Márton Áron püspök az egyetemért (I.)

A Bolyai Egyetemről manapság sokan és sokféleképpen szólnak. Szapulják a nosztalgiázókat, főképpen azok, kik nem sokat tudnak az intézmény történetének sorsdöntő pillanatairól és ígéretes nekilendüléseiről. Sosem hallott igényként egyetemességről és korszerű tudományosságról beszélnek, mintha nem ugyanezeket célozták volna meg az egyetem legjobbjai, ha éppenséggel hagyták azt nekik, s bilincses kényszerűség nem állta törekvéseik útját. A hazai témákra, a húsba vágó itthoni feladatokra összpontosítottak, mert úgy vélték, hogy önmaguk megtagadása nélkül ezekkel léphetnek az egyetemes felé. Persze volt itt bolsevista bunkó, gátlástalan ugatás, módszeres agymosás, volt félelem és sunyító megalkuvás, akárcsak másutt ezeken a tájakon. De voltak értékőrző okos kompromisszumok, nagyszerű kezdemények és már-már gazdagon beérő távlatos vállalkozások. Jobb időszakaiban meg fészek melegét tudta árasztani, volt saját közélete, szellemi atmoszférája, össze nem téveszthető egyénisége. És volt hihetetlenül nehéz hőskora, mikor a mainál sokkal nehezebb viszonyok között, névadójának elhíresült mondása szerint, úgyszólván a „semmiből” született meg, természetesen sokszázados hazai talajon építkezve.

1. (Ismerkedés az egyetemmel) 1944 tavaszán érettségiztem a kantai „Nagy Mózes” gimnáziumban, s bár csendesebb napokon hallható volt a közelgő front ágyúmoraja, semmi kétely nem volt bennem a jövő kilátásait illetően. Magyar—francia szakra készültem, s minthogy kisvárosi iskolánkban két olyan tanárt is ismerhettem, akik megfordultak a Sorbonne-on, hát én sem akartam alább adni. Kezdtem volna a kolozsvári egyetemen (ahová még nyár elején beküldtem felvételi kérvényemet és érettségi bizonyítványomat), majd egy-másfél esztendő után Pesten szándékoztam folytatni (Horváth Jánost hallgatva), aztán jöhetett volna a harmadik lépcsőfok — Párizs. Ám akármilyen komolyan is vettem ezt a tervet (karácsonyra már elkészültem Chateaubriand Atalájának fordításával), mindmáig az első lépcsőfoknál, a kolozsvári egyetemnél tovább nem juthattam. De még a kincses város sem fogadhatott be 1944 őszén, egyetem helyett szükségtanárnak hívott be egykori iskolám, ilyenformán Háromszék keleti sarkából hallgatóztam Kolozsvár felé, s az érkező jelek annyira biztatók voltak, hogy 1945 őszén valahogy — kereken háromnapi utazás árán — két társammal együtt felvergődhettünk Kolozsvárra.

Itt állítólag létezett egyetem, de azt tárgyi valóságában alig láthattuk, egyedül a sétatéri épületben lehetett észlelni holmi pislákoló életet. A dékáni hivatalban, a hajlott hátú jóságos Miháli kisasszonytól megtudtuk, hogy akik a háború miatt évet vesztettek, néhány vizsga letételével pótolhatják azt (ezek voltak a Voitec-évesek, a rendeletet hozó miniszter nevéről), ami bennem olyas reményt ébresztett, hogy az első évet így megszerezve, a tova februárban induló 1945—46-os iskolai évben másodéves egyetemi polgár lehetek. Az nem zavart, hogy igazolandó követelmény volt a harctéri szolgálat, mert ha nem is voltam a fronton, a front jött el hozzánk, annyira, hogy kies falunkat, Nyujtódot az oroszok egy egész héten át lőtték aknával a környező erdőalji falvakból. A pótéves papírokat megszerezve december és január folyamán (csak pár napos karácsonyi szünetet engedélyezve magamnak) sorra jártam a professzorokat tájékozódás, majd vizsgázás céljából. Zolnai Béla professzorral ajtaja rácsos kisablakán át beszéltük meg, hogy másnap 10 órakor a belvárosi kávéházban lesz a vizsga Corneille-ből. De másik két leendő tanáromnak sem volt meglakható intézeti szobája, így György Lajosnál a Líceum -Könyvtár igazgatói szobájában vizsgáztam irodalomból, Szabó T. Attila pedig otthon, teljesen fűtetlen szobában, meglehetősen ingerült hangulatban tette mérlegre hirtelen összekapart nyelvészeti ismereteimet. (Csak mostanság jutott kezemhez egykori levele arról, hogy csupán a gyerekszobát tudták fűteni villannyal, ám oda engem nem vihetett vizsgázni.) Egyedül a fiatalos Gunda professzornál tapasztaltam, hogy egyetemen volnánk: őt a Király utcai intézetben találtam télikabátjára húzott fehér köpenybe burkolózva, amint éppen a néprajzi könyvtárat rendezgette.

Lakni a katolikus egyház Szent József Szemináriumában (a „Jóskában”) laktam, ahol hozzám hasonló pótévesek, tavaszról elmaradt vizsgázók és pár napra felruccant tájékozódók lézengtek. Ennél sokkal vonzóbbnak találtam azt a diákközösséget, amely ideiglenesen a Református Teológián kapott szállást, s most épp azért kilincselt, hogy „végleges” otthonként megkaphassa a Mátyás-szülőházat. A Móricz Zsigmond Kollégiumról van szó, amelynek itt gyülekező tagjai hozzám hasonlóan Püski Sándor kiadványain, a népi írók munkáin nevelkedtek, s határozottan azt hitték, hogy ilyenféle útravalójukkal részük lehet az új világ formálásában. Szigorúan megvergálták, akik közéjük akartak állni: önéletrajz, kérdőív, lélektani teszt s mindezek tetejében a szóbeli próbatétel. Ez pedig kezdődött a jelölt maga választotta témáról szóló előadásával a tagság és a vezetőség jelenlétében, élén László Gyula tanárelnökkel, aztán folytatódott a jelöltet gyakorta megizzasztó dialógussal, olykor éjfélbe nyúló vitával. Annyira vonzónak éreztem ezt a közösséget, hogy néhány látogatás után magam is felvételemet kértem, s mivel a költő nevét a tiltott szerzők listáján pillantottam meg, választott előadásom címe ez volt: Sinka Istvánról, akit ma nem szabad olvasni. Az érdekes eszmecserét követően felvettek a kollégisták közösségébe (másnap már mint beavatottnak mondta el Józsa János, hogy László Gyula nagyon elégedett volt szereplésemmel), így aztán januárban már lakni is ide jöttem vissza.

Egyelőre azonban még a „Jóska” az otthonom, szobatársam pedig Darkó László, a már jóformán kész festő és művészettörténész, ki Entz Gézánál épp vizsgára, majd doktorátusra készül, s közben a szeminárium ablakából nézve akvarellt készít a piarista templomról. A szoba naponkénti látogatója dr. Jakab Antal egyetemi hitszónok, utódja Márton Áronnak e funkcióban — s majdan a püspökségben is. Elüldögél közöttünk, dicséri Darkó Laci „lebegő” templomfestményét, aztán engem fog vallatóra, s miután beszámolok viselt dolgaimról, csendesen ilyesfélét mond: alighanem Márton Áron püspök úrnak is része van abban, hogy most találkozhattam Gunda Bélával, László Gyulával, Zolnai Bélával, s hogy Darkó Laci barátunk doktorálni készülhet Entz Gézánál. Egyébként a püspök úr épp itt van Kolozsváron, tegnap az Egyházmegyei Tanács közgyűlésén nagyon megdicsérte az egyetemet. Jakab főtisztelendő úr megjegyésének nyomába szegődve időben legalább fél esztendőt kell visszalépnem, s mellesleg azt is be kell vallanom, hogy szavait akkor csak félig értettem” a kép számomra mostanság lett teljessé.

2. (Áron vesszeje kivirágzik) Mint tudvalevő, az első háborút követő új helyzetben Kolozsvár magyar egyetemét a román állam veszi át, a magyar egyetem tanárai, az egyházak főiskolaalapítási kísérleteinek kudarca után, sorra távoznak az országból. A bécsi döntéssel aztán szerepcsere történik: a román egyetem Szebenbe költözik át, Kolozsvárt meg helyreállítják az 1872-ben alapított magyar egyetem jogfolytonosságát. A szovjet csapatok bevonulását követően remény ébred a jóhiszemű emberekben, hogy most már talán vége szakad az egyetemek ide-oda vándorlásának, s Erdély fővárosában lesz végre egymással békésen megférő önálló román és önálló magyar egyetem, ami egyébiránt a győztes nagyhatalmak elvárásainak is megfelelhetett. Az eszményi megoldás mindkét egyetem jogfolytonosságának elismerése lett volna, ezzel szemben a kormányzat a Szebenből visszatérő román egyetemet birtokaiba és jogaiba helyezi, nekünk pedig ugyanekkor királyi rendelettörvénnyel magyar előadási nyelvű állami egyetemet létesít. Ezt a korántsem azonos mértékkel mérő megoldást a magyarság világi és egyházi vezetői elfogadható, sőt az adott helyzetben üdvözlendő kompromisszumnak tekintették. Abban a reményben természetesen, hogy a jogi alapok megteremtése után az intézmény működésének anyagi feltételeit is biztosítják.

A döntés megszületésekor Márton Áron püspök épp Bukarestben tartózkodik, s magától Groza miniszterelnöktől értesül az eseményről, amit hazatérte után nyomban megír György Lajos professzornak, a kivételes jelentőségű közléshez illően itt-ott kissé megemelt hangnemben: „Pénteken, május 25-ikén este beszéltem Groza miniszterelnök úrral, s azt mondta, hogy az önálló magyar egyetem létesítéséről szóló törvényrendelet jóváhagyatott, és a hivatalos lapban való közlése elrendeltetett. Tehát várható, hogy a napokban megjelenik. A közoktatásügyi miniszter is államsegély iránti kérésünk elől azzal az indoklással tért ki, hogy nagy összeget kell a magyar egyetem céljaira kifizetniök, s így más magyar iskolát nem tudnak támogatni. Groza bevonásával sikerült jóváhagyást [?] kierőszakolni valami bizonytalan összegre.” Láthatóan Áron püspök telve van bizakodással, ekkor még őt is lenyűgözi Groza egyénisége, történelmi egymásra találást hirdető demokratikus programja, az egyetemet illetően pedig hinni próbál a távlatosnak ígérkező megoldás realitásában.

Hamar kiderül azonban, hogy a magyar egyetem helyzete, épp az anyagi ellátottság dolgában, igencsak kilátástalanná vált. A miniszter emlegette hatalmas összegből ugyanis, amiért a püspök hajlandó volt lemondani saját iskoláinak segélyéről, még az egyetemi tanszemélyzet fizetésére sem futja. A román állampolgárságú alkalmazottaknak még kijár csekély előlegféle, ám az anyaországiak március óta még előleget sem kaptak, márpedig ha e kiváló professzori kar távozni kényszerül, egyetemi szintű oktatást ősztől itt aligha lehet kezdeni. És ekkor az a Márton Áron, aki saját iskoláit illetően jóformán üres kézzel érkezett haza a fővárosból, átlátva a helyzet súlyosságát, azonnal cselekszik. Erre nézve Kurkó Gyárfásnak június 17-én kelt, a Magyar Népi Szövetség Végrehajtó Bizottsága nevében közzétett felhívásában az alábbiakat olvassuk: „Hálásan mondunk itt köszönetet Márton Áron római katolikus püspökünknek, aki gyorssegély alakjában hárommillió lejes adományával elsőnek járult hozzá az egyetemi és közművelődési célokat szolgáló Petőfi-alap felállításához.” Ennek az adománynak irodalma van. A püspök egyik életrajzírója szerint „két évig ez biztosította az egész tanügy és a színházak személyzetének fizetését”, s ezt a képtelenséget azóta néhányan újólag felmondták. Másik emlékezőnk, az inflációra hivatkozva, az ellenkező végletbe esik, már-már bagatellizálja az adományt, amiről szerinte legfeljebb három tanár egyhavi fizetésére tellett. Nos, ekkor még értéke van a lejnek, valójában csak alig indult meg az inflációs folyamat, s hogy a püspöki adományból az anyaországi tanárok legalább egy-két havi fizetést valamennyien kaphattak, arra nézve érdemes idézni a június 23-i doktoravatáson elhangzott rektori köszöntő első mondatait: „Kedves Új Doktortársaim! Akik őrködő szemmel nézték az elmúlt napokban az egyetemen munkálkodók arcát, a reménység és bizakodás bátortalan mosolyát fedezték fel rajta. Nincs most már senki közülünk, aki fizetés nélkül maradt volna. Furcsa talán, hogy akkor, amikor tudományos tevékenységeiknek legszebb elismerését, a doktori fokozatot elnyerték, útravalóul a szellem ünnepi ajándékai helyett mindennapi anyagi dolgokról, a magunk dolgairól akarok megint szólni.” Következő mondataiban a bibliai Áron legendás történetét idézi egy székely legénykéről szólva, aki elindul falujából, „és mire a városba ér, a botja kivirágzik, batyujából kincsek villannak elő”. A beszélő Miskolczy Dezső professzor, a magyar egyetem átmentésének kockázatát vállaló s most leköszönő rector magnificus, aki ilyen mély értelmű példázattal zárja mondandóját: „Kihajtott Márton Áron botján a szeretet virága, annak bizonyságául, hogy az Úr példaadásáért, áldozatbemutatásáért választotta ki nekünk. A székely falu sokszor indította el fiait messze idegenbe. Az egyik eljutott Rodostóba, a másik Darjeelingben pihen. Ez a székely fiú abban mutatta meg a példát mindenkinek, hogy tudott itt maradni. Itt maradók erősítgetője, kincses, virágos, szegény székely fiú, áldjon meg az Isten, hogy még sokáig velünk maradhassál!”

Nem kétséges, hogy a püspöki gyorssegély csak átmenetileg segített a bajokon, mégis az olyan gesztus értékű cselekedetek közé tartozott, amelyek hatása, közvéleményformáló szerepe aligha vonható kétségbe. Kellett ez a példázat 1945 nyarán, amikor a háborús évek bajait és torzulásait hordozó emberek alig tudhattak túllépni a napi gondokon. Ez a nyár egyébiránt az egyetemszervezés lázas időszaka, amikor a munka dandárját vállaló hármas tagjai

—  a baloldali elkötelezettségű Csőgör Lajos, a református Nagy Géza és a katolikus Venczel József — sűrűn fellátogatnak a fővárosba, s az akkori nyitottabb, népfrontos politikára jellemzően, bukaresti útjaik rendjén majd minden alkalommal megállnak Gyulafehérváron, beszámolni a történtekről és közösen mérlegelni a tennivalókat. „A püspök szemmel láthatóan örült ezeknek a látogatásoknak, mindig azonnal fogadott — olvassuk Csőgör emlékiratában.

—  Közvetlensége, egyszerűsége és minden kérdésben okos, határozott, egyértelmű magatartása percek alatt bizalmat keltett, tiszteletet és szeretetet parancsolt. Nem vonhatta ki magát az ember egyéniségének megnyerő hatása alól. Engem szinte meglepett tréfálkozó, mondhatnám évődő hangja, amellyel ügyeink menetét kísérte, és azokról érdeklődött.”

3. (Drámai helyzetben) Nem csoda ezek után, ha Áron püspök az egyetemet egy kicsit saját gyermekének is tekintette, s volt pillanat, amikor talpon maradását jelképes erejűnek érezte, mint például az 1945-ös decemberi státusi közgyűlésen mondott beszédében (erről tett nekünk említést Jakab ft. úr). A püspöki számvetés meglehetősen aggasztó képet rajzol az egyházi iskolaügy helyzetéről, majd az egyetem példáját mutatja fel kiemelt hangsúllyal, valahol ezen a tájon találva meg a biztató, erőt sugalló fejleményt: „Lelkesít egy felemelő példa, és van egy erős szövetségesünk. Az erdélyi magyar egyetem helytállása, egyesztendős szívós küzdelme, nehézségekkel dacoló élete mint ragyogó útmutatás buzdít követésre. A nagy emberi gesztusoknak járó mélységes tisztelettel köszönjük az erőt, melyet ebből meríthetünk, mindazoknak, akik a csüggedésre hajlamos időkben minket ezzel megajándékoztak. Az egyetem magatartása alkalmat adott, hogy belső erőnket is lássuk és megmérhessük. A szervezett munkásság szervezett erejével, de az egész erdélyi magyar nép is egy emberként és öntudatosan állott és áll ma is az egyetem mellett.” Gyanítom, hogy ezek a lelkesítő mondatok nemcsak a nehéz iskolaügy képviselőihez szóltak, hanem a példaként felmutatott egyetem küzdelmes sorsú alkalmazottaihoz is, további helytállásra biztatva őket. Mert a jól értesült püspök minden bizonnyal tisztában volt azzal, hogy fél esztendővel a gyorssegély után az egyetem helyzete, ha lehetséges, a korábbinál is kétségbeejtőbb. A státusi közgyűlést, melyen az elébb idézett mondatok elhangzottak, s amelyen György Lajos professzort az Egyházmegyei Tanács világi elnökévé választották, 1945. december 13-án tartották Kolozsvárt. Ha mástól nem, hát a mellette ülő új világi elnöktől, a rektorhelyettes György Lajostól első kézből értesülhetett a dolgok állása felől.

Mint látni fogjuk, nyomós oka van annak, hogy a mondottak illusztrálására itt részletesebben kitérek. Kezdeném a tanszemélyzet helyzetével, idézve a novemberi és decemberi tanácsülések jegyzőkönyveiből. November 13-án ismertetik a kormánytagok kíséretében Marosvásárhelyen tartózkodó Petru Grozához eljuttatott memorandumot, ebben így állítva fel a képtelen helyzet diagnózisát: egyetemet létesítő jogi aktus anélkül, hogy „ennek anyagi alapjairól és költségvetéséről gondoskodott volna, miként gondoskodott a temesvári Nyugati Egyetem alapításáról szóló rendelettörvény”. Kiemelik továbbá, hogy fél évvel az intézmény létesítése után nincs „besorolt és fizetett tan- és segédtanszemélyzet”, a „kinevezést pótló delegációkkal” pedig a pénzügyiek nem sokat törődnek, s minden ígérgetés ellenére nem történt meg a „magyar állampolgárságú professzorok szerződtetése”. Idéznem kell a bölcsészeti kar panaszát, mely a rektori fogadószobában — más hely nem lévén, ahol összejöhettek volna — tartott november 8-i rendes ülésen hangzott el: „A bölcsészeti kar szellemétől mindig távol volt, hogy anyagias legyen, de ma jajgatni kénytelen, amikor tagjai a szó szoros értelmében éheznek, s már eladható holmijaikból is kifogytak, amelyekkel az elmúlt hónapokban életüket tengették. Egyesek a szakkönyveiket viszik antikváriumokba, ami a legutolsó és legkeservesebb elhatározása egy egyetemi tanárnak.” Effélét olvashatni Zolnai Béla professzor 1945. október 10-én kelt baráti levelében is: „Fizetésünk 6200 lej... Háromezer lej egy ebéd, szalonnát vacsorázunk... Már egy sublótot és egy szekretert eladtam, de alig van vevő és nevetséges áron.”

Nem kevésbé súlyos gond az egyetem céljaira kijelölt kolozsvári és marosvásárhelyi épületek átalakítása, hisz enélkül nem lehet iskolai évet kezdeni. Az említett memorandum szerint november 13-ig a legszükségesebb összegnek csupán egyötödét kapták meg. Pár nappal később Csőgör Lajos csak ígéretekkel tér vissza Vásárhelyről, köztük egy bukaresti tárgyalásra szóló meghívással. A helyzet drámai voltát, „a mindinkább elfajuló állapotokat” felemlegetve Jordáky Lajos arra tesz javaslatot, hogy a kormányhoz benyújtott „panaszaink, memorandumaink, helyzetjelentéseink hozassanak másolatban a szövetségközi ellenőrző bizottságnak is tudomására”. November 28-án meg abban a formában tér vissza az előbbi javaslat, hogy ha „a most esedékes bukaresti tárgyalások sem hoznák meg a kielégítő eredményt, a tanács feljogosítva érzi magát bármilyen mód vagy lehetőség igénybevételével a nagy nyilvánosság és a külföld tájékoztatására”. Közben egy miniszteri leirat 190 diáknak ígér ösztöndíjat a majdan megkezdődő iskolai évre. De ha nincsenek fizetett tanárok és alkalmazottak s megfelelő épületek, berendezések, akkor hol és hogyan tanuljanak az ösztöndíjas vagy fizető hallgatók?

Végre a december 17-i tanácsülésen beszámolhat eredményeiről a Bukarestből visszatért küldöttség. Az egyetemnek van már neve (Bolyai), határozott intézkedés történt a tan- és ügyviteli személyzet besorolására, valamint a magyar állampolgárságú tanárok szerződtetésére. Ezek kétségtelen eredmények, még ha valóra váltásukra ismét csak várni kell. Ellenben az építési, átalakítási munkálatokra, a dologi kiadásokra alig sikerült valamit is szerezni. A jegyzőkönyvben azt olvassuk, hogy a vásárhelyi és kolozsvári „átalakításokra kiutalt 50, illetve 80 millió csak cseppek a tengerben. Az 1946. áprilisig szóló dologi kiadásokra előirányzott 208 millió pedig még a fűtési és világítási költségeket sem fedezi.” Ebben a drámai helyzetben térnek vissza a november 28-án elhangzott javaslatra: a romániai magyar társadalom egészét mozgósítani az egyetem támogatására, s erre a feladatra létrehozni a Bolyai Tudomány- egyetem Barátainak Egyesületét. A lakosság hozzáállására nézve biztató jelzésnek tekinthető Venczel József közlése arról, hogy Hegyi Géza lakatos- mester a szerelési munkálatokhoz kéretlenül másfél millió lej értékű vasanyagot ajánlott fel. A vezetőségnek tehát azonnal lépnie kell. Fennmaradt Csőgör Lajos rektor december 19-én kelt levele Venczel Józsefhez, melyben a tanácsi határozat értelmében december 2 l-re összehívja az egyesület alakuló gyűlését. Számunkra igen beszédes adalékot szolgáltat a levél utóirata, melyből megtudjuk, hogy az egyetemieken kívül az alakuló ülésre meghívták az MNSZ, a szakszervezetek, a különböző gazdasági egyesületek és szövetkezetek vezetőit, legelső helyen pedig a történelmi egyházak püspökeit: Márton Áront, Vásárhelyi Jánost és Józan Miklóst.

4. (Egyházaink a közös ügyért) Azon a bizonyos decemberi gyűlésen valóban megalakul a javaslatba hozott egyesület, s rövidesen elkészül az egyetemi tanács drámai hangú felhívása Erdély magyar társadalmához. Kertelés nélkül kimondják, hogy igen sürgősen „több mint egymilliárd” lejre van szükség ahhoz, hogy az egyetem pár héten belül évet kezdhessen. Pénzt és természetbeni adományt egyaránt elfogadnak (bútort, tűzifát, épületanyagot, műszereket és akár ingatlanokat is), s minthogy az intézmény „az egész magyarság közös kincse”, minden szóba jöhető réteget, foglalkozást, gazdasági és társadalmi szervezetet, intézményt, egyesületet, vállalatot és magánszemélyt segítségül hívnak. A helyzet drámai voltáról, amit pótéves hallgatóként észlelhettem, már a bevezetőben szóltam. Persze az inkább a novemberi és decemberi állapotokat érzékeltette. Januárban is gyakorta felkopott az állunk, de ekkor már kicsit más volt a hangulat. Ideírom a Móricz Zsigmond Kollégium 1946. január 16-i gyűléséről készült jegyzőkönyv néhány mondatát: „Rövid tanácskozás után megállapodunk a holnapi étrendben. Reggeli: ízes kenyér. Ebéd: sült krumpli hagymával. Vacsora: olajos kenyér. Ezek után a közeljövőben megindítandó ifjúsági lappal kapcsolatos kérdések kerültek előtérbe.” És természetesen az országos gyűjtés kérdései, mert másnap valamennyien, „jóskás” és kolozsvári kollégáinkkal egyetemben a Bástya utcai épületbe siettünk, ahol Venczel József elgondolásai szerint és Imreh István közvetlen irányítása mellett a sok ezernyi felhívás, körlevél borítékolásában és címzésében segédkeztünk. Jómagam két vizsga között rendszerint ide szaladtam be, akkoriban leginkább itt lehetett az élet, a bizakodás eleven lüktetését érezni.

Mindmáig feldolgozatlan ennek az országos akciónak a története, s arról sincsenek biztos ismereteink, hogy elvégre milyen anyagi eredménnyel zárult. Én magam inkább a mozgalom társadalomlélektani aspektusát, közösség- formáló, felelősségtudatot érlelő szerepét emelném ki. Ebben pedig elhatározó szerepük volt a történelmi egyházak vezetőinek és szolgálattevőinek. Az egyetem felhívását Márton Áron pásztorlevél, Vásárhelyi János püspöki körrendelet, Kiss Elek körlevél kíséretében juttatja el az egyházközségekhez, gyülekezetekhez, s pontosan egyeztetett menetrend szerint előírják, hogy január 27-én vagy a következő vasárnapon istentisztelet után a felhívás és a püspöki buzdítás szövegét olvassák fel a hívek előtt. Továbbá tartsanak rendkívüli egyháztanácsi, illetve presbitériumi gyűlést, amelyen ünnepélyesen foglaljanak állást az egyetem megsegítésének ügye mellett, s közösségükben indítsák meg a gyűjtőakciót. A gyűlésről felvett jegyzőkönyv „hiteles másolatának egyik példánya az utókor számára való megőrzés végett, a megfelelően kitöltött gyűjtőívvel együtt... lehetőleg futárpostával” a segélybizottság címére, másik példánya pedig a meg- felelő püspöki hivatalba „elküldendő”. Ezek az egyházfői körlevelek önszerveződésre hívják fel híveiket, önsorsuk formálásának tudatára próbálják őket ráébreszteni.

Néhány jótét lélek segítségének köszönhetően alkalmam volt belepillantani a püspökségekhez beérkezett tucatnyi jegyzőkönyv szövegébe. Ezekből kirajzolódik a háború utáni falusi és városi közösségek siralmas állapota, a helyi bajok és nyomorúságok özöne, ám mindezek ellenében kiérezni e szövegekből az áldozatvállalás szellemét, az újrakezdés hitét és elszántságát. A segesvári reformátusok presbitériuma lelkesen támogatja az ügyet, és elindítja a gyűjtőívet, ugyanakkor kénytelen szóvá tenni, hogy két tanítónőjük szeptember óta egyetlen banit sem kapott az államtól, így az ő eltartásukról is a kis létszámú egyházi közösség kénytelen gondoskodni. A sinfalvi unitáriusok szintén szegénységük és maroknyi voltuk emlegetése mellett közel egymilliós adománnyal jelentkeznek. A dicsőszentmártoniak viszont tetemes anyagi hozzájárulásukat azzal az észrevétellel toldják meg, hogy az egyetem fenntartása az adót beszedő állam feladata volna. Égy mondat a marosújvári katolikus egyháztanács jegyzőkönyvéből, mely ekképpen vall a helyzet komolyságáról: „A gyűlés átérezve az ügy emberöltőkre kiható fontosságát és e percek döntő erejét a magyarságra nézve, nagy lelkesedéssel és ünnepélyesen állást foglalt a magyar egyetem anyagi megsegítése mellett.” Végül nem mondhatok le az alsójáraiak megindító sorainak idézéséről: „Sajnos a mi áldozatos hozzájárulásunk csak jelképes lehet. Nekünk, akik alig vagyunk százan, s akik egy álló hónapig szenvedtük át a hadszíntér borzalmait, előbb fel kell építenünk azt a templomot és harangozói lakást, amit a ledobott bomba romba döntött, s ki kell javíttatnunk a súlyosan megrongált kántori lakot... S ha az itt nélkülözhetetlenből csak koldusfillérekre futja is, adjuk azt szívesen abban a tudatban, hogy általuk nem szegényebbek, hanem gazdagabbak leszünk: a mi egyetemünkkel.”

E sorokat olvasva nem hallgathatom el két maradandó élményemet. Alig két-három héttel a segélykérő levelek postázása után más természetű ügyben egyetlen napra a hegyek közé zárt Kommandó fűrésztelepet látogattam meg. Elutazásom előtt Barkó András iskolaigazgató így fordult hozzám: Öcsémuram, szegény telepi nép ez itt, kevéske pénzt tudtunk összekaparni, de ez is több a semminél, arra kérem, vigye magával, mert azt olvasom a levélből, hogy igen sürgős. A másik esemény színhelyét szándékosan elhallgatom, mert akkortájt ez bárhol megtörténhetett volna. Néhány hónappal a gyűjtőakció után, 1946 májusában nyelvész, néprajzos és földrajzos hallgatók professzoraink vezetésével tanulmányi kirándulásra mentünk Kolozsvártól úgy jó száz kilométerre. Már egészen közel voltunk a faluhoz, ahová tartottunk, amikor autónk csütörtököt mondott. Mi pedig oszlopba rendeződve, élünkön professzorainkkal: Szabó T. Attilával, Gunda Bélával, Nagy Zoltánnal, Tulogdy Jánossal és a régész Roska Mártonnal csendben a falu felé meneteltünk. Legnagyobb ámulatunkra a falu bejáratánál az egész lakosság, élén a pappal, tanítóval és az elöljárósággal ünnepi fogadtatásban részesített bennünket (még a zeneszó se maradt el), majd a kultúrházba kísértek, ahol bőségesen megvendégeltek, majd mindenikünket egy-egy családnál elszállásoltak. Nem kétséges, a január 27-én felolvasott püspöki körlevelek egyengették utunkat, azok mentek előttünk „előre követnek”. 5. (Disszonáns előjelek) A kezemhez eljutott jegyzőkönyvek között akad egy rendhagyónak tűnő szöveg is. Ez a brassói római katolikus egyházközség választmányának április 10-én tartott rendkívüli gyűléséről tájékoztat. A meglepően kései időpont kérdésében — másutt január végén, február elején tartották az ilyen összejöveteleket — az elnöklő főesperes nyújt felvilágosítást: „emlékeztet a felhívás kézhezvétele után nyomban már megtartott vál. gyűlésre, mely — bár osztatlan lelkesedéssel magáévá tette a súlyos helyzetben levő Tudományegyetem ügyét és támogatását — az egyházközségi gyűjtés megindítását egyelőre nem tartotta időszerűnek, mivel egyrészt a Brassóban székelő Magy. Orsz. Seg. Bizottság Elnöksége városszerte nagyarányú gyűjtési akciót indított, melyhez katolikus híveink több mint 10 millió összeggel járultak hozzá, s másrészt olyan hírek tartják magukat, hogy a kormány részéről a gyűjtést betiltották. Ez a hír később igaznak bizonyult.”

A csomó kibogozása érdekében vissza kell mennünk a gyűjtőakció kezdeteihez. Mint láttuk, még december folyamán megalakult a Bolyai Tudományegyetem Barátainak Egyesülete” január elején az erdélyi magyar néphez intézett felhívás is elkészült, Márton Áron és Vásárhelyi János püspökök körlevelein január 12-es keltezés olvasható, az unitáriusok Józan Miklós püspök január 7-i halála miatt pár napot késnek, s január 16-án Kiss Elek még mint egyházi főjegyző írja alá a körlevelet. Venczel és Imreh műhelyéből tehát már január közepe táján naponként garmadával indulnak mindenfelé a felhívást és püspöki körleveleket tartalmazó borítékok. Ezzel párhuzamosan az MNSZ lapja, a Világosság január 9-i száma „országos segélyalap” létrehozását jelenti be, a január 11-i szám címoldalán pedig öles betűkkel közlik Kurkó Gyárfás és Szabó Béni ilyen című felhívását: A Magyar Segélyező Bizottság kiáltványa az ország magyarságához. Az országos gyűjtőakció szervezője a Brassóban székelő Szabó Béni, aki a január 16-i számban újólag sürgeti a helyi bizottságok megalakítását. Ettől kezdve a téma átkerül a Brassóban megjelenő Népi Egység hasábjaira, amelyeken a két háború közti időkből ismert s most újra szerephez jutó Szabó Béni hetenként kétszer-háromszor tudósít az országos bizottság működéséről. Ezekből kiderül, hogy az elnök három albizottságot szervezett, megfelelően a gyűjtőakció hármas célkitűzésének, amelyek fontossági sorrendben így következnek: (1) a hazatérő hadifoglyok családjainak, (2) valamint az éhező Budapest lakosságának megsegítése, (3) illetve „a magyar iskoláztatás, tanárok, tanítók és a magyar egyetem” ügyének felkarolása.

A képlet világos. A békekonferenciára készülő román kormányzat számára kellemetlen lehet minden olyan információ, mely szerint az állami magyar egyetem csak a magyar társadalom adományaiból tarthatja fenn magát, enélkül nem kezdhet iskolai évet. Az MNSZ lapja, a Világosság január 28-i számában közreadja ugyan az egyetem felhívását, ám a maga szervezte országos gyűjtőakcióban a harmadik kategória egyik alpontjaként, vagyis nyolcad-tízedrangú súllyal szerepelhet az egyetem. Nyilván mindez pártsugalmazásra történik, mint ahogy szemérmes félrehallásra vall az MNSZ elnökségének december 28-i levele az egyetemi tanácshoz, amelyben a „magyar diáksegélymozgalom” megindítását üdvözli, holott a valóságban ennél sokkal többről volt szó. Végül a brassói jegyzőkönyv rejtélyét ténylegesen feloldó közleményre a Népi Egység hasábjain bukkanunk, s csodálatos módon éppen a lap január 27-i számában (a templomokban ezen a napon olvasták fel a püspöki körleveleket és az egyetem felhívását). A Szabó Béni-féle bizottság 4. sz. közleményéről van szó, amely kategorikusan kijelenti, hogy a gyűjtéshez „kormányhatósági engedély kell, melynek megszerzését az MNSZ vezetősége beindította”, tehát a segélyakció „a vonatkozó engedély kiadása után veheti kezdetét”. A brassói egyházközség vélhetően április 10-ig sem kapta kézhez a „vonatkozó engedélyt”, így hát a szóban forgó gyűlésen ekképpen döntöttek: „Választmány — a kérdés alapos megvitatása és többek hozzászólása után — úgy határoz, hogy egymillió lejt kíván összegyűjteni önkéntes megajánlás útján, azzal a kifejezett szándékkal, hogy az adakozók nevei a gyűjtőíven ne szerepeljenek.”

A háttérben működő tiltásoknak és sugalmazásoknak is része lehetett abban, hogy „a túlfeszített munka és ezekkel való izgalmak miatt” Szabó Béni egészségi állapota annyira súlyosra fordul, hogy májusi bejelentését megismételve július elején lemond tisztségéről. A nyári hónapokban aztán olyan fejleményeknek is részesei lehetünk, amelyek jelzésértéke csak későbbi történések nyomán világosodik meg. A főiskolás és egyetemi ifjúság önszerveződésének két egymást követő kísérletére gondolok. Szándékában a FIKE (Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesület) ötnapos szucsági értekezlete az 1943-as szárszói konferencia szerényebb erdélyi kiadása kívánt lenni, olyan előadókkal, mint Buza László id. Nagy Géza, László Gyula, Szász Pál és más hasonló szuverén személyiségek. Ám egy ilyenféle nyitott és szabad tájékozódás nem kaphatott megfelelő nyilvánosságot, ezt akkoriban csendben és tapintattal el kellett hallgatni. Csupán Csákány Béla tollából jelent meg egy kicsit vállon veregető, néhol meg bíráló, de legfőképpen a lényeges kérdéseket, a történelmi pillanat kihívásaival való viaskodást elhallgató írás a konferenciáról.

Kevéssel utóbb a Móricz Zsigmond Kollégium háromnapos értekezlete látszólag eredményesen zárult, sikerült útnak indítanunk a népi kollégium mozgalmat, ámde mai szemmel nézve ennek is megvoltak a disszonáns felhangjai. Az egyetemszervező Nagy Géza, kollégiumunk egyik leggyakoribb vendége, beszédében az erdélyi magyar művelődés összképét vázolta fel, amelyben az egyetem mint tudományos csúcsszerv mellett az erkölcsi értékek őrzése és nevelése terén meghatározó szerepet szán az egyházaknak, s ráadásul igen célba találó kritikai észrevételeket tesz a népművelési politika címére. Mi akkor tapssal fogadtuk előadását, s utóbb se figyeltünk fel a Világosság névtelen cikkírójának elmarasztaló észrevételére: „Nagy Géza dr. előadása a hallgatóság körében és általában magyar demokrata körökben élénk ellentmondást keltett.” Láthatóan a bíráló szerint mi nem tartoztunk a demokrata körökhöz, mert mi végig magunk mellett tudtuk Nagy Gézát. Ő volt különben az egyedüli tanár, aki a konferencia harmadik napján este közénk ült a tábortűzhöz, s egy csodaszép népdalra tanított meg bennünket.

Ekkor már ismeretes a nagyhatalmak döntése, s lassan kezd teret hódítani a szigorúbb, merevebb politikai vonal, bár még alig láthatóan, hisz választásokra készül az ország. A helyzetet Áron püspök érzékeli félelmetes biztonsággal, ő már fél éve megírta mindent kimondó, drámai hangvételű levelét Groza miniszterelnökhöz. Sejtelmeiről, felismeréseiről az egyetemszervező hármas előtt is nyilatkozik, mikor ismét felkeresik őt püspöki székhelyén. Erre nézve Csőgör Lajos emlékiratában az alábbiakat olvassuk: „Egyik alkalommal az egyházi iskolákról beszélve nem tagadta, hogy aggodalommal néz a jövő elé. Én a magam igazát és optimizmusát igazolandó azt fejtegettem, hogy az egyetem alapítását a most alakuló és még ,sok küzdelmet igénylő jogegyenlőség szimbólumának tekinthetjük... Márton Áron egy ideig hallgatva, tűnődve nézett reám, majd azt kérdezte: «Csőgör, kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek át, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk.»“ Ezt a főpapot nem tévesztik meg a kezdeti engedmények, a sokunkat elkápráztató látszatok és részeredmények. Ő már 1946-ban tudja, amivel oly sokan csak évtizedek múltával jövünk tisztába. Igen jól tudja, hogy a Bolyai Egyetem kényszerű engedmény a békekonferencia előtt, s világosan látja, hogy a román politikai és értelmiségi elit (csekély kivételtől eltekintve) 1918 óta sohasem tudott megbarátkozni az önálló kolozsvári magyar egyetem gondolatával. Erről az 1989-es fordulat óta újólag meggyőződhettünk, sőt a tavaly novemberi váltás óta sem hangzott el a háromnegyed százada esedékes igen. És vajon mi tudtunk-e bölcsen és határozottan, szívós következetességgel és keménységgel küzdeni azért, amihez kétségbevonhatatlanul jogunk van?

(Folytatjuk)