Decsev, Sztefan 1963-ban született Gabrovóban. Történelem-filozófia szakot végzett ugyanitt. Jelenleg a Blagoevgradi Délnyugati Egyetem docense, modern bolgár történelmet tanít. Kutatási területe a századvég orosz–bolgár kapcsolatai. Számos külföldi történész szaklapban publikált.

Russzofil és russzofób ideológiák az 1880–1890-es években

A vallás és az ortodoxia kétségtelenül azon tényezők közé tartoztak, melyek közrejátszottak a modern bolgár nemzeti identitás kialakulásában. A következőkben azt vizsgálom meg, hogy a nemzeti identitás képzetének milyen változataival számolhatunk a bolgár történelemnek egy sajátos korszakában. Az 1885 szeptember 6-án végbement bolgár egyesülés1 (melyet Oroszország ellenzett, mivel veszélyeztetve látta gyámságát a Bolgár Fejedelemség felett), illetve az 1886. augusztus 9-i államcsíny (amikor is oroszpárti bolgár tisztek elrabolták a bolgár uralkodót) az országot politikai krízishelyzetbe sodorta. A bolgár–orosz kapcsolatok majdnem tíz évre megszakadtak.

Ezek az események megrázó hatással voltak a bolgár társadalomra és annak politikai kultúrájára. Korábban, a „bolgár újjászületés” idején az ortodox kereszténység már fontos szerepet játszott a nemzeti ideológia felépítésében, valamint a bolgárok és a Török Birodalom közti határok kijelölésében. Hasonlóképpen határolta el őket a szlávság a konstantinápolyi patriarkátusól. E két alappillér nyilvánvalóan az Oroszországgal való kapcsolatokat erősítette meg. 1878-ban az orosz–török háború (1877–78) eredményeként létrejött a modern bolgár állam, s egyúttal fokozódott Oroszország népszerűsége a bolgárok körében. Az 1878 utáni években Oroszország olyan népszerűségre tett szert, hogy nem akadt Bulgáriában politikai erő, amely nyíltan szembehelyezkedett volna Szentpétervárral. Ezek után érthető, hogy a már említett események alapvető politikai és kulturális kérdéseket tettek vita tárgyává, köztük az ortodox vallással kapcsolatos problémákat és annak helyét a bolgár identitásban. A bolgár krízis (1886–87) ideje alatt és a rákövetkező években a népesség politikailag aktív része, illetve a bolgár értelmiség összebékíthetetlenül megoszlott.

A nacionalizmus és a vallás közötti kapcsolatot, metszéspontjaikat és hibridizációjukat  eddigelé  az etnicitással és nacionalizmussal foglalkozó tanulmányok elemezték. Számos szerző kiemelte már a két jelenség közti hasonlóságokat. Rámutattak, hogy a nacionalizmus értelmezhető világi vallásként, „politikai vallásként” vagy „polgári vallásként”; hogy a folytonosságról, identitásról, sorsról és megváltásról szóló különböző nemzeti történelmi narratívák vallásos funkcióval rendelkeznek, összekötve ezáltal a szakrálist a világival; nem utolsósorban pedig, hogy a nacionalizmus hajlamos asszimilálni a hagyományos vallást, illetve fenntartani a vallás fontosságát saját maga számára. De, amint azt a téma néhány szakértője hangsúlyozza, „a vallás és a proto-nemzeti vagy nemzeti azonosulás közötti kapcsolatok továbbra is összetettek és rendkívül homályosak.”

Jelen tanulmány azt fogja vizsgálni, hogy „a nagy szláv és ortodox erővel” való feszültségek idején a művelt bolgárok miként vélekedtek az ortodox vallásról mint a bolgár identitás szerves részéről, illetve hogyan helyezték el az ezzel kapcsolatos problémákat a nyilvános politikai diskurzus keretein belül. Ebben a tekintetben a tanulmány az önazonosság dilemmáit és kríziseit érintő problémákkal, valamint a vallásos szimbólumok szerepével és a vallásoknak térben és időben való feltérképezésével foglalkozik. A történelmi örökség reprezentációira összpontosít, illetve olyan fogalmakra, mint a vallás, „ősök” stb.   Betekintést enged a modern nacionalizmus kialakulásába, feszültségeibe és ellentmondásaiba, az etnikai és polgári nacionalizmus közötti ellentmondásokba. Szeretném bemutatni a russzofil és a russzofób politikai tábor küzdelmét a bolgár identitás vallásos értelemben való reprezentációi fölött. Mindkét tábor kialakította ugyanis saját – ellentmondásos és néha átfedésektől sem mentes – változatát arra nézve, hogy „mit jelent igazi bolgárnak lenni.”

Vallás és bolgár identitás: a russzofil változat

Amellett, hogy komoly erőfeszítéseket tett a bolgár identitás szláv elemének hangsúlyozására, a russzofil politikai tábor nem felejtette el ezt az identitást ortodoxként is meghatározni. Ez utóbbi összetevőt Kliment Branitcky püspök2 kijelentése emelte ki a legjobban: „Ha van ortodox hit országunkban, van Bulgária, ha nincs ortodox hit – nincs Bulgária sem!” A tanult bolgárok jelentős része hitt abban a korábbi évtizedekben megalkotott romantikus történelmi narratívában, mely szerint a bolgár népet a „török iga” öt évszázada alatt az ortodox hit őrizte meg. A bolgár elit egyes képviselői szerint a bolgár nép eltűnt volna az „öt évszázados iga” idején, „ha nem mentette volna meg hite – egyháza”. Véleményük szerint a bolgárok megmaradása „a hit” megtartásával volt egyenlő, mely hitet „minden igaz bolgár” „csakis Oroszországnak köszönhet”.

Egyes esetekben a bolgár identitásnak ortodoxként való meghatározását akár pusztán implicit módon, a római katolicizmus és a protestantizmus tagadása révén is elérték. Számos más esetben viszont a hangsúly egyszerűen az ortodox összetevőre és annak jelentőségére került. 1888-ban, Vaszil Aprilov-életrajzának erősen politikai színezetű befejezésében3 Szvetoszlav Milarov, a fő russzofil író és újságíró két jelenséget kritizált: a bolgárok új keletű hajlamát, hogy feladják ortodox voltukat „a görögökkel” az autonóm bolgár egyházért folytatott harc miatt, illetve arra való hajlandóságukat, hogy Szentpétervárral három éve tartó konfliktus okán lemondjanak a „szláv gyökereikről és bolgár–szláv érdekeikről”. 1893-ban egy másik jeles russzofil, Petar Kisimov4 a kormánypárti újságíró Dimitar Petkovot kritizálta, mivel ez az ortodoxiát és a szlavizmust „ostoba naivitásokként” tüntette fel. Kisimov nyílt levélben kifejtett nézetei szerint  Petkov kívánsága, hogy egyszerűen csak „bolgárként” határozza meg magát, kizárva „eredetét” és „hitét”, nem elegendő, mivel így nem határolja el magát a muzulmán, katolikus és protestáns bolgároktól, akik Kisimov szerint nem igazi bolgárok. „Pusztán bolgárságunkkal – írta Kisimov –, ősi örökségünk ellenére, ami nem más, mint Bulgária és a bolgár nemzet, Rodop- hegységi pomákokká leszünk a szlavizmus és az ortodoxia ellenségeinek nagy örömére.” Kisimov szerint az ortodoxia és a szlavizmus a nemzet számára „két horgony, melyeknek eddigi megmenekülését és nemzetként való feltámadását köszönheti”. 1894-ben ismét Kisimov volt az, aki a „bolgár és keresztény” kritériumokat a bolgár identitás kötelező és elválaszthatatlan összetevőinek tekintette; a pomákokat (muzulmán bolgárokat) ezáltal „született bolgárokként” tüntette fel, de egyúttal ki is zárta őket a bolgárok közül. Nyilvánvaló tehát, hogy a bolgár identitás meghatározása és elhelyezése a Szentpétervár álláspontját támogató ideológia rendszerében a nyelvről, a szláv eredetről és az ortodox hitről szóló történelmi narratívák alapján történt.

De nem szabad megfeledkezni arról, hogy az ellenzéki oroszpárti körökben volt egy bizonyos ingadozás is az ortodox identitás fontosságát illetően, ami néha szembeötlően beleivódott nyelvhasználatukba. Egyes furcsa oroszpárti, kormányellenes, de ugyanakkor radikális és populista szocialista kiadványok az ortodoxiának a bolgár identitásban betöltött fontos szerepe ellen érveltek. V. D. Sztojanovval folytatott vitája során a különc N. J. Vladikin nagyobb jelentőséget tulajdonított a nemzet modern eszméjének a hittel szemben. Érdekes módon tehát  a „modern eszmék” hangsúlyozása és az antiklerikális beállítódás révén a szerző a nacionalista russzofób ideológiáéhoz hasonló retorikát használt. Egy olyan újság hasábjain, mint a Napred (Előre), mely korábban nyíltan ellenzéki eréllyel dicsőítette a középkori oroszok áttérését az ortodox kereszténységre, Vladikin írásában egyáltalán nem az ortodoxiát, hanem a francia forradalom eszméit, illetve az uralkodó és a már szuverénné lett nép közötti hatalomváltást tartotta fontosnak. 1894-ben, amikor Szentpétervár politikája iránti rokonszenve viszonylag egyértelmű volt, Vladikin ismét „a tudatlanságról” írt, melybe „a görög ortodoxia vetett minket”. Érvelését a „sokkal inkább előrelátó orosz újságírókra” alapozva már korábban büszkén jelentette ki, hogy „a kereszténységet felosztottuk ortodoxra és katolikusra; bogumiljaink vitték el a protestantizmust Dél-Franciaországba, és népünk jelenlegi erőfeszítésével fel fogja osztani a szlavizmust délire és északira”. A folytatásban Vladikin „barbár cárjainkat” és „iszákos híveiket, a bojárokat” állította pellengérre, akik barbár módon elnyomták a bogumilokat, és hátráltatták a korabeli bolgár irodalom fejlődését. A felsorolt példák azonban többnyire a különböző ideológiai irányzatok és politikai táborok Oroszországról és a bolgár identitásról való beszédmódjainak bonyolult kereszteződése révén jöttek létre. Mindamellett nem változtatták meg jelentős mértékben a russzofil ideológia domináns eszméjét, miszerint „a bolgár” lényegét tekintve szláv és ortodox.

Vallás és bolgár identitás: a russzofób változat

Amint már említettem, különösen a tárgyalt időszak elején a nacionalista ideológiát időről időre az ortodox vallás és annak szimbólumai ellen irányuló retorika jellemezte. A Nezaviszimoszt körül szerveződő politikai csoport esetében5 ez a nyelvhasználat olykor átváltott a bolgár identitás alapvető részeként értelmezett ortodoxia nyílt lekicsinylésébe. 1886 júniusának elején egyik képviselőjük, D. Rizov (hozzászólva ahhoz a kérdéshez, mi történt volna, ha a bolgárok a görög katolikus vezért, dr. Cankovot követve 1860-ban áttérnek a katolikus hitre) így fogalmazott: „Mintha ortodoxként virulnánk, válaszoljuk mi. Nem éppen az ortodox Oroszország ellenezte leginkább a megváltó Krisztus nevében szeptember 6-i egyesülésünket és így tovább?”

A „nemzeti újjáéledés” hagyományára jellemzően az egyház továbbra is a nemzeti politika eszköze volt. Ezzel magyarázható, hogy a bolgár püspököknek Macedóniába küldött szultáni beratokban6 „bolgár nemzetről” és „bolgár hitről” volt szó, mintha ez utóbbi az ortodoxiától különböző volna. Ide sorolhatjuk a bolgár papsággal való konfliktus idején megújult nyelvhasználatot is, amikor például D. Petkov a hivatalos lap hasábjain emlékeztetett a konstantinápolyi (isztambuli) patriarkátussal folytatott küzdelemre, és büszkén jelentette ki: „Tudják-e jóakaróink és ellenségeink, hogy 30-35 évvel ezelőtt, amikor ők Franciaországban térdre borultak a jezsuiták szentbeszédei alatt, és Oroszországban lecsókolták a port Makarij érsek cipőjéről – akkor a bolgárok az utcára vetették a püspökök süvegeit, és botokkal űzték a püspököket.” Ezt az érvelést persze nyomban követte az emlékeztető, hogy a görög püspököket nem ortodox hitük miatt üldözték, hanem azért, mert Fanar7 „politikai agitátorai” voltak, mint ahogy pillanatnyilag a bolgár püspököket Oroszország agitátorainak tartották.

Ellentétben az orosz kormánynak és a russzofil tábornak a bolgárok és az oroszok „közös ortodox hitére” tett utalásaival, a russzofób beszédmód a bolgár identitás éles határait kívánta felvázolni ebben a tekintetben. A nemzet modern fogalmának megfelelően a „hit” és a „nemzet” közötti különbséget próbálta bizonyítani. Ezért írta Z. Sztojanov 1886 kezdetén: „Mindezeket a nemzeteket Oroszország nem görögökként, románokként, szerbekként és bolgárokként szabadította fel, hanem mint ortodoxokat. De amint kijelentették, hogy nemzetiségük drágább és értékesebb számukra, az történt, ami országunkban is történik manapság. Sajnálatos, hogy az orosz diplomaták nem tudják felfogni az egyszerű igazságot: azt, hogy a nemzeti törekvések az ortodoxiát rég az eldugott kolostorok falai közé temették.”

Később, 1890 májusában a Szvoboda – emlékeztetve olvasóit Ivan Akszakov 1867-ben megfogalmazott gondolatára, miszerint a szlavizmus és a katolicizmus összeférhetetlensége miatt minden szláv térjen át az ortodox vallásra – azt állította: „Mi köze van a nemzetiségnek a hithez? Nem épp olyan jó franciák a francia protestánsok, mint a katolikusok? Nem testvérekként ontották-e vérüket egymásért a katolikus és protestáns németek francia földön, amikor III. Napóleon hadat indított ellenük?”

Hogy kiemelje „a hit” jelentéktelenségét a külpolitikában, a hivatalos lap egy Bizánc vagy Róma, Szentpétervár vagy Nyugat? című cikkben emlékeztetett Borisz és Kalojan középkori fejedelmek kacérkodásaira Rómával, és rámutatott, hogy „a bolgár cárok és vezérek teljesen eltérő kultúrájú és hitű népeket választottak szövetségesül”, sőt maga Kalojan „politikai megfontolásból” „feladta az ortodox hitet”. Olykor ebbe a diskurzusba bekerültek olyan esetek is, mint a dr. Cankov-féle egyesülés Rómával 1860-ban,8 a bolgár nemzeti mozgalom egyes politikai kapcsolatai Nyugat-Európával a krími háború után, valamint a Titkos Bolgár Forradalmi Bizottság9 elképzelése a török–bolgár dualizmusról. Látható, hogy a vallásnak ez az alábecsülése különböző történelmi narratívák alapján történt. Retorikai fogásai révén az efféle érvelés azt hangsúlyozta, hogy a „nemzetiséget” nem a „hit”, hanem a „nyelv megtartása” őrizte meg, az ortodoxiát pedig valami görög, bizánci és orosz jellegű dologgal kapcsolta össze.

Egyes esetekben azt sem felejtették el kiemelni ebben a kontextusban, hogy nem a katolicizmus vagy a protestantizmus, hanem az „ugyanazon törzshöz tartozó” és „azonos vallású” Oroszország jelenti az igazi fenyegetést Bulgária számára. A Lengyelország, Ukrajna és más országok sorsára hivatkozó nacionalista szerzők amellett érveltek, hogy „az orosz diplomácia” a különböző „nemzetiségeket” „ha nem is igazi moszkovitákká, legalább ortodox rabszolgákká” akarja tenni. Ennek következtében a hivatalos lap szívesen hangoztatta, hogy „népünk soha nem lesz sem katolikus, sem protestáns”. „Az egyedüli dolog, amivé válhat – tette hozzá a Szvoboda – az a legszörnyűbb és legrettenetesebb – moszkovita”. Hasonlóképpen azt is többször megjósolta, hogy Szentpétervár terve a Bolgár Fejedelemséget „ortodox Lengyelországgá”, a bolgárokat pedig „ortodox lengyelekké” változtatni.

Azonban az ortodoxiát mint az identitás szimbólumát alábecsülő vagy éppen semmibe vevő diskurzus – felépítése ellenére – nem volt sem állandó, sem stabil. A russzofil tábor egyik pártvezérét, dr. Cankovot gyakorta megbélyegezték mint „egykori katolikust”. Sok orosz tisztviselő és diplomata bulgáriai imázsát úgy alakították ki, mint akiknek, „protestánsok” és „Boche”-ok10 lévén, semmi közük az „ortodoxiához” és a „szlavizmushoz”. Olykor a találékonyság odáig terjedt, hogy magát III. Sándor cárt és az orosz kormányt az ortodoxia árulóiként mutatták be. 1886 márciusában az előválasztási kampány során Z. Sztojanov egyértelműen kijelentette, hogy pillanatnyilag „Konstantinápolyban az Evangéliumot olvassák, de Pétervárott és Belgrádban – a Koránt”. Később júliusban ugyanaz a szerző az orosz újságok és azoknak Battenberg Sándor bolgár uralkodó ellen intézett támadásai kapcsán így írt: „mintha Szuvorin és Katkov szerkesztőik nemrég estek volna át a körülmetélkedés szertartásán a mecsetben.” A szultántól érkező beratokkal kapcsolatban a Plovdiv azt állította, hogy az orosz kormány „nagyobb turbánt teker magának, mint a török”, megfeledkezve mindenféle „ortodoxiáról” és „szlavizmusról”.

Válaszként azokra a vádakra, melyek az antiklerikális beszédmódot és az ortodoxiából való kihátrálást rótták fel a russzofób tábornak, és talán a nagyközönséggel kialakítandó párbeszéd, illetve az összes lehetséges legitimizációs erőforrás mozgósítása érdekében az elképzelt igazi bolgár nem ateistaként jelent meg, hanem inkább az „ortodox hit mártírjaként”. Z. Sztojanov egyenesen szarkasztikus ellentétbe helyezte a „bolgárt” a „szentpétervári rendőrügynökökkel” és a „párizsi forradalmárokkal” is, akik hozzá képest „bálványimádók” és „szentképgyalázók”. Még a Malak vesztnik szélsőséges russzofil retorikája se tagadta az ortodoxiának az identitásban betöltött szerepét. Válaszul a támadásokra, melyek az ortodoxia elárulásával vádolták, a lap úgy mutatta be Bulgáriát mint „az ortodox hit véres történelmi emlékművét”. Hasonlóképpen a Sztambolov-kormány11 ideológiája mindig rágalomnak tekintette azokat a kijelentéseket, melyek szerint az országnak az ortodoxiától való elválasztására és a Rómával való egyesülésre törekedne, avagy fennállna a veszély, hogy a katolicizmus elterjed a fejedelemségben, és a bolgárok „balkáni lengyelek” lesznek. Ez a diskurzus még az ortodox identitást is büszkén kisajátította, és szembeállította a protestánsokkal, akik félrevezetett mivoltukban „azt hiszik, hogy Bulgária olyan, mint Patagónia vagy Afrika egy csücske”. Nem maradt el az emlékeztetés, hogy a bolgárok már Borisz cár ideje, a nyolcadik század óta keresztények voltak, és hogy „a bolgár nép nyolcszáz évvel Luther előtt az anyanyelvén olvasta az isteni igét, de most eljöttek újra megkeresztelni minket, a már megkeresztelt népet...” A bolgár típusú vallásosságot és ortodoxiához való hűséget azonban racionálisabbnak és civilizáltabbnak tartották, mint az „orosz muzsik” „tudatlanságát”, „babonáit” és „hitét a szellemekben”, „feltámadásokban” vagy az „ikonok gyógyító erejében”.

Ezen is túlmenően az említett diskurzus a bolgár ortodoxiát az orosz és görög vallásgyakorlattal szemben valódiként határozta meg. A Malak vesztnik például „a bolgárt” az ortodoxia megmentőjeként mutatta be, aki megvédelmezi azt a „töröktől, görögtől (kiemelés Sz. D.-től), janicsártól, kardzsalitól, delibasitól és más kapaszazitól”12. Mi több, míg 1886 júliusában a kormány lapja, a Tirnovszka konsztitucia az ortodoxia elárulásának vádjára reagálva úgy tette fel a kérdést, hogy „mi a különbség a mi ortodoxiánk és az oroszoké között?”, később a nacionalista ideológia felfogásában a bolgár ortodoxia erőteljesen különbözött a „tatárság, rendőri módszerek és kapzsiság orosz keverékétől”, „Fanar zsarnoki ortodoxiájától”, valamint az orosz ortodoxia „különböző vallási szektáinak” „téves miszticizmusától”.

A bolgár ortodoxiát azonban nemcsak elkülönülőnek és valódibbnak ábrázolták, hanem úgy is, mint amelynek történelmi elsőbbsége van az ortodox szlávok között. E tekintetben a Szentpétervárral való konfliktus nyilvánvalóan megfelelő alkalom volt a bolgár „nemzeti újjáéledés” során már körvonalazódott elképzelés újraértelmezésére. Míg a bolgár egyesülés utáni hónapokban ez a téma többé-kevésbé hiányzott a nyomtatványokból, a elkövetkező években a helyzet bizonyos mértékben megváltozott, mivel olykor a bolgárt mint a „legősibb ortodox szlávot” tüntették fel. Amikor az oroszok a kereszténység felvételének 900. évfordulóját ünnepelték, majd később is, olyan kijelentések hangzottak el, hogy voltaképpen a bolgárok térítették meg az oroszokat, és látták el őket „régi bolgár nyelven írt” egyházi könyvekkel, Bulgária tehát „a szláv írás ősi bölcsője”, Oroszország és Szerbia pedig olyan országok, amelyekben még mindig „őseink nyelvén fohászkodnak az Istenhez”. Ezt az érvelést gyakorta megtűzdelték egyértelműen aktuális politikai utalásokkal. A Malak vesztnik még messzebbre merészkedett: az orosz sajtóban napvilágot látott hírre, miszerint 200 000 bolgár áttért a katolikus hitre, azt válaszolta, hogy a bolgárok voltak az elsők a szláv népek közül, akik ortodox hitre tértek; amikor az oroszok még „pogányok, hitetlenek és bálványimádók” voltak, a bolgárok már „ortodox szlávokként” éltek, s ők vitték el az oroszok „vad szülőföldjére a keresztény tanítás ragyogó szikráit”.

Következtetések

A bemutatott russzofil és russzofób bolgár ideológiák igazolják, hogy bizonyos mértékig nemcsak a bolgár-orosz kapcsolatok forogtak kockán az adott időszakban, hanem a modern bolgár nemzeti identitás meghatározása is. A „nemzeti újjáéledés” nagymértékben hozzájárult azon határok kijelöléséhez, melyek a szláv és ortodox jelleg alapján elhatárolták mindazt, ami bolgár, mindattól, ami török és főként görög. Azonban a török uralom utáni időszakban és különösen az 1880-as évek második felében, illetve az 1890-es évek elején uralkodó oroszellenes és szerbellenes beszédmód láthatóan arra tett kísérletet, hogy további határokat vonjon meg, és újraértelmezze a bolgár identitást.

Ám a bolgár példa arra is felhívja a figyelmet, hogy az értelmiségiek által létrehozott nemzeti ideológiák az illető közösség populáris kultúrája vagy kultúrái által megszabott keretek között mozognak. Anélkül hogy elszakad(hatot)t volna a korábbi etnikai hagyományoktól, a Sztambolov-kormány a bolgár nemzeti forradalmi mozgalom gyakorlatát folytatta, amikor nem elutasította, hanem felhasználta az ortodox és keresztény szimbólumokat azzal a céllal, hogy új kontextusba helyezve a politikai mozgósítás és legitimáció szolgálatába állítsa őket. A bolgár kormánynak ugyanis elsősorban két okból volt szüksége legitimizációra az ortodoxia révén. Egyrészt nem akarta ezt a lehetőséget meghagyni russzofil politikai ellenfeleinek vagy az orosz félnek (amely olykor istenkáromlással vádolta), másrészt a fiatalabb korosztályt vonzó bolgár szocialista mozgalom megjelenése után a kormánypárti köröknek az ortodoxiához kellett fordulniuk a fennálló szociális és politikai rend megerősítése érdekében.

Talán azokkal a szerzőkkel is egyet kell értenünk, akik amellett érvelnek, hogy a kulturális nacionalizmus fontos szerepet játszik a vallásos emlékezettel és intézményekkel rendelkező népnél, beleértve a görögöket, szerbeket és bolgárokat.13 Ilyen esetekben a nemzet konkurens meghatározásait, a történelmi emlékezet jelentőségét, valamint a kulturális szimbólumok központiságát figyelték meg. Amint láthattuk, a bolgár nacionalista ideológia olyan retorikai stratégiák révén épült fel, amelyek magukba foglalták az etnikai vagy kulturális nacionalizmust éppúgy, mint a polgári, politikai vagy „racionális” nacionalizmust. Mindkét típus esetében voltak átfedések, és a pillanatnyi helyzettől függően egyiket vagy másikat használták az aktuális politikai lépések alátámasztására vagy egy bizonyos politika szentesítésére. Elmondhatjuk, hogy végül a múlt ortodoxpárti historicista megítélése vált uralkodóvá, a többi értelmezés háttérbe szorult, illetve az újonnan létrejött szocialista mozgalom és más baloldali irányzatok számára maradt fenn, amelyek a vallásról és az ortodoxia múltbeli szerepéről való radikális beszédmódot vállalták fel. Hutchinsonra utalva megjegyezhetjük: a történelmi vallások tartóssága azt látszik bizonyítani, hogy nincs végső megoldás a vallás és tudomány közti konfliktusra. Szerinte a kulturális és a politikai nacionalizmus egymással versengő reakciók, hatásuk pedig gyakorta inkább a vallásos érzések felerősítésében, mint csökkentésében nyilvánul meg.

Sütő-Egeressy Zsuzsanna fordítása

JEGYZETEK

  1. A berlini szerződés (1878) értelmében Kelet-Rumélia (hozzávetőlegesen a Balkáni-hegységtől délre eső terület) autonóm tartomány volt a Török Birodalmon belül. 1885. szeptember 6-án a Z. Sztojanov (a török uralom ellen irányuló bolgár forradalmi mozgalom korábbi résztvevője) által vezetett Titkos Bolgár Központi Forradalmi Bizottság a kelet-ruméliai katonai erőkkel együttműködve kikiáltotta a tartománynak a Bolgár Fejedelemséggel való egyesülését I. Sándor bolgár fejedelem uralma alatt.

  2. Kliment Branicki püspök (1841–1901) bolgár író, politikus és főpap; miniszterelnök és oktatásügyi miniszter (1879–1880, 1886. augusztus 9–12.). Erőteljesen ellenezte a bolgár kormány politikáját, mivel az nem volt összhangban Szentpétervár balkáni politikájával.

  3. Vaszil Aprilov (1789–1847) bolgár kereskedő és író, 1811-től Odesszában élt. Egyike volt a bolgár oktatás megalapítóinak, és számos pedagógiai, nyelvészeti, történelmi, irodalmi, illetve néprajzi tárgyú munkát írt. Írásaiban az ortodoxiának és a szlavizmusnak a bolgár történelemben és identitásban betöltött szerepét hangsúlyozta.

  4. P. Kisimov (1832–1905) – politikus és újságíró, az emigráns, konzervatív és oroszpárti Otecsesztvo újság szerkesztője Romániában (1869–71). 1884–85 között ismét a konzervatív Otecsesztvo szerkesztője volt Szófiában. Kormányellenes és oroszpárti nézetei miatt 1890 után Kisimovot 1894-ig Bukarestbe száműzték.

  5. A Nezaviszimoszt körül kialakuló politikai csoport radikális populisták és nacionalisták csoportja (Z. Sztojanov, D. Petkov és D. Rizov) a Liberális Párton belül. Ez a csoport határozottan ellenezte, hogy Oroszország Bulgária belügyeibe avatkozzon, és élénken védelmezte a 1885. szeptember 6-i egyesülést, illetve I. Sándor bolgár fejedelmet.

  6. A berat a Török Birodalomban a vazallus püspökök és vezetők kinevezéséről szóló szultáni rendelet.

  7. Fanar – Isztambul európai partjának környéke, az egyetemes ortodox pátriárka székhelye.

  8. A bolgár egyház Rómával való egyesülésének tervét mintegy 100-120 bolgár írta alá dr. Cankov vezetésével. Elfogadták a katolikus vezetőséget, de meg kívánták tartani az ortodox rítusokat. Az egyesülés célja az volt, hogy a görög befolyás alatt levő isztambuli ortodox vezetéstől független egyházat alakítsanak ki, illetve hogy diplomáciai nyomást gyakoroljanak az ortodox Oroszországra és magára a pátriárkára.

  9. A Titkos Bolgár Forradalmi Bizottság 1866-ban Bukarestben alapított politikai szervezet. 1867-ben politikai terveinek egyike a török–bolgár királyság kialakítása volt az Osztrák-Magyar Monarchia mintájára.

10. A németek gúnyos francia megnevezése.

11. A Sztambolov-kormány (1887. augusztus 20. – 1894. május 19.) Ferdinánd bolgár herceg trónra lépése után alakult Sztefan Sztambolov vezetésével, aki korábban a bolgár nemzeti forradalmi mozgalom résztvevője, a nemzeti gyűlés elnöke és a Liberális Párt kiemelkedő alakja volt. A kormány szigorúan ellenzett minden orosz beavatkozást Bulgária belügyeibe.

12. A kardzsalik és a delibasik csapatokba verődött török katonaszökevények és útonállók a 18. század végén, akik falvakat támadtak meg, raboltak ki és égettek fel.

13. Például John Hutchinson könyve az ír nacionalizmusról The Dynamics of Cultural Nationalism: the Gaelic Revival and the Creation of the Irish National State. London, 1987.