Valamely nyelv státusán elsődlegesen annak jogi, adminisztratív státusát értjük, aztán a nyelvhasználat körét és színvonalát, a beszélők számbeli arányát, a nyelv iránt megnyilvánuló, ideologikusan meghatározott vagy előítéletektől táplált attitűdöt, a nyelv „belső”, szimbolikus és érzelmi indítékú megítélését. Ez a sokféle, objektív és szubjektív tényezőkből összeálló „helyzeti érték” oppozícióban áll más nyelvek státusával, megítélésével. Elismerten kiemelt helyzeti és használati értékük van a nagy világnyelveknek, és eleve alárendelt helyzetük van az írásbeliséggel nem rendelkező nyelveknek és azoknak, amelyek beszélő közösségei nem rendelkeznek önálló államisággal.

Mindezek a státusbeli egyenlőtlenségek nem a nyelvek belső értékbeli eltéréseiből fakadnak. A nyelvek mint szemiotikai és kommunikációs rendszerek s mint szellemi értékek virtuálisan egyenlőek. A közép- és kelet-európai nyelvek számbeli arányaikat, közvetítő szerepüket és kulturális hagyományaikat tekintve sem térnek el jelentős mértékben egymástól. Ezért a státusbeli egyenlőtlenséget, fölé- vagy alárendeltséget kizárólag a dominanciát biztosító jogi státus és a manipulált s folyamatosan táplált előítéletek határozzák meg.

Valamely nyelvnek egy intézménybeli státusát illuzórikus és igazságtalan volna önmagában tekinteni, hiszen még egyetemi szinten sincs olyan autonómia, amely független lehetne akár a jogi, törvényes szabályozástól, akár a tudatot és a magatartást állandóan befolyásoló előítéletektől. Az intézménynek is megvan a maga múltja, a maga történelmi öröksége, amely a mának is része, még akkor is, ha fő célja a megújulás, a modernizálás, a világhoz való felzárkózás.

Ha a kolozsvári egyetem megszemélyesítve lehetne a szociolingvisztikai vizsgálat tárgya, történelmének 125 esztendejében végig lehetne követni a többszöri nyelvcserét, többnyelvű korszakaiban a kódválasztás és kódváltás stratégiáját, nyelvek dominanciáját és alárendeltségét. Megalapítása után néhány évvel már olyan nyelvi bravúrokra volt képes, mint a Brassai Sámuel és Meltzl Hugó szerkesztésében kiadott Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapok, amely 1879-től a magyaron kívül még tíz nyelven tüntette föl címét, és tartalmában is poliglott volt. Száz évvel ezelőtt pedig olyan tanárai voltak, mint a japánt és az eszperantót is oktató orientalista Bálint Gábor vagy Herrmann Antal, aki a Kárpát-medencei kulturális és nyelvi sokszínűség első megszállott kutatója volt. Századunk mozgalmas történelmi eseményei 1919-ben aztán elvezettek az eufemisztikusan első nyelvcserének nevezhető traumához, 1940-ben a másodikhoz, 1945-ben két önálló intézményben a párhuzamos kétnyelvűséghez, 1959-ben pedig az egy intézményen belüli fokozódó nyelvi tiltásokhoz és dominanciához.

Az egyetem sorsa azt példázza, hogy a legtöbb intézmény, miként az ember is, ki van szolgáltatva a történelemnek, a politikumnak, az ideológiáknak. Az intézményen belüli nyelvi helyzet nem lehet más, mint az őt körülvevő társadalomban, államban, országban. A nemzetállam-koncepciónak köztudomásúan Romániában is szerves része a jogi státusában kiemelt államnyelv, amely egy sajátosan manipulált értelmezés folytán hivatalos nyelvként nem csupán a hivatal nyelve, hanem minden állami intézmény, sőt minden publikus megnyilatkozás kötelező nyelve. Már a hatalomváltást követő első oktatási rendeletek és Anghelescu oktatási törvényei is azt tekintik axiómának, s azóta is egyetemesen érvényes, hogy „Romániában az oktatás nyelve a román”.

Az 1959-es egyesítést követően a Babeş—Bolyai Tudományegyetemen is ez az elv vált irányadóvá. Az alkotmányos előírás és az egyesítést szentesítő szerződés deklarálta ugyan a nyelvhasználat egyenjogúságát és párhuzamosságát, a nacionalizmussal mindinkább összefonódó pártpolitika azonban egyre szűkebb keretek közé szorította és az idegen nyelvek közé sorolta a magyar nyelvet. A magyar anyanyelvű hallgatók csak azokon a szakokon érvényesültek, ahol az egzakt tudás színvonalát nem lehetett nyelvi alapon kétségbe vonni sem a felvételin, sem a vizsgákon. Így mindvégig megfelelő arányban voltak jelen a matematikán, a fizikán és a kémián. A többi szakon vagy a diszkriminatív felvételi, vagy a szűkre szabott beiskolázási keret nehezítette meg a bejutást.

A magyar oktatói kart teljes leépülésre, elöregedésre kárhoztatták. 1970 és 1990 között gyakorlatilag nem neveztek ki magyar oktatót, és az előléptetés esélyei is minimálisak voltak. Akik pedig az intézményen belül maradtak, minden tekintetben másodrendű szerepre kényszerültek. Fokozatosan elveszítették autoritásukat: ha volt is magyar csoport némelyik szakon, annak pontosan ugyanazt kellett tanulnia, mint a románnak, ugyanolyan tételekből kellett vizsgáznia, átlagban ugyanolyan minősítést érhetett el. Elmarasztalták például azt a közgazdász kollégát, aki a bölcsészkari magyar hallgatóknak nagyobb jegyeket adott, holott mindenki tudta, hogy ezek a hallgatók sokkal szorosabb versenyben kerültek be a kevés számú helyre, tehát az átlagnál jobbak is voltak. A felvételi körüli gyanakvás, a vizsgákon való elfogultság kölcsönös feltételezése, a magyar oktatók alárendelt, már-már tolmácsnak tekinthető szerepe lehetetlenné tette az igazi partneri együttműködést.

A hetvenes-nyolcvanas években a hivatalos protokoll már szinte-szinte tagadta a magyar nyelv és a magyarul beszélők jelenlétét az egyetemen. A tagadás és a tiltás olyan groteszk méreteket öltött, hogy neves magyar professzorok temetésén nem engedték meg a magyar nyelvű búcsúztatást. Jellemző volt az a zavar és kapkodás is, amelyet egy-egy ritka külföldi vendég érkezése okozott. A nyolcvanas évek közepén például finn professzor érkezett, aki a program szerint a Kalevaláról előadást is tartott a Bölcsészkaron. Az akkori protokoll-előírások szerint tilos volt megjelennie a magyar tanszéken, ahol egyébként hivatalosan finn vendégtanár működött. Az előadást megtarthatta egy erre a célra kijelölt teremben. Ó magyar nyelvű előadásra készült, a hallgatósága is magyar volt. Erről viszont szó sem lehetett. Így bevezető szavait németül mondta el, ezt a német tanszék erre kijelölt oktatója tolmácsolta románul a dékánnak és a magyar hallgatóságnak,  magát az előadást pedig a finn nyelvet tanító magyar kolléganőnk fordította finnről románra. A tiltás tökéletes volt és szigorú, a nyelvi labirintus pedig megtévesztőbb nem is lehetett volna.

A magyar nyelv 1990 előtti egyetemi helyzetét jól illusztrálja a következő történet is: 1989 októberében az akkor frissen kinevezett dékán felszólított, szervezzünk valamilyen műsort a magyar szakos hallgatókkal. Kérdésemre, hogy mire gondol, amikor jól tudja, hogy magyar nyelven nem lehet sem verset mondani, sem színdarabot játszani, tilos magyar táncot bemutatni, a válasz gyors volt, és az akkori körülményekhez képest szellemes: a pantomimet ajánlotta, amelynek nagy hagyománya volt a kolozsvári magyar előadóművészek körében. Azóta is úgy érzem, a pantomim valóban minden nyelvi kisebbség preferált műfaja lehetne. Bekötött szájjal, természetesen.

A létszámbeli csökkenést jól mutatja, hogy 1985-től a magyar szakra mindössze nyolc hallgatót vehettünk föl évenként, 1989-ben pedig mindössze 152 magyar hallgató került be az egyetem első évfolyamaira: igaz, az akkori szűk keretek között ez 18,5 százaléka volt az összes elsőéves hallgatóknak.

Ebben a helyzetben élte meg a kolozsvári egyetem az 1989-es változást. Innen indult el önmaga megújításában, elöregedett, leépült, beteg intézményként a lábadozásban, a fiatalításban és megújhodásban, a szellemi és mentalitásbeli átalakulásban. Ebben végig jelen voltak a magyar nyelvű oktatás körüli viták, és ellentmondásos volt a magyar nyelv státusának megítélése. 1996 elejéig magam is tagja voltam az egyetem szenátusának, többnyire azoknak a szűkebb bizottságoknak is, amelyek előbb az egyetem működési szabályzatát dolgozták ki, utóbb pedig a Chartát. Ez része volt az egyetem korszerűsítési folyamatának. A gyanús önigazolás szándéka nélkül állapíthatom meg, hogy ennek az időszaknak a választott magyar tisztségviselői minden alkalmat és lehetőséget felhasználtak mind a magyar nyelvű oktatás kereteinek bővítésére, mind az oktatás és kutatás színvonalának emelésére, a Magyarországhoz és a nagyvilághoz fűződő kapcsolatok kiépítésére. Hosszú leltárt lehetne készíteni arról, ami ezt a töretlen folyamatot igazolja. Most azonban arra az egyetlen kérdésre keressük a választ: változott-e a magyar nyelv és a magyar nyelvű oktatás státusa a kolozsvári egyetemen?

Ehhez mindenképpen utalnunk kell arra az ismert tényre, hogy az ország új alkotmánya megerősítette a nemzetállam státust és a románt mint az ország egyetlen hivatalos nyelvét, mint államnyelvet. Az oktatási törvény is a románt nevezi meg az oktatás nyelveként, és csak az ismert korlátozásokkal és hátrányos megkülönböztetéssel teszi lehetővé az anyanyelven való oktatást és tanulást. Mindez legfeljebb úgy értékelhető, hogy a korábbi, pártutasításos, törvényen kívüli státusból a magyar nyelv a törvényesség sáncain belül került ugyan, de továbbra is alárendelt helyzetben maradt.

Az 1992-es népszámlálás alapján arról is képet alkothatunk, milyen arányú a magyar fiatalok jelenléte a román felsőoktatásban. Ez akkor valamivel 13 ezer alatt volt (5,18%), 3—4 ezerrel kevesebb, mint ahogy az illető korcsoport etnikai aránya alapján elvárható lett volna. Ez a 13 ezres nagyságrend azóta sem változhatott lényegesen, és az sem, hogy a magyar hallgatók 75—77 százaléka román nyelven tanul; hozzávetőleg háromezren tanulnak részben vagy teljesen anyanyelvükön. A kolozsvári egyetemen háromezer magyar hallgató van jelenleg (nem egészen egynegyede az ország összes magyar hallgatóinak és körülbelül 15 százaléka az egyetem összes hallgatóinak), ezernyolcszázan tanulnak részben vagy teljesen anyanyelvükön (az összhallgatók 9—10 százaléka, a magyar hallgatók 60 százaléka). Mindezt úgy lehet értékelni, hogy a magyar hallgatók száma is nőtt, az arányok viszont nem változtak lényegesen sem az egyetemen, sem országosan. Bővült a szakok választéka, részben a szakkombinációk lehetősége is. Nem változott vagy éppen romlott viszont a felvételizők szakmai tájékozódása. A helyzet kényszere és a közoktatás alacsony színvonala miatt a többség a „lágy” társadalomtudományok iránt érdeklődik, a korábbinál jóval kevesebben jelentkeznek matematikára, fizikára, nagyon kevesen jutnak be idegen nyelv főszakokra, a jogi karra pedig szinte senki a magyar felvételizők közül.

Az egyetem első szabályzata már eleve a tanárképző szakokra szűkítette a magyar nyelvű oktatás körét, és ott is csak az „alaptárgyakra” nézve tette kötelezővé a tanszékek számára. Az „alaptárgy” kategóriájának meghatározatlan volta miatt a matematikán csak I. és II. éven biztosították az anyanyelvű oktatást. Az informatikán azt vitatták, hogy tanárképző szak-e vagy sem, kell-e ott magyarul oktatni vagy sem. Szinte egyetlen szakon sem lehetett biztosítani a fakultatív és a speciális kollégiumok magyar nyelvű előadását. Vitát váltott ki, és a korábbi gyanakvást élesztette föl a szakdolgozatok magyar nyelvűsége, a vizsgabizottságok tagjainak többsége ugyanis nem tud magyarul. Ezekben a vitatott helyzetekben az egyetem vezetése támogatta a magyar nyelvű oktatás kiterjesztését, bizalommal volt a magyar oktatók iránt. Tudomásul vette azt az igényt, hogy az újonnan indított újságíró szakon vagy a művészettörténet szakon is legyen létszámkeretben elkülönített magyar nyelvű képzés. Az elfogulatlanság szellemében befogadta a protestáns és a római katolikus hitoktató szakokat, amelyek önálló karokként kezdték meg működésüket. A magyar nyelv státusát jelentős mértékben megerősítette az oktatási keretek, a magyar nyelvű oktatás létszámkeretének elkülönítése.

A Charta az oktatási törvényhez igazodva szintén a tanárképző és a művészképző szakokon teszi lehetővé az anyanyelvi képzést. Az alapképzésen belüli szakosodást és a posztgraduális (magiszteri és doktori) képzést a tanszékeken meglévő helyi feltételektől teszi függővé. A hungarológiai szakterületek kivételével csak kivételesen van lehetőség anyanyelvű posztgraduális képzésre. A doktori programok is román nyelvűek, és csak a Bölcsészkaron van lehetőség magyar nyelvű doktori dolgozatok megvédésére. Az oktatási törvényből eredő korlátozás lehetetlenné teszi a magyar nyelvű képzés kiterjesztését olyan létfontosságú szakokra, mint a közgazdaság és a jog. Közvetett diszkriminációhoz vezet az is, hogy a jogon és néhány más, nem nyelvi szakon felvételi tárgy a román nyelv, és ez jelentős mértékben csökkenti a magyar anyanyelvűek esélyeit.

Az egyetem szabályzata azt is előírja, hogy a különböző egyetemi testületekben, vezető tisztségekben a magyar oktatóknak és hallgatóknak is meg kell legyen a képviseletük. A jelöltállítás és a választás nem az illető magyar oktatói vagy hallgatói csoport joga, hanem az egész tanszéké, évfolyamé stb. Az egész mechanizmus a demokrácia hiányára vall, továbbra sem érvényesül elfogulatlanul a teljes szellemi, kollegiális partneri viszony, a kölcsönös bizalom. Vannak kijelölt tisztségek, vannak kijelölt személyek, amelyeket és akiket a többség is tudomásul vesz, de ez szinte minden esetben valamely „helyettes” tisztség, így mindig fennáll a veszélye annak, hogy még akadémiai intézményben is „szolgálatos” románok vagy „szolgálatos” magyarok intézik az ügyeket.

A magyar nyelv felemás státusa alapján úgy ítélhető meg, hogy az egyetem hovatovább többnyelvű lesz, de jóval nehezebbén válik kétnyelvűvé. Ezt a nem tanárképző szakokon az oktatási törvény is lehetetlenné teszi. Akadálya ennek a magyar oktatói kar hiánya, a kényszerű generációs váltás, a tudományos minősítés megszerzésének hosszú folyamata (mindez az elmúlt harminc év öröksége). A román kollégák körében egyre kevesebben vannak olyanok, akik tudnak magyarul (az oktatással járó feladatokat ők sem vállalják). Jelen van viszont továbbra is a hungarofóbia a nyilvános gesztusokban, elutasításokban éppúgy, mint a mentalitásban, a tudat álcázott, mélyebb rétegeiben. Az oktatói testület jelentős része el sem tudná képzelni az igazi kétnyelvűséget, és ezt az oktatási törvényre épülő szabályozás sem teszi lehetővé.

Mivel az oktatás a nyelv kognitív funkciójára épülő intézményesített kommunikáció, a nyelv kérdése megkerülhetetlen a képzési folyamatban. Arra is kellő bizonyíték van, hogy ennek az anyanyelv a leghatékonyabb eszköze, néhány évszázada pedig azt is tudjuk, hogy a magyar nyelv erre teljes mértékben alkalmas. Több világhírű természettudós vallomása szerint a maga érzékletes képeivel, árnyalt kifejezési lehetőségeivel az alkotó gondolkodást is serkenti. A kolozsvári egyetemen ennek megfelelő státusba kell kerülnie a magyar nyelvnek, vagy önálló intézménnyel kell megvalósítani a státusbeli egyenlőséget. Nem megnyugtató annak hangsúlyozása, hogy a magyar egyike a sok idegen nyelvnek, mert ebben a régióban egy jelentős nemzeti közösség anyanyelveként funkcionál. A német analógiája sem megfelelő, mert az világnyelvként preferált, német anyanyelvű oktatója és hallgatója alig van már a kolozsvári egyetemnek. Számbeli arányai és oktatási-művelődési hagyományai miatt a többi romániai etnikum nyelvével sem helyezhető egy sorba. Attól egyébként is óvakodni kell, hogy a tisztán etnikai kritérium szerepet kapjon az egyetem életében, hiszen az oktatási folyamatban csakis a nyelv és nem az etnicitás lehet releváns. Emiatt rossz ötletnek vagy akár manipulációnak tekinthető a roma etnikumúaknak felajánlott felvételi keret az egyetem szociális gondozó szakán. Az is zavart okozna, és az ügyet kompromittálná, ha etnikailag „magyar” csoportokat hoznának létre olyan szakokon, ahol nincs magyar nyelvű képzés. A megfelelő státus nem lehet más, mint a magyar nyelv anyanyelvi státusa, amely oktatási nyelvként minden etnikum számára nyitott. A románnal párhuzamos, szimmetrikus státusa biztosíthatná csak a magyar oktatók teljes autoritását, igazi szellemi partnerségét az intézményen belül. Ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne idegen nyelvként és kultúraként is oktatni, az előbbitől határozottan elkülönülő képzési programmal és erre felkészült oktatókkal.

A státus, a presztízs, a kommunikációs hatékonyság, a mintaszerű nyelvhasználat szempontjai nemcsak a nyelvek közötti viszonylatban értelmezhetők, hanem a nyelven belül is. Milyen vajon az a magyar nyelvi változat, amely az egyetemen oktatási nyelvként használatos? Megfelel-e a standardizáltság és a kodifikáció követelményeinek? Köznapibb kifejezésekkel: szakszerű-e az egyetemes magyar szaknyelvek követelményei szerint? Szabatos-e? Helyes-e írásban és élőnyelvi használatban? Erre vonatkozó vizsgálataink sajnos nincsenek, csak benyomásaink, empirikus tapasztalataink vannak. És ezek nem megnyugtatóak, nem kedvezőek. Gyakran az egyes oktatók kétnyelvűsége is inkább román nyelvi dominanciájú, szaknyelvüket jobban ismerik románul, mint magyarul, a magyar köznyelvet is gyakran szubstandard szinten beszélik, amelyben egyaránt jelen van az erős román nyelvi hatás és a fokozott regionalitás. Ezen a státuson is változtatni, javítani kellene, de ennek igényét és lehetőségét elsősorban az intenzív gyakorlás, intenzív nyelvhasználat teremtené meg. Valamint a folyamatos szaknyelvi képzés és önképzés.

Ui.: A dolgozat elemzései kizárólag arra irányultak, milyen a magyar nyelv helyzete jelenleg a kolozsvári egyetemen. Ha a helyzet minden tekintetben kifogástalan volna, ez akkor sem tenné kétségessé, hogy szükség van önálló állami magyar egyetem(ek)re, hiszen a középiskolai oktatás arányai alapján túl kevés magyar fiatal jut be az egyetemekre, a bejutottaknak pedig csak mintegy egynegyede tanulhat anyanyelvén. Miközben a magyar népesség iskolázottsági szintje és ezzel összefüggő társadalmi pozíciója romlik: az 1992-es népszámlálás szerint középiskolai végzettség tekintetében a magyarok az első helyen álltak a romániai nemzetiségek sorában, egyetemi végzettség tekintetében pedig a kilencediken!