Posztmetafizikus gondolkodásunk szerint a jelentés ideáját egy olyan diskurzív modell előzi meg, amely megteremti jelölő és jelölt alapvető metafizikai differenciáját. Ennek a koncepciónak a története akkor kezdődött, amikor az észlelt égi, földi és/vagy benső jelenéseket — jelenségekre és azok megfejtésére bontottuk. Azóta magyarázatok döntik el, hogy mi mit jelent. A kultikus jelenés elhelyezhetetlen csodájában még ugyanaz a jelentő és a jelentett, s így a jel nem más, mint önnön jelentése. Mihelyt azonban egyfelől egy hordozó jel, másfelől egy hozzárendelt vagy neki tulajdonított jelölt kerül az osztatlan jelenés helyére, a jelentés okfejtő magyarázattá válik, a jelölt pedig (erre a) magyarázatra szorul. Ebből a kölcsönösségből alakultak ki a jelölő viszony szemiotikái.

A megfejtendő jelenség — amennyiben megnyilvánulási formaként fogjuk fel — valamilyen rejtett lényegre utal, amely csak egy közvetítő magyarázatban ragadható meg. Egyszóval az értelmezőnek mint gondolkodónak kell megteremtenie a jelölő viszonyt ahhoz, hogy egy jelenség jelként működjék. Erre azonban kielégítő módon soha nem képes, hanem csak alternatív spekulációkra. A lényegnek ebben a klasszikus metafizikai szemiotikájában a jelentés —jelenség mögötti hozzáférhetetlensége miatt vész el.

A természeti és történelmi jelenségek kutatásához képest a közvetlenebbül megfigyelhető emberi jelhasználat (mindenekelőtt a beszéd vizsgálata) „egzaktabb” magyarázatokkal kecsegtetett. Pragmatikai, szemantikai és szintaktikai viszonyok olyan rendszerét kínálta, amelyben mind a jelölőt, mind a jelöltet a jel szerkezetén belüli funkcionális elemekként határozhatjuk meg. A jelenség mögötti transzcendens lényeg helyére itt kétféle, nem egyenlő mértékben bennefoglalt jelölt kerül: a nyelvi vagy mentális jelölt és az objektuális referens. Az egyik mindenestől a jelhasználóhoz tartozik, a másik annyiban, amennyiben — önkényes szemantikai aktusában — a jelhasználó maga vonatkoztatja rá a jelölőt, illetve a mentális jelöltet. A jel szerkezetének alárendelt referens azonban itt még megőrizheti ontológiai státusát. Ebből kiindulva beszélhetünk referenciális és formális-strukturalista értelmezésekről. Az első olyan reprezentatív hordozóként fogja fel a jelet, amely egy külső totalitást képvisel, a másik viszont immanens belső totalitásként tételezi „ugyanazt”. Mindkettőben közös a totalitás koherenciájára alapozott szemlélet, vagyis egy olyan rendszerszerű egésznek az elgondolása, amelyben valamennyi játékszabály egyetlen, mindent meghatározó középpont köré szerveződik. A jelentés helyét mindkét esetben ez a totalitás veszi át, amely annyiban azonban még mindig jelentésszerű marad, hogy — a jelenések szakrális kinyilatkoztatásaihoz hasonlóan — abszolút önállósággal bír: Kései, már posztstrukturalista korszakában Roland Barthes próbálja meg a jelentést végképp kiiktatni. Az ún. írható (scriptable) szövegek teóriája szerint az irodalmat meg kell szabadítani mind a dolgok és jelenségek világának külső vagy referenciális totalitásától, mind pedig a forma eszméjében megfogalmazódó belső totalitástól. Ebben a koncepcióban az irodalmi szöveg sztereografikus pluralitás, vagyis több kód egymásba játszó mozgásaként íródik, illetve íródik újra folyamatosan, és egyik kódnak sincs kitüntetett hierarchikus pozíciója. A korábbi totalitás konvergenciáját radikális sokirányúság váltja fel, az egyetlen, stabil középpontot pedig a disszemináció. A jelentés ezúttal a kódok funkcióiként szívódik fel, minthogy az irodalom többé nem jelent, hanem íródik.

Egy az irodalmat lelkigyakorlatként kutató vizsgálódás azonban nemcsak a középpont körül szerveződő rendszertől tartja szükségesnek „megszabadítani” elméleti tárgyát, hanem a sztereografikus pluralitást megalapozó kódoktól is. Az egyszerre több kód alapján íródó interpretációk sokfélesége ugyanis ugyanúgy a jelölés önkényességén alapul, mint a referenciális vagy formális totalitásra vonatkoztatás szemantikája. Minden kód egy konvencionális jelölési algoritmus, amelynek — éppen a konvenció történeti mozgása miatt—sohasem lehet végső, illetve totális jelöltje, csak használata vagy performanciája. Ennélfogva a jelölés — valamennyi változatában — a jelentés elveszítése. Akár a jelölttel/referenssel mint a rendszerszerű totalitás modelljével helyettesítjük azt, akár a kódok funkciói révén iktatjuk ki, önkényesen (szemiotikusan) viselkedünk, ami nem hoz nagyobb szabadságot, csak elszakít (artikulál) mindattól, ami nem ezen az önkényen alapul. A diskurzív artikuláció bezárulás saját önkényünk kódjaiba. Ahogy a jó és a gonosz megkülönböztetésének (artikulálásának) tudása is a ne egyél, hogy élj parancsába foglalt osztatlan jótól való engedetlen s ennyiben önkényes elszakadás révén szereztetett meg: végső soron úgy, mint kirekesztődés.

Ahhoz, hogy jelentésekre találjunk, jelölő viselkedésünknek kell megváltoznia, az önteremtő elszakadás performanciájától el kell jutnunk a lelkigyakorlatokhoz. A jelentés azért nem foglalható szemiotikákba, mert nincs rendszerszerű, artikulált médiuma, melyben elhelyezhetnénk. Nem találhatjuk meg egy nyomtatott szövegben, és interpretáló befogadókként sem konstituálhatjuk, mivel a konstitutív reflexió elszakít és megsokszoroz, s ezáltal elkülönböződünk a jelentés tagolatlan tartamszerű történésétől. A jelhasználat performanciáján belül a jelentésvesztés elkerülhetetlen.

A lelkigyakorlatbeli jelentés nem interpretáció eredménye, hanem kultikus esemény. A jelölő viselkedés szemantikai önkényessége a csodálkozás önkén(y)telen gesztusává válik, amely elhelyező artikuláció helyett engem rendel hozzá, jelölő utalás helyett engem utal rá az elhelyezhetetlenre. A csodálkozásban elakad a szó, de hallgatásom követés, a hozzárendelődés és ráutalódás preszokratikus met-hodosz-a, amely Parmenidész tanításában még nem algoritmikus módszert, hanem döntést jelentett: önmegváltoztató el-mozdulást egy út mentén. A csodálkozás annak bekövetkezése, ahogy elveszek egy bennem felnyitott tagolatlan jelentésben. Elvesztődésem azonban megtaláltatás: olyan „új” látomások találnak rám, amelyeket a diskurzív kódok közege kizárt: a jelenségek, dolgok, emberek és világok tagolatlanjává Változom. A reflexív ráirányulás önkénye elveszíti az elhelyezett nézőpont távlatát és minden egyéb, tér-, idő-, illetve érték-koordinátákban rögzíthető viszonyítási alapot; az artikulációs műveletekkel elhatárolt én elvesztésével megszűnik a viszonyokra épülő tájékozódás. A jelentés ezért nem vezethető vissza a diskurzív performancia kódjaira. Egy kultikus bizonyosságot nem lehet interpretálni, leírni vagy megérteni. Oda éppen az ilyen 'metodus'-okból kimozdító út mentén (methodosz) jutok. A diskurzusokon belül maradva minden jelentést elveszítünk az egymástól elkülönböződő, sztereografikus szemiotikákban, aki viszont a szemiotikáit veszíti el a csodálkozásban, az ki-talál a jelentésekbe.

A lelkigyakorlat a diskurzív elme megváltozása. Nem magammal folytatott belső kommunikáció, melyben a diskurzív elmének csak az irányultsága módosul úgy, hogy a dolgok, partnerek és témák világában eligazodás helyett önmagát intencionálja. A ráirányuló — s ennélfogva reflexív — vagy önreflexív elme sajátosan operacionális jellegű. Ebben az értelemben az az elmés ember, akinek van magához való esze, aki minden pillanatban a diskurzív idő közegében kibontakoztatható esélyek szerint tájékozódik és jár el. Számára csak az lehetséges, ami egyszersmind esélyes is. Hogyha sikerül egy olyan algoritmust felállítania, amely valamely logikai, gazdasági, technikai vagy más természetű szándékolt célhoz vezethet, akkor a többi már performatív végrehajtás (furfang, rátermettség, erő és szerencse) kérdése. Lehet próbálkozni — több vagy kevesebb eséllyel. Számolni kell ugyanis más próbálkozókkal, akik szintén saját esélyként tekintik az illető anyagi vagy szellemi tét elérését. Ebből alakul ki az a kompetitív szellemiség, amely önnön fenntartása végett folyamatosan (kölcsönös) kompromisszumokat teremt a versenytársak között, s ezek a kompromisszumok — szentesített, azaz intézményesített változatukban — konvencionális szabályrendszerek kánonjaiként működnek, s mint ilyenek újra és újra meghatározzák az esélyeket, miközben maguk is a történeti kibontakozás esélyeinek megfelelően keletkeznek és alakulnak tovább.

A performancia — esélyek konkurenciája, ahol a vetélytársak dialektikusan, dialogikusan vagy intertextuálisan vannak kijelölve. A dialektika minden esélyhez hozzárendeli annak oppozícióját is, és a kettő konfrontációjából bontakoztat ki újabb esélyeket. A dialógus különböző (többnyire dialektikusan elkülönített) szólamok konfrontációján alapul, és azok egymásra vonatkoztatott, polifonikus esélyeinek kibontakoztatásaként működik. A konfrontáció és a konkurencia legradikálisabb és legkövetkezetesebb formája az intertextualitás, amely egyszerre nemcsak két vagy több, hanem valamennyi vetélytárs, az összes esélyes textus konkurenciája. Hang-verseny, ahol nincs kitüntetett nyertes, mert az intertextualitás éppen ennek az eredetre (vagy startpontra) és végre (vagy nyertes megérkezésre) vissza-, illetve előrevezethetetlen zajlásnak a megnyerése, amely az idő közegében kibontakozó esélyek egyetlen, mindent betöltő kód performatív mozgásjátékaként lepleződik le. Ez a viselkedéskód maga a diskurzív elme, illetve annak intézményesített kultúrája.

A lelkigyakorlat ebből a dialektikus, dialogikus és intertextuális esélyekre tagolásából vezet ki a jelentés esélytelenségébe. Mert a kultusznak soha nincs esélye: rítusa van.

Az esélyek szerinti tájékozódás mindig valamilyen algoritmust jelöl ki, olyan performatív művelet-egymásutánt, amely — végrehajtása révén — az adott konkrét kód(ok) lehetséges mozgásjátékai közül nyertesként kerül ki. A rítus viszont nem a kód közegén belüli lehetséges interpretációk kijelölése, nincsenek esélyes algoritmusai. A rítusnak végzete van: aki rituális cselekvést hajt végre, az nem jártassá vagy tájékozottá lesz, hanem beavatottá válik.

A tájékozódás legalább egy nézőpontot és egy valamiképpen koherens viszonyhálózatot feltételez. Ezek megléte — sikeres performancia esetén — a bárhonnan bárhová eljutás esélyét biztosítja. Ha több (és többnyire több) nézőpont van, akkor a tájékozódás kommunikációt jelent. Ilyenkor nem egy, hanem egyszerre több viszonyhálózat érvényes vagy lehetséges, s azok dialektikus meg-felelése, polifonikus dialógusa, illetve intertextuális (át- meg) átmediálása zajlik. Az információáramlás különböző funkciójú performátorokat (adó, vevő, kód, csatorna) igényel és tesz lehetővé, s azok működése, esetleges funkciócseréje konstituálja a kommunikációs esélyeket: a közlést, befogadást, megértést, kódolást és dekódolást.

A rítusba beavatottak azonban nem kommunikálnak, sem önmagukkal, sem egy beavató mesterrel, sem pedig egymással. A rituális tett sohasem valamely előírás (vagy jelölés) kódjához kötött interpretáció, hanem megtett közös út: methodosz avagy el-változás. Az, hogy a beavatásban fontossá válhat a mester személye, nem jelenti rítus alóli felmentését, tanítása elkülöníthetetlen attól, merthogy a mester éppen a rítusban válik ezzé a tanítássá. A kommunikáció külön nézőpontjai és interpretációs szólamai a rítust követő elme látásában „összetalálkoznak”, megszűnik pluralitásuk. A különböző viszonyrendszerek konfrontációjából adódó tájékozódás pedig a részvétel eseményévé változik.

Egy rítus kulturális interpretációja és az abban beavatva részt vevés lelkigyakorlata úgy különbözik egymástól, mint a tanár a mestertől. Bár kontrasztjai mégsem dialektikus ellentétei egymásnak, egyiket a másikból nem lehet megérteni vagy levezetni. Az egyik közöl, a másik vezet, az egyikre figyelek, a másikat követem, egyikkel beszélek, a másikkal találkozom. Az egyiknek befogadó, a másiknak tanítványa vagyok.

Miközben a mesterrel együtt veszek részt a rítusban, megszűnik a tárggyá tevő elhatárolódás, az én és nem-én dialektikája, s e differenciák kihúnyásával kioldódnak az én határai is. A lelkigyakorlatban nem egy kulturálisan-történetileg meghatározott szubjektum közegébe emelek be valamit, ami számomra éppen ebben a beemelésben konstituálódik, hanem — egy rítusba beemeltetésem útján — megszűnök befogadónak lenni. Nem egy vagy több lehetséges nézőpontból interpretálok valamely tematizált tárgyat, hanem globális áttekinthetetlenségbe jutok, ahol mindenhez közvetlenül hozzátartozom, s így semmi sem idegen tőlem. Ez az érintettségem azt jelenti, hogy nincs közvetítő médium, amely interpretációs transzformációk révén konstituál vagy kódol valamely modellt. Ami itt változik, már nem bennem vagy körülöttem zajlik, hanem velem, az elvesztődésben magamra találttal történik meg. A mediális elhelyezettség viszonyrendszerei helyett itt minden mindentől közvetlenül érintett, minden mindennek része. Nincs elhatárolódás, tagolás és jelölés: tagolatlan jelentésben veszek részt, ahol minden megnevezés vagy más analitikus művelet hamisnak találtatik. Mert a fogalmak, gondolatok, témák és diszciplínák elszakítanak attól, amiben érintett vagyok. Jelhasználat közben érintetlenné, önmagam kódolt másává leszek. Csak a részvétel tehet tagolatlanná: már nem egy elkülönülő/elkülönített és viszonyba helyezkedő/helyezett komponens vagyok, hanem elválaszthatatlan hozzátartozó. Többé nem megismerő vagy interpretátor, hanem a mester tanúja. Ebben teljesedik be tanítványságom.

A lelkigyakorlat mint rítus és részvétel — kultikus esemény, nem tartozik a kultúra és/vagy a civilizáció szuperkódjainak közegébe. Olyan, mint megszületni vagy meghalni, elaludni vagy felébredni. Én születek, és én halok meg, én alszom el, és én ébredek fel, de mindezt nem én végzem el. Születni, meghalni, elaludni és felébredni: kegyelem, performatív úton elérhetetlenek. Az elalvásra és a meghalásra lehet ugyan tudatosan, vagyis a performatív elme irányítása szerint készülni, de éber, illetve élő elmével nem alhatom el, és nem halhatok meg. Az anya szül, a magzat születik, de a születés bekövetkezésében ezeket az erőfeszítéseket kiegészíti még egy ingyen hatalom. Az én születésem és az én halálom nem az életidőmben zajló esemény, ahogy elalvásom és ébredésem sem az ébrenlétemben történik. A kultusz az a résztvevő nyitottság, amellyel odafordulok ehhez az ingyen hatalomhoz. Ráébredés erre a kegyelemre: ki-halás és újjászületés.

Kulturálisnak és kultikusnak egy ilyen nem-euklidészi párhuzamossága több, mint ismeretelméleti dualizmus, komplementer kizárólagosságában mind a dialektikát, mind a dialógust, mind pedig az intertextualitást meghaladja. Olyan antropológiai viselkedés-anternatívák sejlenek föl benne, amelyek az elme kegyelmi elváltozásai szerint váltják egymást.