraolvasom. Csak önmagáért. Tanulni amúgy sem lehet tőle. Ahhoz túlságosan egyedi, utánozni meg miért? A vallomásossága azonban akkor régen nekünk is éppen megfelelt, legalább utólag igazolt. Hogy csendesen, akár zsigerileg is lehet lázadni…

Most már azt is tudom, hogy az elmúlt évszázad hatvanas éveiben (amikor még olvastak, sőt megvitattak verseket) a törzsökös magyarországi költők „forradalma” Bartók és József Attila költészete második (ha nem utolsó) szakaszának felfedezésével kezdődött és folytatódott. Ma talán már nem…

Én például évek óta egy, A József Attila mosópor című verset szeretnék megírni. Csakhogy mindegyre túl józsefattilásra sikeredik, pedig éppenséggel nem olyannak kellene lennie, nem is olyannak képzeltem. De nem hagyja magát.

Egy József Attila-arckép függ a szobám falán. A Szépirodalmi Könyvkiadó felszámolásakor ugyanis feleségem megvette a bútorzat egy részét a VII. kerületi idősek otthona számára. Kezeslábast öltve én is felosontam a trógerokkal az elsivárodott szobákba (az egyikben, szerkesztőm asztalának hűlt helye fölött saját kötetem borítója lógott rajzszegen). Amikor az egyik nagy kézirattartó szekrényt elhúztuk a faltól, mögötte ott lógott ez a portré, aláírással. Elkértem ajándékba a gondnoknőtől. Illés Endre igazgató úr irodájában volt régen ez a kép, mélázott az éppen állástalanná váló hölgy, és nekem adta. Illés vagy József Attila emlékétől volt-e meghatott, vagy attól, hogy egy szállítómunkást ilyesmi érdekel? – nem tudom.

Álmatlan éjszakáimon zavar néha a falról. Valahová máshová kéne raknom, de nem visz rá a lélek.