A civil társadalmak erejének, jelentőségének, szerepének hangoztatása nagyon gyakran válik közhelyszerűvé. Valahogy úgy vagyunk velük, mint a szocialista éra jelszavaival, nem igazán hiszünk nekik. Pedig amikor e sorokat pötyögtetem, éppen a századvég egyik nagy temetése zajlik. Egy elvált asszonyt temetnek, akit kirekesztettek a királyi család tagjai közül. A szigorú regula szerint sokkal egyszerűbb végtisztesség járna neki, de Lady Diana pártfogója és gyámolítója volt száz-egynéhány civil szervezetnek, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. A „nép nyomására” felborul a protokoll, és a fél világ láthatta, hogy a közvetlen hozzátartozók, a királyi család tagjai nyomában a civil szervezetek több száz kiválasztott képviselője kísérte utolsó útjára a walesi hercegnőt. Akinek anyai felelőssége és érdemei mellett az értük kifejtett tevékenységét méltatták leginkább a legkülönfélébb kommentárok. Talán ez az esemény is mutatja, hogy mégiscsak érdemes komolyan foglalkozni — többek között — az alapítványokkal is.

Egy kis történelem

Kevesen tudják, hogy az alapítvány ősi, az egyiptomiak és görögök által egyaránt alkalmazott jogintézmény. A híres-nevezetes alexandriai könyvtárat alapítványi formában, illetve keretekben működtették. Az alapítványok korai és középkori története szoros kapcsolatban van az örökléssel: a leszármazott nélküli halála előtt úgy rendelkezik, hogy hátramaradott vagyonát vagy annak bizonyos részét valamilyen közcélra ajánlja fel. A közcél legtöbbször valamilyen egyházi vagy oktatási célt jelentett. Magyarországon először az 1548:12. tc. rendelkezik az alapítványokról, amelynek értelmében a török hódítás miatt elpusztult zárdák és káptalanok javaiból iskolák állítandók és a papnevelést szolgáló alapítványok létesítendők. A törvény értelmében ezek működéséről minden egyházmegyének számot kellett adnia a király felé. A krónikások feljegyzései szerint „megszámlálhatatlan mennyiségű” alapítványt hoztak létre a főurak, főpapok és más személyek.

Az alapítványok létesítéséhez nagy lendületet adott a reformáció, majd a hazai kapitalizálódás és vele együtt a polgárosodás. A századforduló táján országszerte tettek alapítványokat. Ezek egyike volt például Túrkevén a Kalmár-féle föld jutalma, miszerint a 30 holdas birtok termését — az iskolaszék döntése alapján — minden évben a legjobb teljesítményt felmutató tanítónak ítélték oda. Igen népszerűek voltak és nemes célt szolgáltak az öregdiákok alapítványai, amelyek jelentősen fokozták jó néhány híressé vált alma mater presztízsét és imázsát. Megannyi gimnazista diák életében különleges megbecsülést és a pálya szempontjából ösztönzést és indíttatást jelentett egy-egy alapítványi jutalom elnyerése.

Az alapítványi „mozgalom” szempontjából komoly törést okozott az 1948 utáni fordulat, amely a közcélok megvalósításának efféle indíttatású segítését és támogatását nem ismerte el. A kor fő ideológusai a „gondoskodó szocialista államban” gondolkodtak, amely magára vállalja a legkülönfélébb szociális, oktatási, egészségügyi és egyéb feladatok megoldását. Magyarországon az 1959-ben elfogadott Polgári Törvénykönyv meg is szüntette az alapítványt mint jogi személyt. Ehelyütt — nem egészen zárójelbe téve — érdemes megjegyezni, hogy a társadalom megannyi rétegét érintő Antall—Boros—Horn-féle kárpótlási törvénykezések sorából egyszerűen kimaradtak az alapítványok. Pedig ebben az esetben sok-sok magánszemély jó szándékú, közcélokat szolgáló végakaratát hagyták figyelmen kívül a törvényhozók. Nagyon júl tudom, hogy a kárpótlás megannyi ellenérzést szül, és nagyon sokan szeretnék lezárni. Magam részéről mégis úgy gondolom, hogy az egykor működött alapítványok rehabilitálása nagyon is indokolt lenne.

Újabb fejlemények

A rendszerváltásnak titulált fordulat nyomán a magyar alapítványok életében is látványos változások történtek. Az új jogalkotás elismerte azt — amit a pártállam tagadott —, hogy a közérdeket nemcsak az állam, hanem mások is szolgálhatják és szolgáltathatják, így a polgárjogi intézmény új életre kelt, és az utóbbi évtizedben több ezer alapítvány jött létre, ami a sokat emlegetett civil társadalom építkezése, önszerveződése szempontjából mindenképpen üdvözlendő és örvendetes. Az alapítványok túlnyomó többsége valóban közcélokat akar szolgálni, körülöttük több tízezernyi önzetlen és kevésbé önzetlen kurátor, szakértő és más aktivista bábáskodik.

A magyar alapítványvilág egyfajta gründolási láz jegyeit mutatja: a nálunk bejegyzett alapítványok száma alig kevesebb, mint az Egyesült Államokban nyilvántartott társaiké, és több mint kétszerese annak, mint amennyit Németországban (6812) tartanak számon. Feltételezhető, hogy az alapítási láz a jövőben megváltozik, illetve lecsökken, és az utóbbi években létrejött alapítványok közül sokakat fognak majd megszüntetni. A nemzetközi trendekből ugyanakkor az is kiolvasható, hogy az alapítási aktivitás nagyon is modern jelenség: az Egyesült Államokban 1910-ben mindössze 18 (!), a nyolcvanas évek végén viszont már 25000 alapítványt tartottak számon. A nagyon eltérő tradícióval rendelkező Németországban 246 alapítvány középkori eredetűnek számít, ezeket már 1500 előtt is nyilvántartották. További 549-et alapítottak 1900 előtt, de az alapítványok több mint felét 1951 után hívták életre. Az egykori NDK-ban felszámolták a korábban működő alapítványokat, közülük néhányat viszont újjáélesztettek. Jellemző azonban, hogy az alapítási aktivitás ma is nagyobb Németország nyugati részén, mint az ország keleti felében. Magyarországon is várható, hogy a megszűnések mellett jelentős számú — különböző célú — új alapítványt hoznak majd létre.

Nemzetközi tapasztalatok

A magyarországi és a nemzetközi gyakorlatot összevetve komolyabb eltérések és különbségek mutatkoznak a finanszírozás terén. Németországban főleg az állam, a tartományok és a különféle vállalkozások biztosítják az alapítványok pénzügyi hátországát. Az Egyesült Államokban a nonprofit szervezetek bevételeinek 30 százaléka állami támogatás, 51 százaléka saját bevétel és mindössze 19 százalék a magántámogatás. Angliában 40—48—12; Japánban 38—60—2; Olaszországban 43—53—4, Franciaországban 59—34—7.

A kiépült piacgazdaságokkal rendelkező országok jellemzője, hogy az állami és egyéni támogatásokkal szemben nem elhanyagolhatóak, de lényegesen csekélyebb mértékűek a magánszemélyek által felajánlott összegek. Az utóbbi tényt különösen azért érdemes kiemelni, mert sokan mindmáig reménykednek egy vagyonosabb és az alapítványok irányában is nagyobb adakozó hajlandóságot mutató polgárság megjelenésében.

A nyugati gyakorlat sokkal inkább arra utal, hogy az alapítványok életében és az adakozásban nagyvállalatok, vállalkozók játszanak kulcsszerepet (Volkswagen, Krupp, Ford stb.). Az üzleti élet és a kultúra közeledésére és szoros együttműködésére más példák is említhetők: Bécs bankpalotáiban megannyi képzőművészeti alkotást helyeznek el, kiállításokat rendeznek. Los Angelesben az Occidental Petroleum reprezentatív irodaházának alsó szintjein a Hammer Alapítvány Múzeuma működik, ahol hangversenyeket és egyéb művészeti eseményeket rendeznek, miközben a felső szinteken zavartalanul bonyolítják az olajüzleteket. Mindezek tükrében különösen szembetűnő, hogy a magyarországi vállalatok, vállalkozások adakozási hajlandósága lényegesen visszafogottabb és jelentéktelenebb. Nehezen egybevethető, de aktivitásuk szerényebb az államszocializmusban mutatottnál is, amikor ilyen-olyan ösztökélésre, de mégiscsak komoly összegeket fordítottak kultúrára egykori szocialista vállalataink.

Az Egyesült Államokban az adakozók képviselői, a menedzserek nagy számban vállalnak kurátori szerepeket. Lehet, hogy sokak számára ez idegen, hiszen olyan, esetenként művészeti-irodalmi kérdésben döntenek, amihez alig vagy semmit sem értenek. Fordítsuk meg mindezt: szerencsés dolog az, ha érzelmi kérdések megjelenítésében kiváló írók, költők, művészek pénzügyi vonzatú döntéseket hoznak? Lehet, hogy ilyenkor nem is árt egy, akár milliókról is higgadtan dönteni tudó, kevésbé elfogult, a művészet világában járatlanabb menedzser.

Alapítványi célok

A fentebb jelzett alapítási láz nyomán közel félszázezer civil szerveződés jött létre Magyarországon. A hivatalos statisztikában szereplő nonprofit szervezetek sorában az egyesületek a legnépszerűbbek, melyekből 1995-ben 28336-ot tartottak nyilván az alapítványok száma pedig valamivel több mint ennek a fele (15840).