Korunk - 1997. április

A „létező szocializmusból” a demokráciába való, 1989 utáni keleti átmenet vizsgálata a gazdasági etatizmusból a piacgazdaságra való áttérésre, a diktatúra felszámolására és a politikai pluralizmus megjelenésére, a civil társadalom kialakulásával egyidejűleg az állami ellenőrzés lebontására, az elosztó állam által gyakorolt felvigyázással szemben a versenyszellem kiterjesztésére összpontosít.¹ A modernizálás elméletébe² gyökerező megközelítések lehetővé tették a társadalmi viszonyok pontosabb elemzését, ám a hangsúly a kutatás során továbbra is az átmeneti időszak gazdaságára, politikájára és művelődésére esett. Az intézmények közül leginkább az állam, az egyház, a család és a bankok kerültek az érdeklődés középpontjába. Hasonlóképpen magukra vonták a figyelmet a tulajdonformák, a kereskedelmi szabályozások, a gazdasági és politikai liberalizálódás. Nagyon kevesen mutattak azonban különösebb érdeklődést az egyetemek és az oktatásügyi törvénykezés iránt, noha ezek — főként strukturális változások idején—kiemelkedő fontosságúak. Annál is inkább, mivel az egyetemek mindig is toborzóhelyet jelentettek a közigazgatás számára, olyan keretet, amelyben a jövő elitjének a kiképzése folyt, s amelyben ügyigazgatási stratégiák fogantak, az új nemzedék mentalitását és viselkedését befolyásoló tényezőt. Ennélfogva cikkemben az egyetemi reformot vizsgálom mint a keleti átmenet szerves részét.

A vizsgálat egyik vagy másik ország- vagy régióbeli egyetem dinamikájának szem előtt tartásával folytatható le, olyan mértékben, ahogyan az általános ismérveket azonosítani lehet. Az akadémiai élet bizonyos vonatkozásait illetően, mint a társadalomtudományok rekonstrukciója, a tudományos kutatás újjászervezése, az egyetemi menedzsment modernizálása stb., a vizsgálat már el is készült.³ Én itt az egyetemi reformot egyetlen egyetem viszonylatában veszem bonckés alá, egy bizonyos eset bemutatásával, amelyben a szerző személy szerint is érdekelt. Egyetlen eset elemzésének megvan az az előnye, hogy lehetővé teszi azoknak a konkrét problémáknak a megértését, amelyekkel a keleti átmenet szembesül egy adott egyetem esetében, és azon problémákét, amelyekkel a keleti egyetemi reformban érdekelt személyek találják szemközt magukat.

A Babeş—Bolyai Tudományegyetem, amelyet vizsgálatom tárgyává választottam, jellemző eset, hiszen klasszikus egyetem Közép- és Kelet-Európa egyetemei között, még a kommunizmus bevezetése előtt hozták létre és szakosították, a világháború utáni időszak egyik fontos egyeteme volt, 1989 után pedig a térség egyik legdinamikusabban fejlődő egyeteme lett. Ezenfelül a kolozsvári egyetem Románia egy olyan részén működik, amelyet e régió multinacionális és multikonfesszionális jellegéből adódó bonyolult történelmi múlt tesz különlegessé, szervezetébe pedig beépítette a multikulturalitást.

A Babeş—Bolyai Tudományegyetemen 1989 óta kibontakozó reform újfent a vita előterébe állította a kolozsvári egyetem történetét, amely mindig része volt románok és romániai magyarok, a két állam, Románia és Magyarország közötti kapcsolatok, Közép- és Kelet-Európa történetének. Ezt a történetet mindegyik etnikai és vallási közösségnek az a törekvése jellemezte, hogy egyetemük legyen Erdély kulturális fővárosában .⁴ Vessünk tehát rövid pillantást erre a történelemre.

A kolozsvári egyetem története a katolikusok és reformátusok közötti összecsapások korára vezethető vissza. A pozsonyi, budai és nagyszombati egyetem létrehozásának folyományaként a katolikus Báthory István fejedelem 1581-ben egyetemet alapít Kolozsváron, amelyet a jezsuiták kezére bíz. A reformátusok 1603-ban elűzik a jezsuitákat, és feloszlatják egyetemüket, ám 1659-ben a jezsuiták új egyetemet hoznak létre, az Academia Claudiopolitanát, amelyet aztán később ismét megszüntetnek. Időközben a reformátusok és az unitáriusok kollégiumokat alapítanak. 1776-ban Mária Terézia császárnő német nyelvű Universitätet alapít, amelyet II. József Lyceummá alakít át, ahol a latin a tanítási nyelv. Az 1848-as forradalom azonban fölvetette a nemzeti egyetemek létesítésének kérdését. A románok, Erdély többségi lakossága, saját nyelvű egyetem létrehozását követelték. Magyar részről Eötvös József közoktatásügyi miniszter 1868-ban magyar, román és német nyelvű erdélyi egyetemet javasolt, és ezt a gondolatot a román elit is felkarolta. Kiállása ellenére az l872-ben megszületett Kolozsvári Egyetem tanítási nyelve kizárólag a magyar volt. Az első világháború után, Erdélynek Romániával való egyesülését követően, 1918-ban, a strasbourgi és a pozsonyi egyetem példájára, az egyetemet államosították, és létrehozták a kolozsvári román egyetemet. 1940-ben, a Németország és Olaszország által diktált területi revízió nyomán a román egyetem átköltözött Nagyszebenbe és Temesvárra, a magyar egyetem pedig Szegedről visszatért Kolozsvárra. A második világháború befejeztével, a Bécsi Döntés semmissé nyilvánítása folytán a román egyetem is visszajött, később pedig fölvette a „Victor Babeş” nevet. 1945-ben megalakult a Bolyai János Tudományegyetem. 1959-ben a két egyetemet Babeş—Bolyai névvel egyesítették, az új egyetemen pedig románul és magyarul folyt a tanítás. A Ceauşescu-rendszer nacionalista politikája fokozatosan elsorvasztotta a magyar nyelvű oktatást. Nyomban 1989, a rendszer bukása után az egyetemen hozzáláttak a magyar nyelvű oktatás visszaállításához, 1994-ben pedig megkezdődött a német nyelvű oktatás szervezése is. A Babeş—Bolyai Tudományegyetem Chartája (1959), a Tanügyi törvénynek (1995) megfelelően, a román mellett előírja a magyar és a német nyelven folyó oktatást is mindazokon a karokon, amelyeken tanárokat, művészeket, újságírókat, lelkészeket, társadalmi gondozókat képeznek.

A kolozsvári egyetem története nyilván összefonódik az erdélyi román—magyar kapcsolatok történetével. Az egyetemi döntések meghozatalára gyakorlatilag egyfolytában ránehezedik a múlt, noha román és magyar értelmiségiek jelentős része számára világos, hogy a múlt nem mindig a legjobb tanácsadó, s hogy kizárólag a történelemre támaszkodó megoldások gyakorta bizonyulnak terméketleneknek. Mindenesetre 1989 után a kolozsvári egyetem történetének három mozzanata aktívan hat a román és a magyar közösség emlékezetében, s adott pillanatokban gyanakvást és fenntartásokat gerjeszt az egyetemi oktatók körében: az, hogy főleg 1867, az osztrák—magyar dualizmus megteremtése után a magyar hatóságok visszautasították Erdélyben egy román tannyelvű egyetem létrehozását; az, hogy 1918-ban a magyar tanári kar megtagadta a román állam iránti hűségeskü letételét, ami a Szegedre való visszavonulással társult; és az, hogy a Ceauşescu-rendszer „az egységes dolgozó nép” totalitárius jelszavával felszámolta a magyar nyelvű oktatást.

Az 1989 utáni reformnak komoly tehertétele volt a kommunista rendszer egyetempolitikája. Ez tulajdonképpen az egyetemi szabadság alárendelését jelentette a politikai hatalomnak, továbbá a tevékenységek ideológia-szempontú megszervezését. 1964-ig az egységesítő ideológia a Moszkva által kanonizált marxizmus—leninizmus volt. Később, egy rövid, ideológiai tekintetben viszonylag szabadabb időszakot (1965—1971) követően, ezt fölcserélték a marxizmus—leninizmus és a balkáni nacionalizmus egyfajta keverékével, amely ideológiai alapot nyújtott az elkövetkező diktatúra számára. Az egyetemi kérdésekkel (tanrend, planning, didaktikai pozíciók stb.) kapcsolatos döntéseket teljes mértékben centralizálták. A marxizmus—leninizmus tárgyai közé (dialektikus és történelemi materializmus, politikai gazdaságtan, tudományos szocializmus) a tanrendbe kötelező tantárgyként besorolták a rendszer vezetői által értelmezett nemzeti történelmet. Az. egyetemek minden szintű (tanszéki, kari, egyetemi) vezetői közé csak azok kerültek, akik pártfunkciókat töltöttek be. A választható tantárgyak eltűntek. Az oktatást és a kutatást szétválasztották, és különálló intézetekhez osztották be: az egyetemekhez, illetve az Akadémia hálózatához. A tárgyi társadalmi kutatások számát csökkentették, az empirikus adatokat pedig kényszerű ideológiai megfontolások szerint meghamisították. A történelem a legfőbb ideológiai tantárgy lett, azzal a céllal, hogy bizonyítsa a kommunista párt és vezetőinek történelmi „küldetését”, továbbá hogy „védelmezze és kinyilvánítsa a nemzetet”. Attól a pillanattól kezdve — vagyis Csehszlovákia lerohanását (1968) követően —, hogy a rendszer kinyilatkoztatta, a nemzeti állam létét veszély fenyegeti, megkezdődött Románia elszigetelődése, és ennek keretében fokozatosan fölszámolták az egyetemeknek a nyugati országokkal még meglévő kapcsolatait.

A kommunista párt által gyakorolt ellenőrzés ellenére a Babeş—Bolyai Egyetemen továbbra is aktív maradt az alternatív gondolkodás néhány viszonylag szabad szigete, amelyek jelenléte 1989 után igazolódott. Ezeket olyan tanárok képviselték, akik a két világháború közötti nyugati egyetemeken szereztek képesítést, s akik közül néhányan, 1964 után, amikor kiszabadultak a börtönből, visszakerültek a katedrákra. Ezenfelül az 1965—71 közötti ideológiai enyhülés sem merült feledésbe, az ebben az időszakban kialakult diáknemzedék pedig hűen megőrizte a nyugati eszmei áramlatokhoz fűződő kötődését. Abbeli igyekezetében, hogy a Nyugat előtt bizonyítsa szavahihetőségét, a rendszer lehetővé tette néhány diák számára, hogy külföldön tanulhasson, ezek hazatértük után másként közelítették meg a problémákat. A nemzeti kisebbségekhez tartozó értelmiségiek a rendszer visszaéléseit jelezték, táplálván az alternatív gondolkodást. Amilyen mértékben e tényezők, együtt vagy külön-külön, jelen voltak a tanszékeken és a karokon, az ideológiai kritériumokat hallgatólagosan mellőzték, a Nyugattal való kapcsolat élő maradt, a professzionalizmust tiszteletben tartották, az egyetemi struktúrák, végső soron az egész politikai rendszer megváltoztatására irányuló törekvések felerősödtek.

1989 után az egyetemi reform az akadémiai igazgatás megváltoztatásával kezdődött. A Ceauşescu-rendszer állandóan azzal gyanúsította Kolozsvárt, különösképpen pedig az egyetem körül szerveződő művelődési életet, hogy a lázadás fészkévé válhat, ezért az egyetemen gyakorlatilag minden vezetői pozícióba pártaktivistákat ültetett, akiknek egy részét közvetlenül a professzorok közül toborozta. Így történhetett meg, hogy 1989 decemberében, amikor Temesvár polgárai a diktatúra és a kommunizmus fölszámolását követelték, az egyetem buzgó vezetői a felkelést elítélő gyűléseket szerveztek. Mivel visszavonhatatlanul elkötelezték magukat a diktatúrának, minden hitelüket elveszítették, s a Ceauşescu-rezsim összeomlásakor, 1989. december 22-én azonnal sor került leváltásukra. Az ideiglenes kormány már 1990 januárjában elrendelte titkos szavazás útján megválasztott új vezetők kinevezését. Az egyetemi vezetőség megválasztásának ezt a mechanizmusát minden későbbi szabályozás megerősítette, beleértve a Tanügyi törvényi (1995) is, amely ezt egyenesen az egyetemi autonómia részeként fogja fel. A Babeş—Bolyai Tudományegyetem Chartája (1995) továbbfejlesztette ezt a módozatot, és előírja, hogy az egyetemi vezetők titkos szavazáson alapuló választását meg kell előznie a jelölések nyilvános meghirdetésének és az igazgatási programok közzétételének.

Egy olyan kelet-európai országban, ahol a helyi közigazgatási autonómia még törékeny, az állami egyetemek megszervezése és működése alapvető módon függvénye marad a kormánypolitikának. Mivel az egyetemi diákság az ország nagyvárosaiban (Bukarestben, Temesváron, Kolozsváron stb.) az élen küzdött a Ceauşescu-rendszert megdöntő felkelésben, a posztdecembrista rezsim első hónapjaiban nagyobb figyelmet szenteltek az egyetemeknek. Később az egyetemek már csak annyira számíthattak az érdeklődésre, amilyen mértékben a kormányoknak szükségük volt az egyetemi értelmiség vagy a diákság támogatására, vagy ahogyan igyekeztek féken tartani lázongásukat. Az egyetemi autonómiát szentesíti Románia Alkotmánya (1992), belefoglalták a Tanügyi törvénybe (1995), de mibenlétét gyakorlati szempontból nem tudták oly módon tisztázni, hogy a centralizmust is, a populizmust is el lehessen kerülni. A tisztázást nem csupán a politikai opciók akadályozták, hanem a tanügyminiszterek felületes minősítései is, akik nyilván anélkül követték egymást, hogy ismerték volna a reform tapasztalatait. Az 1990-es indulás kivételével a kormányok egyetlen későbbi pillanatban sem folytattak következetes egyetemi politikát, sokkal inkább a kockázatok elkerülésére irányuló negatív politika dominált. Ezt bizonyítja a Tanügyi törvény is, amely hallgatólagosan magáévá tette az egyetemekre vonatkozó korábbi felfogást (ez az oktatás és kutatás, az egyetem és közvetlen környezetének elkülönítésén, az egyes szakok között mereven megvont határvonalak respektálásán, a döntéshozatali centralizmuson, valamint a költségvetési előirányzatok egyenlő elosztásán alapult), de a nemrégiben jóváhagyott Tantestületi statútum (1996) is. Ebben a kontextusban az egyetemi reform inkább tekinthető az egyes egyetemek művének, semmint törvényhozási aktusnak. Következésképpen — amint ezt európai intézmények által végzett felmérések is bizonyítják⁵ — erős egyetemeink (a Temesvári Műegyetem, a Kolozsvári Babeş—Bolyai Tudományegyetem, a Bukaresti Politechnikum) a fő mutatók tekintetében elérték az európai egyetemek színvonalát, további reformerőfeszítéseiket viszont gúzsba kötik a gazdasági reform és az oktatási törvényhozás fogyatékosságai.

Ámde milyen is az egyetemi autonómia helyzete Romániában? Tudvalevő, hogy az európai hagyományban az egyetemi autonómia az egyetemek önálló jogát és illetékességét jelenti a belső menedzsmentet, az oktatás, a kutatás, valamint a kapcsolt tevékenységek megszervezését és fejlesztését illető döntések meghozatalában és foganatosításában, az államhoz, a társadalom politikai és gazdasági erőihez fűződő szabad kapcsolatok jegyében. Akárcsak a többi Közép- és Kelet-Európai államban, az egyetemi autonómiát Romániában is az Alkotmány (1992) és a Tanügyi törvény (1995) biztosítja. Ennek az autonómiának az alapján, 1990-től kezdve az egyetemek szabadon választhatják vezetőiket, köztük a rektorokat, azok mértékadó programjaiból kiindulva. Az állam és a pártok többé nem kényszeríthetik az egyetemekre politikai céljaikat, az egyetemek igazgatása a tantestület kezében van. Csakhogy az autonómiát konkrétizáló szabályozások nem lépték túl az általános kereteket, s ez hallgatólagosan továbbra is lehetővé tette a kormány számára, hogy néha akár jelentéktelen részletek felől is dönthessen (pl. az egyes karokra felvehető hallgatók számáról), vagy pedig zavaros módon a szakminisztériumi főosztályokat ruházta fel a döntési joggal (pl. a tantestületi tagok számát illetően), ami nyilván populizmust gerjesztett. A friss romániai tapasztalat tisztán megmutatja, hogy az olyan egyetemi autonómia, amelyet bölcs szabályok nem konkretizálnak, nem kerülheti el egyfelől a központosítást, másfelől a populizmust.

Két megjegyzés azonnal idekívánkozik. Az első az, hogy az egyetemi autonómia nem működhetik pénzügyi autonómia nélkül. Ez azonban meglehetősen szűkre szabott, egyfelől a még érvényes centralista szabályozások, másfelől a román piacgazdaság fogyatékosságai miatt. Napnál világosabb, hogy a gazdaság marketizálása feltételekhez köti az egyetemek számára a dologi összetevők piaci beszerzését, ezáltal pénzügyi önállóságukat, következésképpen autonómiájukat is a menedzsment, az oktatás és a kutatás terén. A második megjegyzés az egyetemi autonómia koncepciójára vonatkozik. Romániában — általánosságban szólva — az egyetemi autonómia hagyománya jelentős mértékben a napóleoni modellből merít, és csak kisebb mértékben a humboldti modellből. A törvényalkotás forrása az első modell volt. Viszont egy hagyományos egyetem, amilyen a Babeş—Bolyai, objektíve inkább abban érdekelt, hogy a második modellt alkalmazza. A gyakorlatban viszont — a szóban forgó törvények hiányosságai és az inkompetens kormányzati megoldások folytán — az egyetemek saját autonómia-felfogása főként a centralizáció negatív tapasztalatából nyert ösztönzést, és tulajdonképpen ennek a reakciója volt. Mint hatás, az autonómia elszakadt a teljesítményorientált intézményi felelősségvállalástól, az akadémiai önértékelés pedig elkülönült az egyetemen kívüli értékeléstől. Ilyen körülmények között a Babeş—Bolyai Egyetemen az utóbbi időben módszeresen figyelemmel kísért teljesítményorientált felelősségvállalás autonómiájának a visszaszerzése, a fogyatékos törvényekkel és a kormányzati konfúziókkal a háttérben, csak nehezen lép előre.

Az erdélyi nemzeti közösségek — a román, a magyar és a német — több mint másfél évszázada kinyilvánították azt az óhajukat, hogy saját egyetemük legyen. A románok és a magyarok egyetemük székhelyéül Erdély kulturális fővárosát, Kolozsvárt részesítették előnyben. A német közösség — Németország második világháborús veresége nyomán, a németeknek a Szovjetunióba való deportálása, a szász tulajdonok kisajátítása és a Ceauşescu-diktatúra által kiváltott masszív kivándorlás miatt — drámaian megcsappant. Közvetlenül 1989 után a kolozsvári egyetem oktatási nyelvével kapcsolatos viták ismét kirobbantak. Az Iliescu-rezsim szocialista-nacionalista többsége által megszavazott Tanügyi törvény (1995) nem tett pontot a viták végére. Ellenkezőleg, a kérdés még inkább kiéleződött: a román közösségben, a nacionalista irányulás hangsúlyosabbá válása nyomán, a Babeş—Bolyai Egyetem román jellegének a megerősítését követelték, sőt még nevének megváltoztatását is „Felső-Dacia Egyeteme” névre, a magyar közösségben pedig, az elkülönülési folyamat megerősödésével, a magyar Bolyai Tudományegyetem visszaállítását. A román közösség képviselői általában a nemzetállam tézisével érvelnek, az állam nyelvén jól kommunikáló, kompetens szakemberek nevelésének szükségéből indulva ki. A magyar közösség képviselőinek érvelése általában a román társadalom multikulturalizmusának tételére hagyatkozik, nem kevésbé a nemzetiségi kultúra megőrzésének a szükségességére. Akkor hát milyen legyen a Babeş—Bolyai Tudományegyetem nyelvi struktúrája?

A szélsőséges nacionalizmus diverzióitól különösen az 1996. novemberi választásokig — amikor a demokratikus ellenzék átvette a hatalmat Romániában — jelentősen befolyásolt kolozsvári környezet nyomása, nem kevésbé az egyetemi törvények fogyatékosságai megnehezítették a minden részről kielégítőnek tartott megoldások alkalmazását. 1993-tól kezdve a Babeş—Bolyai Tudományegyetem rektorátusa egy olyan kézenfekvő megoldást vezetett be, amely a következő alapelveken nyugszik: a) az egyetem folytonos fejlesztése a régió és az egész román társadalom szükségleteinek megfelelő tanszékcsoportok és intézetek létrehozásával, az európai egyetemek teljesítmény-színvonalán; b) minél több kurzus és szeminárium megszervezése világnyelveken (angol, francia, német); c) a magyar és a német nyelvű oktatás kiterjesztése a törvény által engedélyezett határokig; d) a magyar és a német értelmiségiek és diákok képviseletének biztosítása az egyetem minden szintű akadémiai és adminisztratív szerveiben; e) a tanszékcsoportok (departament) önrendelkezésének kialakítása; f) az egyetem önszerveződésére vonatkozó döntések támogatása az adminisztratív jellegű korlátozások maximális elkerülésének szabálya szerint; g) a Babeş—Bolyai Tudományegyetem bekapcsolódása minél több együttműködési hálózatba, minél több euroamerikai együttműködési láncba. Ezeket az alapelveket a román és magyar oktatók és hallgatók döntő többsége támogatja. Ez pedig lehetővé tette, hogy egy olyan városban, amely a Városháza szélsőséges nacionalista politikája miatt szerzett magának negatív hírnevet, a Babeş—Bolyai Egyetem a józan gondolkodás és a felvilágosultságtól ihletett megfontoltság szigete lehessen. Erdély fő egyetemén sohasem tanult még több román. Sohasem tanult még több magyar. Sohasem soroltak még ebbe az egyetemi keretbe, mint ma, Erdély számos felekezetét képviselő teológiai fakultásokat. Sohasem létezett ennyire kiterjedt kapcsolatrendszer az európai és amerikai programokkal.

Az egyetemi reform Romániában is a politikai hatalom proklamált célkitűzései között szerepelt már közvetlenül 1989 után. A nemzetközi pénzügyi intézmények, az Európai Unió segítségével speciális felméréseket végeztek a reform fogalmának tisztázása és végrehajtása érdekében. Nyilvánvaló volt és maradt, hogy mélyreható szerkezeti reformot nem lehet véghezvinni az egyetemi szakemberek által végzett alapos vizsgálatok és felmérések nélkül, és az egyetemek nem válhatnak az általános szerkezeti reformok tartóoszlopaivá, csak ha maguk is a reform útjára lépnek. Ám néhány általános jellegű támponton túl sem a törvényhozás, sem a kormányzati intézkedések nem tételezték a koherens és következetesen végigvitt egyetemi reformot.⁶ 1992—1996 között, az Iliescu-rezsim kormányzási idején, a reform lelassult, amihez a kilencedik évtizedbeli stagnálás nosztalgiái is társultak. Ami a reformból mégis megvalósult, az a nyugati egyetemeken végzett tanerők kezdeményezésének, egyes tanár- és diákcsoportok nyomásának tulajdonítható, bizonyos cégek és részvény- társaságok serkentésének az eredménye volt. A nyugati egyetemekkel való kapcsolatteremtés során szerzett tapasztalatok kitapintható és mélyreható mentalitásbeli változásokat eredményeztek, egyáltalán megteremtették a reformra való készséget. Különösen a Bonnban megtartott Európai Rektorok Konferenciája (1992) után kristályosodott ki egyértelműen az egyetemi reform fogalma

E koncepció szerint az egyetemi reformnak hat összetevője van: a tanrend európai kompatibilitása; a tudományos kutatás rehabilitálása, új kapcsolatok kialakítása az egyetem és gazdasági, társadalmi és kulturális környezete között; az infrastruktúra javítása és informatizálása; teljesítményorientált akadémiai menedzsment; az európai és amerikai együttműködési hálózatokba való integrálódás. Az 1993—94-es tanévtől a Babeş—Bolyai Tudományegyetemen szisztematikusan alkalmazzák ezt a reformkoncepciót, az adott kormány- rendeletek és törvények szabta feltételek között.

Romániában is érvényesül az a törekvés, amely a Nyugat felé irányuló nagyobb mozgásszabadságra, a számítógépes felszereltségre és a döntéshozatali centralizáció lebontására korlátozza az egyetemi reformot. Bármennyire fontos is külön-külön mindegyik, hangsúlyozni kellett, hogy az egyetemi reform mindenekelőtt a tan- rend reformját jelenti. Csakhogy a múltbeli statikus egyetem eszményének hódoló professzorok konzervativizmusa vagy némely értelmiségiek önteltsége miatt, akik saját kiválóságuktól eltelve inkább hisznek önítéletüknek, mint mások értékelésének, ez a nézet nem túlságosan népszerű. Pedig a tanrendet nem. pusztán az ideológiai tantárgyak jelenléte miatt kellett megreformálni, hanem anakronizmusa miatt is. Egyszerűen szólva: a tanrend több világos finalitást nélkülöző tantárgyat tartalmazott, túl sok kötelező és túl kevés választható tantárgyat, az applikatív tantárgyak rovására túl sok retorikus tantárgyat, a minősítési szintek (licenciátus, magiszter, doktor) differenciáltsága pedig elégtelen volt. Röviden: a tanrend a reproduktív oktatást képviselte, amely abból a téves szabályból indult ki, miszerint a „minél több tantárgy és a kötelező óralátogatás a hallgató alaposabb felkészültségét eredményezi”, továbbá az általános ismeretek megszerzésére irányuló oktatást, az applikatív oktatás rovására. Az egyetemi igazgatás ezt a tanrendet gyökeresen átalakította. A változtatás leginkább az új tanszékcsoportokban (departement) sikerült, amelyekben sok nyugati egyetemeken képzett szakember tevékenykedik, és a jó tudományos szintet képviselő tanszékcsoportokban. Ugyanakkor a TEMPUS és az ERASMUS elnevezésű európai programokra alapozva fontos lépéseket lehetett tenni afelé, hogy a tanrend' kompatibilis legyen az európai referencia-egyetemekéivel.

A kommunista rendszerek az egyetemeket oktatási intézeteknek tekintették, az oktatást pedig alárendelték a diákság ideológiai nevelésének. Ennek egyik súlyos következménye a kutatás elhanyagolása, gyakorlatilag szétzilálása volt. A nemzeti akadémiák átvették a tudományos kutatás feladatát, de — legalábbis Romániában — szerény eredményeket értek el.

Az értelmiségi elit számára mindig nyilvánvaló volt, hogy az egyetem mint intézmény eleve tételezi a tudományos kutatómunkát, és hogy a diktatúrától oly mélyen sújtott országnak sürgős reformokra van szüksége, amelyek a maguk rendjén az egyetemi tanerők hozzájárulását igénylik. Az értelmiségi elit a Babeş—Bolyai Egyetemen is magáévá tette a tudományos tevékenység értékelésének nemzetközi kritériumait, több kutatóintézetet hozott létre, a tantestületi tagok alkalmazását szakmai teljesítményüktől tette függővé, ugyanakkor elkötelezte magát a nemzetközi kooperáció előmozdítására. 1994-ben a tudományos kutatási programok (grant) finanszírozása tekintetében a kormány áttért a versenypályázatok rendszerére. E kezdeményezések eredményeképpen a tudományos kutatás felélénkült, eredményei gyarapodóban vannak. Ugyanakkor újra megmutatkoztak azok a korlátok, amelyekbe a tudományos kutatómunka még nagy teljesítményű egyetemek esetében is ütközik: egyes, a múltban képzett tanároknak a kutatómunkára való elégtelen felkészültségébe, a román egyetemeken még ma is uralkodó nézetbe, miszerint a tantestületi tagok csupán előadások tartására kvalifikált személyek, a tudományos kutatásra vonatkozó törvénykezésbe, amely nem az egyetemeken, hanem az egyetemeken kívül folytatott kutatásra helyezi a hangsúlyt.

Új kapcsolatrendszert kiépíteni egyfelől az egyes egyetemek között, másfelől a gazdasággal és a közigazgatással — ez a keleti egyetemi reform egyik fontos komponense, amit az egyetemek költségvetésen kívüli finanszírozási szükségletei igazolnak, továbbá a gazdaság és a közigazgatás azon szükségletei, hogy szaktanácsadáshoz jussanak és vizsgálatokat végeztessenek. Az olyan egyetemek, ahol a kutatásnak erősebb hagyományai voltak, tehettek valamit ebben az irányban. A Babeş—Bolyai Egyetem együttműködési hálózatot dolgozott ki Romániában és külföldön, bankok, állami és magánvállalatok képviselőit integrálta a stratégiai irányulásról döntő struktúráiba, ösztönözte a folyamatos képzést és a távoktatást, széles körben használta fel tevékenységeihez szponzorok támogatását. Csakhogy a törvénykezés korlátai és a keleti szocializmus elosztó állama által kialakított felvigyázói magatartás következményei ezen a téren is megmutatkoznak. A törvények nem bátorítják a tantestületi tagokat, hogy szakvéleményezéseikkel és tanácsaikkal támogassák a reformot, a piacgazdaság csökevényes volta pedig határt szab egyetemek és környezetük kölcsönös kapcsolattartásának. Az elosztó szocialista államban megszokott mentalitás, hogy egyfolytában a költségvetési támogatást kell lesni, a maga rendjén szintén károsan befolyásolta ezt a kölcsönhatást.

A harsány propaganda ellenére, amelyet folytattak, a kommunista rendszerek vajmi szűkmarkúan finanszírozták az egyetemek infrastruktúráját. Nyomban 1989 után — a hallgatói létszám robbanásszerű növekedésével, a szakosodás diverszifikációjával egyidejűleg, a kísérleti kutatások újraindításának s a tudományos közlemények növekvő fontosságának körülményei között — a kommunista rendszertől örökölt infrastruktúra valamennyi hiányossága megmutatkozott. Krónikus deficitben szenvedő költségvetésével Románia nem képes finanszírozni az infrastruktúra gyors átalakítását. Viszont az európai és amerikai programok által nyújtott támogatás, amelyet a referencia-egyetemek, köztük a Babeş—Bolyai Egyetem, szerezhettek meg, már sokkal lényegbevágóbb volt, ami a laboratóriumi felszerelések feljavítását, a tevékenységek komputerizálását, a közlemények e-mailen és Interneten való továbbítását, új kutatóközpontok és laboratóriumok létesítését, könyvtárak dotálását, egyetemi könyvkiadók alapítását illeti. Az 1989 utáni kormányok populista politikája miatt azonban az infrastruktúra fogyatékosságait ennél sokkal nehezebb volt helyrehozni. E kormányok, a kommunista rendszer által gyakorolt numerus clausus ellensúlyozására és abból a szükségletből kiindulva, hogy minél gyorsabban nőjön a hallgatói létszám, az anyagi alapok krónikus hiánya ellenére, beleértve a szakemberhiányt is, túlzottan sok új állami és még több „magánegyetemet” hoztak létre. Az egyenlősdi politikájának folytatása az egyetemeknek szánt pénzügyi előirányzatok elosztása terén a nagy egyetemek számára továbbra is gátolja a megfelelő infrastruktúra biztosítását.

Közép- és Kelet-Európa több országához hasonlóan, 1989 után, az egyetemek vezetőségeit illetően Románia is lemondott a tekintélyelvűségről és a keleti típusú szocializmus struktúráinak megőrzését célzó menedzselésről. A törvénykezés és a szabályozások, amiként az egyetemi kezdeményezések is, javarészt lebontották az autoritárius struktúrákat, és pártfogolták az akadémiai szabadságot. Az egyetem igazgatása a tantestület és a hallgatók kezébe került. A pontos szabályozások hiányában azonban a tekintélyelvűség helyébe gyakorta az „egyetemi demokrácia” lépett, amely nehezen tudja elkerülni a populizmust. Nem csupán a keleti típusú elosztó szocialista államokban megszokott mentalitás, hanem egy magát liberális jelszavakkal leplező új konzervativizmus is megbújik az „egyetemi demokrácia” és a civil demokrácia megkülönböztetésének többé vagy kevésbé tudatos konfúziója mögött. E konfúzió következtében több romániai egyetem, amelyeket másfelől bevonnak a politikai manipulációk játszmáiba, azt kockáztatja, hogy a szó szoros értelmében belefullad a provincializmusba és a jelentéktelenségbe. Ebben az összefüggésben egy olyan egyetem, mely tudatában van a szellemi teljesítmények eredendően nemzetközi standardjainak, mint a Babeş—Bolyai Egyetem, csak arra törekedhetett, hogy mielőbb áttérjen egy nem populista, az európai struktúrákkal való egyeztetést és az érvényesíthető teljesítményeket célzó menedzselésre. Stratégiai programok foganatosítása, elitképző központok elkülönítése és támogatása, a legjobb teljesítményeket nyújtók preferenciális finanszírozása, az akadémiai vezetők menedzseri tréningeken való részvételének biztosítása tekintélyes egyetemeken, a vezetőgarnitúra minősítése az elért tudományos teljesítmények tükrében — csupán néhány a bevezetett intézkedések közül. De ama felismerésen túl, hogy a becsontosodott mentalitások a keleti szocializmus utolsó védőbástyái, amelyek károsan befolyásolják a tekintélyelvűségről és populizmusról a teljesítmény- orientált menedzselésre való áttérés folyamatát, egyre világosabbá válik, hogy ez a menedzselés csak abban az esetben válik lehetővé, ha az egyetemek viszonylatában néhány általános érvényű politikai intézkedés is születik, pl. áttérünk a mindenki számára egyenlő fizetési besorolásról a fizetések teljesítményfüggő differenciálására vagy az egyetemeket un. boards of trustees gyámsága alá helyezzük, amelyek közvetítői szerepet játszanának az állam és az akadémiai vezetőség között.

Amiként a Kelet- és Közép-Európai gazdaságokat sem lehet átalakítani a nyugati tőke távolmaradásával, ugyanúgy a térség egyetemeit sem lehet érdemi módon működtetni a nyugati programok nélkül. Az európai és amerikai egyetemek hálózatába való integrálódás a reform lényegi koordinátája. Ez nem pusztán tanárok és hallgatók utaztatását, nem csupán didaktikai technikák és laboratóriumi felszerelések átadását jelenti, hanem a szervezési tapasztalatok átvevését is. Mivel már születése pillanatában bekapcsolódott a szellemi kölcsönhatások európai körforgásába, hiszen maga is színtere volt a világkultúra gazdagításához való számos hozzájárulásnak (a nominalizmus kezdeményezése Amerikában Alstedt által, a világ első összehasonlító-irodalomtörténeti folyóiratának megjelentetése 1872-ben, ahogyan Oberth bizonyos elméleti alapok kidolgozásával „megelőlegezte” az Apolló-programot, a kérdések logikájának európai bevezetése Eugeniu Speranţia munkásságában, a sokszoros távbeszélés megteremtése Augustin Maior által stb.), a Babeş—Bolyai Tudományegyetem a reform egyik tengelyének az euroamerikai egyetemi hálózatba való integrációt tekintette. Kulturális központok és nemzetközi könyvtárak sűrű hálózata, több európai intézményfejlesztési program alkalmazása, a tanrend megannyi fontos szerkezeti módosítása, a szakemberek nagyfokú mobilitása, a modern nyelvek intenzív tanulmányozása, az angol, a német, a francia kiterjesztése előadások és szemináriumok nyelvévé, a tantestületi tagok hangsúlyosabb jelenléte nyugati egyetemeken, nemzetközi, kontinentális és regionális egyetemi szövetségek programjaiba való bekapcsolódás ma megannyi olyan tényező, amelynek szerteágazó hatása jól érzékelhető. Mindenesetre a Babeş—Bolyai Tudományegyetem nemzetközi integrálódása kétségkívül elérte azt a fokot, ahol immár reálisnak látszik a teljesítmények európai standardokkal való összevethetősége.

Kerekes György fordítása