Enev, Dejan 1960-ban született Szófiában. Író, újságíró. Főbb kötetei Konsko evangelie (Lóevangélium) 1992, Klaneto na petela (A kakas klánja) 1997, Gospodi, pomiluj (Uram, irgalmazz) 2004. Holland, angol és német nyelven is megjelentek novellái.

Az ajtókilincsre akasztott csengő megcsendült. Kalin Banderov felpillantott hatalmas, a néhai Szovjetunió térképére emlékeztető keresztrejtvényéből, mellyel már egy teljes délelőttöt vesződött, s a belépőre tekintett. Egy öregasszony volt, átlátszó mint a pókháló és olyan sovány, hogy majd összeroskadt kabátja méretes, fából készült gombjai terhe alatt. Kalin Banderov egyetlen pillantással felmérte a nénit és alig tudta bosszúságát elfojtani. Az utóbbi időben nagyon sok efféle látogatója akadt. Ők valami hihetetlen csökönyösséggel bányászták elő a letűnt korok ismeretlen korcából származó hasznavehetetlen tárgyakat, melyek csak számukra bírtak valaha jelentőséggel : hajcsatokat, gyűrűket, pénztárcákat, csókolózó galambokat ábrázoló terítőket, tinta- és cigarettatartókat, kacsatollakat, arany utánzatú pléhkarkötőket és nyomorult hévvel igyekeztek ezeket elzálogosítani vagy egyenesen eladni. Ráadásul kétségbeejtően magas összegeket követeltek, úgyhogy néha Kalin Banderov nem bírta tovább és rájuk ripakodott. Ezek a szerencsétlen emberkék nem bírták felfogni, hogy az e tárgyakhoz fűződő évtizedes érzelmek önmagukban nem értek egy lyukas garast sem.

Az öregasszony félénken közeledett az ódon diófa íróasztalhoz, mely mögött Kalin Banderov terpeszkedett. A mozaikpadlón lépegetve többször is megpróbált elnézést kérni a zavarásért.

– Ez ugye zálogház ? – kérdezte az öregasszony, és kihúzta magát a hatalmas diófaasztal távoli sarkában. Olyan aprócska volt, hogy egy fentről az asztal lapjára helyezett porcelánfigurához hasonlított, mely az évek során megfakult és az öregségtől megrepedezett.

– Igen, asszonyom.

– Bocsánat, nem hallottam.

– Igen, eltalálta, ez bizony zálogház !

– És milyen tárgyakat lehet letétbe helyezni ?

– Különféléket, asszonyom.

– És bevesznek-e véletlenül régi tárgyakat ?

– Sok mindentől függ az, asszonyom. A legjobb, ha látom, miről van szó.

– Bocsánat, mennyit fizetnek ?

Egy pillanatig Kalin Banderov habozott, vajon kidobja-e most rögtön a nénit, aztán mégis úgy döntött, hogy megjátssza még egy kicsit a szívélyest.

– Asszonyom, ha a beadott holmi új vagy jó állapotban van, közösen megbeszéljük az összeg nagyságát, mely a reális értékének felel meg és ennek az összegnek, de, ismétlem, ez a tárgy értékétől függ, tíztől ötven százalékát fizethetem. A kölcsön visszafizetési határideje harminc nap, plusz egy háromnapos ingyenes periódus. Ha e határidőn belül jelentkezik, de például nem áll módjában kiváltani a tárgyat, egy bizonyos összeg lefizetése ellenében lehetőség nyílik a visszaváltási határidő még egy hónapos megtoldására. Ha akkor sem sikerül kiváltani, a tárgy a zálogház tulajdonát fogja képezni. Szabványszerződéssel rendelkezünk, ahol ezek a feltételek le vannak írva. A szerződés aláírása mindkét fél által, két példányban történik.

Az öregasszony figyelmesen hallgatta és sötétlila szemgödreiben mélyen ülő szemei felcsillantak vagy talán könnyeztek, mint két amalgámfoncsorú tükröcske.

– Hoztam valamit – szólalt meg végre-valahára.

Kalin Banderov önkéntelenül megfeszítette lábizmait, mintegy ugrásra készen. Jobb csuklóján a súlyos aranylánc anakondaként csüngött alá a fényezett asztallapra. Noha elenyésző esély volt arra, hogy az öregasszony valami igazán értékes darabbal rukkoljon ki, a vadászszenvedély kiduzzasztotta Kalin Banderov orrcimpáit.

A néni kabátja szakadozott zsebében kotorászott és előhúzott valami újságpapírba bugyolált holmit. Lassan, reszkető kezekkel elkezdte kibontani a papírt. Aztán hirtelen nagy lélegzetet vett és letett Kalin Banderov elé egy leírhatatlanul szép, arany Omega-zsebórát.

Kalin Banderov értett az értékes áruhoz. Azonnal fel is vásárolta, még ha a tulajdonos tudta vagy sejtette is igazi értéküket ; később ugyanis egy tökéletesen bejáratott úton keresztül továbbadta Nyugaton, minimum tízszeres áron.

– Ez az óra a férjemé volt – mondta némileg éneklő hangon a vénasszony, mint aki már annyiszor elmesélte ezt a történetet, hogy végül a történet csak úgy önmagától énekké változott. –  Ő pedig az apjától örökölte. A fedél belső oldalára egy felirat van vésve, nézze csak meg. A férjem, nyugodjék békében, orvos volt. Szerette a választékos dolgokat. Ha tudná milyen méltósággal viselte mellényzsebében ezt az órát! Amikor meg akarta nézni, hány óra, a férjem kihúzta magát, soha nem ült le, felpattintotta a fedelet és majdnem egy percen keresztül a számlapra meredt. Mindig az volt az érzésem : ahogy ő gyönyörködött az órában, úgy gyönyörködött benne abban a pillanatban az egész világ.

Mialatt szórakozottan hallgatta az öregasszony szavait, Kalin Banderov becézgetve forgatta kezében a drága holmit és már dollárban számolgatta az árát. Felpattintotta a fedelet, s az szépen fel is ugrott. A belső oldalára sűrű felirat volt vésve. Kalin Banderov elolvasta egyszer, aztán még egyszer, majd harmadszor is. „Fiamnak, Kalin Banderovnak, reménnyel és bizalommal.” Semmit sem értett. Amikor felpillantott a vénasszonyt keresve, látta, hogy az nincs ott. Hűlt helye volt csupán. Különös, hogy a csengő sem rándult meg.

Kányádi András fordítása