XVI

Rodosto, 4 april 1735

Megenyhült az idő, kiolvadtak a hírek is. Levél jött Fejedelmünk nagyobbik fiától, Józseftől, melyben bejelentette közeli érkezését. Carolus császár eddig személyes fogolyként őrizte őt, sötét mendemondák terjengtek ifjabb Fejedelmünk rabságáról, állítólag ki is heréitették, hogy a Rákóczi nemzetségnek magva szakadjon.

Rákóczi József most azt írta, hogy senkitől sem búcsúzva, minden ceremónia nélkül elhagyta Bécset és Velencébe érkezett. Itt Don Carlostól, az új nápolyi királytól meg akarta kapni a Rákócziakat megillető szicíliai birtokokat. Egy igazán szerető fiú ezt talán későbbre hagyta volna és jobban siet az apjához, de csak nehezebb és hosszabb az apai szeretet a fiúinál.

Fejedelmünk mintha számadásra készülne a fiával, előkerestette velem a testamentumát, melyet még az 1732-es pestisjárványtól megrendülve írt. Arra a kérdésemre, hogy épp most van-e ennek az ideje, Tertullianus doktor szavaival válaszolt:

— Ötvenkilenc évet leéltem, azt tudom, hogy ezek miképp teltek el, de hogy hány van még hátra, azért nem felelhetek. Nincs is nagyobb erkölcstelenség, mint a jövőnkért vállalni a felelősséget. De elég a beszédből, térjünk rá a dolgunkra.

Félig hangosan mormolva maga elé, elolvasta a szöveg bevezető sorait.

„—...Az isteni mindent szabadon igazgató titkos gondviselésnek felbonthatatlan rendje szerint semminek az ég alatt örökös megmaradást nem engedvén közönséges és általhághatatlan törvényt szabott, hogy mindennek, ami eredetet vett, vége is legyen és aki született, annak meg is kellessék halni...”

Bólintott, aztán még egyszer végigment az örökösök névsorán. Kiigazításokat tett kisebbik fia, Rákóczi György javára, Franciaországban maradt pénze nagy részét, 30 ezer frankot átengedte neki.

Szükségesnek találta, hogy kiegészítéseket írjon a textushoz. Pro tumulo, vagyis temetkezési helyül a galatai jezsuiták kisebbik templomát választotta, édesanyja, Zrínyi Ilona szomszédságában óhajtott nyugodni és várni a feltámadást.

Üzenetet intézett a fiaihoz: „olvasni fogjátok hazátok történetében az apátokra aggatott csúfos jelzőket, de vigasztalódjatok, mert Isten másként ítél majd, mint az emberek. Tudnotok kell, hogy én ma is lelkes fia vagyok a hazámnak, ma is állom esküvésemet, hogy fejedelemségem szabadságát és törvényeit meg fogom védeni...”

Leírva ezeket az aranyra és cédrusra méltó sorokat, Fejedelmünk letette a tollat.

— Mit gondolsz a fiaimról?

A kisebbik, György már ellátogatott hozzánk Rodostóba, az ő hibáit már ismertem és arra sem volt okom, hogy Józsefről több jót tételezzek fel, de erre a kérdésre mégsem mertem őszintén válaszolni. Fejedelmünk így is megértette, hogy a hallgatásom milyen választ takar, úgy tűnt, mintha az ő véleménye is hasonlított volna az enyémhez.

— Nem kívánom megfellebbezni Isten magasabb rendelkezéseit, melyek kijelölték az egymást követő nemzedékek felcserélhetetlen sorrendjét, de sokszor szeretném, ha önmagam utóda lehetnék. Folytathatnám a munkámat, élhetnék azzal a hírrel és tapasztalattal, melyet eddig felhalmoztam. Fiaimról alig hiszem, hogy a helyembe állnának, velem együtt mindenem a sírba száll majd. De jönni kell valaki másnak, Istennek szokása mindent elölről kezdeni.

Elképzelve Fejedelmünk halálát, nem tudtam visszatartani a könnyeimet, Urunk vigasztalólag a fejemre tette a kezét:

— Vigasztalódj! Talán a halálom lesz az a kapu, melyen át ti visszatérhettek a hazátokba.

XVII

Rodosto, 5 april 1735

Nem volna szabad előleget vennünk eljövendő sorsunkból, mert amit felidézünk belőle, az meg is szokott valósulni. Attól a naptól kezdve, hogy Fejedelmünk elővétette a testamentumát, egészsége romlásnak indult. Álla kurta és hegyes lett, bőre sárgás vagy inkább ólomszínű, mint egy betegé, vagy az öregség és a terhes gondolkodás által kimerült emberé.

Bajában kedvelni látszott néhányunk társaságát:

— Instar omnium vos mihi tres-quatorque estis — mondta —, mindennel felértek nekem ti hárman-négyen.

A többiek úgy tekintettek rám, mintha Fejedelmünk szavait rajtuk keresztül hozzám intézte volna. Ebből kétségbeesve fogtam fel, hogy egy baj esetén, ha kis időre is, de engem állítanának előtérbe.

Véleménye szerint a Természet gyógyít, az orvosok csak kezelnek, ezért nem is volt hozzájuk bizalommal, Lang doktor tőlem kérdezte a Fejedelem régi bajait. Keveset tudtam felsorolni, fiatal korában, még 1694-ben negyednapos hideg lelte ki, 1727-ben harmadnapos hideg, 1704-ben Szegeden pedig a rossz víz miatt tífusz vette elő. Ennek megfelelően Lang doktor most is egyszerű orvosságokat rendelt: herbateát, fahéjvizet, érvágást. Mindezek nem használtak neki, az ő kövér teste és ábrázatja egyre vékonyodott.

Esténként magamban térdelek a kápolnás házban és kérem az Istent, hogy óvja meg a Fejedelmet szegény megromlott és fogyaték darab magyar hazánknak:

— Még nem végezte el a kiszabott munkát, ezért „coeptis faveas et dexterae tuae viribus adsis tuis precantibus, nomenque tuum invocantibus ex intimo corde!” — segítsed őt megkezdett dolgaiban és jobbodnak erejével állj a hozzád könyörgők mellé, akik szívük mélyéből hívják segítségül a Te nevedet!

XVIII

Rodosto, 6 april 1735

Magam is lázzal küszködve zúgó fejjel korán aludni tértem. Éjfél már elmúlt, mikor futva jön az egyik inas a szállásomra és zörget az ajtón erősen. Kérdem: ki vagy, mire nevét közölve mondja:

— Urunk őnagysága hívatja Kegyelmedet!

Én hamarjában csak a nadrágomat húztam fel, az ingemre mentét véve siettem le a Fejedelemhez. A hűvös éjszakai levegőben össze-összekoccantak a fogaim.

Láttam, hogy Fejedelmünk ábrázatja igen megváltozott és a szemei sem egyenesen járnak. Ő ágyában feküdvén intett az inasoknak, hogy tegyék közelebb hozzá a székemet. Térdeim már az ágyát érintették, de egy ideig csak nézett rám és hallgatott.

Néhány perc múlva eleibe kérte az asztalon állani szokott ezüst kis kalamáris ládácskát, felnyitotta és az ezelőtt néhány nappal kijavított és lepecsételt, de titulus nélkül maradt végrendeletet vette ki belőle. Mondta a körülötte állóknak:

— A gyertyát tartsátok közelebb!

Nagy öreg viaszgyertya volt s jól égett, a Fejedelem mégis csóválta a fejét.

— Micsoda rossz gyertya ez, hogy nem világít. Nem látok jól nála.

— Hiszen épp elég viaszgyertya van itt — mondtam —, gyújtsatok másikat is.

Más gyertya is égvén, a Fejedelem kezébe vette a mondott levelet s a pennáját a tintába mártván, azt akarta titulus helyett a levél hátára írni, hogy holta után hamarosan én, Mikes Kelemen szakasszam fel. A kezei azonban már reszkettek, a pennájára is azt vetette, hogy rossz penna az. Másik tollat adva ujjai közé, végre leírta a nevemet, a helyet, a dátumot, mind a napot és az évet, végül subscribálta. Nézte egy kevéssé még az írását, maga kivette az ezüst porzóját, megszórta vele, azután kezének hajtásával megtisztelve a levelet a kezembe adta, de semmit felőle nem szólott, csak nézett rám.

Kért, hogy mondjam el vele a 63-ik zsoltárt:

— Megemlékezem, Uram, terólad az én ágyamban és éjjeli vigyázásomban gondolkodom felőled. Mert nekem segítségemre voltál és a te szárnyaidnak árnyékában örvendeztem. Az én lelkem tehozzád ragaszkodik és a te jobbkezed megőrzött engem.

Arcán látszott, hogy a Fejedelem merő testté vált, egészen elmerült már a fájdalomban. Nemsokára ki kellett fogynia az olajnak a lámpásából.

Megvártam amíg Urunk elalszik és ágya előtt térdepelve sokáig imádkoztam, hogy haljak meg én korábban, ne kelljen megérnem a rám váró időket. Ó ti fejünk fölött forgó magas egek, hallgassátok meg könyörgésünket Urunkért!

XIX

Rodosto, 7 april 1735

Ma Zöldcsütörtök napján Urunk összeszedte magát és felkelt az ágyából, mintha csak meg akarná mutatni: oportet, ut Princeps stans moriatur, elvárni a Fejedelemtől, hogy állva fogadja a halált.

Magához kéretett és a fiára kérdezett: megérkezett-e már Törökországba, de nem volt hírünk felőle. Urunk elnézett a messze tengeren, mintha egy hajó feltűnését várná. Az ilyen hajók azonban ritkán szoktak időben megérkezni.

A Fejedelem a jezsuiták rendőrfőnökével foglalatosságban tölötték el az időt, a munkásokkal egy árnyékfogót építtetett. Isten kegyelme után már csak Urunk erős természetében bízhatunk, hiszen még a hatvanadikat sem érte el, ennyi időt könnyen elbírhat.

XX

Rodosto, 8 april 1735

Szörnyű bánatomban magammal játszom, mint a gyerek: behunyom a szememet és újra kinyitom, mintha így más képet mutatna a világ, kiderülne, hogy csak álmodtam azt, ami a porba sújt. De nincs vigasztalás, amitől tartottunk, bekövetkezett; a Sors árvaságra juttatott minket. Isten nem méltatta csodára Fejedelmünket, vagy mivel igen szerette, közelebb szólította magához.

A tegnapi nap reggelén is erőt vett magán és felkelt, dolgozott az esztergaműhelyébe, megizzadt, testét a nap és a szél keményen megcsapta.

Fejedelmünk meg akarta tartani a nagypénteki böjtöt, ebbeli igyekezetében az orvosságokat is elhárította. Orvosa és első káplánja figyelmeztette, hogy a böjt beteg emberre nem vonatkozik és rábírta, hogy egyen egy falat húst. Urunk egy-egy mozdulatával elárulta, hogy fáj a gyomra és a szívével is szenvedett.

Kétszer-háromszor is megkérdeztem, hogy érzi magát, azt felelte: én jól vagyok, semmi fájdalmat nem érzek, magatokra vigyázzatok.

A megszokott időnél későbben feküdt le, mégsem tudott elaludni. Ereje lassanként elhagyta, éjszaka tizenkét óra felé a pap megkérdezte tőle: kívánja-e az utolsó kenetet. Egy bólintással Urunk felvette magára, de a vigasztalásokra már nem felelt. A szeméből folytak a könnyek, szakálla arccsontja fölött csatakossá vált, egy kendővel megtöröltem. Közben hallottam a suttogását:

— Nagypénteken megyek el, nem fogtok elfeledni.

Végtére szegény ma három után reggel az Istennek adván a lelkét, elaludt. Szüntelen figyeltük már moribundus arcát, de csak azt vettük észre, hogy a szemhéja száraz kattanással felnyílik, Csáky uram zárta le. Az Isten vigasztaljon meg minket, ha tud.

Imo venit summa dies et inluctabile fatum Pannoniae — betelt a végső nap és Magyarország leküzdhetetlen végzete.

XXI

Rodosto, die eadem, ugyanazon a napon

Mint személye körüli kamarás én irányítottam a szolgákat, akik kinyújtóztatták és megmosták a Fejedelem testét. Urunk életében mindig vigyázott, hogy ne lássák a meztelenségét, csak most tűnt fel, hogy bőre sima és fehér, izmai bármely bajnoknak dicsőségére válhattak volna. Hajának és göndör szakállának sem híja, sem hója, meg lehetett érteni, miért űzte sikerrel az asszonyok között a könnyű szerencsét.

Ha egynéhány ezer harcos egybeállott is a csatamezőn, kiemelkedett közülük, mint valaha a bibliai Saul. Egy francia szalaggal lemértük a magasságát, négy centivel haladta meg a két métert, egyenes vállát a rárakódott majd hatvan év sem tudta lefelé hajlítani.

Arcából nem látszott távozni az élet, megőrizte barna színét és méltóságos nyugodt kifejezését. Bennem feltámadt az őrült reménység, hogy Isten nem vette el tőlünk Fejedelmünket, talán felkelti álmaiból és visszahozza erre a világra.

Bizonyítékokat keresve közelebb léptem, hátha Szent Antalhoz és Szűz Szent Elekhez hasonlóan édes illat áradna tetemei felől, mintegy a feltámadás ígéreteként, de semmit sem éreztem. Tagjai elmerevedtek, testének legmélyebben fekvő részein foltok jelentek meg. Aki földből származik, annak földdé kell válnia és szívünk minden akaratával sem állhatunk ellent.

Elvégezvén a tisztálkodást, másnap orvosa, doktor Lang felbontotta Urunk testét. Nem azon kellett csodálkoznunk, hogy erőt vett rajta a halál, nagyobb csodának számított, hogy a Fejedelmünk eddig is élni tudott. Lelkének állandó keserűsége és nyomottsága visszahatott a belső állapotjára. A méreg és a romlás mintha minden éltető nedvét fel itatta volna, gyomrában a vér valósággal megkövült, úgy ellepte a sár. Ereit feltöltötte a mész, egy szál cérnát sem lehetett volna áthúzni rajtuk.

Doktor Lang a Fejedelem koponyáját az egyik füle hegyétől a másikig kétszer gerezdszerűen kettéfűrészelte. A nyíláson keresztül kiemelte az agyat, melyet egészségesnek talált és olyan bőségesen soknak, hogy két embernek sem szokott ennyi jutni. A levágott fejtetőt aztán visszaillesztették, egy kis selyem sapkával takarták be, ezt zsinórral rögzítették az állra feszítve, hogy a test mozdításánál el ne csússzon.

Doktor Lang az agyvelőt egy ládába helyezte, mellé rakta a Fejedelem egyéb aprólékját, a görög templomban akartuk eltemetni Bercsényi uram sírhelye mellé. Külön tette a szívét, mert Urunk afelől úgy rendelkezett, hogy küldjük ei Grosboisba, a kamalduli szerzetesekhez, ahol egykoron esendő testének nyugalmát remélte.

XXII

Rodosto, 13 april 1735

A húsvéti ünnepek elmúlván, folytattuk szomorú munkánkat. Fejedelmünket a spanyol aranygyapjas rend egyenruhájába öltöztettük fel, melyet még V. Fülöptől kapott: piros bársony, fehér selyemmel bélelt, arany csatokkal ékes kabátba, ugyancsak aranycsatos piros selyemnadrágba. Lábára vörös harisnyákat, hegyesorrú cipőket húztak, arannyal hímzett bársony süveget tettek a fejébe. Bármennyi csatát is viselt életében, kardot nem kötöttek az oldalára, mert úgy tűnt volna, mintha a Mennyország kapujában rá várakozó angyalokat fenyegetné vele. Imára kulcsolt kezébe édesanyja jeruzsálemi olvasóját adták és a nyakába akasztották nagyanyjának, Báthory Zsófiának a talizmánját, azt a czestochowy Boldogságos Szűz koronájából való követ, melyre Mária volt kimetszve, karján a kisded Jézussal.

Az örmény mesterekkel cédrusfa koporsót készíttettünk, valamivel rövidebbet a Fejedelem magasságánál, a térdek meghajlása és a felsőtest magasabb fekvése elemésztette ezt a különbséget. Cédrusfa forgáccsal tömött párnát tettünk a feje alá, arany és ezüst szálakkal hímzett selyemfátyol szemfödéllel takartuk le az arcát.

Három napig praesente corpore, teste előtt miséztek a papok, ez alatt bárki megnézhette a koporsót a nagy palotán.

Harminc rodostói török együtt érkezett a végső tiszteletre. Jól ismerték a Fejedelmet, nem hitték el, hogy meghalt volna, a városba visszatérve azt suttogták, hogy Rákóczi király titkos csatákba indult és ezt akarják leplezni azzal, hogy valaki mást öltöztettek fel a helyébe. Bár az Isten adná, hogy igazat mondtak volna.

Urunk korábbi kívánsága, hogy hamvai édesanyjához takaríttassanak Galátába, a jezsuiták kisebbik templomába, nem teljesülhetett. Kérésünket Konstantinápolyban megtagadták, azt válaszolták, hogy még az idegenben meghalt nagyvezérek testét sem engedik a város falai közé, irtózatos járványokat hurcolhatnának be a szűkre szabott helyre.

Sibrik uram, akinek az ifjabb Fejedelem, Rákóczi József megérkeztéig szeniorként az ügyeket kellett vinnie, már végleges nyughelyet keresett Urunknak a rodostói temetőben, de a halálhírre megérkezett Ibrahim Müteferrika leintette őt:

— Várj, nem kell sietned, új napok új változásokat hoznak. Ne tegyünk többet vele, rakjuk el szem elől.

Neki hinnünk kellett, mert sokszor segített olyankor, mikor a habok a hajónkban kezdtek már ugrándozni. Szabad téren elhantolva Fejedelmünk teste igen vak helyen volna, a tolvajok megássák a sírját, a kuvaszok és a farkasok is széjjel hordanák, ezért be kellett falaznunk.

Éjszaka, mintha csempészárut hurcolnánk a sötét ég alatt, levittük a Fejedelem koporsóját a Magyarok Kertjébe. A kilátó alatti kis szobában raktuk le, melynek ajtaját aztán elfalaztuk. Én ezt a hajlékot is bizonytalannak, rablók-tolvajok számára kitettnek találtam, de Ibrahim Müteferrika az életére esküdött, hogy a Fejedelem nem marad itt soká, őrséget is felesleges állítanunk.

Zörgésünkre felébredt Urunk kedvenc idomított túzokmadara, fejét illegetve közelebb jött, gazdáját nem találva nem tágított a közelünkből, csőrét néhányszor a frissen rakott téglafalhoz koppantotta.

XXIII

Rodosto, 24 april 1735

Ibrahim Müteferrika tudva, hogy mindenki, aki leül a gyászolókkal, elviszi bánatuk tizedrészét, nálunk töltötte az estét és velünk elmélkedett. Vigasztaló példázatokat mondott arról, hogy az idő és a sors miképp rendezi az eltávozottak nyugalmát. Zsidók, ha hitük életükben mély volt és igazi, bárhol is temessék el őket a száműzetésben, halott testük nem marad a helyén, hanem megmozdul és addig görög a föld alatt, amíg Jeruzsálembe nem ér.

A mohamedánoknál pedig Allah megtiltotta a földnek, hogy megeméssze az eltemetett próféták testét, nyughelyüket egyenesen a maga védelme alá helyezte. Ibrahim Müteferrika erre is mondott egy legendát:

— Egyszer egy perversus ember gyalázatosan bemocskolta Hasszán Ali sírját. Mihelyt elkövette ezt az undokságot, szózat hallatszott az égből:

— Ha kutya módjára viselkedsz, válj magad is kutyává!

A szentségtörő mindjárt megőrült, négykézlábra ereszkedett és kutyaként ugatott. Az átoktól soha többé nem szabadulhatott, még a sírból is felhallatszott az ugatása.

Ibrahim Müteferrika beszélt szentként tisztelt útmutató emlékkövekről is, melyeket a hívek olajjal kennek be és rózsavizet hintenek rájuk.

—  Nektek, akik ilyen nagy ember mellett élhettetek, ezekhez kellene hasonlítanotok.

Szavain eltűnődtem, de nem hittem bennük. Én útba senkit nem igazíthatok, ha mutatok valamit, csak annyit, hogy milyen messzire távolodtam már Zágontól és az egész világtól, ahonnan valaha elindultam.

XXIV

Rodosto, 15 juli 1735

Ma a rám bízott tisztségnél fogva felolvastam Fejedelmünk testámentumát. Vagyoni állapotjait még egy közönséges kalmár is elszégyellte volna, sem arany, sem elefántcsont kincseket nem őrzött a ládáiban.

Akár volt, akár nem volt, Urunk soha nem kuporgatta a pénzt. Míg boldogabb időkben a hazánkban éltünk, szolgálattevő személyzete az udvari hadakon kívül is négy-ötszáz főre ment fel és minden szolgája talált dolgot magának. 1705-ben Szécsénynél, mikor a Fejedelem megvendégelte az ország rendjeit, a főasztalra 365 tál étket hordtak ki — az esztendő minden napjára egyet számítva. Corbey, Péter cár követe, aki pedig nem egy szesztornán vitézkedett már, a tüzes vörösbor és a dinnye mértéktelen élvezetétől, a hintójába beszállva vértolulásban meghalt. A Fejedelem ezüstből való nagy borhűtőjében egy hatesztendős gyereket is megfüröszthettek volna, nagyobb ünnepségeken a paripáit is ezüstre patkoltatta.

Törökországba érkezve Fejedelmünk évi két és félmillió piasztert kért a Portától magának és felállítandó hadseregének költségeire, de ennek a tizedét sem kapta meg. A Porta havi öt erszény pénzzel gazdálkodott neki, Mohamed császár később ezt is levette. A Fejedelem nem könyörgött alamizsnáért, inkább megvonta magát, lemondott a vadászatokról, eladta lovait és kopóit, szélnek eresztette a vadászait.

A nehéz körülmények között sem tartóztatta meg magát a nobilis úri gesztusoktól. Egyik francia titkára még Párizsban felcsinálta egy kisasszony háza elejét, de a megszületett gyereknek csak igen vékony tartáspénzt küldött. Magyarázatul azt adta, hogy őt is szűkösen fizeti Rákóczi. A kisasszony gondolt egyet, és levelével egyenest a Fejedelemhez fordult, ő magához hívatta a franciát, megfeddte lódításaiért, de aztán kétezer aranyat juttatott neki gyerektartásra.

Nekünk, személye melletti embereinek a Fejedelem külön kérés nélkül egy krajcárt sem adott, csak velünk gyakorolt persimoniát. Többször is megesett, hogy a piacról hazatérve itemről-itemre elszámoltatott és szememre hányta, hogy a kelleténél néhány akcsével többet költöttem volna a piacon. Az erdélyi nemes nem az adomért, kapomért szolgált, ezt a gyanúsítást nehezen tűrtem, egyszer kifakadtam, és arra kértem a Fejedelmet, hogy ha nem hisz nekem, bízza másra a bevásárlást. Urunk nem szidott meg, csak a fejét ingatta:

— Jól van, jól van, meglásd majd, hogy hányszor fogsz még visszasírni engemet.

Én elszégyelltem magam és kezét csókolva kértem a bocsánatát. Jávorka úgy vélte, hogy nem kellett volna ennyire megaláznom magamat, de én még most is röstellem ezt az esetet.

Urunk mindegyik cselédjének hagyott örökséget, nekem tízezer aranyat, melyet Franciaországban kellene felvennem egy hercegi pénztárból. Vagy megkapom valaha vagy sem, hiszen tudjuk, hogy a hatalmasok nem a legjobb fizetők. Nagyapám szokta mondani: felét megadják, mikor meghalok, felét, mikor feltámadok.

A Porta ismét elküldte hozzánk Ibrahim Müteferrikát, nézzen körül dolgainkban és döntsön belátása szerint. Szegény üdvezült Fejedelmünk nagyobbik fiának megérkezéséig a ház gondját hofmesterünkre, Sibrik uramra bízta, de az ő gyenge testi állapotjait tekintve, mintha egyenest az én kezembe rakta volna le, Urunk emlékének tartoztam annyival, hogy elvállalom.

Feltettem magamban, hogy úgy adom majd az ifjabb Fejedelem kezébe minden jószágát, mint ahogyan én azt átvettem és kész leszek mindenekről számot adni. Sic me Deus conservet et animae salutem largiatur! — úgy őrizzen meg engem az Isten és terjessze ki a lelkem üdvét.

Újság még, hogy huszonhét esztendő után ma végre letehettem a francia köntöst és visszavettem magyar, azaz hogy székely ruhámat. Korábban az udvari szokásokhoz kellett alkalmazni magamat, mint a példabeszédbeli gólyának, akinek előbb a csőrét, majd a hosszú lábát vágták le és azt mondták neki:

— Végre kezdesz hasonlítani egy rendes madárhoz!

XXV

Rodosto, 17 maji 1735

A császári tíz tahin tallért rendelt volna nekünk egy napra költségül. Szándék szerint ebből csak azok részesülhettek volna, akik húsz évvel ezelőtt a Fejedelemmel szálltak ki Gallipolinál a török partokra és akkor listába vétettek.

Bár személyünkre nézve kedvező lett volna az elosztás, nem tartottam volna méltányosnak, hogy ráálljunk. Rajtunk, régieken kívül sok más szolga is méltó volt a tartásra, úgy gondoltam, mindenkinek kell juttatni ebből a szűkös kenyérből.

Nem tudtam, mekkora terhet veszek a nyakamba. Fejedelmünk valaha napi hatvan tallérból gazdálkodott, könnyen adhatott fizetést és ruházatot is bárkinek, ez az újonnan rendelt hatodannyi pénz viszont csak az ételre elmegyen — mégis mindenki nagyobb részt követelt belőle.

Azok is lázadoznak ellenem, akik már régi társaim a bujdosásban és azok is, akik újabban jöttek, autoritásomat egyikük sem ismeri el. Minden nap újítják az ellenem való beszédeiket, egyszerűen azért, mert nem osztogatom szét köztük a Fejedelem javait. Azzal is megvádolnak, hogy a saját zsebemet tömöm, cinkos mosollyal kérnek részt ezekből a képzelt pénzekből és átkozódva távoznak, mikor elutasítom őket. Sértéseikre nem válaszolok rögtön, egy napot adok magamnak, hogy lecsillapodjak és csak akkor szólok hozzájuk.

Hasonlítok az út mentén álló diófához; bár ártatlan vagyok, az arra járó emberek kövekkel dobálnak, hogy megszerezzék a gyümölcseimet. Oly méltatlan ez a harc velük: „hoc scio pro certo quando cum stercore certo vinco vel vincor semper ego maculor”, azt biztosan tudom, hogy akár győzök, akár vesztek, mindig én mocskolódom be.

A minap megölték a velem tanyázó, hozzám szokott kiskutyámat. Egy mézes süteménybe tűket rejtettek, melyek átszúrták a beleit. Sokáig haldokolt a vackán feküdve, néha odavánszorgott hozzám és fejét a lábomra fektette. Teával itattam, de már nem tudtam segíteni rajta. Hajnalra kelve holtan találtam, keze-lába már megmerevedett. A kertben ástam neki egy gödröt, belehengergettem, mielőtt földet dobtam volna rá, mégegyszer megnéztem, nem mutat-e valamilyen életjelt. Sírját nem kupacoltam fel, csak kövekkel takartam le, hogy valamilyen kóbor állat ki ne kaparja. Lehet, hogy énrám is az ő sorsa vár majd?

XXVI

Rodosto, 18 july 1735

Naponta látogattam a Magyarok Kertjében azt a kilátót, melynek befalazott alsó szobája a Fejedelem koporsóját őrzi. Becsuktam a szememet, homlokomat nekitámasztottam a göcsörtös tégláknak, akár a zsidók a Siratófalnak és hosszú, békétlen imát mondtam boldogult Urunk üdvéért. Utána is sokáig elálldogáltam hiábavaló dolgokon tűnődve: a véghetetlen dolgoknak minémű vége leszen, a mérhetetlen minémű mértékkel méretik.

Három hónap után itt talált meg egy este Ibrahim Müteferrika, elöljáróban csak annyit mondott, hogy elérkezett az idő Fejedelmünk eltemetésére.

Urunknak halála után tízezer aranyra rúgó adóssága került elő, örmény mesterek és árusok követelték járandóságukat a kincstáron. A szultán kifizette, a pénz behajtását a tolmácsunkra bízta. Ibrahim Müteferrika úgy intézte, hogy üdvezült Urunk értéktelenebb bútorait, ruháit, könyveit kézizálogként zár alá vegyék és egy konstantinápolyi, kőből épült tűzbiztos raktárban helyezzék el.

A következő héten 22 egyenlő nagyságú és alakú ládát csináltattunk, valamennyit megtöltöttük különféle holmival — csak egyet hagytunk üresen. Egy éjszaka kibontottuk a kilátó falát, kiemeltük belőle a Fejedelem koporsóját és becsúsztattuk ebbe a szabadon maradt ládába. Leszögeztük és kívülről egy nagy „D” betűt írtunk rá.

Egy tengeri csajkát béreltünk és felrakodtunk rá. Negyedikén néhányadmagammal elindultunk, hatodikán kötöttünk ki Konstantinápolyban. Útközben a vihar sokszor megrengetett, azt hittem, hogy a halaknál leszünk vacsorára.

Ibrahim Müteferrika már várt ránk, egy titkos fermánt mutatott fel, melyre a parti őrség vizsgálat nélkül továbbengedett minket. A ládákat kíhurcoltuk a kövezetre, a „D” betűvel jelöltet külön raktuk, azt állítottuk, hogy könyvekkel van tele és egyenesen a jezsuiták közeli rendházába szállítottuk a vállunkon. Itt egy napig őrizték, másnap este átvittük a Saint Benoit templomba.

Az atyák felajánlották, hogy a rendelkezésünkre bocsátják török szolgáikat, de Ibrahim Müteferrika elhárított minden idegen segítséget.

— A hatalmasoknak sem idejük, sem erejük nincs rá, hogy folyamatosan szemmel tartsanak minket — magyarázta később —, csak két szakaszban tudnak figyelni ránk, mikor elkezdjük és amikor befejezzük a dolgainkat. Ha már idáig eljutottunk, nem szabad rajtavesztenünk egy napszámos fecsegése miatt!

Magunkra zártuk a templom ajtaját és munkához láttunk. Ibrahim Müteferrika már mindent előkészített, a déli fal mentén csak egy márványlapot kellett félretolnunk és feltűnt egy mély üreg, mely egészen az alapzatáig húzódott le. Ezt belülről fülkékre osztották fel, úgy hogy a kripták méhsejtekhez hasonlóan támaszkodtak egymásra.

Fejedelmünk kívánságának megfelelően megkerestük anyja sírját. Egy szép és jó ízlésben emelt Mária-oltár szomszédságában temették el Zrínyi Ilonát, fölébe egy külön márványt helyeztek el a család címerével és „donec resurgat”, „amíg feltámad” felirattal. Az eltelt több mint harminc év már megemésztette a testét, a szétmállott koporsóban csak az alabástromfehér koponyáját találtuk meg, azt betettük a Fejedelem hamvai mellé.

Elhelyeztük Urunk koporsóját, betakartuk a kiszáradt fekete égésfölddel — valamikor nagy tűzvész pusztított a templom aljában — és visszaigazítottuk a takaró márványlapot. A papok kérésére külön útbaigazító jeleket nem raktunk le, de a minuciózus Ibrahim Müteferrika kívülről is felmérte a Fejedelem sírjának helyét: a magas déli oldalfal harmadik és negyedik ablaka között várja az angyal szólítását.

Hazaérve nem volt módom magamba vonulni és tollászkodni gondjaim között, mert Sibrik uram betegségének súlyosbodását kellett tapasztalnom. Fel kellett készülnöm rá, hogy meghal és az egész ház gondja forma szerint is rám ruháztatik.

XXVII

Rodosto, 8 octobris 1735

Megkezdődött ím az apostolok szétoszlása. Fejedelmünk még alig öltötte fel magára az égi seregek övét és már sokan meginogtak hozzá való hűségükben. Forgách uram a szokásosnál is több bort véve magához, egyszer azt hangoztatta, hogy csak a kutya szokott hűséges lenni.

Sokan, akik életében versengtek, hogy kimutassák hódolarukat Fejedelmünk iránt és keresték a módot, hogy legalább egy fokkal közelebb hazudhassák magukat a kegyeihez, most egyszercsak a bűneit emlegetik.

Felrótták Urunknak, hogy az országgyűlésen engedte levágni a Túróc megyei alispánt és jegyzőt, akik ignorálták mindazt a fáradságot, virrasztást, szenvedést, melyet Fejedelmünk a háború kezdete óta eltűrt és ellenkezésükkel készen álltak kaput nyitni az ellenségnek.

— A vér akkor is vér, az égre kiált — mondták azok, akik máskor eszelősen szoktak gyönyörködni a vérontásban.

Azt is előhozták, hogy a kuruc hadak csatavesztésének estéjén Fejedelmünk udvarában fényes táncmulatságokat rendezett, vagy kint Párizsban, a Hotel de Transsylvanie-ban kártyaházat tartott fenn és ennek jövedelméből pénzelt. Teszik ezt éppen azok, akik a legbőszebben táncoltak ezeken a lakomákon és a legbusásabb sápot húzták a pinkapénzből. Így van elrendezve, hogy mindig azok kiabálnak a legjobban, akiknek a háza ég. Hangjukat magasra emelve próbálják elkerülni, hogy valaki őket is megkérdezze egyenként és név szerint:

— Te mit csináltál?

Ami a dolgok facitját illeti, én közeli tanúja voltam Urunk életének, tudom, hogy a vádlói nem hazudnak, mégsem mondanak igazat. Fejedelmünk is ember volt, kitéve a hús és a testetlen hatalom minden kísértésének, megingott és néha el is bukott. Az vesse rá az első követ, aki maga hiba nélkül való. Bűneiért ő ostorozta magát a legnyilvánvalóbban, vallomásaiban, még kimondani is szörnyű, személyét az ördög trónján ülő bábhoz hasonlította.

Újsütetű vádlói csak azt hallgatják el, hogy Fejedelmünk volt az egyetlen milliók és milliók között, aki nem várt másra, hanem felvállalta a jogaink védelmére indított nemzeti háborút és végig kitartott kibontott zászlója alatt. Egy ideálért feláldozott vagyont, családot, hazát. A História, ha méltónak talál minket, hogy visszanézzen ránk, Fejedelmünknek csak a fényeit fogja látni.

Nincs mit tennünk, el kell viselnünk a „tegnap” állapotot, mely mindig elfeledtetéssel és mellőzéssel jár, ki kell tartanunk, amíg a Fejedelem emléke „tegnapelőtt”-té távolodik el, elnyerheti a jelen becsülését és feltámadhat.

XXVIII

Rodosto, 22 octobris 1735

Avvaló, hogy mindannyiunknak ellankadott szívünk és kedvünk, szívesen találnánk valami mást.

Meghívás érkezett a lengyelországi Jaroslawból, Ostrogi Janusius hercegtől, szívesen látná kastélyában a magyar bujdosókat. A változástól javulást remélve, sokan hajlottak invitálására, a kis Zsuzsi is jelentkezett. Én elhűlő szívvel fogtam fel, hogy el akar távozni, de nem tartottam volna illendőnek, hogy szóljak érte.

Nincs mit a szemére hánynom, kinek-kinek tudnia kell, hogy mi fő a fazekában. Ha engemet néha cirókált is, de úgy gondoltam, félti azt az ezer aranyat, melyet Bercsényi uram hagyott rá, én ugyan egyet sem tudnék hozzátenni. Azt pedig hiába mondanám neki, hogy: végy el engem, te szegény, legyünk ketten szegények. Ha az érdekeink úgy hozzák, a szeretet is megavasodik, mint a szalonna.

Egyik este a kis Zsuzsi karon fogott, levitt sétálni a tengerpartra és arra kért, hogy tartsak vele Lengyelországba, én nemet intettem.

— Mi köti Kegyelmedet ezekhez az itteni emberekhez? Felének sincs eszében az ország java, de mindenki teli torokkal kiáltja a szabadságot.

— Nem is ez tart engem Rodostóban. Ez volt az utolsó hely, melyet a Fejedelmünk szeme látott, ha lesz feltámadása ügyünknek, az csak innen lesz lehetséges. Rodosto nekünk azt jelenti, mint a diaszpórába űzött zsidónak a lerombolt nagytemplom egyedül megmaradt nyugati fala.

— Olyan ez, mintha valaki minden fogát elvesztette volna, csak egy maradt meg neki, hogy tudja, mi a fogfájás. Nem volna jobb ezt is kihúzni?

— Minden távozás felhígítja elszántságunkat. Ha egyszer innen elmennék Jaroslawba, ki tudja, hány és milyen város következne még. Az utolsó ítéletet trombitáló angyal majd nem tud minket honnan összeszedni.

— Higgye el Kegyelmed, hogy itt már nincs mit csinálnia. A rodostói bujdosók szövetsége olyan Damokles kard, mely soha nem fog leesni.

Megálltunk, a kis Zsuzsi szembefordult velem, lábujjhegyre ágaskodott és megcsókolt. Mintha valami vigaszt is nyújthatna, körülnéztem és próbáltam megjegyezni a körülményeket: a szél sós permetet sodort az arcomba, a távolban imbolygott egy kikötni készülő hajó lámpása.

A Lengyelországba készülődök között akadtak olyan nyughatatlan elméjű emberek is, akik nem kívánták tétlenül kivárni ifjabb Fejedelmünk érkezését. Közülük is kivált ama sokat emlegetett Jávorka Ádám ezredes, most Lengyelországban a királynak készült felajánlani a szolgálatait. Hívott engem is magával, de én azt feleltem: inkább az „ars”-ot, a művészetet szolgálom, mint „Mars”-ot, a hadistent, inkább a „stílus”-t, az íróvesszőt választom, mint a „pilus”-t, a sisakot. Úgy magyaráztam, hogy a mi láncunk fényesebb mindenféle kardnál, mert a hazánkért viseljük idegenben. Magamba nézve nem voltam biztos, hogy valóban így van-e, mellette leginkább az szólt, hogy igen szépen hangzik.

Az özvegy kis Zsuzsi is vele készült, Jaroslawig együtt tartanak. Mikor elindult velük a hintó, úgy láttam, hogy a kis Zsuzsi hozzásimul Jávorka Ádámhoz. Mintha késsel hasogatták volna az oldalamat, de aztán emlékezetembe idéztem, hogy nincs lekötelezve nekem, tetszése szerint élheti a maga életét.

XXIX

Rodosto, 27 octobris 1735

Üres lett a klastrom, rosszkedvűen ődöngök a palotában, akárha önmagam kísértete volnék. Megkérdeztem a cinikus Zay úrfit, hogy ő miért nem csatlakozott a Lengyelországba távozókhoz, csodálkozva nézett vissza rám:

— Lengyelországba menni? Minek?! Ha magamat itthon hagyhatnám, akkor szívesen, de magammal együtt?! Akkor akár itt is maradhatok.

Avvaló, hogy a távozás nem oldja meg a bajokat, post equitem sedet atra cura — a lovas mögött ott ül a sötét gond és mindenüvé követi őt.

XXX

Rodosto, 15 novembris 1735

Sok az én keresztem, de amely Isten ezt titkos ítélete szerint reám eresztette, bízom, hogy ugyanazon Isten idővel elveszi a vállamról és ha fényes napot nem is, de valami homályos hajnalt nekem is virraszt valamikor.

A keresztet nem válogatni kell, hanem hordani. Erről jut eszembe egy régi história, melyet még gyerekkoromban hallottam a tanító atyáktól.

Egy kolerajárvány söpört végig a szegény Erdélyen. Az utcákon százszámra hevertek a megfeketedett halottak, orruk kifolyt vére rászáradt az arcukra, megduzzadt mirigyeik kipattantak.

Az Úrnak végtelen kegyelmében úgy tetszett, hogy megkímélje a hegyek között fekvő Tarna falut, itt egyetlen áldozatot sem szedett a Fekete Özvegy. A vész elmúltával a község úgy döntött, hogy hét zarándokot küld a Szentföldre, mindegyik egy-egy fából faragott keresztet visz magával és leteszi majd a betlehemi templomban, mely Krisztus Urunk szülőhelyét őrzi. Hat önkéntes jelentkezett az elöljárók közül, nekik illett példát mutatni, de a hetedik helyet sokáig nem tudták betölteni, a közrendű emberek nem szívesen hagyták el a családjukat és a földjüket ilyen hosszú időre. Végül egy János nevezetű, együgyű és magányos és egyébként is semmirevaló favágót szemeltek ki hetediknek, a sárga földig leitatták és rábeszélték a nagy útra.

Az elöljáróknak közköltségen megvették a kereszteket, fényes festett alkotmányokat, lengyel mesterek munkáját, de Jánosnak már nem jutott a pénzből. Kiment az erdőre, kiválasztott egy terjedelmes tölgyet és abból bárdolta ki a maga úti keresztjét. Hatalmasra sikerült, hossza meghaladta János magasságát és oldalágai is túlértek a favágó vállból kinyújtott karjain, ha alábújt, eltűnt alatta.

Böjtmás havának harmadik napján indultak el a zarándokok a tarnai templom kapujától. Ahogy elhagyták a hazai fennsíkot, járásuk mindinkább lelassult a kereszt súlya alatt, márpedig ajánlatos lett volna minél gyorsabban szedni a lábukat, mert a portyázó törökök idáig is elmerészkedtek, hogy rabszolgákat szedjenek és a király csatlósai is fosztogatták az úton járókat.

A zarándokok, hogy gyorsabban haladhassanak, estéli pihenőjükön elővették a késüket és kezdtek lefaragni a hátukon cipelt keresztfából. Előbb csak egy-egy vékonyabb forgácsot vetettek a tűzbe — a meleg bizony jólesett fázékony tagjaiknak —, aztán mind vastagabb darabokat vágtak le.

— Végül is nem arra tettünk fogadalmat, hogy mekkora keresztet vigyünk magunkkal Betlehembe! — magyarázták egymásnak.

Később már azért is megfaragták a keresztet, hogy kényelmesebben feküdjön a vállukon, vagy hogy a tarisznyájukat rá tudják akasztani egy szögletre. Az is előfordult, hogy egy keresztet jó pénzért eladtak egy ritkasággyűjtőnek és úgy pótolták, hogy a megmaradtak egyikét vízszintesen kettévágták.

Egyedül János, ez az együgyű favágó nem nyúlt a maga keresztfájához. Járatlan volt minden egyházi tanításban és a hite is gyönge lábakon állott, de büszke volt a keze munkájára, a testénél magasabb, remekbe faragott keresztre. Inkább a saját húsából vágott volna le, mintsem, hogy ehhez hozzányúljon.

A súlyos teher alatt görnyedező János elmaradt könnyebben mozgó társaitól, eltűntek előle a hegyek kéklő karéjában. Egyedül vonszolta magát tovább, elemózsiája már rég elfogyott, lába véres nyomokat hagyott az ösvények kövein.

János szemét éjszakánként elkerülte az álom. Szidalmazta magát, hogy miért nem hajítja el a keresztet, miért cipeli tovább ezen az ellenséges vidéken:

— Mi nékem ez a kereszt? Hiszen még a templomba sem engedtek be, mert a módos hívek nem állták izzadt szagomat. És mi vár rám, ha elviszem Betlehemig? — és nem talált választ.

Reggelre mindig összegyűlt a csontjaiban annyi erő, hogy ha átkozódva is, de feltápászkodjon és tovább emelje a lábát a végtelen út hosszában.

Reggelenként már újra dér ült meg a levelek színén, mire János végre leért a hegyekből. Váratlanul megpillantotta vele együtt indult, de messze előre sietett társait.

Az történt ugyanis, hogy egy hirtelen földrengés megbontotta az utat, keresztben mély és széles árok tátongott rajta, öble megtelt mérges kígyókkal és ölésre elszánt skorpiókkal, egy szempillantás alatt végeztek volna a közéjük zuhanó emberekkel.

A szakadék beláthatatlan messzeségbe húzódott el, kikerülni lehetetlen lett volna. A kopár környéken viszont sehol nem nőttek olyan fák, melyekből hidat lehetett volna ácsolni. A zarándokok már széltében-hosszában lefaragták a maguk keresztjét, a silány maradék már nem ívelte át a szakadékot, mikor mégis lerakták, lezuhant a mélybe.

János, ez az együgyű és semmirevaló favágó a maga megőrzött keresztjét átvetette az árkon és elérte vele a túlsó partot. Kényelmesen átkelt, a tölgy meg sem reccsent alatta. A többi zarándok kérte, hogy segítsen rajtuk, hadd mehessenek át, ne hagyja őket szégyenben visszatérni, de a favágó csak rázta a fejét:

— Igenis térjetek vissza és adjatok számot a bennetek bízóknak. Lássák az emberek, mi történt a kereszttel, melyet rátok bíztak, hogy veszett el forgácsról forgácsra! Kényelemből, gyávaságból, haszonlesésből.

János a túloldalon újra a vállára emelte a keresztet, és megszaporázta a lépteit. Már esteledett és új csodára számítva éjfélre Betlehembe akart érni.

XXXI

Rodosto, 1 january 1736

Újévkor nagy vállalásokat szoktunk tenni, bűnöktől való tartózkodást ígérünk — nekünk már kevés ilyen felajánlani valónk maradt. Lassan tökéletessé leszünk és meg kell vallanom, hogy ez kevéssé tesz engem boldoggá. A franciák mondják, hogy aki fokról-fokra visszaszorítja a szenvedélyeit, hasonlatossá válik ahhoz a túlbuzgóhoz, aki addig kártolja a derákalját, míg végül a csupasz földön fekszik majd.

Sovány előnye tökéletessé válásunknak, hogy vétkektől immár mentesen másoknak sem kell megbocsátanunk a bűneiket, hanem kedvünk szerint lenézhetjük őket.

A túlzott áldás undorít, mérjünk hát szerényebb mértékkel.

XXXII

Rodosto, 12 marty 1736

Sibrik uram is kiszólíttatott az élők száma közül, már csak annyian maradtunk régiek, hogy egy szilvafának is elférnénk az árnyékában. Mennyi sokat temettünk már el magunk közül, de minél inkább fogyunk, annál inkább szaporodik az irigység és az ellenkedés. Folyik a nagy dicsekvés, az előjogok vindikálása, a kis különbségek önmagában gyönyörködő hangoztatása.

Pedig hát miben is különbözünk mi egymástól? Senki sem rakhatta kerekekre otthoni jószágait és nem húzhatta el ide magával. Itt pedig méltóságokat nem osztogatnak, mindenkit egyformán ér a déli és az északi szél, mindenkit úgy éget a nap, mint ahogy a koldusok lábát sütik a tüzek.

Más különbség nem mutatkozhat, mint hogy akinek tágabb gyomra van, az többet ehet és ihat, akinek jobb a lába, az messzebbre sétálhat a tengerparton. Ha ebből mégis feneketlen gyűlöletek származnak, akkor már oda vagyunk a tyúkoknak, vigyük az ügyeinket János pap trónszéke elé, mert csak ő hozhatna bennük méltó ítéletet.

Kitörni, messzire jutni úgysem tud senki. Mindenki vigyáz rá, hogy olyan egyenlően éljünk, mintha kézen fogva mennénk valamilyen úton és aki előre szökkenne, azt a többiek szorításukkal visszatartják. A nyomorultaknak az a legfőbb vigasza, hogy társaik is vannak a bajban és ezt nem kívánják feladni.

Kiválóságokat, érdemeket nem méltányolnak. Aki egy fejjel kimagaslik közülük, azt elismerik — bár Fejedelmünk emlékét is kikezdték —, de aki csak egy fél fejjel különb náluk, azt már lehurrogják: mit akar ez itt, hogy meri fölibénk tolni magát?! Jobban járunk, ha náluk csekélyebbnek mutatjuk magunkat, úgy inkább megenyhülnek irántunk.

Mégsem akarom azt mondani, hogy e romlottság mozgatja a bujdosók társaságát, sokkal inkább az unalom. A börtönben sem a magány a legnagyobb büntetés, hanem hogy a raboknak minden nap minden órájában el kell viselniük egymást. Az egyhangúság öli meg őket. Hallottunk már olyan kivégzési formáról is, hogy a halálraítélthez egy ujjal sem nyúltak, de csak fácánsültet és édes bort szolgáltak fel neki, néhány hét alatt belsejében mindentől megundorodva, testi kényszer nélkül meghalt.

Mi is ugyanebben az állapotban pergetjük le a napjainkat. Egymás arcát látjuk, mikor aludni megyünk, ugyanazokat a megunt pofákat, mikor felébredünk. Számoljuk, hogy a másik hányszor csettint a nyelvével, vagy szívja meg a fogát, érdeklődve szimatolunk bele a levegőbe, ha valaki egy különösebb szagú szelet enged ki magából. Mulatságaink is alantasak, seggre pacsit játszunk, Csáky uram négykézlábra térdepelteti az egyik legényét és a hátára ülve spanyol lovasiskolát próbál bemutatni. Nincs már távol tőlünk a bujdosók igazi fátuma, az, hogy nevetségessé váljunk.

A nyomor önmagát üti, az emberek nem élhetnek anélkül, hogy valakivel szemben fölénybe ne érezzék magukat. Az idegenbe szakadt kisebbség tagjai szükségképpen egymásra támadnak, mert a többségre nem mernek. Ha másképp nem megy, akkor ketten összeállnak, hogy gyűlölködjenek egy harmadik ellen. Végtelen lánc alakul ki így, aki pedig végül egyedül marad, nem kezdhet mást felágaskodó gyűlöletével, mint hogy önmaga ellen fordítja. Ettől ments meg engem, Istenem!

Hallottam egy példázatot, mely erősen megragadott. Egy beteg emberhez német, francia és magyar doktort hívatnak. Ki a csillagokból, ki a Napból, ki a Holdból nézi a nyavalyáját, de meggyógyítani egyikük sem tudja. Nekünk is három nyavalyánk van: egyik a német, a másik a török, a harmadik magunk között leselkedik.

XXXIII

Rodosto, 15 augusti 1736

Itt Rodostóban minden ólomlábakon mozdul, hírekhez is csak nehezen jutunk. Egy favágó atyánkfiától szoktunk értesülni, hogy mi történik Konstantinápolyban a Magas Porta környékén — ő onnan ismerős a dolgokban, hogy a felesége a kalmakányné szolgálatában áll mosónői hivatalban és ott hall emezt-amazt. Beh jó is, hogy közel állhatunk ilyen befolyásos emberekhez!

Most is tőle tudtuk meg, hogy két hajón szolgáló közjanicsár: Muszti és Pátrona — civil életüket tekintve egy valahai dinnyeárus és egy fürdőslegény — felkelt a császár törvényei ellen. A két rebellis a lázadás nyílt jeleként felrúgta kikészített ételes edényét, majd ötven főre menő társaikat maguk mellé gyűjtvén elkezdték a várost járni és kiáltozni, hogy „aki igaz török, velünk tart”. Még kimondani is szörnyű: hadi lobogójuk közepéből kivágták a császár jelvényét, kerek lyukat támasztva.

Aki már főzött húslevest, tapasztalhatta, hogy mikor mozogni kezd, mindig a szemetje kerül felülre, nincs ez másképp a politikában sem. A lázadókhoz csatlakozott minden felfordulás természetes tartaléka, azok az emberek, akiknek nincs mit veszíteniük, minden változással csak nyerhetnek: a számon kívül maradtak, nyomorultak, hiú bosszúvágyakat melengetők és így tovább hasonlóan.

Először a nagyvezér ellen indultak el, árulónak mondták, letörték palotáiról a csombokos zászlókat, az utcára szórták fényűző ruháit és bútorait, de nem érték be ennyivel. Sokszor láthattuk már, hogy amely folyamat elindul, az nem állapodik meg félúton, hanem szükségképpen elfut a saját végletéig, ők is felnyitották a börtönöket, a feltört arzenálokból fegyvereket osztogattak, puska került az éretlen gyerekek kezébe is, kirabolták a boltokat.

A város köveit elborította a vér, a fákon lábuknál felakasztott, leköpködött holttestek lógtak. Minden forradalom régtől lappangó bosszúkat szabadít fel, addig egymásra csak mosolygó ellenségek elfeledettnek hitt sérelmeket torolnak meg — minél későbben, annál szörnyűbben. Miként a földrengések idején a sarki utcakövek elindulnak, hogy megkeressék és agyonüssék a kutyákat, melyek annyi éven át büntetlenül levizelték őket.

Csodálkozni lehet, hogy az a néhány ember — számuk az első estén talán még százra sem rúgott — őrjöngéseiben nem talált olyan erőre, mely szembeszállt volna vele, holott a városban akkor legalább negyvenezer lovas janicsár állomásozott. Mint más nehéz órában, most is kiderült, hogy a tirannusok zsoldosai szükségképpen csődöt mondanak, mert mindenek felett és kizárólag a kiváltságaikra vigyáznak. Zsoldjukat, bármennyi legyen az, keveslik, csak megalázó alamizsnának tekintik, meg sem fordul a fejükben, hogy ezért a pénzért kockára tegyék az életüket uralkodójuk védelmében. Krisztus kis csapatnak ígérte a mennyek országát, kevés, de jól szervezett és elszánt ember, ha megfelelő helyeken támad, mindenha meg tud dönteni bármely impériumot. Nekünk magyar bujdosóknak is tanulnunk kellene ebből az ügyből, hátha egyszer mi is el tudnánk érni a céljainkat hasonló módon.

A rebellisek három fejet követeltek: a nagyvezérét, a tihájáét, ezét a veszett, undok, fajtalan emberét és a muftiét. A császár az ulémákhoz fordult, akik azt tanácsolták neki, hogy önmaga biztonságát megóvandó, az első kettőt adja ki, a mufti életének védelmére eskü kötelezte, melyet nem szeghetett meg a komoly hit alapos sérelme nélkül. Járjon el ahhoz hasonlóan, mint mikor az utasok a szánkót üldöző farkasok elé vetik valamelyik nemszeretem társukat, hogy amíg azt marcangolják, a szán egérutat nyerhessen. Meg is fojtották a szegény nagyvezért, undok tihája, látva, hogy rá ugyanez a sors vár, ijedtében meghalt — mint mikor valakit nem a villám, hanem a mennydörgés sújt agyon. A piacra. kivetve a kutyák ették meg a testüket.

A lázadók vérszemet kapva már ennyivel sem érték be, hanem tovább követelőztek. A császár megijedt és átengedte a trónt bátyja fiának, szultán Mahmudnak, engedelmes kézcsókra járult hozzá és rábízta a döntések minden felelősségét. Ezzel a szájából segget csinált, mert Mahmudot korábban pártütés vádjával börtönbe záratta és kemény vason tartotta.

Pátrona tovább szórta átkait és szitkait a már hallott nagyvezérre, azt állította, hogy a perzsák bábja volt, a török kincseket titokban átjátszotta nekik, és szándékában állott a főhatalmat is a kezükbe adni.

Kihasználva a kedvező szelet Pátrona magát kaptánbasának, Musztit pedig kultihának akarta megtenni, és nincs okunk feltételezni, hogy mindvégig beérte volna ezzel a ranggal és ne törekedett volna magára a trónra. Minden méltóságba a saját híveit; iskola-, üzlet- és katonatársait dugta be, ahová pedig nem talált megfelelő embert, azt pénzért árulta.

Közben a janicsár aga és más magas rangú katonák magukhoz tértek halálra emlékeztető tespedtségükből. Nem a Korán vagy a harci becsület mozgatta őket, hanem a mindennapi kenyerük féltése. Bárhogy is lenézték a dinnyeárust és a fürdőslegényt, szívesen megkötötték volna velük a maguk kis alkuját, de tapasztalniuk kellett, hogy azok nem bíznak meg bennük, a régi rend embereinek tartják őket és csak az időt és a módot várják félreállításukra.

A dolgok ilyetén menetét tovább nem tűrhetvén, titkos határozatot hoztak Pátrona és Muszti elfogásáról. Rejtve elhagyván a lázadók táborát, szándékukat bejelentették Mahmud császárnak, aki örömmel rábólintott. Egy birodalomban a terrort csak néhány napig lehet megtűrni, mert miként a láz a testet, úgy ingatja meg az állam oszlopait, a gyengeség látszatát keltve barátban és ellenségben egyaránt.

Nyílt kenyértörésre az ügyet nem akarták vinni, mert Pátrona mindenkor fellebbezhetett volna az utca népéhez és az egész ország vérbe borul. A hiúságuknál akarták megfogni a lázadókat.

Egy levelet koholtak, melyben a babiloni pasa mintha azt írta volna, hogy a perzsák és a szerecsenek dúlnak és rabolnak a tartományban, nagy károkat okoznak a Birodalomnak. Ezért, aki igaz muzulmánnak tartja magát, köteles rájuk rontani és elpusztítani őket. Az új nagyvezér három lófarkas basaságot ígért Pátronának és nem sokkal kevesebbet fő párthíveinek, ha hajlandók volnának a hadak élére állni. Úgy gondolta, könnyebben elbánik vele, ha sikerül kitudni őt a természetes fészkéből, Konstantinápolyból. Pátrona azonban inkább vállalta igaz muzulmáni hírnevének megcsonkítását, mintsem belesétáljon ebbe a csapdába.

Ekkor maga a szultán rendelte be a dinnyeárust és a fürdőslegényt azzal a színnel, hogy már csak az ő kardjukban bízik és első embereivé kívánja tenni őket. Ezt a meghívást a gőgös lázadók el is fogadták.

Mahmud császár okulva a reguláris hadak korábbi nyilvánvaló tehetetlenségén, a leszámolást nem rájuk bízta, hanem Pátrona személyes haragosait szedte össze, élükre egy olyan csorbadzsit, óbestert állított, akitől a lázadók elvették a regimentjét és vérdíjat tűztek ki a fejére.

A meghívottakat három külön udvarban helyezték el, megosztva ily módon a lázadók megjelent erejét. Mikor ki-ki elfoglalta a helyét, puskával a levegőbe lőttek, erre a jelre bezárták a kapukat.

A csorbadzsi levetette a köntösét és páncélingre vetkőzve nagy túlerővel a legbelső udvarba ment. Itt Pátronára támadt, összevagdalta őt és híveit. Ugyanígy koncolták fel a lázadókat a másik két udvarban is, a testeket szekerekre rakták és a tengerbe vetették. A komédiának vége lett, a komédiásokat az egész országban halállal fizették ki.

Mi csak borzongva fogadtuk ezeket a híreket, mors peccatorum pessima — a bűnösök halála veszedelmes. Ez a rossz érzés később sem távozott tőlünk, pedig hitünk és hajlamaink szerint közömbösen kellett volna figyelnünk a kutyáknak és ebeknek ezt a viaskodását. Be kellett látnunk azonban, hogy itt a mi ügyünk is kockán forog. Békességes megmaradásunkat csak a szultántól remélhettük, minden változás csak végromlásba sodorhatott volna minket. Ha egy új hatalom azt hirdetné, hogy Törökország csak a törököké, és idegenek ne egyék a jó török kenyeret, ennek jegyében kiutasít minket, egyetlen keresztény uralkodó sem fogadott volna be a maga országába.

Elért minket a legnagyobb nyomor: már semmi jobbat nem remélhetünk, Rodostón kívül nincs maradandó városunk.

(Folytatjuk)