Magyar ember annyit tud a bolgárokról, hogy a honfoglalók legyőzték, ezután jó kertészekké, majd még később a leghűségesebb szovjet csatlósokká váltak, már csak a nyelv hasonlósága miatt is. A műveltebbje esetleg egy Petőfi–Botev párhuzamra is emlékszik, valamint arra, hogy nem szláv eredetűek. Az igazán tájékozottak tudják, hogy a cár pillanatnyilag miniszterelnök, uniós csatlakozás előtt állnak, és nekik is volt egy aranycsapatuk.

Román ember annyit tud a bolgárokról, hogy igazságtalanul lehasították Dobrudzsa déli részét, szláv ortodoxok, de kevesebben vannak, és országuk elmaradottabb, mint a Dunától északra fekvő gazdagabb térség. A műveltek tudják, hogy a bolgárok mindig ide menekültek, maga Hriszto Botev is itt tevékenykedett. A tájékozottak nyugtalanok, mert a csatlakozást illetően a déli szomszéd jobban áll.

Az erdélyi magyar ezenfelül még azt is tudja, hogy nagyszámú török kisebbség él bolgár földön, s hogy ezekkel nem bántak épp kesztyűs kézzel.

Mikor a Korunk főszerkesztője felkért, írjak útijegyzetet, azt terveztem, hogy a vonat számára egyetlen kijelölt, korántsem veszélytelen, néhol a Dunába zuhanással fenyegető útszakasz, illetve a hivatalosan tizenegy órás Bukarest–Szófia trasszé élményeiről számolok be. Szerencsére azóta alkalmam nyílt részletesebben megismerni a bolgár valóságot és kultúrát, s ha a közös oroszlános pénz, a posztponált névelő és a németeknek gyönyörű gólt fejelő, időközben polgármesterré lett nemzeti hős továbbra is foglalkoztat, ezt a lapszámot más szempontoknak rendeltem alá. Ljuben Karavelov kitűnő gogoliánus könyve, a Régi idők bolgárjai mintájára, a mai bolgárokkal kíván e változatos anyag foglalkozni.

Az irodalmi rész a kilencventől errefele íródott versekből és novellákból válogatott, Nikolay Boykov és Szondi György segítségének köszönhetően. A virágzó haikuk mellett az emigráns-lét tapasztalata ugyanolyan fontos, s a csehovi finomság éppúgy megtalálható, mint a posztmodern önirónia. A történelmi rész az orosz– bolgár kapcsolatok és a macedón kérdés fonákságairól kíván szólni, a szociológiai vizsgálódások pedig az elvándorlás, illetve az uniós csatlakozás jelenségét közelítik meg, sőt, a kevésbé ismert bulgáriai kisebbségekről is született egy rendszerező tanulmány. Ezekből Szvetlana Dimitrova vállalt oroszlánrészt. Számunkra természetesen az egyik legizgalmasabb kérdés a diaszpóra jelentősége; nos, itt a romániai bolgár kisebbség, illetve a bánsági katolikus bolgárok sajátosságait bemutató írásokra hívnám föl a figyelmet, külön megköszönve a duplán kisebbségi Ján Vasilčin esperes fáradozását. A világviszonylatban legismertebb, Franciaországba szakadt és francia nyelven alkotó irodalmár, filozófus, nyelvész és antropológus, Tzvetan Todorov sem maradhatott ki válogatásunkból. Köszönettel tartozom Krasztev Péternek és azoknak a diákoknak, akik egyéb elfoglaltságaik mellett időt szakítottak a szövegek bolgár, angol és francia nyelvből való fordítására.

Ha az országaink között fennálló érdektelenség, gyanakvás és kapcsolathiány elég lehangoló – amint azt a Giurgiut Ruszéval összekötő híd két eltérő elnevezése is jelzi (román oldalon a teátrális Barátság hídja, bolgár oldalon a semleges Duna-híd a neve) – reméljük, hogy ezzel a válogatással mi az új, európaibb híd megépítése felé tettünk egy jelképes gesztust. És hamarosan elkészül a szélesebb, nagyobb forgalmat ígérő összekötő most is.