Miként alakult a magyarság és a Kárpát-medence demográfiai helyzete az évszázadok során? Ez egyike azon kérdéseknek, amelyekre kevesen tudnak viszonylag pontos választ adni. Pedig a régebbi korokra vonatkozó anyag ott szunnyad a levéltárak mélyén, a későbbi adatok pedig a népszámlálások köteteiben bújnak meg, ám értő megszólaltatásuk sokszor elmarad. Vannak, akik visszarettennek a számok hatalmas tömegétől, vagy rosszul választják ki a feldolgozásra legalkalmasabb kútfőt.

Dávid Zoltán azok közé tartozott, akiknek érdeklődése éppen a magyarság múltjának és jelenének ezekre a számszerűen mérhető adataira irányult. Az Országos Levéltárban eltöltött évek során különlegesen jó érzék alakul ki benne az egyes összeírások forrásértékének megállapítására. Mindig a lehető legpontosabb mutatók kimunkálására törekedett, illetve szükség esetén a józan becslésekre.

A magyar történelem 16-19. századi gazdasági és társadalmi viszonyainak megismerése szempontjából alapvető kútfők közül többet is feldolgozott. Az 1715-20. évi összeírást sokoldalú kritikának vetette alá, s elemzése végén arra a következtetésre jutott, hogy a 18. század elején 3,5-4 millió lélek körül kellett lennie az ország népességének. Ezzel új megvilágításba helyezte a török kor demográfiai mérlegét, megállapítva, hogy a Veszteség lényegesen alacsonyabb volt a korábban feltételezettnél.

A házak száma és a népesség XVI-XVIII. századi forrásainkban című dolgozatában főleg az 1598-as házösszeírás és az 1784-87-es népszámlálás vonatkozó adataira támaszkodott. E két felmérés később is figyelmének középpontjában állt, s nem véletlenül: a maguk korában messze a legpontosabbak voltak. 1960-ban Dányi Dezsővel ki is adta a II. József által elrendelt első magyarországi népszámlálásból akkor fellelhető megyék teljes anyagát. E publikáció megkerülhetetlen kézikönyv a korszak kutatói számára. Az 1598-as összeírás kézirata pedig kiadóra vár.

További forrásokat - a dézsmajegyzékeket, az 1696. évi dicalis összeírást, egyes egyházi összeírásokat, az egyházi anyakönyveket és a Rákóczi-kori dicalis összeírást - vont be vizsgálódásaiba a Magyarország népessége a 17-18. század fordulóján. (Népességtörténeti forrásaink értékelése) című áttekintésében.

Településmonográfiák számára írt tanulmányai, melyek Hajdúdorog, Sarkad, Hajdúhadház és Hajdúszoboszló egykori lakosait veszik számba, módszertani szempontból jelentősek. Többek között a 18. századi anyakönyvek értékelése terén hoztak újat, ha ugyanis ebben a régióban az éves természetes szaporulat egy százalék körül mozgott, akkor az 1720-ra becsült négymilliós össznépesség könnyen elérheti a II. József kori 8,5 milliót is.

A magyarországi városfejlődés hagyományos felfogása csak a szabad királyi városokat vette figyelembe, midőn az ország lakosságát ebből a szempontból vizsgálta. Az eredmény: igen alacsony arányok. Dávid Zoltán az e téren egykor és a 20. században követett nemzetközi gyakorlat szerint rugalmasabb elbírálást javasolt, s a város fogalmát kiterjesztette a mezővárosok bizonyos körére is. Így 1785-ben 13,5, 1828-ban pedig 15,1 százalékban határozta meg az urbánus jellegű települések részesedését az ország össznépességén belül.

Önálló kötetben dolgozta fel a Veszprémi Püspökség 1747-1748-as egyházlátogatási jegyzőkönyvét (canonica visitatióját), ezt a rendkívüli pontosságú forrást. Sokoldalú elemzésnek vetette alá az anyagot, s a munkát nyugodtan állíthatjuk a családok nagyságát és struktúráját vizsgáló legjobb angol vagy francia tanulmányok mellé.

Csak 1994-ben juthatott el a szélesebb olvasóközönséghez az általa publikálásra előkészített, időben legkésőbbi forrás, az 1850. évi erdélyi népszámlálás. (Az anyag azóta Kolozsvárott is megjelent.)

Életművének másik fő vonulata a Kárpát-medence nemzetiségi összetételének újkori alakulása, illetve a világba szétszóródott magyarok létszámának megállapítása. Először 1969-ben a Magyar Hírekben tekintette át: hány magyar él a világon. Legjobb meggyőződése szerint készítette el gazdagon adatolt áttekintését, pontosítva mind a magyar, mind a szomszédos országok statisztikusai által közölt számokat. Nem kevés erkölcsi bátorság kellett ekkor ehhez.

E cikksorozat kisebb lavinát indított el; a Magyar Nyelvőrben a magyarul beszélők számáról, a Magyar Hírekben az amerikai magyarok demográfiai viszonyairól, a Magyarországban újból a világ magyarságáról értekezhetett.

Utolsó nagy termékeny periódusában (1992 és 1996 között) főleg napjaink témái izgatták, elsőként a magyar népesedési helyzet. A Magyarországon élő nem magyar anyanyelvűek tényleges számáról A magyarországi nemzetiségek 1990-ben címmel szólt, s a hivatalos kimutatás 104222 főjét 150000re emelte meg. A szomszédos országok újabb népszámlálásai alapján Körbetekintés címmel vizsgálta meg az ott élő magyarok 1992-es lélekszámát; másutt pedig a szlovákiai és a romániai vallási megoszlás alakulásáról értekezett, különös tekintettel a “magyar vallásnak” tartott reformátusokra. A valóság iránti feltétlen tisztelete íratta meg vele Hány millió a tizenötmillió? című tanulmányát, amelyben az Illyés Gyula által 25 évvel korábban felrepített és publicisztikai szinten napjainkig használt értékkel szemben 14 millió főben határozta meg az 1993 táján a világ országaiban élő s az általa adott meghatározás kívánalmainak megfelelő magyarok számát.

Halála előtt pár nappal jelent meg a Vigília millecentenáriumi számában Ezerszáz év a Kárpát-medencében című néépesedéstörténeti összegzése, melyet ekként fejezett be mintegy utolsó üzenetként: “A magyar nép nem fog [...] kipusztulni, de mindent el kell követni, hogy fogyását megállítsuk, és biztosítsuk egészséges szaporodásának feltételeit. Ehhez széles körű társadalmi összefogáson alapuló erkölcsi megújhodásra van szükség, amelynek élén az egyházaknak kell állniok.”

Az apai ágon szárazajtai székelyek leszármazottja egyik utolsó, a közeljövőben megjelenő nagy tanulmányát- a székelyek 1567 és 1992 közötti számáról készítette, részletekbe menően tárgyalva évszázadok főbb népmozgásait s gondosan meghatározva, mely erdélyi falvak tekinthetők ma is általuk lakottaknak.

A gazdag és mindig a tisztázás szándékát magában hordozó életpálya 1996. augusztus 10-én zárult le.