Kiszjov, Sztefan 1963-ban született Sztara Zagorán. Francia középiskolát végzett. Kötetei: Jukebox, Ne ébresszétek fel a holdkórost.

Első alkalommal, amikor Dürrenmattot láttam, a Neue Zürcher Zeitungot olvasta a zürichi Európa Szálló 502-es szobájában, és papucsban volt. Csak a hátát láttam. Nem fordult meg, hogy rám nézzen, én pedig nem tudtam, hogy ő Dürrenmatt. Kopogtattam az ajtaján, igen, mondta, és én beléptem egy tál gyümölccsel. Pincér voltam a szállodában, és a recepciós főnök, Santos engem küldött, hogy vigyem fel neki a rendelést. A vendég reklamált. Az Európa Szálloda vendégei gyakran reklamáltak. Némileg fel voltam háborodva, mivel az 502-ben nem kellett volna vendégnek lennie. Nem szerepelt azon a szobajegyzéken, amit a háziasszony ebéd után ideadott. De egy fürt szőlőt, almát és banánt, kést és szalvétát tettem egy tálra, s amint már említettem, felvittem az 502-es szobába.

– Grüssi – üdvözöltem kenetes, pincéri hangon. – Itt a gyümölcs, bitte.

– Danke – dünnyögte a férfi, egy pillanat alatt hátat fordított, és tovább olvasott.

Fülemet hegyezve szervíroztam a gyümölcsöket az ablak melletti asztalkán, szívességről mormogva. De hogy, hogy nem – elmaradt a borravaló.

Jó estét kívántam a háta mögött, és nem különösebben elégedett hangulatban távoztam. Egyrészt a borravaló miatt, másrészt pedig amiatt, hogy ez az alak épp csak felém fordult. De mielőtt kiléptem volna, észrevettem két dolgot. Egy pár kávébarna cipőt az ajtó melletti szekrényben és egy könyvet. A cipő nyilvánvalóan rendkívül drága lehetett. Sose láttam még ilyen szép cipőt. A könyv lapjával lefelé volt fordítva, hátsó borítóján fénykép. Nem voltam egészen biztos, mégis amilyen rövid ideig láttam a férfit, úgy tűnt, hasonlít a fényképen levőhöz. Leértem a recepcióhoz. Santos már eltávozott, s helyette az éjjeli portás volt, Müller.

– Kicsoda az az 502-es szobában ? – kérdeztem.

– Hogy? – értetlenkedett Müller. Hetvenen fölül volt, s a hallásán kívül jó állapotban.

Megismételtem, és a recepció jobb oldalán levő fekete falideszkára sandítottam. Itt az apró, szobák számait tartalmazó kockák fölé volt írva a vendégek neve és a dátumok, ameddig a szállodában fognak tartózkodni. Müller szintén a deszka felé fordult, közelebb lépett, és megszólalt:

– Aha ! Herr Dürrenmatt.

– Az író ?

– Igen.

Megrendültem. Évekkel azelőtt olvastam Dürrenmattól egy könyvet, bolgárul. A címe „A gyilkos és hóhéra” vagy valami hasonló. Egy álmatlan éjszakán keresztül olvastam ki, alig néhány hónappal azután, hogy megnősültem, s a házasság valami furcsaságnak tűnt, oly furcsának, hogy elcsodálkoztam, van-e egyáltalán értelme az egésznek… A kiadás elég ócska volt, a könyv sem tetszett különösebben, mégis egyhuzamban kiolvastam azon az éjszakán, s a végén jobban éreztem magam, és nem tudom miért, azt hittem, hogy a szerzője halott. Azonkívül akkoriban Szófiában voltam, most pedig zürichi emigráns, az Európa Szállóban dolgoztam, és az imént szolgáltam fel gyümölcsöt annak a vendégnek, akit rám osztottak. Így hát életben volt. Épp ez döbbentett meg.

Traccsoltunk egyet Müllerrel, majd betértem a kávézóba, ahol a szálló tulajdonosainak kellett a vacsorát felszolgálni, mialatt egyre az írók jártak a fejemben. Ezek mindig élők voltak, holtukban is. Másnap is folyton erre gondoltam, és amikor elolvastam az újságokat, s bennük hogy Dürrenmatt valami kitüntetést nyújtott át Vaclav Havelnek a zürichi svájci írók nevében, még kiábrándultabb lettem. Dürrenmatt mind elevenebb lett, s ez szörnyen bosszantott. Elgondolkoztam, lehet-e bármi bosszantóbb, mint egy életben levő író.

Második alkalommal Dürrenmattot a felesége társaságában láttam. A felesége jól nézett ki. Magas, ötven körüli, még mindig szép nő volt. Együtt léptek be a kávézóba, és a Dufourstrasséra néző ablak asztala mellé ültek. A sarokba. Kávét rendeltek. Magukkal hozták a csomagjaikat, s arra gondoltam, valószínűleg most hagyják el a szállodát. Ezúttal jól szemügyre vettem Dürrenmattot. Ötvenen túli, elhízott, kopasz, szemüveges, mogorva, közepes termetű, hanyag öltözetű, hallgatag ember volt.

Megjelentek a szállodatulajdonosok, Herr Schoch és Herr Zanner. A Dürrenmatt család közelében telepedtek le. Herr Schoch volt az élénkebb, neki volt ragyogóbb mosolya. Nekem továbbra sem volt tennivalóm, mint a délutáni órákban rendesen, s miközben a bejárat közelében ténferegtem, elcsíptem néhány szót a beszélgetésből. De nem értettem, mert schwitzerdütschül beszélgettek, s én épp csak hogy eligazodtam azon a nyelven. Aztán Dürrenmatték szólítottak, hogy fizetnek. Nem hagyván borravalót, a csomagokkal a kijárat felé indultak.

– Hova utaznak most? – kiáltotta utánuk Herr Schoch.

– Párizsba – felelte Dürrenmatt felesége.

Ő volt a barátságosabb, még mosolygott is. Férje ezalatt tovább hallgatott és komorkodott. Másnap, amikor Santossal trécseltem, megkérdeztem :

– Ismeri Dürrenmattot, az írót ?

– Óh, hogyne – felelte a portugál. – Szállodánk stabil vendége.

– Csakugyan ? – csodálkoztam. – Mióta ?

– Öt-hat éve már. Mindig hozzánk jön, ha dolga akad Zürichben. Mindig az 502-be. A felesége pedig az 503-ba. Igen, vagy öt-hat éve.

– Miért alszanak külön szobában ? – csodálkoztam.

– Nem tudom – komorodott el Santos.

Furcsa egy alak volt, hidalgó külsővel.

Eltelt néhány hét, és Dürrenmatt újra megjelent. Vasárnap este volt, s a kávézó üvegén át láttam, amint a felesége vezette Opel megállt a behavazott utcában, a szálloda bejárata előtt. Hamud, a bangladesi portás, hozzám hasonló emigráns, kint termett, hogy a csomagoknál segédkezzen. Dürrenmatt és felesége utánaballagott, beléptek a foyer üvegajtaján. Hamud a bőröndökkel beszállt a liftbe, Dürrenmatt és a felesége pedig belépett a kávézóba, leültek a Dufourstrasséra néző ablak mellé, ugyanoda, ahova a múltkor. Odamentem, üdvözöltem őket, mint valami régi barát, ők is megismertek, és ezúttal mindketten rám mosolyogtak.

Itt el kell mondanom valamit. Az alatt az idő alatt, amíg nem láttam Dürren-mattot, megbocsátottam neki, hogy még él. Végeredményben nem volt ez annyira vészes, megvolt ennek még az előnye is. Sőt egyszer, amikor egy könyvesboltban jártam, észrevettem az asztalra kitett egyfrankos könyvcsomóban egyik könyvét – Az öreg hölgy látogatását és elloptam. Betettem az Európa Szállóban levő szolgálati szekrényembe, és elhatároztam, hogy legközelebb, amikor találkozom Dürrenmattal, kérek tőle egy autogramot.

– Egy kávét és egy eszpresszót – mondta Dürrenmatt.

– Egy adag vagy egy csésze kávét? – kérdeztem.

– Egy adagot – mondta ő.

Kimentem a konyhába.

– Egy adag kávét és egy eszpresszót – mondtam Georgénak, a román büfésnek. – De rendesen készítsd el.

George általában a kávéadagot úgy főzte, hogy nem cserélt szűrőt. Csak megnyomta kétszer a kávéfőző gombját.

– Miért ? – kérdezte. Igen lusta büfés volt.

– Mert egy írónak kell.

– Mit érdekel! – válaszolta George, és szokása szerint készítette el a kávét, amire én megharagudtam. De nem nagyon és nem sokáig.

Bevittem a rendelést.

– Mi a különbség az adag és a csésze kávé között ? – kérdezte Dürrenmatt.

– Az adagba több vizet tesznek – feleltem.

Ő elmosolyodott. Egy pillanatig azon töprengtem, alkalmas-e most autogramot kérnem, és úgy döntöttem, hogy nem.

Így történt.

Kevéssel azután pedig hazamentem. Vasárnap este volt, a hét utolsó munkanapja.

Hétfő este nem dolgoztam, mégis az Európ Szálló felé tartottam. Herr Zannernál kellett hagynom a feleségem bevándorlási Ausweisának a fénymásolatát, amivel igazoltam azt a száz frank gyermekpótlékot, ami a kisfiam után járt havonta. Mivelhogy az asszony Ausweisában szerepelt a kisfiú, feleségem pedig munkanélküli volt.

Ragacsos, havas, hideg decemberi hétfő este volt. Magammal vittem Viktort is, babakocsistul, sétára. Villamossal mentem a Paradeplatztól a Bellevue-ig, onnan pedig a havas utcákon elérkeztem a Dufourstrasséra. A babakocsit a bejárat előtt hagytam, kivettem a gyereket, és ölben vittem a szálloda foyer-jába. Ott Santos tartózkodott Dürrenmattal és feleségével. Csomagokkal voltak. Fizettek, és elindultak.

– Jaj, de szép baba ! – kiáltotta Dürrenmattné, amint megpillantotta Viktort.

És felé nyújtotta a kezét, de a babának nem tetszett. Még csak egyéves volt, de már jó ízlésű. De az asszony nem tágított, tovább gügyögött és incselkedett vele. Én közben szóltam Santosnak, hogy jelentsen be Zannernál, s mondja meg, hogy elhoztam a feleségem Ausweisának a fénymásolatát. Dürrenmatt savanyú ábrázattal épp csak fogadta köszönésemet, s kis idő múlva beszállt feleségestül az Opelbe, majd a havas estében elhajtottak.

Ez hétfőn történt, szerdán, amikor munkába készültem, s a schauffacherstrassei lakásunkban Viktor rakoncátlankodott, a tévé bemondta, hogy Friedrich Dürrenmatt, az író, az éjszaka folyamán elhunyt neuburgi otthonában, már ahogy Neuchâtelt németül nevezik. Nagyon felindultam és amikor feleségem belépett a szobába, rögtön közöltem vele a hírt.

– Még autogramot sem kértem tőle – mondtam.

– Miért ? – kérdezte ő.

– Nem tudom – válaszoltam.

– Hát akkor ez így marad – állapította meg.

Aztán munkába mentem, Zanner pedig hívatott, hogy kifizesse a járandóságomat. Erre a szálloda padlásán berendezett hivatalban került sor. Liftbe szálltunk és elindultunk felfelé.

– Ma bemondták, hogy vendégünk, Friedrich Dürrenmatt, meghalt – mondtam Zannernak.

– Tényleg ? – horkant fel.

– A tévében közölték.

– Mindenki meghal egy szép napon – mondta erre.

Bementünk, hogy ideadja csekken a fizetésemet. A Viktor után járó százfrankos pótlékot is tartalmazta. Amikor leérkeztem, megálltam a recepció előtt. Ott Zoran ült, a horvát intéző.

–Tudod-e, hogy meghalt Dürrenmatt ? – kérdeztem.

– Kicsoda ?

– Friedrich Dürrenmatt, az író, aki gyakran járt ide.

– Ja, az ? – kérdezte bűbájosan. Zoran mindig bűbájos ember benyomását keltette.

– Igen – mondtam –, szomorú, nem?

– Én nem szerettem őt – válaszolta –, rossz vendég volt. Folyton csak reklamált, és nem adott borravalót.

Néhány hónap eltelt. Az újságokban sokat cikkeztek Dürrenmattról. A halála csak növelte hírnevét. Kevéssel utána meghalt Graham Greene is, szintén Svájcban, de róla sokkal kevesebbet írtak. Utóvégre Graham Greene angol volt, Dürrenmatt pedig svájci. Megtudtam, hogy a svájci konföderáció hétszáz éves megalakulásának ünnepsége megnyitásaként a parlamentben Dürrenmatt darabját fogják előadni. Általában sokat írtak róla, dicsérték, fényképeket közöltek a házáról, a rajzairól és szemelvényeket írásaiból. Aztán kicsit elcsendesedtek, mígnem egy német folyóiratban megjelent egy cikk Dürrenmatt felesége és a német szocdemek bukott vezére, Oscar Lafontaine botrányáról. Valami hajón veszekedtek, de verekedésre nem került sor.

Egy tavaszi este az Európa Szálló új éjjeli portásával tereferéltem. Törökországból honosított svájci volt. Elmagyarázta az életfilozófiáját. Néhányszor megismételte ennek alapgondolatát: „Ha a férj jól viselkedik a családban, az asszony is jó lesz.” Megmutatta új svájci útlevelét. Tíz év állandó svájci tartózkodás után kapta meg.

Hirtelen megállt Dürrenmatték Opelja, és a foyer-ba belépett a feleség. Természetesen egyedül.

Beléptekor köszönt. Mondta, hogy foglaltatott szobát. Nem a megszokott szobák egyike volt. A portás átadta a kulcsot, Frau Dürrenmatt már elindult a lift felé, de felszólították, hogy hagyja lent útlevelét.

– Én Frau Dürrenmatt vagyok ! – mondta.

– Én pedig Herr Szulejmán – hangzott a válasz.

Kányádi András fordítása