Az East European Quarterly angol nyelvű folyóirat. A benne megjelenő tanulmányok politikai vagy kulturális kérdésekről szólnak. Habár a lap címe szerint az írások a kelet-európai állapotokat próbálják bemutatni, íme, ebben a számban kitekintést is talál az olvasó. Egy rövid esszé a cári birodalom reakciójáról szól. Az ok? Az orosz—japán háború idején az Amerikai Egyesült Államok csempésztevékenységet folytatott, s ez nem szolgálta Oroszország érdekeit. (Az említet háború Ázsia legkeletibb részén zajott.)

Jelentős tanulmány az Amerikában élő albán-ortodox Arthur E. Lidin püspöké. A cím sokatmondó: „A hit természetéről Albániában a XXI. század küszöbén” (“The Nature of Faith in Albania: Toward the 21st Century”).. Amint a harmadik évezred közeledik — írja a szerző —, Albánia a régi, őslakosi érzelmek, valamint az új hitek és hitcsoportulások elterjedésének virágzó területe. Az új és újjáépített, hívekkel teli mecsetek, az országos imatalálkozókat összekötő autóbuszok látványa, a vallásos szövegek és a személyes vallomások rendkívül elterjedt kiadása mind-mind azt mutatja, hogy a nép Isten mélyebb megismerésére és a másokkal való szorosabb kapcsolat kiépítésére vágyik - a társadalmi értékekre, doktrínákra és szertartásokra támaszkodva.” A vallási ébredés, ha hitvitákban vagy a hívőseregekre vágyó szekták közötti konfliktusokban nyilvánul is meg, pozitív jele annak, hogy sok év „muszáj-ateizmusa” sem tudta elfojtani a spiritualizmust, ez pedig azt jelenti, hogy Albánia visszakapcsolódhat a kontinens életébe. Pozitív, optimista vélemény ez, de az író arra is felhívja a figyelmet, hogy sokan visszaélhetnek a vallás erejével, és a politikai hatalom elérésére törekedhetnek kihasználásával. Ugyanakkor a kormány elő kellene hogy írjon bizonyos szabályozást, ha nem akarja, hogy az ország keserves vallási konfliktusok színtere legyen. Muzulmánok, albán-ortodoxok, római katolikusok, protestánsok és szefárd zsidók megfértek egymással a majdnem fél évszázados kommunista diktatúra alatt. „Világos, hogy a marxista ideológiának nem sikerült kitörölnie a hitet, bármennyire is próbálkozott azzal, hogy helyettesítse saját elméleteivel. Még a legmegrögzöttebb sztálinisták is tudták, hogy lehetetlen gyökerestől felgöngyölíteni a vallás és a szokások gyakorlását.” A vallások harmonikus együttélésének programja bármely sikeres albán kormány fő célkitűzését kellene képezze. Albánia szellemi élete tehát virágzani fog, de ugyanakkor őrzi szellemi egységét és spontán identitását.

Valamivel szárazabb, de számunkra nagyon fontos, érdekes tanulmány a Tóth Pál Péteré (Demográfiai Kutatóintézet, Budapest): „Magyar és vegyes (magyar —román) családok Észak-Érdélyben 1942—1944 között” (“Hungarian and Mixed (Hungarian-Romanian) Families is Northern-Transylvania, 1942-1944”). A szerző - bevallása szerint - véletlenül bukkant rá egy befejezetlen demográfiai kutatás eredményeire. E kutatás fennmaradt anyaga arra utal, hogy a demográfusok rendkívül aprólékos, pontos és rengeteg aspektusra támaszkodó tanulmányozásra készültek. Természetesen a magyar kormánynak sejtelme sem volt, hogy a visszakapott területeket rendkívül hamar el fogja veszteni, ezért a kutatás sajnos megszakadt.

Hogy miért készült a felmérés, azt pontosan nem tudjuk. „Az iratok, amelyek arra utalnának, mi célból történt a kutatás, vagy megsemmisültek, vagy nem kerültek elő, tehát következtetéseinket csakis a kérdőívekből tudjuk levonni. A felmérést feltehetőleg a miniszterelnök irodájához csatolt valamelyik hivatal indítványozta, melyre a visszacsatolt területek gondjai voltak bízva.” Az iratokra a „Szigorúan titkos!” felirat került. A felmérés etnikailag két családfajtával foglalkozott, a magyar és a magyar—román vegyes családokkal. “A pontosságról annyit említsünk meg, hogy Magyarországon ma kétezer ember válasza elég egy országos felmérés elismeréséhez, viszont itt, Észak-Erdélyben tízezer családot kérdeztek ki.” A felmérést római katolikus és protestáns lelkészek, az adott helységek tanárai, diákok és egyetemi hallgatók végezték. Észak-Erdély tizenkét megyéjében folyt a munka. Ez két és félmillió ember által lakott terület volt (53% magyar, 42% román). A tanulmányíró a befejezésben érdekes kívánságnak ad hangot:. fantasztikus volna, ha valaki képes lenne újra megvizsgálni ezt az 527 települést, és megállapítaná, mivé lettek ötven év alatt.”

Véleményem szerint a következő tanulmány a legérdekesebb. Barbara Kienbaum és Manfred Grote írásának a címe szintézisteremtő munkára utal: “A német egyesítés mint kulturális dilemma: Visszatekintés” (“German Unification as a Cultural Dilemma: A Retrospectiv”). „Idestova öt éve hivatalosan is egyesült Németország, ennek ellenére még mindig feltevődnek bizonyos kérdések a német egység kapcsán.” Teljes-e az egység? Teljes lehet-e valaha? Mi az oka a makacs „szellemi falnak” a németek elméjében? „A gazdasági szakadék kelet és nyugat között óriási és a fejlődés tempója csalódottságot okoz. Az iparalap egyre kisebb, a munkanélküliek száma pedig növekszik. A keletnémet gazdaságnak látszólag zuhanással kell szembenéznie.” A gazdasági okokon kívül azonban kulturális és pszichológiai tényezőket is találunk. Amíg a fejlettebb nyugaton megjelennek az úgynevezett „posztmaterializmus” jelei, addig keleten úgy tűnik, a marxista—leninista szocializmus rányomta bélyegét a gondolkodásmódra. Úgy tűnik, az indoktrinációk eredményesek voltak: sokan támogatták a felfogást, hogy Kelet-Németország a „jobb” Németország. Bár ennél is fontosabb, hogy a keletiek mind a nácik, mind a szovjetek áldozatainak tekintették magukat. Egy ilyen Németországot vett át az NSZK, mivel az egyesítés inkább volt átvétel, mint egyenrangú felek közti társulás. Az NSZK alkotmányának előírásai egyszerűen átterjedtek a keleti részre. Ez megoldotta a politikai kérdés egy részét, már „csak” a társadalmi, gazdasági és kulturális beilleszkedés maradt hátra.Ez mai napig nehezen valósul meg. „Egy nem német számára érthetetlen a konfliktus természete.” A keletnémetek nem boldogok, és ezt a nyugatiak hálátlanságnak tekintik, hiszen nagy pénzügyi áldozatra volt szükség ahhoz, hogy az egyesülés megvalósulhasson. A volt Kelet-Németország viszont fenomenális veszteségeket könyvelhetett el. Tízmillió munkahelyből négymillió eltűnt. Ez rosszabb helyzetet teremtett, mint az 1929—33-as válság. Ugyanazért a munkáért keleten csupán a nyugati bér 65%-át adják. Nem csoda, hogy a keletiek másodrangú állampolgároknak érzik magukat. Egy felmérésen, ahol -5-től 5-ig kellett behelyezni a szimpatizált országokat, népeket, a nyugatiak rosszabb véleménnyel voltak a keletiekről, mint egy évvel azelőtt, és ez fordítva is igaz... “A tapasztalt problémák ismeretében az Európai Unióban gyakorivá vált a kérdés: hogyan lehet a további európai integrációról beszélni, ha már a németek se tudják megvalósítani?” Kulturális síkon ugyanez a helyzet. Nyugatra menekült írók ma már ellenzik az egyesülést. Paradoxális? Igen. Negyven év elnyomás alatt a keletnémetek közelebb voltak a nyugatiakhoz, mint most. A németek tizenöt százaléka már igennel válaszolt arra a kérdésre, hogy szeretné-e, ha nem történt volna meg az egyesülés. A többség pedig azt állítja, hogy az NDK-ban Jobb” volt: biztonság, női egyenjogúság, szociális segély, iskola, egészségügyi ellátás... Tanulság: az egyesítésben aktívabban kell szerepelni. A volt NDK-ban a megkérdezetteknek csupán a tíz százaléka érezte magát aktív résztvevőnek. A keletieknek hozzá kell szokniuk egy nyitottabb társadalomban való élethez, a nyugatiak pedig nem csak a saját módszereiket kellene alkalmazzák a problémák megközelítésében. Így felgyorsulna és biztonságosabban folyna tovább az 1991-ben elkezdett folyamat.

Természetesen ez nem minden, ami a folyóiratban megtalálható. Beszélhetnénk például Alexandru Duţu írásáról (“National Identity and Tensional Factors in South Eastern Europe”) vagy éppenséggel Rumen Daszkalov tanulmányáról (“Ideas About and Reactions to Modernization in the Balkans”), de azokat az írásokat próbáltam bemutatni, amelyek valamilyen szintézist teremtene. (East European Quarterly. March 1997.)