Előzmények

Bár az 1989-es változások alapjaiban megrengették a romániai társadalmat, egyértelmű mindenki számára, hogy a lakosság semmilyen területen nem volt erre felkészülve. Nem térek ki ennek politikai, közéleti és egyéb vonatkozásaira, csupán írásunk témája miatt reflektálnék arra, milyen előzményekkel indult 1989. decemberében a romániai vállalkozói társadalom.

1)  Piacgazdaságról a romániai lakosság egyáltalán nem hallott, csak a sokoldalúan fejlett szocialista társadalomról és ennek ellenpólusáról, a rohadt, embertelen kapitalizmusról. Azt, hogy a mi társadalmunk milyen, a saját bőrünkön éreztük, és egyértelmű, hogy az emberek többsége ezzel nem volt megelégedve. Hogy milyen a nyugati társadalom, nagyon kevesen tudták vagy sejtették.

2)    Az oktatás területén a politikai gazdaságtanon kívül olyan tantárgy, nem volt, amelyből a diákok a vállalkozói-gazdasági alapfogalmakat elsajátíthatták volna.

3)    A hétköznapi élet területén gyakorlatilag nem létezett vállalkozás; az a néhány kisiparos — cipész, szabó stb. —, aki saját szakállára dolgozott, illetve egy-két vendéglátóipari egység bérlője még a csíráját sem jelenthette a vállalkozói társadalomnak. Ugyanakkor a magánórát adó tanár vagy a nem üzletekben működő kiskereskedő tevékenysége csupán igen kevés ember által gyakorolt jövedelemkiegészítésnek minősült.

4) Tényleges tőkefelhalmozás nem létezett, a politikai és gazdasági elit is inkább életformájának minőségében érezte privilegizált helyzetét.

5)  Az öncélú, sok esetben veszteséges termelés igencsak káros munkaerkölcsöt eredményezett, amelynek következtében a gyárban eltöltött és ledolgozott idő minősítette a munkást, korántsem munkájának piacon értékesíthető eredményei.

Mindezeket figyelembe véve csodának tekinthető, hogy egyáltalán valamilyen vállalkozási forma megjelent Romániában.

Kezdetek

Ha alaposan szemügyre vesszük a romániai vállalkozói társadalmat, néhány jól elkülöníthető kategóriát azonosíthatunk.

A „v₀”-val indulók. Az első kategória azoké, akik a kezdet kezdetén valamilyen „kezdősebességgel” rendelkeztek, ami lényegesen megkönnyítette számukra az úttörést. E „kezdősebesség” minősége alapján több csoportba sorolhatjuk őket.

Számos milliárdos a volt politikai és gazdasági vezetőkből került ki, akik közül mostanság sokat letartóztattak. Hogyan alakult ki ez a vállalkozói réteg?

Az 1989-es események első gazdasági következménye a vállalatok vezető pozícióinak újraértékelése volt. Köztudott, hogy 1989 előtt a gazdasági egységek igazgatói kinevezésénél a politikai lojalitás és szervilizmus, kitűnő pártideológiai felkészültség és az ilyen szempontból makulátlan múlt volt az elsődleges, melyhez társult esetleg a Ştefan Gheorghiu pártfőiskolán szerzett vezetéselmélet. Esetenként előfordult, hogy mindezek ellenére rátermett, menedzsertípusú személyek kerültek a vállalatok élére, de nem ez volt a jellemző. Éppen ezért, mihelyt bejelentették Ceauşescu bukását, a vállalatok és intézmények alkalmazottai máris szerveződni kezdtek, hogy valamilyen módon eltávolítsák a régi vezetőket. Ezt az ideiglenes kormány is azonnal lereagálta, és elrendelte vállalati közgyűlések megtartását, ahol vagy új vezetőket választhattak, vagy bizalmat szavazhattak a régieknek.

Ezeknek a szervezkedéseknek sem volt azonban semmi közük a szakmai kompetenciához. Többnyire az emberi mivoltukban sértett alkalmazottak megaláztatásai, az addigi vezérek diktatórikus magatartása vagy pozíciókat remélő másodhegedűsök személyiambíciói motiválták ezeket, ami érthető is volt, hiszen kinek lehetett sejtelme arról, hogy milyen irányban mozdul el a gazdaság. A félretett és újonnan megválasztott igazgatókból, valamint a félretett és újonnan megválasztott (?) politikai funkciókat betöltő személyekből alakult ki az első gazdasági elit.

Igazán éles határvonalat nem lehet vonni azok között, akik maradtak, és akik mentek. Hiszen az előbbiek már infrastruktúrával rendelkeztek, az utóbbiak pedig jól működő — és vállalkozói szempontból nagyszerűen hasznosítható — kapcsolatrendszerrel. Akik maradtak, azok egy része — kihasználva a törvényes lehetőségeket — „maga alá privatizálta” a vállalatokat, és igazgatókból tulajdonos-menedzserek lettek. A helyzeti előny mellett nekik kedvezett a számos joghézag is. Néhány kivétellel az ő példáik lettek az átalakuló román társadalom sikertörténetei.

A második, de tőkeerő szempontjából egyáltalán nem elhanyagolható nagyvállalkozói csoport a külföldön már tekintélyes vagyont szerzett román vagy egyéb nemzetiségű (netán állampolgárságú) személyekből tevődik össze, akik nem kis összegekkel rajtoltak több-kevesebb sikerrel. Ezek közül kiemelkedik Ion Tiriac, az egykori teniszabajnok, Ion Raţiu politikus, de Sever Mureşan is „hírnevet” szerzett magának.

Az első kategória harmadik csoportja azokból került ki, akiknek semmiféle funkciójuk nem volt, de már 1989 előtt is a törvényesség és a törvénytelenség határán ügyeskedtek (valuta, szex, alkohol, cigaretta, szerencsejátékok).

Sokan azt mondják, hogy az első újgazdag kategóriának nem sok köze van a vállalkozáshoz, de aki ilyesmit állít, nagyon téved. Ezek az emberek nemcsak hogy vállalkozók, hanem meghatározó személyiségei a romániai politikai-gazdasági és társadalmi élet alakulásának, még akkor is, ha a jelenlegi kormányzat látványos letartóztatásokat hajt végre köreikben.

A „hangyák” A második vállalkozói kategória azokból a fiatalokból, esetleg energikus középkorúakból került ki, akik saját erejükből nekifogtak valaminek, ami vagy kötődött addigi tevékenységükhöz, vagy nem. A kezdeti periódusban ezek a vállalkozók rengeteget utaztak, fáradtságot nem ismerve dolgoztak, megteremtve a vállalkozáshoz szükséges alaptőkét. Ezek az emberek többnyire olyan újításokkal jelentek meg a romániai piacon, amelyek nagyon hamar felfutottak, vagy olyan szakemberek közül kerültek ki, akik olyan területen fejtették ki tevékenységüket, amelyre igencsak nagy volt a kereslet. Jó példája ennek a számítástechnika vagy a távközlés, de akadtak közöttük olyanok is, akik kereskedelemmel foglalkoztak.

A „szakik”. Ezek a személyek saját addigi jól megalapozott tudásukat próbálták konvertálni minél több pénzre, olyan vállalkozásokat kezdeményezve, melyeknek a piaca előreláthatóan nem szűnik meg (autószerelés, asztalosság, fodrászat, tervezés stb.).

Az „improvizálók”. Ők alkotják a vállalkozók többségét. Hogy miért vágtak bele ezek az emberek a vállalkozásba? Talán kényszerből, mivel elveszítették állásukat, talán divatból, talán kalandvágyból, talán azért, mert valamilyen úton nagyobb pénzösszeghez jutottak, esetleg ösztönözte őket a szomszéd, a barát példája. Tevékenységi területük is nagyon változatos, nem kötődik feltétlenül a szakmához.

Ha összességben próbáljuk elemezni a kezdetek vállalkozóinak iskolázottságát, szakmai végzettségét, társadalmi pozícióját, korát —, nagyon heterogén képet kapunk. Szinte minden kategória képviselve van, arányaikat azonban lehetetlen megállapítani.

A jelen

A helyzeti előnyből indulók csoportja mára nagyon megfogyatkozott. Jól szemlélteti ezt a jelenlegi kormányzat korrupcióellenes hadjárata, amelynek során kétségtelen bizonyítékok tárultak fel egyes mesés vagyonok megszerzésének törvénytelen voltáról. A másik nyomós oka annak, hogy ezeknek a vállalkozóknak a száma megcsappant: a hozzá nem értés, a rossz vezetés. Itt több olyan jelenségről van szó, amely befolyásolta a visszaesést vagy a bukást. Ezek egyike a '89 előtti vezetéselmélet alkalmazása, amelynek következménye nemcsak a munkamorálnak a kezdeti fellendülés után történő fokozatos leromlása, hanem a folyamatos személyzetcsere (elsősorban kulcspozíciókban) és a klientúra elapadása is. A másik ok: a nagyzolási mánia. A harmadik a „csontgyenge gyermek” jelenség. Magát a jelenséget a vállalkozói világban úgy értelmezik, hogy a gyermeknek megnő a teste, mielőtt a csontozata odafejlődne. Nagyon sok vállalkozás került ebbe a helyzetbe. A rossz növekedési politika oda vezetett, hogy szétfolyó, ellenőrizhetetlenné vált cég gazdaságtalan tevékenységeket folytatott, amit meggondolatlanul finanszíroztak a nyereséges tevékenységekből. Divatos lett a holding, bár sokan még most sincsenek tisztában a fogalom lényegével. Egy másik ok: a vezetők felfuvalkodottsága, amely miatt sok esetben öncélúan, gőgből tartanak fenn folyamatosan veszteséges vállalkozásokat.

Azok, akik nem követték el a fent említett (esetleg más, főbenjáró) tévedéseket, ma a romániai vállalkozói világ krémjét alkotják. Ők már annyira megalapozták a tevékenységüket, hogy magabiztosan tudják folytatni, az új idők és új emberek személyzetpolitikáját alkalmazni, idejében lereagálni a várható változásokat, megfelelően és időben képesek váltani, alkalmazkodni az új körülményekhez, ha nem is személyes hozzájárulással, de a megvásárolt kompetencián keresztül.

A második kategória fejlődése volt a leglátványosabb és legdinamikusabb. Természetesen ezek közül is sokan elkövettek hibákat, főleg a „csontgyenge gyermek” jelenséggel kellett szembesülniük, de közülük kerültek ki azok, akik a mostanság talán nagyobb számban érkező külföldi beruházók „célpontjai” is. Jó részüknek nincs milliárdos nagyságrendű vagyona, de vállalkozásaik stabil alapokon nyugszanak; lassú, de biztos a fejlesztési és terjeszkedési politikájuk. Még mindig örömmel és lelkesedéssel dolgoznak, jó a káderpolitikájuk, szívesen vesznek fel fiatal végzősöket, megfelelően honorálva azok tevékenységét. Létszámban talán többen vannak, mint az első kategória képviselői, de súlyuk az élet egyéb területein nem olyan jelentős.

A harmadik kategória dinamikája szintén változó, bár elvileg a legsikeresebb kellene hogy legyen. Ennek okai is sokrétűek. Legfontosabb az, hogy e mesteremberek jó része nem nagyon ismeri és nem is akarja megtanulni a vállalkozás alapfogalmait. Ők dolgozni tudnak, annak megkérik az árát, és ezzel részükről a dolog rendben van. Olyan tényezőket, mint a konkurencia megjelenése, a modernizálás, a terjeszkedés, fejlődés, a pénzügyi és személyzeti politika, igencsak felületesen kezelnek, ezért sok esetben egy helyben topognak. Mások közülük fel is adták a vállalkozást, és „eladták magukat” egy tisztességes fizetésért. Az igazán sikeresek — sajnos, nem túl sokan — az előbb említett tényezőket érzékelték, folyamatosan fejlesztettek, igyekeztek lépést tartani a változó és dinamikusan fejlődő környezettel.

Érthető módon a negyedik kategória keretén belül volt legnagyobb a lemorzsolódás, noha ezek közül is sokan megéltek, sikerült megalapozniuk vállalkozásukat, menet közben jó érzékkel megtanulták ennek menedzselését, és kiválasztották azt a területet, ahol meg tudják teremteni egzisztenciájukat. Néhánynak sikerült megugrani, és mivel napjainkban már megszűnőfélben vannak — bár a jelenlegi gazdasági strukturális átszervezés minden bizonnyal újratermeli őket —, felzárkóznak az első három kategória valamelyikéhez.

A vállalkozás mint életforma

Hiába áltatjuk magunkat, a vállalkozók általános társadalmi megítélése negatív. Annak ellenére van ez így, hogy a központi hatalom 1989 óta folyamatosan vállalkozásbarát politikát hirdet. Sajnos a helyzet ténylegesen az új kormány hatalomra kerülésével sem változott, mi több, az általános megítélés mellett — a választási ígéretek ellenére — a fiskalitás sem javult. Az emberek kajánul összemosolyognak, amikor egy-egy újabb botrány kerül napvilágra, amikor egy-egy sikeres vállalkozóról igazolódik a csalás, korrupció, visszaélés gyanúja. A közvélemény nagyon nehezen barátkozik meg azzal a gondolattal, hogy léteznek emberek, akik a saját kezükbe veszik sorsukat, és saját munkájuk, leleményességük, kitartásuk és energiájuk felhasználásával teremtik meg egzisztenciájukat.

Amikor a vállalkozásról mint életformáról beszélünk, természetes, hogy csupán azokról van szó, akik ezt fő állásban csinálják. Nem gondolhatunk azokra, akik politikai funkciókban vagy valamilyen állami munkahelyen kapják a fizetést, és emellett jól menő vállalkozásokhoz is „közük van”. Az előbbiek számára életforma a vállalkozás, függetlenül attól, hogy az említett kategóriák melyikébe tartoznak, minden egzisztenciális kérdésük a vállalkozástól függ. Ezeknek az embereknek szinte nincs is magánéletük, ha valaki szombat este vagy vasárnap reggel keresi őket üzleti ügyben, akkor is ugranak, hiszen saját zsebükről van szó. Kevés az a vállalkozó, aki napjaink Romániájában megengedheti magának, hogy hét végén kizárja életéből az üzletet.

A vállalkozók — különösen az azonos kategóriába tartozók — szinte kasztszerűen élik meg hétköznapi kapcsolataikat. Kevés kivétellel olyan személyekkel vannak körülvéve, olyan a társaságuk, mint ők maguk; ritka az olyan beszélgetés, még családi körben is, amikor nem kerül szóba a vállalkozás. Közvetlen környezetük elfogadja őket, ám ahogy a kör szélesedik, egyre nehezebb a helyzetük. Ez azt jelenti, hogy az egalitarizmus jegyében elvárják tőlük, hogy bőkezűen osztogassanak, nemcsak karitatív vagy szponzorálási, hanem magánjellegű célokra is. „Neki van miből” — hangzik el nemegyszer, ha vállalkozóról van szó, még akkor is, ha sem üzleti forgalmát, sem nyereségét, de még tevékenységi területét sem ismerik. Ez az általános elvárás nyomasztó teherként nehezedik a vállalkozóra. Ha nem ad. akkor kemény kritikák érik, ha ad, akkor kevesellik, esetleg még többet kérnek — és természetes elvárás lesz, hogy adni kell.

Mindezek ellenére a még működő vállalkozók nagyon elkötelezettek a saját világuk iránt. Ugyanakkor egyre többen válnak valamilyen szinten, ha nem is példaképpé, legalább követendő modellé. És ez természetes jelensége kell hogy legyen a mai román társadalomnak, még akkor is, ha — amint azt az előzőekben említettem — igazi vállalkozásbarát politikáról nem beszélhetünk. A mindenkori kormányzat központi intézkedésekkel soha nem fogja tudni megoldani a lakosság egzisztenciális problémáit. Erre egyik lehetőség a kisvállalkozói szféra oly mértékben való megerősödése, hogy számbelileg is hatékonyan tudja felszippantani a „parlagon heverő” munkaerőt. Ilyen megközelítésben a vállalkozásnak szociális vetülete is van.

Erre azonban még sajnos várni kell, és ennek egyik legfőbb oka az, hogy a vállalkozás alapfogalmainak oktatása még mindig tabu. Középiskolákban — néhány elszigetelt kezdeményezést leszámítva — nem létezik, a felnőttképzés hatékonysága pedig gyakorlatilag nulla, mivel nem vállalkozói alapfogalmakat oktatnak az erre a célra szervezett tanfolyamokon, hanem magasfokú közgazdasági ismereteket. Sajnos az egyetemeken is menedzser-túlképzés van, holott egy 3—10 fős cég irányításához és életben tartásához nem feltétlenül erre van szükség. Egy másik rákfenéje a felnőttképzésnek az, hogy mindent nagyjából optimális vállalkozói környezetben közelít meg, holott Románia annyira sajátos ilyen tekintetben, hogy a vállalkozói környezet tárgyalása és helyes megismerése külön fejezetet érdemelne.

A romániai vállalkozói szféra talán még annyira sem erős, mint egyéb területek. Mégis történnek lépések, és az egyre növekvő külföldi érdeklődés, az egyre nagyobb információhalmaz, amely nem szelektíven ugyan, de elárasztja az országot, a munkanélküliség okozta kényszer és a már kialakult vállalkozói mag elszántsága megannyi olyan jelenség, amely megalapozza a vállalkozói társadalom — ha napjainkban még nem is dinamikus, de mindenképpen tagadhatatlan — fejlődését.