George Gömöri: My Manifold City

Azt remélni azonban, hogy az Abszolút beletorődik

abba, hogy állandó jelleggel száműzzék az emberi

életből, valószínűleg csak ábránd, vaskalapos

empiristák vágyálma. (Leszek Kolakovwski)

* Translated from Hungarian by Clive Wilmer and the author. The Alba Press. Cambridge, 1996.

Gömöri György verseskötetének sokrétű „cityje” városi minőségét legalább háromszorosan birtokolja. Elsőként említsük talán azt, amely a konkrét közelében áll: a tapintható, feltérképezhető entitást, utak, épületek, emberek és fák tömkelegét, amely bárhol találtatna is, olyan áttetsző szövevénnyé alakul, amely mögül minden alkalommal kivillan a háttérben rejtőző örök város.

Mert az utcákon, a Margit szigeten, a Gellérthegyen és a Duna szalagján túl valójában Hangulat ez a város, ilyenformán pedig magában foglalja mindazt az ízt, emléket és tapasztalatot, ami az idegenbe szakadt utazó identitását biztosítja. A helyszínek átjárhatóságát nem csupán az utcaszöglet, a manhattani magányos (cédrus) fa vagy a kelta égbolt egy sajátosan kék szelete szolgáltatja. A kialvatlan hajnal, az évszak szeszélye, karácsony ünnepi arca vagy a só- és vérillatú szél egyaránt őt idézi, a virágzó, fényben úszó, szürke, eső áztatta romvárost: Budapestet. Ugy bukkan elő ez a város a visszahozhatatlan dolgok éles kontúrjaival, ötvenhat frusztráló visszhangjaival, néhol pedig a fiatalság és a szerelem jelmezében, mint soha el nem ereszthető bizonyosság, amelyet árnyékként követ fehér-fekete ikertestvére, az otthon angolhoni bizonyossága.

A kép azonban korántsem ily egyszerű. A szóban forgó verseskönyv fontos jellemzője az, hogy témáinak bonyolult, szerteágazó rendszere van, amelyben mégis minden moccanás azonos indíttatású. E helyen kell szót ejtenünk a Gömöri-város második megjelenési formájáról, amelynek esetében már sokkal izgalmasabbak a városlakók, a Történet és az Idő szemrevételezése. Az itt elejtett Nagy szavak cseppet sem véletlenszerűek. És bár használatuk -kiváltképp ezen posztmodern utáni zavaros időkben számos csapdát rejt, a feltárandók érdekében szükséges volt őket megidéznünk: Ugyanis a versbeszéd kétségtelenül századvégi, és kozmopolita jellegén túl az az elem, ami az itt felsorakazó verseket eggyéfűzi, a Történettel és az Idővel kapcsolatos. Attól függetlenül, hogy Oszip Mandelstam Nagyezsdája, a munkaszolgálatos Radnóti Miklós, a bibliai Lázár, avagy a bori koncentrációs tábor valamely katonája néz szembe velünk, mindannyiunk történetében arra a megmagyarázhatatlan mozzanatra kerül a hangsúly, amely végül sorsszerűnek mutatkozott. Nyilván mindezek eredendő oka a költő önnön sorsszerű véletlene körül keresendő, a körül a véletlen körül, amely a hely, az idő és a történet összejátszása folytán arra juttatta őt, hogy (ha alapjában véve nem is, de köznapi mércével mérve mindenképpen) nyelvet és otthont váltson. Így hát mindaz, ami Gömöri Györgyöt különösen foglalkoztatja, a számű¬zetéssel, a szerencsétlen sorsú avagy „kis” nemzetekkel, háborús bűnökkel, ellentmondásos helyzetekkel és az emberi nyomorúsággal kapcsolatos. Annak magyarázata, hogy a kötet mégsem süllyed el a nyomasztó emberi tények eme örvényében, minden bizonnyal a témák kezelésében rejlik, abban a gyakorlott biztonságban, amellyel Gömörinek sikerül a teljes tárgyilagosság szintjén megmaradni, s így lehetővé válik az, hogy az elmondottakhoz mi magunk válasszunk viszonyulást, ő megelészik azzal, hogy a Történet eme furcsa alakú tárgyait éles fényben felmutatta. Példáját követve mi is megelégszünk a második város futó felvillantásával, mivel utunk korántsem ér itt véget.

A harmadik város, ahova bemerészkedünk, a nyelv városa; ahol a szellem anarchistái (Földényi F. László terminusa a fordítók megjelölésére) azon ügyködnek, hogya földön uralkodó bábeli zűrzavart megszüntessék. Ahhoz, hogy szerzőnk különös státusát megértsük, foglalkoznunk kell a fordítás műveletének rejtelmeivel is. Ebben a kísérletben Földényi F. László nézetei re (Földényi F. László: A szellem anarchistái. Liget, 1995/6. június) támaszkodunk. Mérlegelnünk kell tehát azt, hogy a fordító olyasmit „fordít ki”, aminek nincsen „visszája”, azt, hogy a lefordított mű már nem az anyanyelven szól, az új nyelven pedig nem az eredeti mű szól, de eközben mégiscsak megszólal valami. Az, amire sem az anya-, sem az apanyelvnek nincsenek szavai. Volna a műnek egy olyan rétege, a „semmije”, amely eszközeinkkel teljesen megfoghatatlan, és mégis ott történik a megértés mozzanata, és ez a réteg képezi azt a teret, ahol a fordító az író nyomába ered. Ha figyelembe vesszük továbbá azt is, hogy az eredeti írás eleve egyfajta fordítás is, emberi nyelvre lefordítása annak, amire nincsen nyelv, és nincsenek szavak, akkor Gömöri György igen érdekes pozitúrában áll előttünk, lévén hogy verseinek jó részét ő maga fordította. Sokan azt gondolnák, hogy fordításkor a szerzőnek sokkal könnyebb dolga van, mint a fordítónak. Holott a helyzet pontosan fordítva érvényes. Számtalanszor megemlítik a veszélyt, amely a tolmácsoló személy útjában leselkedik: azt ugyanis, hogy „továbbkölti” a fordítandó művet. Nos, ha a fordítónak ilyen kísértést kell kiállnia, gondoljuk el, micsoda méreteket ölt a dolog a szerző esetében, akinek -megannyi lehetőségtől pár lépésnyire -szigorúan meg kellene tartania az eredeti utat. Ezen túl azonban ott a mindenkori kihívás, a második, a harmadik, a sokadik nyelv csábítása. Mert az, akinek nincs egy „apanyelve”, annak anyanyelve sem igazán van. Bármennyire is nyelvhez kötött tevékenység az írói munka, mégiscsak abban áll, hogy az „üzenet” bármely nyelvre lefordíttassék. Így hát üdvözölnünk kell Gömöri Györgyöt, aki nyelvi városának nemcsak lakója, de látogatója is egy második nyelvi város felől, és azt remélve, hogy a. sokrétű város további arcai val is találkozunk, berekesztjük rövid utazásunk, búcsúzóul pedig bizakodóan mondjuk Leszek Kolakowskival:

"Semmi biztosat nem tudhatunk a nyelv rejtett potenciálja ir ól. [...] Nagyon valószínű, hogy az emberek sosem lesznek elégedettek nyelvük örökölt, készen kapott állományával [...] s emögött megbújik az a gyanú is, hogy a nyelv, ha nyomást gyakorolnak rá, többre képes, mint amennyit hajlandó bevallani.”