A nagy egyházak és a világ kapcsolatát vizsgáló esszésorozatának egyik darabjában a nagy hatású kortárs katolikus teológus-filozófus, Nyíri Tamás egyenesen üdvtörténeti szükségszerűségnek minősíti a pluralizmust, és világosan érvel amellett, hogy globális elterjedésükkel a nagy keresztény egyházak — így a katolikus is — szükségszerűen mindenhol kisebbségbe kerülnek. A valóságos helyzetet — és nem pusztán a megkereszteltek statisztikai mutatóit — tekintve meggyő- ződhetünk arról, hogy Nyírinek a legteljesebb mértékben igaza van. De hogyan tisztázzuk azt a sokat vitatott és gyakorta félreértett szót, fogalmat, hogy — egyház? Amikor egy „kultúrára, hazára, nagyvilágra” tekintő folyóirat szerkesztője a lap hasábjaira olyan kéziratot akar vásárolni, amelyik valamely egyház „szemüvegét” viseli, és amely ha nem is hivatalos képviselettel, de a lap szerkesztését tekintve az egyik szín a spektrumból, ugyan melyik egyházértelmezés kívánkozik a diskurzus alapfogalmául? Az-e az egyház, amit a közvélemény klerikális- hierarchikus-adminisztratív intézményként érzékel, vagy az, amelyet a többé-kevésbé együtt hívő, együtt cselekvő kevesek informálisan tesznek közösséggé? Miközben a historikus egyházaktól a közvélemény állásfoglalásokat, nyilatkozatokat, megegyezéseket, tiltakozásokat vár el és kap a társadalmi életben való tevékeny részvétel jegyében, úgy tűnik, teljességgel elkerüli figyelmét az, hogy az egyházak — a helyi római katolikus egyház legalábbis mindenképp — önmagukon belül sem feltétlenül monolitikusak, többé-kevésbé párbeszédet tudnak folytatni önmagukkal is, nem csak a társadalommal, foglalkoztatja őket saját megújulásuknak (horribile dictu: reformjaiknak) kérdéskötege.

Mit vár tehát a „kultúrára, hazára, nagyvilágra” tekintő folyóirat szerkesztője egy olyan kézirattól, amelynek szerzője szükségszerűen egy historikus egyház optikájával nézi az újprotestáns, ezoterikus stb. vallási mozgalmak, felekezetek és irányok tüneményeit?

Ne várjon sem a szerkesztő, sem az olvasó állásfoglalást, sem értékítéletet, sem összefoglaló elemzést a historikus egyház viszonyulásáról az újabb felekezetek megjelenéséhez. Ne várja, hogy a valóságos tolerancia elvét valló — és ebben a történelmi (jelesen római katolikus) egyház nézeteivel feltétlenül egyetértő — szerző érvként tekintse oly sokak vélekedését az előretörő újprotestáns felekezetek pusztán gazdasági érdekeltségű megalapozásáról. Nincs ugyanis jogom, ismeretem és ízlésem ahhoz, hogy az újprotestáns felekezeteket (közhasználatú szóval szektákat) csakis távoli gyökereik, külföldi iniciáltságuk és támogatottságuk okán erkölcsileg „lesöpörjem az asztalról”. Amellett a lelkiismereti szabadság és a személyi méltóság elvét — amelyet a hatvanas évek közepe, vagyis a II. vatikáni zsinat óta a katolikus egyház is a személy alapvető jogaiként ismer el — feltétlenül tiszteletben kell tartanunk ahhoz, hogy a történelmi egyházakban megmaradva tisztességesen tudjunk viszonyulni az újprotestáns felekezetek előretöréséhez.

További megkülönböztetési szempont, hogy — a katolikus egyháznál maradva — a „hivatalos”, avagy a gyakorlati nézőpontot tekintjük-e eszmefuttatásunk kiinduló kategóriájaként. Hiszen a „katolikusabbnak lenni a pápánál” szófordulat természetesen korántsem „a véletlen műve”; adódhatnak olyan helyzetek — és ugyan miért ne adódhatnának nálunk is? —, amelyek a regionalizmus, a provincializmus, a túl mereven értelmezett hagyományosság, a szellemi tőke elégtelensége stb. okán elnehezíthetnek olyan helyi viszonyokat, amelyek globális szinten nem is olyan áthidalhatatlanok. A „hivatalos”, az enciklikákat és apostoli buzdításokat közreadó egyház ugyanis leginkább az eszményi (?) egyházhoz akar hasonlítani, a kell egyházához; csakhogy naponként van okunk tapasztalni, hogy a reális van egyházában élünk, s a megvallott tanítás cselekedetté fordítása gyakorta „kap gellert” a fentebb említett visszahúzó tényezők hatására.

Sokszor kerített hatalmába például a gyanú, hogy az újprotestáns felekezeteket a történelmi egyházak tagjai/képviselői — és talán leginkább klerikusai — azért sem igazán tudják tolerálni, mert ők maguk nem veszik elég komolyan a missziós hivatást. Márpedig nem kell felsőfokú teológiai képzettség annak belátására, hogy a vallásoknak — és természetesen a vallások intézményi-karizmatikus leképeződéseinek: az egyházaknak is — alapvető létmódja: a terjedés. Ennek statútumát — bár egyetlen egyházat alapozott meg! — maga Jézus adta a keresztények kezébe, mikor tanítványait szétküldte: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.” (Márk evangéliuma 16.15) Ha az újszövetségi utasításokból valamit, ezt a missziós küldetést igazán komolyan veszik az újprotestáns felekezetek hithirdetői. Természetesen az evangelizálásnak nem azt a rámenős, zaklató, tolakodó formáját kérem én számon a történelmi egyházak papjaitól és Krisztus-hívőitől, amelyet egyik-másik újabb felekezet tagjai fanatikusan „demonstrálnak”. Ez a fajta frontális hithirdetés a mai civilizációs-kulturális keretek között a legteljesebb mértékben anakronisztikus. Megállapítom viszont — s bízvást állíthatom: ebben sokan értenek egyet —, hogy a helyi történelmi egyházak „nagyságuk”, „súlyuk”, hagyományballasztjuk, meszesedő struktúráik, de egyébként a rájuk nehezedő sokszoros társadalmi megterhelés miatt is sokkal „kényelmesebbeké” váltak annál, hogysem szívesen kilépjenek a viszonylag könnyen pasztorálható hívek köréből. Ezt pedig — ha felismerik is — nem merik elismerni, s ez belső feszültségeket okoz, irigységet, féltékenységet, a viszonylagos tömegbázis elvesztése miatt pedig egyenesen rettegést.

Anakronisztikusnak mondtam a mai újprotestáns felekezetek egy részének evangelizáló módszerét, és azt hiszem, erre részint magyarázattal kell szolgálnom, részint tanácsos volna felvillantanom — ha tudok — olyan szemléleti bázist vagy cselekvési módot, amely hosszú távon nemcsak hatékonyabb, de keresztényi és lélektani szempontból legalábbis megalapozottabb.

A kortárs időben igen élénken változó/alakuló katolikus teológiai gondolkodásnak hovatovább közhelye, hogy a személyes hitdöntéseket alapvető egyházalkotó eseményekként tartsuk számon. Ma már egyre fogyatkozik a pusztán „örökölt”, a mechanikusan áthagyományozódó, az át nem gondolt és racionalizálhatatlan vallásos kötődések jelentősége, és ezzel fordított arányban több és súlyosabb lesz az értelmezett elköteleződés, az életpéldákból kristályosodó, a keresztény tanítást fokról fokra szervesítő csatlakozás. Az a benyomásom, hogy a közterületeken „térítő” felekezetek szellemi vezetői ezt még nem ismerték fel, következésképpen nagyon is közvetlen, rábeszélő, rátukmáló hithirdető módszereikkel a szellemiekben alacsonyabb igényű embereket tudják csak befolyásolni, anélkül hogy a spirituális igény „magasabb fordulatszámára” figyelnének — amire pedig a vallásosságot leginkább alapozni lehet. A „megtérítések” sikereinek mértéke egyrészt talán azzal magyarázható, hogy e felekezetek aktivistái missziós munkájukkal elsősorban olyanokat céloznak meg, akiknek van ugyan valamilyen elképzelésük a vallásosságról (többnyire formálisan keresztények is valamely történelmi egyház laza „kötelékében”), ám különösebb hittartalmakat nem élnek, nem éreznek át. Azt gondolom, hogy az újprotestáns szektákhoz való megtérések igen jelentős része nem bizonyulna időtállónak, ha másfelől nem táplálná egy rendkívül fontos megtartó tényező: a kommunitás, a közösség, a vállalt és gyakorolt szolidaritás.

Ez újra olyan sajátosság, amely a történelmi egyházakhoz tartozókban lelkiismeret-furdalást ébreszthet — mégpedig joggal. Sokszor hallani, hogy a keresztény nagyegyházakhoz tartozók élénk „de bezzeg”-ekkel cifrázott panasszal élnek kisebb egyházi formációjuk szolidaritását illetően, s e „de bezzeg”-es mellékmondatok alanyai a „szektások”, akik nem hagyják csávában a rászorulót. Igaz ugyan, hogy e szolidaritás anyagi háttere legtöbbször rejtve marad, de az egymáson segítés ténye végső soron mégis létezik, érvényes és példaadó. A katolikus egyházban is vannak olyan törekvések, amelyek a keresztény életformát a teljes (ősegyházi) kommunitás szabályrendszere szerint vélik elképzelhetőnek, ám kiszakítani magunkat a jelen idő kulturális kontextusából pusztán az eszményiként elképzelt történeti „hűség” kedvéért, ez talán mégsem az igazán járható út. Kétségtelennek tűnik számomra, hogy a nem pusztán felekezeti alapú szolidaritást, a nem valami ellen kibontakozó közösségvállalás, a közös lelki-szellemi nevező megtalálása kiinduló bázisa és előkészítése lehet a szentírási betűk, szavak, sorok életre keltésének. Ez azonban jelenleg sem az újprotestáns felekezetekben, sem a történelmi egyházakban nincs így, vagy alig kielégítő.

A közösség-fogalom használatakor persze félő, hogy egybemosódik az értelmesen körvonalazódó, nyitott és derűs csoport eszménye/víziója a csak egymással-egymásért-egymásban levés nyájszellemével. A katolikusok éppúgy hangoztatják a közösségigényt, mint az újprotestánsok, de mindenki mást ért rajta. A terminológiai hasadás azonban semmiféle félreértésre nem vezet, hiszen egyáltalán nem létezik párbeszéd. Nagyjából mind a történelmi egyházak, mind az újprotestáns csoportok, felekezetek beszélnek egymásról — és nem beszélnek egymással. Elszigetelődtünk, mert nem ismerjük egymást. Illetve nem ismerjük egymást, mert elszigetelődtünk. De az is érvényes, hogy azért nem ismerjük egymást, mert el vagyunk foglalva a magunk identitásának tisztázásával, ami voltaképpen nagyon is szükséges — de nem elegendő.

Ekként — bár nem szívesen olvasom magamtól sem ezt a tanulságot — úgy tűnik, a történelmi egyházak számára legalább olyan fenyegetően érvényes kérdés, nem túl nagy luxus-e a misszióról, a cselekvő szolidaritásról, a kiengesztelődésről való lemondás, mint az újprotestáns felekezetek számára az, hogy nem lesz-e mákonnyá, önajzószerré az extenzív bőségben mutatkozó missziós siker. Ez azonban már részletesebb, körütekintőbb és ugyanakkor merészebb vizsgálódást követel.