A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete jelentős folyóirat kiadására vállalkozott. Az Ezredforduló az Akadémia stratégiai kutatásait mutatja be. Szerkesztője maga az MTA elnöke, Glatz Ferenc.

Az Ezredforduló első száma három fontos írást tartalmaz: Magyarország az ezredfordulón (Glatz Ferenc), A háborúktól a demokráciáig (Göncz Árpád) és A privatizáció modelljei Közép-Kelet-Európában (Sárközy Tamás). Bennünket jelen esetben leginkább Sárközy Tamás írása érdekel, hiszen a Korunk e havi tematikájához kapcsolódik.

A tanulmány első része a privatizáció fogalmáról szól. A privatizáció elsősorban „a társadalmi-gazdasági életbe való állami beavatkozás csökkentését” jelenti. Ez az úgynevezett „államtalanító” magánosítás. Ugyanakkor a fogalom tulajdonváltozást is takar. Az állam tulajdonát képező társasági részesedéseket magántulajdonosok kapják meg — ellenérték fejében.

Az általános rész után következik A közép-kelet-európai privatizáció sajátosságai című fejezet. Sárközy szerint „a nyugat-európai rendszerimmanens, a magántulajdoni rendet erősítő, a kelet-európai viszont rendszerváltoztató privatizáció”. A nyugat-európai szinte teljes egészében tőzsdeprivatizáció, a nemzetgazdaság csekély részét érinti, és ez is fokozatosan valósul meg. (Angliában 12 év alatt az állami rész tíz százalékát privatizálták. A 80-as évek közepén ebben az országban az állami ágazat részesedése a nemzeti vagyonból tíz százalék volt.) „Ezzel szemben Közép-Kelet-Európában egy általános társadalmi-gazdasági rendszerváltás központi jelensége a privatizáció, hiszen a magántulajdon dominálása nélkül nincs se piacgazdaság, se polgári társadalom.” A volt szocialista országokban az állami tulajdon a nemzeti vagyon 96—99 százalékát képezte. Lengyelország és Magyarország kivétel a 81, illetve 65 százalékkal. (Sárközy megjegyzi, hogy „e két országban a többihez képest könnyebb is a privatizáció.”) Miért fontos a privatizáció Kelet-Európában? Azért, mert „az állam versenyelőnyei torzítják a piacot”, a magánvállalkozások nem tudnak igazán megerősödni, és végső soron „amíg fennáll az állam közhatalmi és tulajdonosi minőségének egysége, a demokratikus jogállam nem tud megszilárdulni Kelet-Európában”.

Nyugat-Európában a privatizáció mellett elméleti érvek szólnak, a volt szocialista országokban viszont elsősorban gyakorlatiak. 1990 körül a közvetlen csődveszélybe került vállalatok tőkeinjekciót igényeltek. „Emellett az érintett országok túlnyomó többségében az erősen eladósodott államháztartásnak sürgős szüksége volt az ideiglenes privatizációs bevételekre.” De a nyugati, egyértelmű „figyelmeztetés” is a privatizáció végrehajtását sürgette: „Nyugat-Európáétól alapvetően eltérő tulajdonszerkezettel nem lehet az Európai Unió tagállamává válni.” Szükségessé vált a privatizációs sokkterápia megvalósítása, ami az „állami vagyon dömpingszerű eladását” jelenti. Nagyon rövid idő alatt kell magánosítani az állami vállalatokat, hiszen a Thatcher-kormány módszereivel a volt szocialista országokban a privatizáció két évszázadig tartana. Az állami vállalatok általános csődje, a keleti piacok eltűnte azonnali megoldásokat követelt. A magánosítás során a rejtett munkanélküliség valóssá válik, ez pedig „a privatizáció ellen hangolja a szocializmusban szociális biztonsághoz szokott lakosságot”. Nem ez az egyetlen gond, állapítja meg Sárközy. Az általános válságban „a privatizációtól sajnos nem azt várják, amire alkalmas, nevezetesen, hogy megváltoztassa az ország tulajdoni szerkezetét, biztosítsa a piacgazdaság tulajdoni strukturális alapjait, hanem mintegy általános gazdasági csodaszernek tekintik. [...] e felfogás szerint (...) a privatizációnak szolgálnia kell a technikai fejlődést, a foglalkoztatást, a környezetvédelmet és még kb. 20—30 gazdaságpolitikai célkitűzést. Ez pedig lehetetlen.”

Sárközy idézi Lewandowski professzort, aki szerint a kelet-európai privatizáció „hihetetlen mennyiségű, ismeretien értékű, uratlan vagyontárgy eladása olyan vevőknek, akik nem akarnak vásárolni, és nincs egy fillérjük sem”. A vagyonkínálat óriási, a kereslet viszont tőkeszegény. Ez az egyensúlyhiány, valamint a zavaros piaci körülmény az állami vagyon leértékeléséhez vezetett. Tudomásul kell vennünk, hogy a magánosítás „a befektetők számára kőkemény üzlet, nem szociális segély, így bizony a kelet-európai privatizáció valóban magán viseli a végkiárusítás számos jelét”. Ezt tetézi, hogy a nagyobb tranzakciókból botrány lehet (Thyssen- vagy Tocsik-ügy). “A privatizáció így valamifajta sötét, zavaros dologgá válik, amelyet nemcsak a populista, szélsőségesebbnek is mondható jobb- és baloldali irányzatok támadnak, de adott esetben pl. a kereszténydemokraták és a szocialisták vállvetve küzdenek az állami tulajdon fenntartásáért, a privatizáció felfüggesztéséért.”

A kelet-európai kormányok privatizálnának is, nem is. Miért? Szükségük van privatizációs bevételekre, de minden privatizációs akció csökkenti hatalmukat. „A privatizáció tehát a klasszikus szűz-prostituált helyzetbe hozza a kelet-európai kormányokat.” Azt sem hallgathatjuk el, hogy a privatizációs költségek néha a bevételek felét képezik. Ez a magánosítás bürokratizmusának az eredménye, amit tetéz az, hogy a privatizáció ideiglenes feladat, de az állam „úgy rendezkedik be, mintha örökérvényű állami funkcióról lenne szó”. A gondok sorolhatók: hogyan lehet „igazságosan” privatizálni? Hogyan, hogy a középosztály is megerősödjék, az esélyegyenlőség is valós legyen, ne csak szólam maradjon? De a lakosságot és a belföldi vállalkozókat sem lehet kihagyni a privatizációból. Igaz, nincs pénzük..., de képtelenség lenne a nemzeti vagyon nagy részét képező állami vállalatokat csakis külföldieknek eladni. Egyrészt nem lesz mindenre kereslet, másrészt a nacionalista politizálás lehetetlenné tenne egy ilyen folyamatot. Az „úgynevezett külföldi karvalytőke akciói folytán számos gusztustalan vadkapitalista tőkebefektetéssel is találkozunk, ami növeli az ellenszenvet a külföldiek befektetéseivel szemben.” A külföldiek keveset vásároltak, de „tőkeerejük folytán azt vették meg, amit a lakosság is szívesen megvett volna”. A „legjobb falatok” az úgynevezett stratégiai ágazatok (energia, kőolaj, gáz). A lakosság szerint tehát „az idegenek” hibáztathatók az áremelések miatt...

A látszat csal, állítja a szerző, hiszen annak ellenére, hogy a közvélemény szerint a külföldiek „mindent” megvásároltak, „1990 óta általában rendkívül kevés működő tőke áramlott be térségünkbe”. Mi a megoldás? „Ha az állami tulajdon többségét a magántulajdon javára meg akarjuk szüntetni, elengedhetetlen a belföldiek bevonása a privatizációs folyamatba.” Ezt reprivatizáció, kisprivatizáció, spontán privatizáció, valamint ingyenes kuponprivatizáció segítségével próbálták megvalósítani. „Jogi szempontból a privatizáció ezen módszere lenne a legegyszerűbb” — jegyzi meg Sárközy a reprivatizáció kapcsán. Az államosítási törvények meghozatalukkor is alkotmánysértőek voltak, tehát elégséges volna hatályon kívül helyezni ezeket, és „az eredeti tulajdonjog automatikusan helyreállna — a tulajdoni igény ugyanis nem évül el.” De Németország kivételével a volt szocialista országok a kártalanítás mellett döntöttek. „Ennek oka részben az eladósodottság, részben, hogy a reprivatizáció befektetésellenes lett volna. Politikailag is azt lehetett tapasztalni, hogy a már szocializmusban felnőtt fiatalabb korosztályok, azaz a lakosság többsége a megelőző nemzedékek jelentősebb ingyenes részesítését a nemzeti vagyonból egy általános gazdasági visszaesés körülményei között egyszerűen nem fogadta el.” Azonban a privatizáció nem a közvagyon elosztását jelenti, „az állam tehát nem a nép vagyonát privatizálja, hanem az Esterházyakét meg a Schwartz bácsiét”.

Az általános privatizációt megelőzte az úgynevezett kisprivatizáció ott, „ahol a magánvállalkozás nyíltabb és burkoltabb formái viszonylag elterjedtek”. Magyarországon, Csehszlovákiában, Lengyelországban és Szlovéniában a belföldi vállalkozók megvásárolhatták a kiskereskedelmi, vendéglátó és szolgáltató egységeket. „Olyan országokban azonban, mint Albánia a kisprivatizáció gondolata lényegében fel sem merült.”

Magyarország és Németország kivételével minden volt szocialista országban alkalmazták a tömeges privatizációt, az ingyenes kuponprivatizációt. A magánszféra alulfejlettsége miatt „nincs is más lehetőség egy általános és viszonylag gyors privatizációra csak úgy, ha állampolgári jogon minden nagykorú lakos sajátos értékpapírokat kap”. Ennek a megoldásnak az a hátránya, hogy a „több százezer kistulajdonos vállalata” gátolja a külföldi tőke beáramlását, „és mivel az állampolgárok jelentős mértékben szabadulni kívánnak az osztalékot nem hozó veszteséges vállalatok részvényeitől, a visszaállamosodás állandósult és reális veszély”.

Mindezek után Sárközy a közép-kelet-európai magánosítás alapvető irányait elemzi. Az első csoportba Kelet-Németország tartozik. Ez befejezett, teljes privatizáció, egyfajta modell a gazdag nyugati testvér privatizációjára. A második csoportba tartoznak a rossz példák. A volt Szovjetunió utódállamaiban, Romániában, Bulgáriában, Albániában és Szerbiában (kuponprivatizációs) kvázimagánosítás valósult meg. „Megkockáztatható az a feltevés, hogy az ezen országokban lezajló félprivatizáció az államszocializmusból egy kommercializált államkapitalizmushoz vezet, félállami-félpiaci struktúrák kialakításával. Az egységes Európához viszont — és ez a felismerés főként Romániában érik 1997 óta — ezzel a rendszerrel nem lehet csatlakozni.” A harmadik csoport országaiban (Magyarország, Észtország, Csehország, Lengyelország és Szlovénia) vegyes privatizáció valósult meg. Ezekben az országokban „reális remény van arra, hogy az intézményes privatizációt 2000 körül lezárják, és így 2000—2005 között tulajdoni struktúra szempontjából alkalmassá válnak az uniós tagságra.”

Mi fog történni a magánosítás befejezése után? „Nem lesz már többé tulajdonosi állam, az állam a gazdaságban csak szabályozó-hatósági funkciót tölthet be. Az államnak a gazdaság stabil keretfeltételeit kell biztosítania, szolgáltatnia a gazdaság szereplői számára, pl. közbiztonságot, jogbiztonságot kell teremtenie stb. A magántulajdon dominálása alapján teljes értékű piaci verseny alakulhat ki, az állam következetesen felléphet a monopolhelyzetekkel szemben. Több lehetőség nyílik a valóban stratégiai, hosszú távú gazdaságpolitikára.” (Ezredforduló, 1. szám)