Úgy tudta mindig: az ördög lakja azt a házat. A földjük határos, az ekével sokszor ott járt, de beleszántani nem fog.

Amit él, az a biztos, a gonosz bérli a telket, nappal kígyót melenget, estig-vetetlen ágyát felveri lassan a gyom.

(Forog az évszakok rendje, egy gyerek járt közben a kertben. Tátong egy ablak. A szél ki-bejár...)

Sok éve készül már erre — a számára idegen évszak terébe kényszeríti, de csak hogy megismerje.

Ki tudja, meddig tarthat, bal lábbal lép majd, bal kézzel üt, és két pár szemével látni fog.

Megtörtént. Minden reggel a tükörben látja az arcán.

Oda tart, utoljára.

Az ajtókat nyitja rendre.

Tudja, hogy nem talál senkit.

Mélyen lélegzik akkor, hogy magában eltemesse.