Tisztelt pirosfehérzöld szürkeállomány!

Az egyszeri ember mindig élt, és mindenütt él napjainkban is. Nos, az egyszeri ember története szerint — aki a kudzsiri varrógép- és babakocsigyárban dolgozott, valahol Vajdahunyad közelében, még az „átkosban” —, mikor úton volt az első gyereke, hű kollégák segítségével alkatrészenként kiloptak az üzemből egy olyan, csakis exportra készülő babakocsit, s mikor nagy titokban a fészerben összeszerelték, rémülten látták, hogy valami lánctalpas áll előttük.

Olvasat kérdése minden. Így van ez az IMÁZSOKKAL is. Korunk és az olvasatok. Rozocja fakerítésen felirat jelenik meg, hogy NON STOP meg INTER-BANÁN. Az Alföld közepén PENNY-MARKET nyílik a faluvégen. Vajon mi áll össze, ha „leolvassuk” (lásd olvasat), összeolvassuk ezt a mai Magyarországot meg a környezetét? Kiderülhet, hogy nem is egymás értünk megtöretett lepedőjén osztozkodnak már, hanem valami viaszosvászon Monalizán, szép nagy WILD WEST-utánzaton? A KONTAKTUS meg a KONTRAKTUS között egyetlen kicsi elraccsolható hangocska a különbség — és két, csak távolról rokon tartalom két külön, egymással összemérhetetlen jelentésének elégiáját hordozzák: az árnyalatot. Az árnyalatok tragikumának és eufóriájának korát éljük. Fontos árnyalat, hogy az eufória kedvéért most mi is benne vagyunk, a mi részünk is ott van abban az IMÁZSBAN. Valószínűleg ezért lehetünk itt, ezért hallgattatunk meg mi is. Mindannak a bizonyos tragikumnak a tudatában, ami miatt mi csak vendégszerepelünk a mai Magyarországon: mi, nyugatra szakadtak és északon-délen-keleten hagyottak. Őseink valószínűleg az ártalom meg az áldozat, a haszon és a veszteség velejéig benne voltak még a nagy, közös játékban: „Adj, király, katonát! Nem adok! Ha nem adsz, szakítok!...”

Én már csak azt tudom bevallani, hogy szomorúbb lennék, ha bármely „menő” országban élve kellene egy szegény, töpörödött Magyarországra gondolnom, mintha bármilyen mély kútból mint reményteliséggel egy fejlődő, mindent elviselő és kibíró és mégis teljesítményképes kis Magyarországgal számolhatok.

„Még nyílnak a völgyben a...” vagy „Hős vértől pirosult”, esetleg „Megy a juhász szamáron” — csupa jelszó, belépő egy szép, nagy kommunikációs rendszerbe; a miénkbe. Ahogy ugyanaz a To be, or not to be vagy az Allons enfants de la patrie és a Codrule, codruţule — és ha valamennyit tudjuk, egymás rendszerébe is átjárhatunk. De ez a banán-diszkont-szezám, tárulj egy egész más „rendszer” felé visz, taszigál.

Mi mind a „magyar ugart” szidnánk, bírálgatnánk, ócsárolnánk még azóta is, ha nem jönnek közbe elmozdulások, melyek méltánytalansága meghaladja kilengéseivel az addig legjogosabb kritika legindulatosabb amplitúdóit, s új bírálnivalókat hoz, új problémákkal kényszerít szembenézni, esetleg legalább olyan eréllyel szembefordulni, mint egykori magyar ugarokkal.

Akik egyoldalúan kissé, csak az összetöpörödött, hát húzza meg magát Magyarországot tételezik, szorgalmazzák, azokat emlékeztetni lehet, hogy mikor Budán pasa ült, az erdélyi és felvidéki városokban azon törték a fejüket: hogyan oldják fel, oldják meg az EGÉSZ, a teljes, mert belakott haza gondját. Amolyan „ha nem születtem volna is magyarnak, e néphez állanék ezennel én” jellegű irgalmas hungaritánusok voltak többnyire. A sok Jurisics, Dugovics, Petrovics, Derkovits, Damjanich. Dialógust kell folytatni néha az analógiával is. Ez is Magyarország — s bármely 21. századi ország imázsához tartozó szempont... ha még lesznek országok, nemcsak egy profit-fétis gyarmatbirodalma, amelyben a Lehel kürtjét egy ki tudja hol kicsorbult Colás-üveg jelképezi végül New Jászberénytown múzeumában.

Mivel ez a legnagyobb, tökéletesen multinacionális gond az imázs körül. Első megérzése annak, aki e második Magyarország 2000-re lehet kissé provinciális dioptriákkal, de mindenképpen az objektívebb külső tekintettel érkezik: hogy ezt a magyar védjegyet, jelvényt, most csakis külföld számára, vagyis elsősorban nem magyarok előtt akarjuk, óhajtjuk tisztázni, kifényesíteni, divatos szóval piacossá tenni? Nyilvánvaló. Hiszen aligha itthon maradt Széchenyik fogják beruházni egyévi jövedelmüket a már megint nem létező akadémiai kiadók újraalapításába.

Kiszámítható ez két felsorolás elemeiből: ''A pozitív országkép hogyan váltható át politikai és gazdasági előnyökké?” és „Az eredményesség szempontjából” kezdetűből. A határokon túl élő magyarság — vagyis az élő végösszeg egyharmada az erős hetedik/utolsó helyen áll a szempontok között. Sebaj. “A hetedik te magad légy” — tanácsolta József Attila. Még hetedrangú elemeként a képnek, mégis egy erős és fejlődőképes Magyarországnak örvendenék mindenképpen. És arra se kérdezek rá, ami a történelmi menetrendre pillantva, elég nyilvánvaló: ugye szinte kizárólag euroatlanti használatra szóló kirakatimázsáról van szó elsősorban? Nem önérzetes kultúrnépek rangsoráról. Csak jelezni kívánom, hogy jól értem-e: kérem, ilyen a kor, most ez a dolgunk itt, a mindenkori Duna-hidak nyakláncától ékes Vándor-Fehérváron. Jól van! Lehet az Országház s a Lánchíd is inkább csak szép, ábrándos, millenniumozó díszlete a dolgoknak; de Kassa, Kolozsvár, Beregszász, Sepsiszentgyörgy meg az összes Kézdi-, Fugyi-, Marosvásárhelyek egyelőre nem Atlantisz-mesék. Mi ezt a meggyőződést, szemléletet ajánlhatjuk, adhatjuk tovább IMÁZS gyanánt, addig is. Szerintünk ez nem nacionalizmus. A nacionalizmust az bátorítja, élteti, aki — valamitől, valamiért egyedül magyar vonatkozásban — erre nem hederít. Arra, amivel az emberiség közkincsének összehordásához járultunk. Ezt összemosni, pláne a tényállás kialakulásának okait és körülményeit nem firtatva — nem szabad. A kihalásban nem hiszek, de a felelősségben igen.

Magyarország egyben visszamenőleg máris hasonlít Svájchoz: mi is megteremtettük, kitermeltük mindig a „svájci gárdánkat”, mely ügyesen szolgált, jól szolgált aztán a világ Vatikánjaiban. S otthon is maradt, amennyi kell... Dzsingisz kántól Vatikánig — mondhatnánk, sőt az idei amerikai táborozás kapcsán egyenesen arról beszélhetünk, hogy Magyarország története, két szóban, a huszártól a Taszárig alakult.

A magyarság 0, 001 ezreléke, Ladislas Bercsényitől (aki a huszárságot exportálta a franciákhoz) Kőrösi Csoma Sándorig, Bolyaitól Teller Edéig — jellemzi is azt, amitől Bartók népeként tarthat számon a világ. Nekünk is vala nullapontunk, de ma már senki és semmi kedvéért nem játszhatjuk meg, hogy a múlt nincs, nem számít, s csak egy ma alapított Magyarország létezik. Amennyire Franciaország vagy Anglia 1000-beli képe a Franciaország 2000 képében csak annyira, de Magyarország 1000 évének képe is bele kell hogy tartozzék Magyarország 2000 képébe.

Nemrég egyik kollégám fogalmazta meg ezt a legeslegegyszerűbb tényállást a kultúra helyzetéről folyó vitában: „Olyan, hogy Magyarország szünetelt — már előfordult; de hogy a magyar irodalom szüneteljen, olyan még nem volt.” (Bárány Tamás) S a magyar irodalom, a magyar kultúra immár tucatnyi tájképe is rajzolja, alakítja Magyarország imázsát. Azét a SZIMULTÁN-MAGYARORSZÁGÉT, amely Kovásznától Kaliforniáig, Csángóföldtől Chicagóig ma is él, produkál, működik. Ahogy bizonyos titokzatos áramkörök záródván, időnként kigyúl egy-egy SZIMULTÁN-LENGYELORSZÁG, SZIMULTÁN-ROMÁNIA, SZIMULTÁN-ÖRMÉNYORSZÁG, SZIMULTÁN-IZRAEL szellemi lámpafüzére is a kozmikus éjszakában.

Végezetül szűkebb pátriám, Aranyosszék irányából, a vallásszabadság-osztó tordai országgyűlés, az ötven nyelvet beszélő Brassai Sámuel, a Jósika szülőházán befalazott emléktábla s nem utolsósorban a 20. századiak, köztük a szövetkezeti gyakorlatot és népfőiskolát Dániából, Amerikából honosító Balázs Ferenc irányából engedtessék meg annak a legegyszerűbb és legősibb programnak a hangoztatása, továbbítása, betáplálása, mely nem több egy jókívánságnál, mégis — mit ötéves! — ötven- vagy ötszáz éves terveket lehet ráépíteni: “Legyen eszünk, ha már volt!”