Tisztelt olvasó!

Azzal a különös ötlettel fordult hozzám a kiadó, hogy írjak rövid bevezetőt ehhez a verseskönyvhöz, amelynek szerzőjét ugyanúgy hívják, mint engem. Mi több, a véletlenek furcsa játéka folytán a költő életrajzi adatai is hajszálpontosan megegyeznek az enyémekkel, ugyanazon a napon, ugyanabban az órában, ugyanabban a városban született, ugyanabba az iskolába járt, ugyanolyan dioptriájú a szemüvege. Bár az is igaz, az egybeesések ma már kevésbé szembeötlőek, mert az utóbbi évekből egyre kevesebbet tudunk róla, arról, hogy milyen verseket ír, vagy hogy egyáltalán ír-e még verseket ezekben a zavaros időkben. De talán jobb, ha nem firtatom tovább a mindenkori elefántcsontkereskedők viszonyát a mindenkori álmodozókhoz. Manapság álmodozókat aligalig, elefántcsont-kereskedőket viszont bőven látok magam körül, és ki tudja, lehet, hogy ez volt a költők álma: túlélni a zsarnokságot, felhagyni a költészettel és valódi elefántcsonttal kereskedni a képzeletbeli trópusokon.

Végül is elvállaltam a felkérést, hiszen nyilvánvalóan mély rokonszenvet érzek ez iránt az ember iránt, sőt irigységet is, mert verseit átlapozva, úgy tűnik, sokkal többet elmondott az élet dolgairól, és valószínűleg neked is többet tud nyújtani, tisztelt olvasó, mint én.

Fájdalmat és felszabadulást jelent egy ilyen szembesülés. Azt hiszem, te is ismered ezt az érzést, tisztelt olvasó! Biztosan találkoztál már váratlanul egy gyermekkori jóbaráttal, akivel annak idején elválaszthatatlanok voltatok egymástól, mint valami ikertestvérek, és most, hosszú idő múltán elbeszélgetve egy csésze kávé vagy egy pohár bor mellett, hirtelen más megvilágításba kerül minden, amit eddig tettél. Egy ilyen találkozás rádöbbent minket arra, hogy lehetett volna másképpen is, élhettünk volna egy másik életet is, várhattak volna ránk más látomások és más lázadások, más utazások, más csalódások és más örömök, de most már késő.

Késő-e valóban? Késő-e megismernünk egymást valódi mivoltunkban, késő-e kilépnünk egy pillanatra önmagunkból, hogy beleláthassunk egymás legtitkosabb énjébe? Ma már a versírás fényűzésnek tűnik, és a versolvasás is, pedig nem az. A versolvasásnak, többek közt, van egy olyan egyszerre boldog és szomorú tanulsága, hogy ott, legbelül az érzések közvetíthetők embertől emberig. Nem azért, mert egyformák vagyunk, hiszen még beszélni is más-más nyelven beszélünk, hanem mert alapvetően ugyanazokat a dolgokat tartjuk értékesnek vagy értéktelennek, minden különbözőségünk ellenére. Ám mégis van valami, ami nem közvetíthető versben: a nemzeti gyűlölet. Mondjatok nekem egy érvényes verset, egy érvényes remekművet a világirodalomból, amely a nemzeti gyűlöletet hirdeti, mondjatok egy igazi költőt, aki úgy magasztalja saját nemzetét, hogy a másik nemzetet lealacsonyítja. Udvari rigmusszerzőkről most ne beszéljünk, mert hozzájuk semmi közünk, tisztelt olvasó! A valódi vers csak az igazságot tűri el, és a nemzetek egymással való szembefordítása a hazugság diadala. Éppen ezért hiszek abban, hogy le tudjuk fordítani egymás igaz gondolatait magyarról románra és románról magyarra.

A költő maga is fordító tulajdonképpen. Szavakra fordítja azt, amit lát, érez, tapasztal. A fordító pedig maga is költő. Szavakra fordítja a szavakat, és ez talán még nehezebb feladat is, mint egyszerűen verset írni. Tisztelet hát a fordítónak! Tisztelet a minden rendű-rangú fordítóknak, akik előbb-utóbb meg fognak győzni minket, hogy gyermekkorunkban, a gyermekkor paradicsomában olyanok voltunk, mint az ikertestvérek, és újból találkozván nem nézhetünk egymásra úgy, mint az idegenek. Hiszen most én is arra gondolok: mennyire más-más nyelvet beszélünk mi is, én és ez a velem egynevű, egy-életrajzú költő, de hajdanában ugyanazokat a lányokat szerettük, ugyanazokat a zsarnokokat gyűlöltük mind a ketten.

Kár lenne erről megfeledkezni.

Szeretnék leülni ismét ezzel az emberrel egy csésze kávé vagy egy pohár bor mellé. De ha ez nem fog is sikerülni, legalább a verseit, jókat vagy rosszakat, ajánlom neked, tisztelt olvasó, mert a vers a legvalódibb találkozás!

És ne kérdezzétek tőlem: mi az elefántcsont ára?

Marosvásárhely, 1997. augusztus 1.