1848. november 25-én Pesten a Nemzeti Múzeum kertjében ünnepélyesen felszentelték a szerveződő lengyel légió zászlaját. 300 lengyel egyenruhát viselő katona – többségében egykori galíciai és orosz-lengyelországi diák – volt a főhőse a nagy civil tömegeket is vonzó látványos szertartásnak. A csonka lengyel zászlóaljat két nap múlva – parancsnoka, Józef Wysocki őrnagy vezetésével Aradra irányította az Országos Honvédelmi Bizottmány.

Arad 1848/1849-es története a vár 1849. július 1-én történt bevételéig is baljóslatú. Lakói számára már 1848. október 6-át követően jó néhány hónapon át számos nap bizonyult gyászosnak. Mintha az egy évvel későbbi október reggelre nekik, aradiaknak kel1ett volna leginkább felkészülniük.

1848 őszén, miután az Országos Honvédelmi Bizottmány október elejének válságos napjaiban elrendelte „minden hazabeli vár parancsnokának, hogy 7 nap alatt a magyar háromszínű lobogót múlhatatlanul kitűzzék”, három fontos katonai erődítmény -Gyulafehérvár, Temesvár, Arad – és a jelentéktelenebb dévai fel1egvár maradt a császári katonaság birtokában. (A horvát hatarszélen álló kisebb várak semmi szerepet nem játszottak.) Közülük Gyulafehérvár és Temesvár a szabadságharc kimenetelét befolyásoló jelentőséggel bírt. Az előbbi a román népfelkelés legfontosabb területéül szolgáló Erdélyi Érchegység délkeleti nyúlványánál, a Szászföld szomszédságában emelkedett, mint valami óriási, töredezett peremű viaszpecsét, amelyet a patakokban ömlő vér festett pirosra. A hatalmas erődrendszer kimeríthetetlen katonai bázisnak bizonyult a szász és a román ellenforradalmi mozgalmak számára, s emel1ett el1enőrzése alatt tartotta a Maros-völgy középső szakaszának egy részét is. Miután Bern 1849 márciusában felszabadította Erdélyt, előbb a honvéd csapatok ellenőrző, majd ostromgyűrűjébe fogta az erődöt, amelyet azonban megfelelő ostromszerek és idő híján nem tudott bevenni.

Mivel a Bánság területileg jóval kisebb volt Erdélynél, Temesvár jelentősége majdhogynem ennek arányában múlta felül Gyulafehérvárét. Temesvár az általa uralt terület népességének összetételéből következően a szerb felkelésnek volt az egyik legfontosabb támaszpont ja. Az erődnek hosszú ideig arra is futotta lehetőségéből, hogy a Bern által szorongatott erdélyi osztrák főparancsonokot, Puchner táborszernagyot segítse, s a Maros-menti román császárpárti .népfelkelést támogassa.

Az, hogy Temesvár 1849 nyaráig aktív szerepet játszhatott a Bánságban, részben annak köszönhető, hogy a tőle ötven kilométerre fekvő Aradvár szintén az ellenál1ó császáriak kezén volt. Ebből következően ahhoz, hogy Temesvárt ostromgyűrűre lehessen fogni, nem csak a bánsági szerb felkelést kellett volna felszámolni. A temesvári siker alapfeltétele az aradi erődítmény birtokbavétele volt.

1848 őszén a szerveződő magyar honvédhad erejéből még arra sem futotta, hogy az Arad felé húzódó déli és keleti útvonalakat eredményesen ellenőrizze. Így több ízben is jelentős élelmiszer- és lőszerkészletek juthattak a várba.

A város topográfiailag a Pannon Alföld délkeleti peremén, a világosi hegyek lábánál, de még sík vidéken fekszik. Nagyjából ma is itt húzódik az a vonal, ameddig a magyarság ezen a tájon etnikailag egységes, összefüggő tömböt alkot. Nyugati és északi szomszédságában olyan jelentős városok találhatók, mint Makó és Szeged, illetve Gyula és Békéscsaba. Amennyiben Arad városa is a császáriak kezére kerül, Temesvár felől és a Maros völgyéből kitámadó reguláris csapatok számára kiindulópontul szolgálhatott volna a Tiszántúl elleni támadásnak és népfelkelő csapatokkal folyvást erősítve.

Jóllehet Aradvárat a Habsburg Birodalom harmadrendű erődei között tartották számon, jelentőségével pontosan tisztában volt császárhű parancsnoka, a magyarországi német jobbágyivadékból felemelkedő, nyolcvanesztendős Johann Berger von der Pleisse báró altábornagy. Ö, miután a kamarilla 1848. október 3-án V. Ferdinánd nevében feloszlatta a magyar országgyűlést, és az országot ostromállapot alá helyezte, nemcsak azt határozta el, hogy a várat megtartja, hanem azt is, hogy a várost a császár iránti hűségre kényszeríti.

A kedvező fekvése folytán évtizedek óta gazdagodó, virágzó város három részből állt. A Maros jobb partján terült el Arad (Óarad), vele átellenben, a folyó túlpartján emelkedett Aradvára. A két részt állandó híd kapcsolta össze. Aradvár szomszédságában épült fel Újarad. A „hármasváros” közigazgatási beosztása sajátságos volt. Míg Arad és a túlparti erőd Arad vármegyéhez tartozott, addig Újarad már Temes vármegye területére esett.

Az erődből, akár egy megkövült tenyérbe, a „csinos ízléssel épített” házsorokkal barázdált Aradba lehetett belelátni. Október 4-én Berger tábornok, miután a nemzetőrséget kiutasította a várból, amelyet Temesvárról érkezett hadszerekkel legott feltöltött, az erőd lövegeit – 67 darab volt belőlük – Aradra irányította, s parlamenterei által felszólította a város vezetőségét, hogy másnap délelőttig nyilatkozzék: „akar-e a császárnak engedelmeskedni s a fekete-sárga lobogót kitűzni?"

Az erkölcsi meghódoláson kívül konkrét követelésekkel is előállott: a nemzetőrség hagyja el a várost, ágyúit adja át a várnak, s a honvédnak felcsapott sorkatonák térjenek vissza anyaezredükhöz. Miután ismételten tagadó választ kapott, október 7-én megkezdte a város ágyúzását. Ezen a napon még csak huszonegy lövést adott le Aradra, fél hónap múlva, október 22-én már ötszázat. Gránátjainak, kartácsainak, bombáinak cél pontjai nem katonai létesítmények voltak, hanem köz- és lakóépületek. Berger nemcsak biológiailag haladott meg magas kort, hanem korát is meghaladta azzal, hogy bevezette a védtelen polgári lakosság „terrorizálását”. Később azzal mentegetőzött, hogy olasz és horvát helyettese kényszerítette az ilyen értelmű parancsok kiadására. Mint parancsnoka azonban ez esetben is őt terheli a felelősség. Így elmondható róla, hogy aggastyánként is a 20. század gyermeke lett.

Máriássy János őrnagy, a tiszántúli nemzetőrség parancsnoka, Arad lövetésének hatására, október 9-én jelentette a kormánynak, hogy hasznosabbnak látná, ha a fenyegetett városban maradna, mint hogy a kapott utasítás szellemében Nagybecskerekre menjen. Így lett szükségből a várat körülvevő sereg parancsnoka. Gyenge had erejére a feladatok sokasága hárult. El kellett hárítania a Temesvár felől meg-megújuló támadásokat, s ellenőriznie kellett az Arad-Világos-Radna közötti térséget is, amelyet a román népfelkelők és határőrök fenyegettek. E feladatoknak Máriássy nem tudott sikerrel eleget tenni. Ő maga – mint bajtársai kiemelik – derék, bátor katona volt, híján azonban az ostromhoz nélkülözhetetlen ismereteknek. Ezért csak a meglepetésszerű rohamban bízott. A harcok Arad előterében váltakozó szerencsével folytak: a magyarok nem tudták Újaradot tartósan birtokba venni s Aradvárat szorosan körülzárni, az időnként nagy erővel támadó temesvári különítmények pedig Aradról voltak képtelenek a honvédeket és a nemzetőröket kiverni. Máriássy János december elejéig nem gondolt komolyan az erőd megrohanására. Erősítéseket, többek között lövegeket várt.

Az aradi magyar „sereg lelke – a jelenlevők szerint – Debrecen veresszalagosai valának... „ Hogy miért éppen ők? Az előbbi mondatot lezáró válasz: „rettenthetetlen emberek, edzettek, mint a legjobb sorkatonák”. A debreceni nemzetőrök (a későbbi 68. zászlóalj) sorsáról, vagyis az aradi harcokról rendszeresen beszámoltak a hetenként két ízben megjelenő Alföldi Hírlap katonatudósítói.

December 2-án fontos tudósítást küldött a lap állandó munkatársa, Szintay János Bereg megyei kormánybiztos: „Tegnap este kormányfutárul érkezett hozzánk Pestről debreceni hazánkfia, Mocsáry János, ki azon örvendetes hírt hozta, hogy Pestről jó készlet munitio, több egészen felszerelt ágyú és a lengyel önkéntes csapat szállíttatik hozzánk. Még e percig mindezek nem érkeztek, de várjuk őket. Éljenek a derék lengyel fiak! Küzdjenek velünk a hős apák derék unokái, nekünk együtt oly sok víg napjaink valának! Mi részünkről igen nehezen várjuk a pillanatot, midőn ezen derék, nemeskeblű lengyel fiak – hazájok örökös gyalázatai, a népek szabadsága meggyilkolására oly gazul felhasznált uhlánok ellen fognak harcolni.”

A háromszáz lengyel önkéntes érkezése, mint a Tábori levelek rovatban közzétett tudósításból olvasható, felvillanyozta az aradi magyar csapatokat. Azt remélték – s a Wysocki-zászlóalj Aradra küldését többek között ezzel indokolták –, hogy a lengyel egyenruhák és a lengyel nemzeti lobogó láttán Blomberg ezredes „oly gazul felhasznált” lengyel ulánusai, akik annyi bajt okoztak a magyaroknak, tömegestől fogják egységüket odahagyni, hogy a légióba beálljanak. Az Aradnál táborba szálló lengyelek jelenlétének erkölcsi hatása, jelentősége nagyobb volt, mint ez a zászlóalj erejéből következett.

Ugyanennek a napnak legfontosabb eseményéről egy másik debreceni honvéd tudósít nehézkes, katonai nyelven: „Folyó hó 2-án [...] délelőtt tiszti konferenciát tartott az ezredes úr [...] – melyben a vár iránti erős elhatározott akaratát nyilvánítá, miszerint a várat anélkül, hogy annak falai s épületei bombák által leendő elrombolása által tetemes kárt s költséget ne okozna a hazának meg akarja támadni két különböző helyen híd formát emeltetve a falakra, hol az emberek tömegben sebesen haladhassanak éjjel.”

A lengyelek, akik Aradra menet Cibakházán emlékeztek meg 1830. „novemberi éjének dicsőségéről”, részt kívántak a decemberi éj dicsőségéből. „Tegnap érkeztek meg Lengyelhon dicső vitézei – eleveníti meg az első aradi óráikat a Pesti Hírlap tudósítója. -Végtelen zápor nehezíté meg útjokat. És ők átázottan szállásoltatának be. Lelkes vezérök hatályos beszéddel üdvözlé őket. [...] Karfelemelve éljen kiáltásokkal fogadák a harcias szózatot. Zenakarunk lengyel zenét hangoztata. A lelkes szavak után Éljen a magyar! éljen a lengyel! kiáltások vegyülnek a zene hangjai közé! És Európa dicső nemzetének lelkesedése könnybe borítá szemeinket. Még meg se száríthaták ruháikat, éjfélkor csatarendbe álltak a székelyekkel és a békési önkéntesekkel.”

Ha már a lelkes, de felületes újságíró belekezdett a rohamban részt vevő egységek felsorolásába, egészítsük ki őt. A rohamoszlopokba a debreceni önkénteseket, a 29. zászlóalj négy századát és a 30. honvédzászlóalj öt századát is beosztották.

Wysoczki úgy érezte, hogy a roham nincs kellőképpen előkészítve, „s Máriássy túlzottan számít az osztrákok elővigyázatosságára és gyávaságára...” Mégis, kételyeit félretéve, kéri a magyar parancsnokot, „hogy a légió is részt vehessen a vállalkozásban”. A napóleoni idők tapasztalataiból tudja, mennyit jelent az, ha a légió már harctéri fellépésének első óráiban országra szóló dicsőséget arat. A nyert csata a közvélemény megnyerését is jelenti. A magyar közvéleménnyel pedig Kossuthnak is számolnia kell.

Wladyslaw Poninski kiemeli memoárjában, hogy a lengyel tisztek „lelkesen fogadták a tervet, a közeli tűzkeresztség örömmel töltötte el őket”. Azt is hozzáfűzi, hogy „éjjel, amikor a sötétség a bátorságra és a félelemre egyaránt fátylat borít, sokkal nehezebb bátornak lenni, mint nappal, nyílt téren, ahol az embert fürkésző tekintetek vizslatják”. Poninski egy kis lengyel rohamosztag élén a támadás ékjében haladt.

A meglepetésre alapozott éjszakai akció sikere nem a lengyeleken múlott. Elsősorban a hibás helyzetfelmérésen alapuló előkészületek és a csendet megőrizni képtelen honvédek miatt szenvedett kudarcot: „a Várabroszon [...] a harmadik sáncban kiállítottnak feltüntetett híd hiányzott”, a „lajtorják rövidek voltak”, az idő előtti éljenzés pedig felért az árulással. A fellármázott várőrség puska –, majd ágyútüzet zúdított az ostromlókra. Hogy a rohamozók nagyobb veszteség nélkül vissza tudtak vonulni, az csak a hajnali sötétségnek köszönhető.

Meg kell jegyeznünk, hogy Wysocki csak Máriássy határozott személyes parancsára rendelte el zászlóaljának a visszavonulást, „...tudván, mily hatással van a puskaport még nem szagolt katonára az első hadiélmény – írja ő –, a legnagyobb rendbe, lassan retiráltam, gyakran meg-megállva és szemközt fordulva az ellenséggel”. A sáncárkok mögött lapul ó osztrákok persze láthatatlanok voltak, így a szabályos időközönként hátraarcot csinált lengyelek hiába sütötték rájuk puskájukat. Wysocki, célja e harcias visszavonulással az volt, hogy tompítsa katonáinak kudarcélményét.

Poninski a retirálás során elsősorban azzal törődött, hogy egyetlen lengyel sebesültet se hagyjanak el. Szállításukban ő maga segédkezett, amikor később, már a szálláshelyén leült, hogy éhét elverje, döbbenten látta, hogy csurom vér, pedig se kartácsszilánk, puskagolyó nem érte. Mundérját sebesült bajtársainak vére fogta össze. Felidézve az elmúlt órák puskaporos élményeit, elégedetten nyugtázhatta, hogy mindig megőrizte hidegvérét, ura maradt akaratának. „Felfedeztem azt is – emlékezik vissza –, hogy minden bizonnyal jó hatással voltam alantasaimra, mivel ettől kezdve türelmesebben fogadták dorgálásaimat, fegyelmezéseimet, és nagyobb tisztelettel hallgattak.” Poninskit egyébként az előző napon nevezték ki kapitánnyá.

Hogyan látta, pontosabban – a sötétség miatt – hogyan érzékelte a meglepőnek tervezett rohamot az ellenség? Az erődítési munkálatokat irányító mérnöktiszt, báró Johan Lucas Cesati százados részletes eseménynaplót vezetett mindarról, ami a várban történt és a várból belátható volt. December 3-án kelt bejegyzéséből kiderül, hogy az ostromlottaknak sejtelmük se volt a készülő támadásról: „Ellenséges tevékenység: semmi különös nem észlelhető.”

A másnapi feljegyzések „erődítési munkálatok” rovatában egyetlen mondat: „Az ellenség által megkísérelt ostromtámadás miatt az erődítményben nem folyt semmiféle munka.” E megjegyzésből még arra is következtethetnénk, hogy egész nap folytak a harcok. A kényszerű hétfői munkaszünet azonban amolyan pótvasárnapi ünneplés volt, mivel a hajnali heves lövöldözés mindössze egy óra hosszat tartott. Az osztrák helyőrséget Cesati százados állítása szerint fél hatkor riadóztatták. „Fél hétkor a rohamot teljesen visszavertük – olvashatjuk a mind ez ideig kiadatlan naplóban – ...a két, sebesültekkel teli társzekerükkel Zsigmondfalva és Újarad felé menekülő ellenséget csak az erődítményből leadott puskatűzzel, ágyúgolyókkal és kartácslövésekkel zaklattuk.”

Hét órakor elcsendesedett a vár is, majd mindkét kapuja megnyílt. A vársáncokat átkutató őrjáratok „öt halottat, 20 ellenséges puskát, 24 töltényekkel teli patrontáskát, 1 kürtöt, 1 tiszti táskát, szuronyokat és szablyákat találtak”. Azok, akik a heves tüzelés vagy sebesülésük miatt alkalmi fedezésüket nem tudták elhagyni, most estek fogságba. Huszonkilencen voltak, köztük hét sebesült. „A sebesülteket kórházban helyeztük el, a hadifoglyokat pedig a városi tömlöcben. Ki fogjuk őket hallgatni.”

A foglyok egyike lengyel légionista volt, kihallgatására néhány napon belül sor került. Az osztrák katonabürokráciára nem lehet panaszunk: a jegyzőkönyveket pontosan vezették. Mivel pedig a történelmi sorsfordulók is kegyesebbek voltak a bécsi Hadilevéltarhoz, mint a magyar és a lengyel levéltárakhoz, a lengyel önkéntes vallomása ma is olvasható a térképtár Aradra vonatkozó iratcsomójában. Érdemes idéznünk, mert a légió genezisére is adalékul szolgál: „Aleksander Bernackinek hívnak, Orosz-Lengyelországban, Varsóban születtem, húszéves vagyok, nőtlen, római katolikus, Bogrzca Bereznicki nevű birtokosának magánírnoka voltam. November elején egy 150 önkéntesből álló század vonult Jaslón át Magyarországra; ma is ugyanebben a században szolgálok. Tagjait nemesek toborozták Magyarország számára. November l5-én érkeztünk Pestre, még egy lengyel századdal együtt, amellyel Eperjesen találkoztunk. Parancsokunk egy bizonyos Matczynski nevű százados, főparancsnokunk egy bizonyos Wysocki ezredesi poszton. Hogy a 2. század parancsnokát hogy hívják, nem tudom. E két század egy hetet maradt Pesten, aztán Aradra vonult, ahová az elmúlt vasárnap délután 3 órakor érkezett meg.”

Tizenkét órát sem töltött Bernacki a harctéren, és hadifogoly lett. Ugyanott hallgatták ki, ahol majd tíz hónap múlva magyar tábornokok és főtisztek tucatjait ítélik halálra és tizenöt-húsz évi várfogságra. Bernacki szerencséjére a vár június végén megadja magát, így ő is ismét csatlakozhat a lengyel légióhoz.

Ismerjük a sebesültek nevét is: Stanistaw Kulinski és Franciszek Wagner. Az utóbbi fél év múlva a légió tisztje lesz. Górnisiewicz a felépülése után nem harcolhat tovább, mivel a karját amputálni kellett. Vajon Poninski melyiküket kísérte a kötözőhelyre?

A lengyel légió első hősi halottairól nem tudjuk, hol, mikor születtek, milyen családból származtak, mivel foglalkoztak, mielőtt az 1848/49-ben viharosan áradó magyar folyóvá lett Styxnél véget érő nagy útjukra felkerekedtek. Mivel azonban a magyar katonabürokráciát is az osztrák nevelte, nevüket megőrizte az aradi ostromsereg által december 4-én készített veszteséglista: Antoni Kosteckinek és Franciszek Maciejowskinak hívták őket. December 6-án Újaradon magyar bajtársaikkal együtt katonai tiszteletadással búcsúztatták őket.

„Az öt koporsó, melyek mindegyike virágkoszorúval, az elvérzett bajnokaink fövegével ékesítve volt, rendben egymás után, fölváltva, honvédektől, önkéntesektől, honvéd és nemzetőri tisztektől vitetett. A koporsókat követte a táborvezér és az egész tisztikar...” – emlékezik vissza a Közlöny aradi tudósítója, aki a debreceni nemzetőrség tábori lelkészének, Könyves Tóth Kálmánnak gyászbeszédét is idézi.

A protestáns lelkész a következő szavakkal búcsúztatta a katolikus légionistákat: „És egy olyan földrésznek fiai feküsznek itt, mely földrész egykor országnak, Lengyelországnak hívaték, mely országnak nevét az országokkal különben telhetetlen földi fejedelmek irtóztató vérrel törölték ki az országok névsorából. Egy oly nemzetnek fiai feküsznek itt, mely nemzet a vad erőszak vasjároma alatt megroskadt, mely nemzet a bilincstől elmenekült fiait szétküldé a nagyvilágba, hogy pahaszolnák be a népeknek a földi fejedelmek gonoszságait, s lennének a népszabadság üldöztetett, de bátor apostolaivá, s ha másképp nem lehet, vértanúivá!"

A katonai pompával végrehajtott temetés mindig megrendítő. Talán erőt adó is. Esetleg arra is alkalmas, hogy egy közösség szétzilált önbizalmát helyreállítsa. Mi azonban nem azért idéztük a gyászjelenet leírását, hogy a megrendültséget érzékeltessük. Azt kívántuk dokumentálni, hogy a reformkort ennyire átitatta a lengyel ügy, hogy a magyar honpolgár akkoriban mennyire át és magáénak érezte a lengyel nemzet sorsát. Az ökumenikus szellemben végtisztességet adó Könyves Tóth Kálmán nem 1848-ban tanulta a lengyel kérdést, és a kérdésre adandó válaszokat. A lengyel kérdés jelenvalósága a reformkori magyar tudatnak szerves részét képezte. Az aradi magyar sereg az ostromágyúk és a lovasság hiányát érezte meg leginkább. Az ulánusokkal vívott csetepatékban a kis létszámú nemzetőri lovasság rendre alulmaradt. Emellett az ellenséges erők becserkészése, közeledésükről időben érkező híradás is elképzelhetetlen volt gyorsan mozgó és a rábízott feladatoknak pontosan eleget tevő lovasság nélkül.

Az 1. lengyel dzsidásezred megalakulásának előtörténetéhez szerény adalékkal Margitay Gábor is hozzájárul, aki az aradi állami építészeti igazgatóság szorgalmas mérnökéből egyik napról a másikra lett honvéd mérnökkari tiszt.

December és január folyamán Grochowalski főhadnaggyal együtt irányították az ostromsáncok építését. Aradi uésznapok című visszaemlékezésében leírja, hogy december 4-én sikerült néhány fogoly lengyel dzsidást, köztük egy tisztet a várból kiszöktetni. Lehet, hogy ez előbb, s nem a kudarccal végződő roham napján történt, mivel se Wysocki, se Poninski nem tesz a számukra rendkívüli esetről említést.

Nincs kizárva, hogy az aradi sereg parancsnoksága a magyarok oldalára átállt ulánusok jelenlétének hatására javasolta Wysockinak, hogy alakítson egy lengyel dzsidáscsapatot. A lengyel őrnagy Poninski kapitányt bízta meg az alakulat felállításával, és ötven embert bocsátott a rendelkezésére.

A Poninski által szervezett század megkapta a hazabocsátott nemzetőrség lovait, a helyi raktárkészletből pedig az osztrák ulánusok piros színű hajtókás zöld kurtkáját és zöld nadrágját öltötte magára, de meghagyta a bárányprémes, négyszögletű, piros gyalogsági sapkát. A dzsidára piros-fehér-zöld kis háromszögletű zászlócskát tűzött.

Időben előreszaladtunk. Azt, hogy a lengyellovascsapatot tovább fejlesszék, ki kellett érdemelni. Die december 14-én nyílott alkalom, amikorra Poninski kapitány az első szakaszt éppen felszerelte.

Máriássyék tudták, hogy a sikertelen éjszakai roham távoli visszhangja felveri a temesvári haderőt. „Tegnap délután 6 óra óta mindnyájan fegyverben állunk” -írja december 13-i keltezéssel a Közlöny aradi tudósítója, De a magyar erők hiába várták felkészülten a temesvári támadást: „december 14-e szégyenletes nap lett”.

A jelentősebb számú, de különösebb harci értéket nem képviselő népfelkelők mellett gróf Leiningen vezérőrnagy – az aradi vértanú unokabátyja – és báró Blomberg ezredes 2500 gyalogost, 3 század lovast, valamint 15 ágyút vetett be az újaradi földhányások mögött fölsorakozott magyar csapatok ellen. Legjobban az osztrák vezérek lepődtek meg azon, hogy mekkora sikerrel.

Most alkalmuk nyílott rá a lengyeleknek, hogya december 4-én elmaradt dicsőséget kivívják maguknak. Hogy miként, azt a csatáról néhány órávallekésve Aradra érkező három Lehel-huszárszázad egyik őrmestere, Potiemkin Ödön írja le, ha nem is mint közvetlen szemtanú, .de más források által megerősítve hitelesen: „E csatában a császáriak részéről az ágyúütegen kívül tagadhatatlan, hogy a tapasztalt bátórságú s jól begyakorolt dzsidások, b. Blomberg vezérlete alatt tettek legnagyobb szolgálatot, kik elelőbb az ellenökbe kirendelt s valóban harciatlan debreceni hentesekből álló önkéntes lovascsapatot vad futásra kényszerítették, s most már a magyarok teljesen lovasság nélkül maradván e nagy zavarban a fegyverben felnőtt székely zászlóaljat vezényelték a két osztály dzsidás ellen, de a székelyek se jártak különben, mint a Debrecen önkéntes lovascsapat (mely összesen 70 főből állott). Ezt látván a lengyel légió, önként ajánlkozott dzsidás testvéreik ismételt rohamait fenntartani, s ellenükbe arcagot képezett. A császári dzsidások azonban, annak dacára, hogy az ellenük vezényelt zászlóalj fejében négyszögletes piros föveget láttak,' vezérük parancsszaráva szilajan neki vágtattak, s midőn már elég közel odaértek, a lengyellégionisták anyai nyelvükönföléjük kiáltottak: Lengyelek! Nem irtóztok-e testvéreitek vérét ontani? De ez mit se használt, a dzsidások vezérük és tiszt jeik által buzdítva, elkeseredett harcra készültek, s most egyszer testvéreikben is ellenséget látván, s a katonai kötelességet mindennek előbbre téve, s mi legfőbb, mindannyian kétszeres szerencsés roham eredményétől fellelkesülve, úgy szintén lovaik is felhevülve, a rajta (huráh!) vezényszóra vad robajjal rohantak saját véreiknek, mint a már hátrálásnak indult magyarok végső támaszfalának, melyet ha megdönteniök sikerül, 6000 testen robogtak volna keresztül. A lengyel légió pár percig felvont fegyverrel mozdulatlan maradt rettenthetetlen hidegvérűséggel, s a rövid szünet alatt halálcsend uralgott soraiban, de midőn már a mindent elsodró áradathoz hasonló dzsidások rohanó csapata elég közel ért hozzájok: vezérök tüzet vezényelt, s a légió egy iszonyú durranással fogadta a merész rohamot, s lőn nagy zavar, a dzsidások rögtön megfordultak s testvéreikre többé nem rohantak.”

A majdani huszárhadnagy munkájából (Az 1849-i magyar hadsereg feloszlatásának okai) idézett ho$szabb beszámoló egyszerre tanúsítja a lengyel légió dicsőségét és drámáját. Drámáját -hangsúlyozzuk, hiszen a lengyel gyalogosok csaptak össze lengyellovasokkal. E tragikus helyzet fekete pontjai sűrűn tarkítják a felosztott Lengyelország 123 évének történetét. A 19. század első másfél évtizedében a lengyel légiók vagy a Varsói Hercegség csapatai Európa szinte valamennyi front ján szembetalálkoztak a porosz, orosz vagy osztrák hadsereg lengyel sorozású egységeivel.

1848/49 Magyarországán lengyelek a lengyelekkel nemcsak Aradnál csaptak össze. A Szent Szövetség-i rendszer összeomlása után, az 1866-ban kirobbant porosz-osztrák háborúban a két hadsereg lengyelei egymást is gyilkolták Königgratznél. A központi hatalmak és az antant lengyel katonái között pedig mindennapos az öldöklő találkozás az I. világháborúban.

Henryk Bogdanski nem véletlenül jelölte meg a lengyel összeesküvő mozgalmak legfőbb céljának az állami függetlenség visszaszerzését.

A Máriássy alezredes posztját megrendítő vereség során több száz magyar katona került fogságba, esett el vagy sebesült meg. A legsúlyosabb csapás a honvéd hadra és Arad városára azonban az volt, hogy háromszáz, élelemmel és lőszerrel megrakott szekér jutott be a várba. A gyászos decemberi napon egyedül a lengyelekre hullott dicsfény: „A lengyel légió legtovább helyt állt, sőt örök elismerésül följegyzendő, hogy az egész hátrálását páratlan kitartással hősileg fedezte. E napon a lengyelek, miként más alkalommal is igen sokszor, csalhatatlan jeleit adták rettenthetetlen elszántságuknak, de éppen azért, fájdalom, az ő soraik is igen meg voltak ritkulva” – ejezi be méltatásukat Potiemkin Ödön.

Margitay Gábor idézett emlékirata szinte minden ponton vitába száll Potiemkin Aradra vonatkozó állításaival. Egy tekintetben ad csupán neki maradéktalanul igazat: a lengyelek helytállásának dicséretében. “...hogy egész seregünk mindenestül az aránylag jelentéktelen ellenség kezére nem jutott, azt egy magát feláldozott csapatnak s a lengyel légiónak lehet köszönni” – írja a december 14-i csúfos kudarc ismertetésére pontot téve.

Máriássy János e drámai jelenetről a következőket írja kiadatlan naplójában, amelyből azt is megtudhatjuk, hogy a lengyeleken kívül melyik az a „magát feláldozott csapat": „...az ellenség jobb' szárnya a sánc birtokába jutván csak óvatosan támadott és követett; de a legszélsőbb bal szárnyán álló lovascsapatja rohamot intézett a jobbszárnyam ellen, a hídon való visszavonulást akarán gátolni, de itt a debreceni önkénteseim, a lengyel légió és a hídfőben lévő ágyúim által visszaveretett.” Hozzá kell tenni, hogyahídfőnél felállított 2 ágyút egyetlen, helyén maradt aradi köztüzér, Kún József kezelte. Margitay szerint Blomberg is jól ismerte a „debreceni verespántlikások” érdemeit, s a közülük aznap elfogottakat agyonlövette.

Boczkó Dániel, az aradi ostromsereg mellé kierendelt kormánybiztos viszont egyetlen mondatban csak a lengyel légió helytállásáról tesz említést: „A lengyel csapat a visszavonulásban a legutolsóbbak közzé tartozott.” Ezt követően a vereség nyomán kialakult új helyzetet ismerteti, amely a lengyel légió működését is meghatározta: „Most a vár minden szükségesekkel ellátva a megadásra hajlandó nem lesz. Arad ésT emesvár közötti vidéket egyelőre kidolgozott terv szerint Nagybecskerek és Arad felőli nagyobbszerű katonai működés és két oldalról egyetétőleg intézett megtámadási hadvezetés mentheti meg a veszélytől. „

Poninski maroknyi lovassága sem okozott csalódást. Ez utóbbi a vár ágyútüzével mit se törődve fedezte a folyón történő átkelést, amely a csókai erdőnél felépített híd mellett kompon és csónakon mehetett végbe. A lengyel lovasok fontos szerepet játszottak az ágyúüteg megmentésében. Boczkó Dániel nem véletlenül írta a lengyel lovascsapat szervezésével kapcsolatos tervéről december 27-én kelt összefoglaló jelentésében: ,,Óhajtám a dzsidás csapatot százra szaporítani, így még Mezőhegyesről ötven lóra lenne szükség...”

Poninski a Boczkó Dánieltől kapott engedély birtokában és támogatásával honvéd önkéntesekkel kiegészítve igyekezett lovasegységét tényleges századdá fejleszteni. Mivel a honvédek és nemzetőrök között szép számmal szolgáltak Békés, Csanád és Arad vármegyei szlovákok, Poninski -nyelvi meggondolásokból -az ő körükben verbuvált. E három vármegye szlovákjainak körében legjobban elterjedt név a légionisták aláírásjegyzékéből is kiolvasható. Poninski dzsidásai között ugyanis három Benio (Benyó) található: Mihály, Pál és János. Mellettük magyarok is akadtak a századában, mint Tímár József, Horvát Lajos vagy Varga István.

1848 végére ténylegesen megalakult a lengyel légió dzsidásszázada, amelyet a lengyelek – az alakulat jövőjét szem előtt tartva – 1. lengyel dzsidásezrednek hívtak.

Wysocki, mint parancsnok, elégedett lehetett a légióval. A nap lengyel tetteiről készített összegzés azonban némi kiegészítésre szorul. „Egész Ó- és Újarad szemtanúja volt ennek az ütközetnek, és e nappal alapoztuk meg a lengyel katona jó hírnevét” -írja ő. Mi persze tudjuk, hogy a lengyel katona jó hírnevét Tchorznicki ulánusai három nappal azelőtt Bárcánál alapozták meg. Az Aradnál működő Wysocki ezt még nem tudhatta, de az emlékiratíró már igen.

E szerény kiegészítés ellenére le kell szögeznünk, hogy Wysocki emlékiratában s az érdemek ismertetésénél többnyire igazságos. Abban sincs túlzás, amikor leírja, hogy a december 14-i csata után „a város hazafias érzületű polgárai óriási lelkesedéssel fogadták be otthonukba a lengyeleket, annál is inkább, mert csak őket tartották igazi katonáknak, bennük bíztak legjobban. Amikor a lengyelekre került az őrszolgálat, a lakosok azzal a meggyőződéssel hajthatták álomra fejüket, hogy nyugodtan alhatnak. A honvédek és a nemzetőrök is szívesen vették, hogy a lengyelek őrjáratozzanak – sűrűbben, mint ahogy egyébként rájuk került volna sor.

Igaz, a város polgárai közül nem mindenki látta szíves vendégként a beszállásolt katonát. Zygmunt Mitkowskit, akit a havaseső révén szerzett hideglelés a vár megrohanása után több hétre ágynak döntött, egy Sava Simic nevű szerb ügyvédhez irányítottak. Ő, lévén „a magyarok heves ellensége”, hűvösen fogadta a lengyellégionistát. A szerbek történelme, irodalma, kultúrája iránt érdeklődő kijevi diák azonban hamar elnyerte házigazdája rokonszenvét. A katonai szolgálat közötti szünetekben terített asztal mellett politizálgattak, beszélgettek. Vízkereszt vigíliáján Simic a barátait is meghívta „A mi lengyelünk” és a szerbek magyarokkal kapcsolatos álláspontjai gyökeresen különböztek egymástól. „Simic és barátai abban bíztak, hogy az osztrákok segítségével »megzabolázhatják a magyarokat« és biztosíthat ják nemzeti jogaikat” – foglalja össze beszélőpartherei remépyeit Mitkowski, majd hozzáfűzi: „Az osztrákok nem fukarkodtak az ígéretekkel. Ők hittek bennük, én nem.”

Az aradi szolgálat során a lengyelek derekasan helytálltak, de a rájuk rótt szerepért nem lelkesedtek. Elégedetlenségük egyik forrása az volt, hogy szláv véreik, azaz a szerbek ellen is harcolniuk kellett. A másik oka, hogy az adott körülmények közepette nem termett számukra babér. Arad bevétele a tehetetlen hadvezetés és az elégtelen ostromszerek híján reménYtelennek tetszett. Közeli sikerrel az sem kecsegtetett, hogy a táborba látogató vezérkari főnök, Vetter Antal tábornok javaslatára december 19-én Gaál Miklós mérnökkari ezredest nevezték ki az ostromsereg parancsnokává. Törzsében igen előkelő posztokat foglaltak el a lengyelek: Wysocki mellett helyet kapott benne Jan Lacki, az ostromló had tüzérségének parancsnoka és Adolf Arnold Grochowalski mérnökkari főhadnagy s hamarosan százados, aki az ostromművek kiépítését irányította. A bécsi hadmérnöki akadémiát végzett tiszt több évi szolgálat után 1846-ban – a galíciai események hatására – kilépett az osztrák hadseregből. Ősszel nyolcvanadmagával jött át Magyarországra, amely kitűnő katonát nyert a személyében.

Miközben Berger rendszeresen lőtte a várost – december 28-án például több mint ötszáz kartács, gránát és bomba hullott Aradra –, az ostromlók csak január 24-én kezdhették meg a vár hatásosabb ágyúzását. Mert hiába kaptak a hónap elején két 60 és két 30 fontos tarackot, valamint két 24, két 18 és négy 12 fontos ágyút, a hozzájuk való lőszer csak három napra futotta. Grochowalski fájó szíwel emlékezik vissza egy Hofman new lengyel tüzértisztre, akit január 24-én terített le az ütegét elárasztó ellenséges kartácszápor.

Józef Wysocki parancsnoki működése, helytállása az ütközetekben, szakértelme tanácsaiban,. Mind Boczkó kormánybiztos, mind Gaál Miklós ezredes parancsnok elismerését kiváltotta. December 27-én, miután az Újaradot ismét megszálló honvéd erők sikeresen visszaverték a Vár kitörést megkísérlő helyőrségét, Gaál a következőket jelentette Kossuthnak: „Magam bár beteg vagyok, melyből azonban pár nap alatt bizton remélem, hogy lóra ülhetek, személyem képviselőjéül Wysocki lengyel csapat jeles szakértő őrnagyát kellő utasítással szemelém ki s küldém a csata színhelyére.”

Ettől kezdve Wysocki az aradi ostromsereg parancsnoki posztjának jelöltje. Ö azonban következetesen a lengyel légió eszméjének elkötelezett je. Kihasználva a lengyelek december 14-i helytállásának visszhangját, rögtön a légió egyesítését sürgető beadvánnyal fordul Kossuthhoz. A karácsonyi ajándékként kézhez kapott válasz így hangzott:

„Az aradi lengyel légió parancsnokának

A lengyel légiót az események sürgető szüksége osztotta szét, így egységei oda kerültek, ahol éppen legnagyobb volt a veszély. Vitéz helyállásával bizonyítékát adta, hogy effajta küldetésének megfelel! mindazonáltal biztosítom a légiót arról, hogy mihelyt pillanatnyi nyugalom támad, egységeit összevonjuk és jeles magaviseletének megfelelő állapotba hozzuk. Lengyelhon mindegyik hős fia átmenetileg marad azon a földön, mit vitézségével már megszentelt, s ha majd e föld szabad lesz, testvéreihez siet, és dicsőségesen hű marad ezen oly szépen kezdett elhivatottságá hoz.”

A légió vitézségét elismerő válasz a puszta ígéreten kívül konkrét intézkedéssel nem kecsegteti Wysockit. A címzés mégis mintha szemléleti változást mutatna. Kossuth nem magyar-lengyel csapatról, nem Wysocki-zászlóaljról, hanem lengyellégióról beszél. Mi több, egységes lengyel légió ról, amit csak az „események sürgető szüksége osztott szét”. Igaz, a címzés topográfiailag rögzíti, dokumentálja ezt a szétszóródást: “...aradi lengyel légió...”, mintha annyi lengyel légió létezne, ahány lengyel egység az ország különböző pontjain szolgált...