A magyar úriember, ha teheti, nem olvas. Időnként ugyan belelapozgat a helyi újságba, de azt is inkább szokásból, a mozdulat kedvéért. Előszeretettel böngészi át a hirdetési rovatot, a nagypolitikát szerényen tükröző sportot, elhalálozást. Hallomásból tájékozódik, bibliotékáját is eszerint bővíti vagy apasztja. Általában naprakész, tudja, kit érdemes megvásárolni, és kit nem. Emez nagyravágyó, de unalmas; annak rokona a szerkesztő, hiába is tagadná, a könyv fogásán is érződik; az még mindig nem tanult meg magyarul, egy s-sel írja, hogy „lasú reményvonatok siklanak tova”, de ha baj van a kézirattal, egyszerűen csak betelefonál a redakcióba. A magyar úriember ezért kultúrpesszimista, s ebből jottányit sem enged, kis pénz, kis kultúra, mondaná, de nem akar megbántani senkit, mert manapság mindenki sértődékeny, még akkor is, ha épp nem csinál semmit. A harag árnyéka pedig messzire elér. Könyvtárát városszerte dicsérik, ízlésére ő maga is büszke. Klasszikus feszes vigyázzban az előtérben, beljebb nagyképű lexikonok, képeskönyvek, családi emlékiratok diszkréten a sarokba húzódva. Esterházy és Derrida puhában, vészhelyzetben ezekből idézni is tud, kortársak a felső polcon, széket kell hozni, néha asztalt is. Becsületszóra bármit kölcsönad, de cseppet sem bánja, ha elfelejtik visszahozni. A hézagok szemrehányóan vigyorognak a látogatóra, ebből a lelkiismeret-furdalásból él.

A magyar úriember viselkedésében visszafogott, kerüli a hirtelen gesztusokat, a feltűnést. Utcán nem lökdösődik (csak ha elkerülhetetlen), nem társalog senkivel, ha sürgős és halaszthatatlan, inkább a közeli presszóba invitál. Később feledékenységre hivatkozva nem fizet, de ez sosem ejt csorbát a tekintélyén, valahogy megszokták már, szinte természetes. Az emberfia inkább megtiszteltetést érez, ha lehet, meghatódik. Szépasszonyoknak a kalapját is megemeli, észrevétlenül meghajol, vagy csak biccent, és továbbrohan. Tekintete legtöbbször érdeklődő, homlokán sűrű ráncok hasítják a sápadt bőrt, ami tudvalevően felfokozott érzelmi aktivitásra utal. A magyar úriember tehát nincsen fából, igaz, vasból sem. Arcéle szigorú, mintha örökös gondjain töprengene. Háta kissé hajlott, járása mégis feszes, mintha sétabottal. Közéletben, szellemi manifesztációkon nem vesz részt, mert nincsenek. Kávéházba nem jár, mert az sincs, s ha mégis volna, az nem olyan. Színházban a rendezőt dicséri, a büfében a színészeket. Kocsmában vörösbort rendel, de ha nem figyelik, vodkát. Utolsónak távozik, a pincért vállon veregeti, és a gyerekei felől érdeklődik, miként azt Napóleon is tette a közkatonáival. Ilyenkor már dülöngélni is szabad, kicsit káromkodni, bár azt disztingváltan, befelé. Humorérzéke nincs, a legártatlanabb élceken is vérig sértődik, legszívesebben az arcába tenyerelne annak a baromnak, aztán eszébe jut, hogy végtére is ő egy úriember, a példa belőle fakad, és ekkor már nem csinál semmit, meghunyászkodva lapít a székén. Valami titkos elégtételfélét érez, hogy ismét sikerült legyőznie az emberben szunnyadó vadállatot.

A magyar úriember nem politizál, bár véleménye van, gyakran több is. Nem tagja egyetlen szervezetnek vagy pártnak, tömörülésnek, egyletnek, felekezetnek sem, ezzel hencegni is szokott, ő nem vegyül, nem keveredik, független, mint víz tetején az olajfolt. Az abszolút középpontban áll: nem lehet ellenzéki, mert nem akar ujjat húzni a hatalommal, nem lehet kormánypárti, mert időnként a cselekvési szabadságról szónokol. A látszat magasiskoláját kijárta, mindenkori stratégiája a túlélés, céljai árnyaltak és alkalmazkodóak. Tulajdonképpen gyökértelen, tehát őshonos. Bennszülött vagy lokálpatrióta. Jelmondata: ebből nem lehet baj, ha mégis, könnyedén átfogalmazható. Kompromisszumra nincs szüksége, mert ő maga kompromisszum. A nyájösztöntől irtózik, a tömeget megveti, ha a villamos zsúfolt, inkább gyalog jár, csúcsforgalomban a hűvös mellékutcákat részesíti előnyben. Ha valamit nem tud vagy nem bizonyos benne, bíráló hangot üt meg, tanácsokat osztogat, esetleg beadványt ír, vagy kikéri magának. Ha valamit tud, arról bölcsen hallgat.

A magyar úriember sejti, hogy kiment a divatból. A fiatalokat egyre kevésbé érti, a videoklippet még nem igazán szokta meg, hamburgert elvből nem eszik. A határok spiritualizálódása és a parapszichológia számára ismeretlen és veszélyt rejtő fogalmak: konok módon ragaszkodik azon elképzeléséhez, hogy világa még hatalmas és rejtélyekkel teli univerzum, melyet nem egyneműsíthet és nem kicsinyíthet le sem a mobiltelefon, sem a gyorsvasút. Délutáni teához házikabátot ölt, ismeri a bókok erejét és a szépasszonyok tekintetének megannyi titkát, de már nem eszmékben, hanem szlogenekben gondolkodik. Egyszerre mondja, hogy bonts formát, és just do it. A magyar úriember régimódi, de nem konzervatív, néhanap fesztelen és gátlásoktól mentes, de a világért sem lenne szabadelvű. Felvilágosult és pallérozott elme, iskoláit rendben kijárta, osztályfőnöki intőt sosem kapott, nem vall antiszemita vagy rasszista nézeteket, de a trolin még elhúzódik az arab diáktól, és a lélegzetét is visszatartja. Az emancipáción megütközik, rendőrnővel és igazgatónővel szemben kissé gunyoros, már-már impertinens, mégis örömmel szemléli a feszes nadrágba bújtatott asszonyi hátsót. Szeret fecsegni, a semmitmondás bajnoka, ám az ellenfél kártyáiba mindig bepillant. Bejárónőt tart és háziállatot, kutyát (nagytestűt) és halakat (egzotikusat). Szobájának falán békésen elfér egymás mellett a családi portré, múlt századi szablya és repró, valamint a pikáns előjegyzési naptár. Szétszórt és szórakozott, de olyan jól műveli, hogy azt mondják róla: öntörvényű. Üzletben és játékban nem csal, ezért átverik. Baleknek túl dörzsölt, menőnek túl idétlen. Ettől néha szenved, de nincs annyi energiája, hogy ellentmondásait feloldja.

Tulajdonképpen kor-szerű. Miképp a folyadék, kitölti a rendelkezésére álló teret, de színéből mit sem enged. Metamorfózisait számon tartja, bár szerepeibe néha belebonyolódik, akár a rendező nélküli ripacs a reflektorfényben. Amatőr, de profinak öltözik. Kritikus pillanatokban rendszerint tétova, ha teheti, kivár, a győzteseket megünnepli. Áldomásra mindig van pénze, tartozásait időnként megadja, hogy újakat kérhessen. Bíróságon határozott és bátor. Parancsnak nem engedelmeskedik, felszólításra daccal válaszol. Ha ráordítanak, elpirul. Buzgó pacifista, mert félti az életét. Mert gyáva.

Teljes mértékben bízik a halhatatlanságában. Tudja, ha eljön az ideje, majd tesz valamit, ír vagy zenét szerez, netán nemes és önfeláldozó cselekedetet hajt végre, s a neve fennmarad. Híre, mondatai, gesztusai. Mások halálán megdöbben, betegségre és tragédiára hivatkozik, a hirtelenséget és a véletlent próbálja igazolni, majd pánikba esik, ügyelni kezd magára, pirulákat szed, és szigorú diétába fog. Végül csodálat önti el a megboldogult iránt, mintha valami roppant kínos és nehéz tettet hajtott volna végre. Szorong, elképzelni se tudja a lehetőséget, ő maximum csak tetszhalott lehet, aki az utolsó pillanatban úgyis leveti magáról a koporsófedelet. Persze nem is sejti, hogy mindezzel saját életét kisebbíti, homályosítja szinte hasznavehetetlenné, hiszen már nem meri többé kockára tenni, biztonsági játékra törekszik, minden apró veszélytől megretten. Munkát keres, egy ideig kishivatalnok lesz vagy mozigépész, havi fixszel, átmenetileg megszelídül, a haja hullásnak indul, fogát sárgára marja a nikotin. Aztán ezt is megunja, régi önérzete visszatér, hiszen ő úriember, aki, ha eljön az ideje, alkotni fog, az örökkévalósággal birkózik majd, ír vagy zenét szerez. Potenciális művész, intellektuális lázadó, csak a körülmények összejátszása hiányzik, hogy mártírrá vagy forradalmárrá nőjje ki magát, vagy egyszerűen hős legyen. De azok a körülmények egyre késnek, a fontosabb események könyörtelenül vágtatnak el mellette, mindenről a híradóból értesül. Felszínen marad, a jég hátán is megél. Ha etetik.

Időszaka az alkonyat, amikor az a lágy szürkeség feloldja a homlokzatok szikár vonalait, kimozdul, kopott felöltőjében, feltűrt gallérral végigsétál a nagyobb tereken. Megmutatja magát, még él, létezik legalábbis. Felső zsebében selyem zsebkendő, színehagyott esernyőt lóbál, és hunyorog, mert ez a fény is túl erős elgyöngült retinájának. Szeretőit rendre meglátogatja, diszkréten a kredenc sarkára helyez némi pénzt, rezsire elég, tán néhány bizsura is. A nőt minden körülmények közt hölgyemnek szólítja, a csaj, bőr, nőstény, spiné, leányka neki túlzottan triviális, mely mellőz mindennemű kecsességet és asszonyi bájt, így a megnevezésre teljességgel alkalmatlan. Egyszerre fennkölt és pragmatikus, ruhára nem költ, hiszen csak meztelenül látja. Udvarias, kimért, mondhatni szörnyen megfontolt, a menses időpontját megjegyzi, hogy akkor az a hét szabad, illetve a másé. Rend a lelke mindennek.

A magyar úriember fantomkép a kor tűzfalán. Néha keresik, többször beszélnek róla. Különleges ismertetőjegye nincs. Nevéből hiányzik az ipszilon.