A bolgár kalauz

Azoknak a novelláknak-írásoknak a legérdekesebb jellemzője, melyeket az olvasó a Áúëàðñêÿò êîíäóêòîð – A bolgár kalauz című kötetben talál, valószínűleg az, hogy kevés az igazán könnyed, felszabadult mű. A szerzők többsége mintha valamit cipelne. Hiszen, ha meggondoljuk, Kosztolányi „alaptörténete” egy játék leírása, s ez kétségtelenül kegyetlen és felelőtlen, de mégiscsak játék, és ebben a műfajban a kegyetlenség is megbocsátható, a felelőtlenség pedig követelmény. Ahogy az „eredeti” címe mondja: A kilencedik fejezet, amelyben Esti a bolgár kalauzzal cseveg bolgárul, s a bábeli nyelvzavar édes rémületét élvezi.

Ha e cím szempontjából elemezzük ezt a nyolc (öt magyar, három bolgár) változatot, akkor mindegyik eleve játék: a szerzők elvileg annak „édes rémületét élvezik”, hogy egy Kosztolányi-novella alapján egy újabb novellát kell írniuk. A rémület érződik, de mintha nagyon kevesen élveznék, s így aztán nem is édes. A hinta egyre magasabbra száll, de aki hajtja, nem kacag, hanem a sírás környékezi.

A legszabadabb Lackfi János Egy kalauz szerelmei és Láng Zsolt A bolgár kalauznő című szövege. Az előbbi kitalál egy történetet, amelyet a Kosztolányi bolgár kalauza mesélhetett volna Estinek (úgysem tudjuk, mit mesélt), az utóbbi megteremt egy női alakot, és rajta keresztül szól boldogságról és boldogtalanságról, hájas tunyaságról és remegő kiszolgáltatottságról.

Mi lehet kettejük titka? A Lackfié talán az, hogy felkapaszkodott, majd tönkrement bolgár parasztfiúnak ábrázolja a kalauzt – egytörténetű embernek tehát, olyannak, akinek élete egyetlen ív segítségével megrajzolható. (Cserna-Szabó András Dimó nagyapója expartizán, Bojko Pencsev kalauza csempész; jó ötletek, gondolhatnánk, de egyik sem bizonyul termékenynek. Ahogy az sem, hogy a „êîíäóêòîð” tudja, hogy „Esti” nem érti, mint Cserna-Szabónál és Georgi Goszpodinovnál. Nem szabad mindkét szereplőhöz egy titkot kapcsolni – jobb, ha a kalauzé rejtély marad [mint Kosztolányinál], vagy végigmesélik [mint Lackfinál]; a kalauznak azt kell hinnie, beszélgetőtársa partnere is egyben, ellenkező esetben eltűnik az a szellemi és lelki izgalom, amely Kosztolányi írását annyira felkavaróvá teszi.

Láng Zsolt esete egyszerűbb: az ő poétikája nagyon hasonló A bolgár kalauzt író Kosztolányiéhoz. Minden szövegében lüktető erotikát érzünk: a fel nem fedettség erotikáját. Itt a mondatok helyet hagynak a fantáziának, s a kalauz és a kalauznő történetéről csak utalásokat olvashatunk. Semmit nem látunk, semmit nem mesélnek el – mindenre csupán következtethetünk.

Az is érdekes, hogy a bolgár írók, akiknek Kosztolányi nem jelent többet egy névnél, mennyire másképp „válaszolnak a felkérésre”, mint magyar kollégáik. A legjobb Goszpodinov ötlete, akinek hőse elmondja nagyapja, a kalauz történetét egy lánynak a vonaton; a történet végén kiderül, a lány angol, és egy kukkot sem értett az egészből. Az elbeszélés így végül is a végtelenbe csavarodik: Goszpodinov azt sugallja, bárki és bármikor utazhat a vonaton, rokonszenvesnek találhatja az egyik utazótársát, elmesélheti neki a bolgár kalauz esetét, amelyet az illető látszólag érdeklődő arccal hallgat végig, hogy aztán kiderüljön, nem érti a nyelvet, „but it was a great story”. Persze úgy is megfogalmazhatjuk az Egy másik történet tanulságát: a semmire is épülhet valami – akkor is születhet valami közös, ha előzőleg semmi közös nincsen. A bolgár unoka és az angol/amerikai lány ismerősökként szállnak majd le a vonatról, pedig csak az előző érti az utóbbi nyelvét. A kalauz leszármazottja mégsem „a falaknak” beszélt, hiszen a szemben ülő reagál, ráadásul úgy tűnik, élvezte az elbeszélést.

Feltehetjük a kérdést, miért nem egy bolgár és egy magyar beszélget Goszpodinov novellájában. Talán azért, hogy a főhős elmondhassa nagyapjáról, az (mint egyébként Cserna-Szabó András Dimó nagyapója és Alek Popov írásának főszereplője is), rögtön rájött, az idegen nem beszél bolgárul. Egy kis nemzet apró diadala egy másik kis nemzeten, mely azonban onnan furcsa módon nagynak tűnik. „Az író [mármint Kosztolányi] saját hőse szempontjából mutatja be a történetet: az illető jómódú, művelt európai, aki olyan időszakban szeli keresztül a komor Balkánt, amikor a térségben viszonylagos stabilitás uralkodik. A vonaton lezajlott találkozó csupán egy szórakoztató jelenet, melyet érdemes elmesélni (…) A bolgár kalauz merőben más nézőpontból szemléli az eseményeket. (…) Lelkületét két alapvető összetevő határozza meg: a vasutaslét drámája, s a nemzeti hovatartozásból adódó komplexusok. (…) Kosztolányi hőse és a bolgár kalauz különböző folyosókon utazik annak ellenére, hogy ugyanazon a vonaton vannak.” És a zárás: „Miért van az, hogy némelyeknek sikerül kijutniuk, mások pedig örökre a vonat első és utolsó kocsija közé zárt szűk csapda foglyai maradnak? Miért lépik át némelyek a határokat, mintha azok nem is lennének, mások pedig miért ütköznek beléjük folyton, akár veréb az ablakba?”

Egyfelől büszkeségre, másfelől szomorúságra adhat okot ez a néhány mondat s a bolgár írók és kalauzok jól érzékelhető alacsonyabbrendűségi komplexusa. Büszkeségre, hiszen íme, milyen műveltnek, európainak és stabilnak tűnik a magyar. Köszönjük, Esti! És szomorúságra, hiszen nagyon is jól tudjuk, mi mindent él át a „művelt európai”, aki annyira fölényesnek látszik.

Némi melankóliával azt mondhatnánk, a folyosók valóban különbözők, de az egyik ugyanolyan szűk, mint a másik. És ez az emlékezetes történet mégsem akárkivel esett meg, hanem éppenséggel a bolgár kalauzzal.

*Pro Schola Bulgarica Alapítvány, Bp., 2003.