A Duna-Fekete-tenger Csatorna építése 1949 nyarán kezdődött, és a tervek szerint 1954-ben kelett volna befejeződnie. 1953-ban azonban a munkálatok megszakadtak, a vállalkozást abbahagyták. E négy év során igazságtalanul elítélt ártatlanok tízezrei raboskodtak a “szép új világ” grandiózus építőtelepén. Sorsuk, szenvedéseik lassan feltárulnak a levéltári dokumentumok feldolgozása alapján, az emlékezők önvallomásaiban, a témának szentelt szépprózai alkotásokban.

Dumitru Nichita 1913-ban született. 1952-ben letartóztatták és a Duna-csatornához vitték. Ugyanazon év őszén sokadmagával a vádlottak padján ült. Halálra ítélték és kivégezték. 1968-ban ártatlansága elismerésével rehabilitálták. Az ő történetét - és egyben a per történetét - dolgozza fel Doina Jela Cazul Nichita Dumitru. încercare de reconstituire a unui proces comunist. 23. august - 1. septembrie 1952 című könyve (Humanitas Kiadó. Bukarest, 1995).

A román Gulág világához kapcsolódnak Nyitrai Mózes alább olvasható önéletrajzi feljegyzései is.

h.a.

Augusztus nyolcadikán Oklándra mentünk feleségemmel moziba.

“Mire a fák levelei lehullnak” című első világháborús drámát pergették. Jól ismertük ezt a mottót: egy kis világháború pár hónapig ha tart. Azután a diadalmas Központi Hatalmak dirigálnak a világnak. Lesznek új gyarmataink, tejjelmézzel folyó Kánaánunk! Kisujjunkban van az, amiként történt, de nézzük meg azt a filmet is. Gyermekkorunk vértócsás szenvedése ez!

Mikor moziba indultunk, Levente fiunk kivételével együtt volt a család. Csongor, Tünde, Gyöngyi nem kívánkoztak ehhez a filmhez. Csúnya mese: “Volt egyszer, hol nem volt...”, bár ne lett volna!

Moziból kijövet egy-két mondat erejéig kiértékeltük a látottakat. Feleségem a szokottnál idegesebben karolt belém:Menjünk gyorsabban, valamitől úgy félek. Tizenegy elmúlt, a gyermekek ne virrasszanak sokáig miattunk. Különben az éjszaka álmomban vonattal utaztam; nagyon jól sikerült az utazás: csomagom nem lopták el, nem hagytam el magamtól semmit; sőt egyre szaporodott útközben a csomagunk: utazás - lemaradás, csomag - gond.

-  Alom s esős idő - mondtam az elcsépelt álomfejtést. - Nem első eset, hogy elfog a félelem téged - indokolatlanul; az utazás is gyakori nálunk, álmainkat ez határozza meg. Különben tudjuk jól, hogy ez babona, mely ellen szüntelenül prédikálunk.

A papilak előtt sötét emberárnyak a szép holdvilág alatt.

A Ráczpataka medrében, mely a papilak mellett folyik, egy gépfegyver nekiirányítva a kapunak. Az udvaron egy másik ilyen árny. Világos, hogy a holdvilág alatt sötét dolog rejtőzik. Az irodaajtóban beszédet hallunk: nagyocska lányaink üde hangja dörmögésre a válasz. Belépve az irodába, nagy meglepetésünkre, Levente fiunkat is látjuk. Elsőéves teológus. Mialatt moziban voltunk, jött vissza Torockószentgyörgyről, hol a vakációt Mikó Imre fiaival töltötte mint házitanító. Véletlenül vetődött haza - vesztére. Hanem ha ennek örvendtünk, a gépfegyvereknek cseppet sem.

Különösen a brassói szekuritáté letartóztató csoportjának nem.

Egy zöld fedelű jegyzőkönyvet kértek tőlem. Magatartásomból látták, hogy fogalmam sincs, miről van szó. Feleségemhez fordultak, adja ki, ha ő tud róla.. aztán mennek is innen, mert az idő későre jár. Kicsit habozott, aztán előadta a füzetet, látva, hogy csak vesztünkre van a félrebeszélés.

Orbán László önképzőkörének a jegyzőkönyve volt.

Hozzánk rejtette el, mivel a Petőfi-ünnepély után egypárszor behívták a vallatóba - s meg akarta menteni az abban a jegyzőkönyvben szereplőket a letartóztatástól.

Nem lehetett.

Ki kellett adnia mind a száz-egynéhányat, akiket “beszerveztek”.

Ki kellett adnia “Jó Anyámat”, aki azt a koszorúszalagot készítette. El kellett sorolnia részletesen a velünk való megismerkedésnek történetét, sikeres szerepléseit nálunk s egyebütt; betegségét, fürdőnkön való gyógyulását, a tőlünk kapott jószívűségeket, a nálunk folytatott beszélgetéseit. El kellett mondani, hogyan készült a szervezkedés.

El kellett ismernie, hogy a “magyar események” késztették a szervezet létrehozására, s hogy hasonlókról ábrándoztak gyermektársaikkal is.

Így alakult meg az a veszedelmes EMISZ.

Így került egymás mellé az a négy betű, mint a golgotai keresztfán... hogy százak jussanak a pokolba, férfiak a Duna partjára - nők Csíkszeredába, Aradra, Nagyváradra... börtönbe-kényszermunkára.

Egyelőre azonban még csak a karácsonyfalvi papilakon vagyunk...

Nem sokáig.

Gyors intézkedés következik, mihelyt a zöld füzet a fekete kocsiba jutott.

- A férfiak vegyenek könnyű ruhát magukra, csak Oklándra megyünk az őrsre, hogy egy rövid jegyzőkönyvet vegyünk fel a most történtekről. Aláírják, s legkésőbb egy óra múlva itthon lesznek. A zavarásért már most elnézést kérünk.

Beszélni tilos lett volna, de annyit azért fiaimnak odasúgtam:

- Vegyetek téli ruhát, nagykabátot - mert legkevesebb hat esztendeig leszünk oda.

-  Minek úgy megrakodni, most mondták, hogy egy óra múlva itthon leszünk?!

Ránk förmedtek, hagyjuk a beszédet, azonnal a kocsiba! Búcsúzkodásról szó sem lehetett. Kár is lett volna ezzel is zaklatni idegeinket.

Az oklándi őrs előtt elhúzott a fekete kocsi.

-Ne higgy, pajtás!...

Valahol az Erdővidék rengetegében emberséges kiszállást rendeltek el. Nagy ködöt gerjesztettek a kocsi körül. - Vizeljenek, ha kell! Ezért is hálás voltam, mert nemrég egy telet Tg. Jiuban fűtetlen barakkban szenvedtem végig, s a hólyagom rendetlenül működött.

Igen hamar a brassói szekuritátén voltunk.

Vagy öt percre az egyesbe tettek, külön-külön. Cigarettát is szórtak a székre, gyufával. Nem mesterségem. De hamar ott termett egy magyar, Tusnád környéki rabőr, Bálint - lószemüveget adott, karon fogott s kormányzott, mint egy vakot, lépcsőkön fel, forgó üveges ajtókon át, míg az igazgató elé kerültem, a vakszemüvegemet elvette, engem ott hagyott. Az igazgató 50 körüli, udvarias modorú, méltóságos, nyugodt megjelenésű férfiú.

A vallatószékbe ültetett, mely a padlóhoz volt erősítve.

Nagyon rövid ideig tartott a kihallgatás.

- Ismeri ezeket a tárgyakat? - mutatott az asztalra, a Petőfi koszorúszalagra s egy kicsi könyvjelzőre.

-  Igen! - válaszoltam minden lámpaláz nélkül. - A feleségem dolgozik ezekkel, hogy a gyermekeknek zsebpénze legyen, A szalag egy diákcsoport kérésére készült a hagyományos Petőfi-ünnepélyre.

-   Mit tud arról a négy betűről, mely a szalagon áll: EMISZ?

-   Semmit.

-   Ezt én sem hiszem, és maga sem. - Megnyomta a csengőt, mire Bálint rabőr belépett, feltette a lószemüveget nekem, s bevezetett abba a cellába, amelyikbe a csomagomat előbb betétette.

Három lakója volt már akkor a cellámnak: Constantinescu, egy író, aki az unitárius papi lakáson bérelt lakrészt szüleivel; a Bécsi Döntés miatt kerültek ide Észak-Erdélyből, hol az apja ezredes volt. A másik Blozer, egy szász szövőmester, ki nyolcadik évét töltötte életfogytiglani ítéletéből, kémkedés és vonatkrimi elkövetése miatt (besúgónak vélték a szobatársak). A harmadik Bîrsan, iparos Predeal környékéről - jehovistaság miatt nyaggatják-faggatják.

Azonnal kérdezték (tán forgatókönyv szerint):

-   Hogy folyik odakünn a kollektivizálás?

-   Köszönettel fogadják általában. “Köszönöm... de” - vicces akartam lenni, hogy ne kelljen gyáva legyek. Blozer valóban le is adta másnap a vallatómnak - éreztem a faggatásaiból. (Még egy bizonyíték a dossziémba, hogy a nép “ellensége” vagyok.)

A két fiamról nem tudtam semmit hetekig. Amit róluk a vallatóm mondott, nem hittem:

- Azok már hazamentek, azok okosabban feleltek, mint az apjuk.

Otthon tudtam meg hat év után, hogy felerészben igazat mondott, mert Csongort valóban hazaengedték a vizsgálati fogságból, tán azért, mert megnyomorodott, nem engedték cellájában a nagyok, hogy sétáljon, s lábai meggémberedtek. Sokan voltak bedugva cellájába. Levente azonban lehúzta a hat esztendőt. Amíg haza nem engedték, Blózert is mellőlem Csongor mellé zsúfolták, biztosan, hogy rólam kivájjon még valami terhelőt a fiamtól.

Mikor levetkőztettek, elvették a többi holmimmal együtt a jegygyűrűmet is, pénztárcámat, órámat, jegyzőkönyv alapján, megkérdezték, kire hagyom. Természetesen mindent a feleségemre hagytam, ha lehet, ha ez nem lehetséges, Gyöngyike lányomra.

Feleségem átvehette vagyontárgyaimat, mert egy pár hónapig (tán csaléteknek) még otthon hagyták.

Jegygyűrűmet megkapva, sírógörcsöt kapott. [...]

A brassói vallatásnak két hónap alatt vége szakadt.

Magyar ügy, a Magyar Autonómra tartozik.

Marosvásárhelyen Bihari lett a vallatóm.

Októbertől márciusig sűrűn tettem fel a lószemüveget (sétára is, vallatni is). A rendkívül veszélyesek cellájába helyeztek el. Nem volt az ajtónak melegítőnyílása, hogy a jól befűtött folyósókról meleget kapjunk. Ezzel szemben a szomszédban levő WC-nek a lefolyója szobánkon keresztül haladt, nyitott csatornán át. A kis kanális felett volt egy csepegő és egy lánckarika, ahova a megátalkodottakat be lehetett kötni, hogy fejelágyára csepegjen a kijózanító hideg víz. De ilyenben, hála Istennek s a humánumnak, nem volt részem, és nem is láttam alkalmazni senkin sem. Azért a helyzet s a kilátás fagyasztó volt. Ha netán olyan társam lesz, aki veszélyességem hangoztatja a kihallgatásán, ki tudja, mi jöhet rám.

Máriusz néven ezt is megkaptam.

Lábastársam volt a betonpriccsen, a szalmazsákon. Ennek az embernek egyszerre karikásak lettek a szemei. Kimeredten körben látszott a szeme fehérje. Éjszaka vad mozdulatokkal zsugorodott össze. Mi érhette? Másnap reggel döngetik az ajtót. Jön az őr. Máriusz őrült tekintettel néz rám, s az őrnek eszelősen súgja, hogy szörnyen veszedelmes gondolatolvasó vagyok, ha éjszaka összeér a lábunk, minden gondolatát kiolvasom, s a vallatás során naponta beárulom, de elferdítve... Mert azt az erdei gyilkosságot nem ő követte el. Vigyék hát innen ki, tegyék akár a WC-be, csak tőlem magszabadulhasson.

Kacagva elvitték.

Helyette betettek egy ozsdolai cigányt. Részegen fenyegetőzött, hogy ő minden kommunistát felakaszt szeges dróttal. A baj az volt, hogy “egészséges származása” miatt nem vették el civil ruháját, ami tele volt tetűvel. Azonnal jelentettük. Intézkedtek is: egy hétig úsztunk a tetűporban - de megtisztultunk cigányostul.

Január kilencedikén áttettek egy fűtött cellába egy dédai vasutista mellé, aki már el volt ítélve három évre. Amint ő bevallotta nekem, feladata volt, hogy rólam információkat adjon le. E cél érdekében - Isten neki - még imádkozott is este-reggel ágyára térdepelve... hogy pap létemre őszinteségi rohamot kapjak.

Ebben a cellában tudtam meg, hogy 9-én a feleségem is bekerült a letartóztatottak közé. Mintha érezte volna, Tünde lányunkat elindította 90 lejjel (több pénze már nem volt) Szilágysomlyóra egyik húgomhoz, aki nem volt férjhez menve. Egymagára indult el 15 éves lányunk... Az Árvák Istene kísérje!... Az útiköltsége már Kolozsváron elfogyott, s ráadásul jól be is esteledett. Regénybe illő gyötrelmes útja volt azon az éjszakán... de kétségkívül melléje szegődött az árvák segedelme, mert valahogy mégiscsak megérkezett Szilágysomlyóra. A megértés és a szeretet nem hiányzott a fogadtatásból... hat éven át. A feldúlt fészekből sikerült egy madárkának más fészket találni. Ketten otthon rekedek: Gyöngyike és Csongor... Hogy ők is mi mindenen mentek keresztül, annak csak az Isten a megmondhatója!

A szülők és a nagyobbik fiú lakat alatt!! Marosvásárhelyen.

Csoda, hogy meg nem bolondultunk, ahogy ilyenkor mondani szokás.

Jó az állatnak, mert a láncon is szénáról álmodik... Az ember pedig többet kibír, mint az állat. Ne kívánja senki ezt a helyzetet!

Már Tg. Jiu-i fogságom alatt kiizzadtam a megállapítást: a legjobb fogság is rosszabb a legrosszabb szabadságnál! Most már hat esztendeje gondolhattam erre.

A kihallgatás kínja mindennapos.

De egymástól is szenvedtünk. Feleségem mondta el kiszabadulásunk után, hogy tőszomszédjában helyezték el az emiszisták egyik csoportját. Fiatalok, tomboltak, hancúroztak, ordítoztak. Vulkán tetejére jutott idegrendszere nem bírta már a szörnyű lármát, amihez járult az a nemzetközi szélhámos nő, aki Nansenútlevéllel kóborolt a világban (nem tudta lakhelyét igazolni, olyan útlevelet állítottak ki, mellyel bármely országban csavaroghat). Ennek is kibírhatatlan szeszélyei voltak. Mikor már nem bírta tovább a pokoli lármát, székről az ajtó melegítőnyílásán bekiabált a rakoncátlankodóknak. Leteremtve őket a sárga földig.

- Te, itt van Bertus néni!

Olyan csend lett ezután, mint a sírban. Ez a csend illedelmes bocsánatkérés volt.

A vallatás szüntelenül folyt: hátha egy-egy szeg még kibúvik a zsákból! Hátha fel lehet hajtani még valami elítélni valót! Egyes kérdések még tisztázódtak is.

- Miért vagyunk ekkora vád alá helyezve? Nem loptunk, nem gyilkoltunk. De sokkal veszedelmesebbnek minősítenek, mint a közjogiakat, azok kaphatnak csomagot otthonról, a politikaiak nem.

A válasz:

- A tolvajok csak a fának a lombját kopasztják le, a politikai bűnözők azonban gyökerestől pusztítanák a kommunizmus fáját.

Kinek nem elég meggyőző ez a világos érv?

A tárgyalás után az egyik tiszt odamondta volna a suhancainak:

- Nehogy azt higgyék, hogy a maguk “lot”-ját nem tartanók mi is egyszerű gyerekségnek! Bizony csak 25 botot érdemeltek volna, s aztán hazapenderíteni magukat, hogy ezután viselkedjenek rendesen. De nekünk rangemelkedés kell, meg a vele járó fizetés. (Ezt nem hallottam, de így járt közszájon a rab fiúk közt.)

Az egyik vádlott (rábeszélésre-e?) a tárgyalása során megköszönte Bartos, Bihari, Fábián buzgolkódását, mellyel beláthatatlan nagy veszélytől mentették meg a “népi demokráciát”, és remélte, nem fog elzárásos büntetést kapni. Aztán letörve jött be cellánkba, tenyerébe temette arcát s hosszasan zokogott: “csak” nyolc esztendőt kapott!

A makacs Deák Bertával drámai jelenetek bontakoztak ki a kihallgatások során.

A harmincas korú Fábián csak félvállról indította be a vallatást:

- No Berta!

Erre Berta nem szólalt meg.

-   Most beszélj, asszony! - szólt kicsúszva az illemkódexből.

-   Ilyen kérdésre nem felelek! Nézze a kort, ha az igazságot nem! Én az anyja lehetnék, amit minden művelt ember számításba vesz.

Erre lépett be Bartos, a fő vallatónk:

- A tiszteletes asszonynak igaza van: szólítsa rangján és nevén! Azután a megadott hangnemben folytatódott a vallatás.

A várt eredmény sehogysem futott be, hiába fenyegették a teljes családja megkeserítésével, hiába ígértek kisebb büntetést, ha “okosan” beszél; hiába ígérték az otthon (?) hagyott gyerekek rendes elhelyezését - ha “őszinte lesz” -, nem volt hajlandó senkit bemártani a mocsarunkba.

- Hát mi maga, tiszteletes asszony, hogy olyan kőszívű anya?!

- Igen, kőnek érzem magam, amit a kommunista szekér kereke alá tesznek, mely megindult a lejtőn... hátha meg lehet állítani.

Egy ilyen vallatás után nyitotta ki a vallató a szertárszekrény ajtaját, hol a vallatóeszközök sorakoztak.

- Ezekkel verhetném a puhulásig, de nem szükséges, mert itt van ez — s a büntető törvénykönyvre tette kezét: ezzel verjük meg magát... És azzal, hogy napvilágra hozzuk erkölcsi botlásait.

Erre egy nagy koppanással fejét a vallató asztalára ejtette, és kitört belőle a féktelen sírás.

A vallató nem tudta a zokogás végét kivárni.

- Legalább írja alá, hogy befejezzük a vallatást! A zokogásnak nem tudott véget szabni.

Hívott más vallatókat, hogy magához térítsék a síró asszonyt.

Nem lehetett.

Valahogy visszavitték a cellájába - lószemüveg nélkül.

-  Mi szükség több tanúra. Veszedelmes egyén, mert makacs és hajthatatlan. Bűnösségének mércéje: életfogytiglani, de legalábbis huszonöt esztendő.

• A tárgyaláson láttam viszont feleségemet. Életjelt adott magáról addig is, a lehetőség szerint.

Alumínium tányérokban kaptuk rabkosztunkat egy időben. Egyszer Sánta István cellatársam karcolást vett észre a tányérján.

-  Ez maga, ez magának szól: 1939. május 30: Kocsord, Lupény, Kénos, Karácsonyfalva.

- Igen, ez az esküvőnk dátuma! És szolgálati falvaink! Áldott, ó, áldott a keze írása!

A tárgyaláson összevissza keverték a névsort, hogy véletlenül se kerüljenek egymás mellé az érdekeltek. És mégis úgy lett, ahogy az Isten akarta: pontosan feleségem háta megé kerültem. Senki se látta, csak a szent Főrendező, hogy végig fogtuk egymás kezét.

Szünet után csak azok mehettek be, akiket szólítottak.

Várakozási idő alatt a folyosón felkeresett védelmemre kirendelt ügyvédem, Barabássy László, kérdezte, mit hozhat fel védelmemre. [...]

Korán lehullott a hó, de kukorica még sok volt szedetlen. Érkeztek a kacsulák, pufajkák. Bedobtak a pajtánkba 100 téli ruhát, tiszta újat; a kezembe nyomtak egy nagy CR jelzéssel ellátott pecsétnyomót, egy tégely fekete nyomdafestéket, hogy minden kabát hátára gyors tempóban nyomjam rá. Igyekeztem vele. Mikor kész voltam, brigádunk minden tagja kapott egyet, cserébe az eddigiekért.

Nagyon jól fogott, mert szedni kellett a kukoricát. Ebben az új ruhában jártunk kukoricát törni Szálcsea rabtelep közelébe. A Krivec, ez a Duna menti kegyetlen szélvihar a kukoricakórék közé fújta a fagyos porkahavat. A kukoricaerdő felfogta, tárolta maga köré. Sok száron a cső sem látszott ki, úgy kellett benyúlni érte a hóba. A pufajka jóvoltából nem fáztunk.

Szigorú tél szakadt ránk. Nem vittek munkára. Rabkoszton benn vesztegeltünk, amíg tart a kemény hideg. Tizenegy fok hidegben nem szabad dolgoztatni a rabokat. Bent is fáztunk. Zégét (csíkos nagykabátot) fel lehetett venni. De az ágyat előírás szerint rendbe kellett tenni reggel az öt órai ébresztő után. Az ágyon lehetett napközben is ülni, de feszengés nélkül, hogy a vetett ágy megőrizhesse esztétikai aspektusát. Pokróccal betakarni fagyásra kész lábunkat szigorúan tilos volt. Bejelentették, hogy most jött rendelet, hogy a regulament vétségét tíz tenyeressel büntethetik. Megpróbáltam engedelmeskedni, de vacogott a fogam - s törvényt rontottam. Az emeleten volt az ágyam, nem látszik azonnal a rendetlenség: bizony betakartam a lábam pokróccal. Izgalmamban szinte ki is melegedtem. A meleg ebéd után rendbe teszem az ágyamat. De “amitől félsz, nem szabadulsz”! Jött Román őrmester. Rendre hívta be a didergőket, s tüzelőfa helyett tíz botot vágott a tenyerekbe.

Unhatta már, mikor rám került a sor, és ki is lehetett fáradva. Mi lesz velem? A fagy szélén álló tenyerem bőre ki fog hasadni, s akkor dolgozni sem tudok, amiért külön jaj nekem. Kínomban - abból az alapelvből kiindulva, hogy “több esze kell legyen a rabnak, mint a vármegyének” - elhatároztam, hogy a zégém feltűrt ujját, mely hosszabbra volt szabva az én karomnál ujjastól, letűröm, s ha a trükkért felbőszítem, vállalom a még keményebb büntetést, de ha beválik, nem fog kisebbedni a kezem. Nagyszál ember, még az árnyéka is irtózatos.

Bejön a pajtafülkébe, rám néz s odaszól:

- Rab úr, az irodámba!

Szinte megenyhültem, mikor beléptem az irodájába: olyan jó meleg csapott szembe, hideg rágta arcomba. Intett, hogy nyújtsam a “pálmámat” (tenyeremet).

Ötvenéves papi tenyeremet, melyet betakart a csíkos nagykabát posztóujja, eléje tartom.

Olyan gyorsan kiszámolta a tíz botot, a csalás észrevételezése nélkül, hogy azt hiszem, kettesével számolta ki egytől fölfelé. De ha már megszenvedtem a pokrócért, ezután is használtam lábtakarásra - a túlélés ösztöne merésszé tett. Ám több tenyeres nem volt.

A verést nem vettem volna zokon, ha fájt is volna, mert Kelemen Imre és Végh Mihály is átment ezen a rabsorson egyszer-egyszer, maradjak a sorban így is velük.

Valahogy kiteleltünk.

De a tavasz is sok veszedelmet rejt ott magában.

Árad a Duna!

A földből épített “diget” meg-megbontotta.

Könnyen átszakaszthatta a földgátat az áradó Duna. Ilyenkor a rabokkal ágakat hordattak a veszélyeztetett részekre. Cövekek közé fonták, s rá földet hordattak. Hetekig dolgoztam ezen az árvízvédelmi munkán brigádommal. E munka alól nem létezett kibúvó, mindenkinek ki kellett vennie a részét belőle. Sokszor szakadt is a hó a nyakunkba, fújt a Krivec, jeges pocsolyákba szakadozott be a lábunk. Csatangoltunk bokáig, térdig érő havas lucsokban - hátunkon félmázsás ágkötegekkel. Akkor tapasztaltam, hogy nem is olyan veszélyes, ha jeges vízzel telik meg a lábbelink: belső melegünktől langyos lett hamar bokánk körül a víz, s már a fagytól mentesek lettünk. [...]

Gredinai munkásságunk egy fél évre itt megszakadt.

Este békésen lefeküdtünk, el is aludtunk, mint akik semmi meglepetéstől nem tartunk.

Hanem egy erélyes katonás hang “figyelemre” szólít.

Volt még úgy, hogy éjjel olvasták a névsort. Akiknek a nevét olvassák, készítsék a csomagjukat.

Mint máskor is, szabadulásra is gondoltunk.

A névsorban inkább betegek és öregek szerepeltek. De sok erőteljes fiatal neve is elhangzott.

Nincs hazamanetel-szaga a dolognak.

Úgy is volt: csak máshova szállítottak munkára.

Ebben a névsorban az én nevem is benne volt.

(A fiam is egy csoporttal - amint később megtudtam - a deltához kapott beosztást: Grind, Periprava, Poarta Alba.)

“Könnyű munkára szállítottak!”

Luciu-Giugeni-be.

Vajon mi vár ránk új rabságunkban?

Érettünk maga az ottani parancsnok jött személyesen, több porkoláb kíséretében.

Hanem Gredinán elszedték tőlünk jó pufajkáinkat, nemrég megjavított bakancsomat, fülvédős orosz mintájú sapkáinkat. Lehető legelhasználtabb öltözékkel eresztettek útnak.

Hamar megtudtuk, mikor megérkeztünk, hogy fő munkánk a rizsgyomlálás lesz.

Szállásunk a Dunában kikötött hajó lett.

- Jirond - volt a felirata.

A vasgerenda-vázba bele volt préselve: Készült a Diósgyőri Hajógyárban.

A dátum is fel volt tüntetve: az I. világháború előtt...

Különben számomra itt volt a legrosszabb al-dunai keringésünk között. Majdnem az életembe került.

Ez a raktárhajó 500 embert fogadhatott be a fedélzet alatt. Háromsoros ágyak voltak: két ágy három személynek. A harmadik soron volt az én hármasomnak az ágya: én középen aludtam, egy arasznyi egyik ágy szalmazsákjából, egy arasznyi a másikból és nagykabátjainkat is alám tettük (mint Stojenesten).

Dr. Lőrinczy Mihály - az ókori nyelvek doktora - bal oldalomon, Léta Áron segédlelkész a jobb oldalomon, jól éreztem magam közöttük.

A kikötő környékén nem látszottak házak.

Egy kilométernyire volt egy csoport lóistálló.

Ezek egyikében volt a rabkórház és a rabfürdő.

Mellettünk, felül, foglalt helyet a belügyminisztérium hajólakosztálya, messzire virító fehér alapon vörös betűkkel: MAI.

Ivóvizünk a Duna vize volt, melyet egy láncokra erősített csigafelvonós cseberben vontattuk a fedélzetre.     

A hajó fenekébe a fedélzetről egy tízfokú hajós-létra vezetett.

A brigadérosunk magyar volt. Szekus kapitányként viselte ki úgy magát, hogy közénk keveredett. Testi-lelki alkata igazi kultúrember benyomását keltette. Nem kellett törekednie az udvariasságra, mert vele született erénye volt ez neki. Hanem az öltözete amolyan ringy-rongy volt, amilyent rá is adtak. (Enyém sem volt különb, de azt dugva megtataroztam.) Gondoltam, tegyek valami jót, neki is felajánlottam, hogy megjavítom s még a bakancsát is rendbehozom úgy-ahogy.

Erre jött aztán a frappáns válasz:

-  Mózsi bácsi, az enyémet akarja megvarrni, hiszen én civilben csizmadia vagyok! Nem varrogatok én itt, ezt tegye meg a bakancs- és munkaadónk!

Igaza volt. Mint brigadérosnak hamar megjavították a hivatalos javítóműhelyben. (Ezután én is kerestem a lehetőséget, hogy legalább a bakancsomat javítsa meg egy szakértő. Végre sikerült is.)

A hajó civil személyzete egy kormányos volt. Ott lakott a hajón. A hajó orrába két fülke volt beépítve konyhafelszereléseivel és korpászsákjaival. Másik fülke disznópajta volt. Egy 150 kg-os sertés várt ott a... szabadulásra. Mert ez a disznósors, hogy meghizlalják és levágják.

A kormányos mindennap egypárszor kivetette a hálót, hogy napi húsadagját beszerezze. Az emberi foglalkozások közül kettőt untam a leginkáább: a pásztorkodást és a horgászást. De ezt az embert élvezettel néztem halászás közben. A hálónak nem volt befonott alja, hanem golyók voltak erősítve bizonyos távolságokra a hajó peremére. Szép volt, ahogy szétterítő mozdulattal bevetette a hálóját amikor kihúzta, a golyók úgy összpontosultak, hogy hal onnan ki nem hullhatott. A halak nem egymás kárán tanultak, mert bármennyire láthatták, hogy naponta halásszák ki testvéreiket, mégis a hajó köré tömörültek, egymást leverve kapkodtak a hajóról a vízbe dobott ételmaradékok után. Persze, hogy a háló azonnal rabul is ejtette őket.

Kívántuk a halhúst, de nem volt hozzá szerencsénk.

Mégis ezen a hajón ért minket a legnagyobb rabszerencse.

Ha egy brigád teljesítette a normát, a tagok 3 kg-os csomagot kaphattak otthonról a nyár közepe tájától. Meg kellett hát jól dolgozni a szerencséért.

A rizsgyomlálásban azonban nehéz - becsületes úton szinte lehetetlen - elérni a megkövetelt normát. Minden reggel 7 órakor parancsszóra be kellett menni a vízzel elárasztott rizsparcellába, tekintet nélkül a körülményekre. Tépni kellett a muhart és “kosztrejt” (?). A tápdús pocsolyában kövéren, mélyre nyúló, terebélyes gyökerekkel tenyészett a muhar. Mellette kissé szerényebben a rizspalánta. Tökéletesen olyan, felülnézetből, mint a rizs, de ha a levelek alját néztük, a rizsleveleken volt, megkülönböztető jelnek, hosszában egy fehér csík. Tehát meg kellett nézni, hogy milyen a levelek alja, s akkor ujjainkat a sárba, a gyökér aljára mélyeszteni s kihúzni maroknyi sarával úgy, hogy rizs ne jöjjön ki vele. Ez pedig több volt, mint mezőgazdasági művészet. Az pedig bűncselekmény volt, ha rizset találtak az ellenőrök a muhar burjánhalomban.

Nagy fenyegetésekkel bocsátottak vízre, a piócás sárba:

- Jaj annak, aki rizset is kitép a sárból, de jaj annak is, ki otthagy a rizs mellett burjánt is!

Aztán feltették az örökkön ismétlődő lemezt:

- Mit állsz?! Hajolj le! Végezd a munkát!!

Amint mondottam, a mi brigádosunk magyar volt, s így magyarra is lefordította a lemezt, de hozzátette még:

- Úgy dolgozzatok, hogy otthon családotok veszi hasznát!

Derekunk nehezen szokott bele az állandó hajolásba, néha felemelkedtünk megropogtatni tagjainkat, kiegyenesíteni derekunkat. Ilyenkor megerősödött a hajcsárhang:

- Mit állsz! Hajolj le! Elvisz az ördögök anyja! Hanem a norma sehogy sem kerekedett ki. Sok volt a burján.

Eredményt pedig jelenteni kellett.

A vállalatnak is érdeke volt, mert az őrök fizetése is a teljesítménytől függött. Aztán valahogy kialakult a gyakorlat: a feltűnően nagy muharbokrokat kitéptük, a gyengébbeket visszatapostuk a sárba.

Így hamarabb értünk a sor végére.

Kialakult egy tolvajnyelv, új szó:

Rapangel!

Ha ezt ordítozták a brigádosok, tudtuk, hogy ma felsőbb ellenőrzés nincs, ezért a jelszó: akárhogy, de gyorsan végig kell taposni a hektáron.

Unalmas munka volt.

Az unalom nőtt, vagy apadt, aszerint, hogy ki lett a szomszédunk.

Én ebben szerencsés voltam.

Szomszédom egy nagy műveltségű, tehetséges fiatal író: Páskándi Géza.

Az, hogy unitárius lelkész vagyok, meghatározta beszélgetésünket. Úgy emlékszem, római katolikus vallású volt, de érdekelte a mi “radikális” reformációnk, történelmünk, az unitárius hit lényege, főleg Dávid Ferenc korában, a reformáció századában. Ügyes kérdéseivel megnyitotta a beszédfolyam zsilipjeit, és napokon vagy heteken át ez lehetett a fő témánk.

Egyszer a felekezetközi adomák kerültek szóba.

Többek közt ezt mondtam neki:

Vetélkedik egy katolikus és egy protestáns lelkész.

-  Tudja meg, hogy Luther a pokolba került - mondja a katolikus.

-  Hallottam a dologról - vág vissza a protestáns -, de Lucifer, szemlét tartva az újoncokon, meglátja a terebélyes Luther Mártont, rádördül a “letartóztató brigádra”: - Mit keres itt ez a hájtömeg? Mars ki, két jezsuita fér el a helyén.

Páskándinak tetszett az adoma, s azt mondta, hogy egyik darabjába be fogja venni, és a bemutató előadásra küld nekem is jegyet.

Kiszabadulva írt a reformáció koráról egy darabot, de a verset nem tette be a játékba (mert másnapra elmondta nekem a viccemet versben, melyet én tökéletesnek láttam) - tiszteletjegyet sem kaptam.

A vízből kikerültünk. Páskándi más- szomszédot kapott magának. De a hálóban egy motozás után ismét szomszédja lettem. Azután azonban nem került sor több irodalmi beszélgetésre. Kapálni vittek, de a normát sok ideig nem tudtam megcsinálni...