A szerkesztő, aki Mikszáth Kálmán születésének százötvenedik évfordulójára különszámot ad ki A magunk revíziója munkacímmel, nekem is néhány kérdést tett fel, hogy közösen körbejárjuk azokat a gondolatokat, amelyeket ennek a csodás embernek az életműve és saját magatartása vet fel. No de lehet-e akár pusztán néhány sort is írni őróla anélkül, hogy előbb egy pillantást ne vetnénk őreá és alkotásainak mosolyban, fényben tündöklő vonulatára, amelynek csúcsait néha fellegek veszik körül?

Túlzás nélkül állítom, hogy ez az életmű egyedülálló és semmihez sem hasonlítható sem a magyar, de talán még az egyetemes irodalomban sem. Milyen példával bizonyítsuk ezt? Kihez hasonlítsuk? Itt van például Thackeray angol író, akit sokan a világirodalom egyik legnagyobb regényírójának tartanak a szatíra műfajában, holott a humora, ez a száraz humor gyakran eléggé terjengős erkölcsi esszéként hat, és a moralizálása sajnos fárasztó és unalmas.

Nem, a hiúság igaz és több száz négyzetkilométerre kiterjedő vásárát Mikszáth Kálmán írta meg a leggazdagabban, átkacagva az életen, de néha megkönnyezve is azt. S hiába emlegetik neve kapcsán unos-untalan az anekdotázást, mert itt nem ama rövid csattanós történetekről van szó, hanem egy sajátos szerkesztési módról, amelyben a jelenetek lazán kapcsolódnak egymáshoz, anélkül hogy le volnának kerekítve, s e módszerrel olykor a legnagyobb mélységet és magasságot tudja elérni. Még azt sem mondhatjuk, mint sok más nagy írónkról, hogy témái örökre be vannak zárva a faj és a nyelv börtönébe: épp ellenkezőleg!

Milyen a magyar úriember? — kérdi a szerkesztő, s ha kizárjuk azt, hogy e fogalmat pejoratív értelemben veti fel, s elsősorban a méltó viselkedés-illemtanra, erkölcsi magatartásra gondol, akkor azt kell mondanunk, a magyar úriember olyan, mint Mikszáth Kálmán volt. Gondoljunk csak arra, hogy amikor kezdeti vállalkozásai a lapalapításokban balul ütöttek ki, és írásainak semmilyen visszhangja sem volt, kikényszerítette a válást, hogy felesége, Mauks Ilona ne nyomorogjon mellette, pedig nagyon szerette, amit egyéb sem bizonyít jobban, mint az, hogy amikor ügyei rendbe jöttek, és hírneve már a Jókaiéval vetekedett, ezt a kedves nőt ismét magához ölelte, és újra összeházasodott vele. Ha pedig az írás felől tekintjük az úri viselkedést, akkor levett kalappal kell elismernünk, hogy fölénye tudatában sosem döfött övön alól, hanem mindig oda szúrt, ahova kellett, és örökké távol állt tőle a személyeskedés és a kicsinyes bosszú.

Mennyire lehetséges ma a társadalom belső bírálata? — faggat tovább a szerkesztő, és erre azt felelem: talán még sosem volt ez annyira lehetséges, mint most. A sajtó mint a közvélemény szócsöve azt mond, amit akar, de szava pusztába kiáltott szó. Modern államokban a sajtó HATALOM, olyannyira, hogy akár egy kormányt is meg tud buktatni, nálunk viszont egyelőre ahhoz sincs ereje, hogy egy tébolyult náci polgármestert félreállítson. Mit ér akkor a bírálat, még ha lehetséges is?

Ez a tény annyira áthatja az átlagembert a tehetetlenség érzetével, hogy szinte fölösleges arra a harmadik kérdésre válaszolni, hogy mennyire jellemző a romániai magyar társadalomra az önreflexió. A „minden mindegy, én magam úgysem tudok változtatni semmin” hamis elmélete aztán megteszi a maga romboló hatását. Említsem meg itt például azt, hogy mily sokan nem mentek el emiatt választani? Voltak megyék, ahol csupán néhány vokson múlott, hogy ki lesz a polgármester, s Funar még így is éppen csak hogy átkínlódta magát a tű fokán... Ha elgondolom, hogy azóta is hány száz milliót költött el a mi pénzünkből fölöslegesen, ismét Mikszáth jut eszembe, aki A fekete városban írja: „Mintha minden pompásan el volna rendezve a világon, és egyéb se hiányoznék, csak még a krámpámpulit kell behozni az asztalra.”

A jó krámpámpuli pedig fűszerrel kevert és cukrozott rumból készül, amelyet felszolgáláskor rövid időre meggyújtanak.

Hogy miként fest ma a Tisztelt Ház? Erről sokat lehetne beszélni. Néha az az érzésem, hogy néhány derék ellenzéki képviselőt leszámítva s közöttük az RMDSZ parlamenti tagjait, a Tisztelt Ház kezd a rossz emlékezetű Nagy Nemzetgyűlésre hasonlítani, amely minden kegyetlen, emberellenes törvényt áthajszolt és érvényre juttatott. Egyébként nem is kellett erőlködnie, mert a szavazógépezet tökéletesen működött. Akkor is a „kormánypártiak” voltak hatalmon, Iliescu elnöksége idején szintén. Constantinescutól azonban egyelőre nem szabad megvonnunk a bizalmunkat!

De térjünk vissza Mikszáthhoz. Tisza Kálmán a saját körébe vonta, mandátumot kínált fel neki. A kormányzó Szabadelvű Párt és ennek utódai képviselőjeként élete végéig a parlament tagja volt, és sokáig komolyan vette pártja liberalizmusát. Később azonban, Tisza István idején a sokasodó parlamenti botrányok, az erőszakos intézkedések elidegenítették pártja vezérétől. Az utolsó években legszívesebben kis horpácsi birtokán időzött. És hónapokkal ezelőtt még fájón belénk martak az ő szavai, amelyeket rahói választói előtt mondott: „Én, aki annyira szeretem ezt a nemzetet, olyan sötét színekben látom ma az ország jövőjét, hogy elmondani sem lehet.”

1910. május 16-án ünnepelték írói pályájának negyvenedik évfordulóját. Jubileumi beszédében élete s művészete legfőbb ihlető eszméjéről beszélt: „Én csak a hazámat szeretem” — vallotta szinte utolsó szavaiban. Alig két hétre rá hirtelen meghalt.

Köszöntjük a szerzőt, 65. születésnapján.