A 20. század művelődési élete elképzelhetetlen a számtalan nemzeti és nemzetközi irodalmi, orvosi, természettudományi vagy békedíjak nélkül. Díjakkal tüntetik ki a humanitárius intézményeket és azokat a politikusokat, akik a nemzetek közötti békét mozdítják elő. Kétségtelen, hogy az említett díjak közül a legrangosabb az immár kilenc évtizede rendszeresen odaítélt Nobel-díj.

Alfred Nobel vegyészmérnök és feltaláló 1895. november 27-i keltezésű végrendeletében úgy intézkedett, hogy a hagyatékának kamataiból származó összegek „egyenlő részre osztassanak, ezekből egy rész azé, aki a fizika terén a legfontosabb felfedezést vagy találmányt érte el; egy része azé, aki a legfontosabb kémiai felfedezést vagy tökéletesítést érte el; egy része azé, aki a fiziológia vagy az orvostudomány terén a legfontosabb felfedezést tette”.

A Nobel-díj alapítása óta eltelt évszázad alatt az emberiség két rettenetes világháborút, genocidiumokat és holocaustot szenvedett. Végbement a demokrácia győzelme a totalitarizmusok felett, és ha több helyen a társadalmi átalakulás akadozott is, az világviszonylatban a demokrácia szellemében és irányában történt. A fajvédő fasiszta rendszerei5 elől elmenekült tudósok az európai kontinensről Angliába és az Egyesült Államokba jutva folytathatták kutatásaikat. Közülük többnek az életútja úgy alakult, hogy munkásságával gyarapította a nyugati világ tudományát. az egész emberiség javára, amit több esetben Nobel-díjjal tüntettek ki. Ez utóbbi csoportba nem csupán orvosi-élettani Nobel-díjasok tartoznak, hanem kémikusok vagy fizikusok is, mint Hevesy György vagy Dénes Gábor, akiknek felfedezései az orvostudomány számára is új lehetőségeket nyitottak, tökéletesítették a klinikai betegvizsgálatot.

A különböző Nobel-díjakat először századunk elején osztották ki, köztük természetesen az első orvosi – élettaniakat is. Áttekintve az azóta napjainkig eltelt idő alatt odaítélt orvosi-élettanidíjakat, megállapítható, hogy az illető szakkörök véleménye szerint a kitüntetettek felfedezéseikkel rászolgáltak erre, a nemzetközi elismerésre. Ugyanakkor azonban nem hallgatható el az sem, hogy egyes orvosi--élettani díjakkal kitüntetett tudósokkal szemben más kutatók elsőbbségi tényeket hoztak nyilvánosságra, és voltak, akik igényelték elsőbbségük elismerését. Kétségtelen, hogy az ilyen esetek árnyékot vetettek az orvosi-élettani bizottság szaktanácsadóinak tájékozottságára, körültekintésére, sőt olykor tárgyilagosságára is. E „szépséghibák” ellenére a Nobel-díjjal kitüntetett felfedezések alapvető szerepet játszottak az orvostudomány jelenkori fejlődésében, fordulatot jelentettek a gyógyászat, a prevenció és az: orvosgenetikai kutatásokban. Orvostörténeti szempontból úgy is mondhatjuk, hogy a Nobel-díjas orvosi--élettani felfedezések az orvostudomány megannyi mérföldkövét jelentették.

Az Alfred Nobel végrendelete után következő hat év az alkalmazás módozatainak kidolgozásával telt el: szakbizottságok alakultak, szervezési eljárásokat fogadtak el, kiértékelték a díjazandó személyekre vonatkozó ajánlásokat.

Kilencvenöt évvel ezelőtt, 1901-ben került sor az első orvosi-élettani Nobel-díj odaítélésére. A díjat Emil von Behring kapta, az indokolás szerint „a szérumterápia terén végzett munkájáért, különösen annak a diftéria elleni alkalmazásáért, ahol úttörő munkát fejtett ki, és hatásos fegyvert adott az orvostudomány kezébe a betegség és a halál elleni küzdelemben”. A diftériaszérum előállításával és gyógyászati alkalmazásával Behring kétségkívül rászolgált a Nobel-díjra: gyermekek millióinak az életét mentette meg.

A Behringnek odaítélt Nobel-díj indoklásának azt a részét, amely „a szérumterápia terén végzett munkájára” utal, úgy lehet értelmezni, hogy a szérumterápiás eredmények főleg (vagy elsősorban) az ő nevéhez fűződnek, és – következésképpen – a diftériaszérum előállításának sem lehettek döntő jelentőségű előzményei. Az említett indoklás megfogalmazása arra enged következtetni, hogy az orvosi-élettani bizottság szaktanácsadói nem voltak eléggé körültekintők, sem pedig eléggé tájékozottak a szérumterápia kialakulásának vonatkozásában, hiszen a Behringnek juttatott Nobel-díj indoklása figyelmen kívül hagyta más kutatók ugyancsak alapvető fontosságú felfedezéseit.

A diftériaszérumot Behring első ízben 1891-ben próbálta ki egy berlini gyermekklinikán, 1892-ben közölte eredményeit a Deutsche medizinische Wochenblatt az évi decemberi számában. Ugyancsak 1891-ben jelent meg nagyobb munkája a szérumterápiáról. Mindez valóban így történt. De már a nyolcvanas évektől kezdve a német kutatókkal párhuzamosan a párizsi Pasteur Intézet munkatársai is dolgoztak a diftéria-probléma megoldásán. A mikrobiológia modern történetírói, Hubert A. Lechevalier és Morris Solotorovsky részletesen foglalkoznak a diftériakutatásokkal, és megjegyzik, hogy „a diftéria és a toxinok területén egészséges verseny fejlődött ki a német és a francia kutatók között”.

Két „pasteurianus” kutató, Emile Roux és Alexandre Yersin (ez utóbbi fedezte fel 1894-ben a pestis kórokozóját) kísérletsorozatok eredményeképpen 1888-ban felfedezték a diftéria toxinját, más szóval a diftéria kórokozójának toxintermelését. Beszámolójukat közölték az Annales de l'Institut Pasteur 1888. évi 2. számában. Ez a felfedezés teljesen új helyzetet teremtett a betegség kóroktanában és kórtanában, szélesre tárva a kutatás kapuját, megteremtette annak lehetőségét, hogy a következő lépés magával hozza a diftéria-antitoxin előállítását és a betegség szérumterápiás gyógyítását, amit Behring és munkatársa, Kitasato meg is valósított. A két francia diftériakutató, Roux és Yersin túlélte Behringet és Kitasatót is.

A szérumterápia kialakulásának éveiben ugyancsak fontosak voltak Victor Babeş immunológiai kísérletei, amelyeket magyar munkatársával, Lép Károly doktorral együtt Bukarestben folytatott. Kísérletei nyomán Babeş megfogalmazta a szérumterápia alapelvét. Erről N. Cajal és R. Iftimovici mikrobiológusok beszélnek egyik szaktörténeti munkájukban. Babeş kísérleteinek eredményeit 1889-b~n, vagyis két évvel Behring előtt, az Annales de l'Institut Pasteurben tette közzé. Kétségtelen, hogy a német kutatók ismerték mindazokat a közleményeket, amelyek a szérumterápiára és különösen a diftériára vonatkoztak.

A francia kutatók egyébként sohasem vonták kétségbe Behring érdemeit. Ám, függetlenül tőle, ők is eljutottak a diftériaszérum előállításához.

A diftéria elleni küzdelem érdekes mozzanata volt az 1894-ben Budapesten tartott Nemzetközi Higiéniai Kongresszus, amelynek napirendjén kiemelt helyen a diftéria elleni küzdelem szerepelt. E téma fő előadója három Pasteur-tanítvány volt: E. Roux, L. Martin és A. Chaillaux, akik beszámoltak az általuk előállított diftériaszérumról. A véletlen úgy hozta, hogy azon a kongresszuson Behring nem volt jelen. Lechevalier és Solotorovsky megjegyzik, Roux nagyon vigyázott, hogy Behring érdemeit semmilyen sérelem ne érje. Ami Babeşt illeti, ő hazai és németországi szaklapokban éveken át hangoztatta Behringgel szembeni elsőbbségét a szérumterápia megalapozásában.

Az orvosi-élettani Nobel-díjak históriájának érdekes esete Bárány Róbert díjazásával kapcsolatos. Itt is tényként jelenik meg a szakbizottság tanácsadóinak hiányos értesültsége, ami jobb körültekintéssel minden bizonnyal elkerülhető lehetett volna.

            A vesztibuláris készülék élettanának magyarországi felfedezője, Hőgyes Endre (1847-1906) egyetemi tanár nem érte meg az 1914-es orvosi-élettani Nobel-díj odaítélését Bárány Róbertnek ugyanazon felfedezésért. Bárány Róbert magyar származású osztrák otológus (fülész) az első világháborúban főorvosként működött a galíciai fronton, ahol orosz fogságba esett. A Vöröskereszt és a svéd kormány intervenciója révén, fogolycsere útján, Bárány Svédországba került, ahol 1916-ban átvehette a neki juttatott 1914-es Nobel-díjat.

Bárány a vesztibuláris készülékkel kapcsolatos kutatásait Hőgyes Endre halála évében, 1906-ban közölte, egyszóval „húsz évvel Hőgyes ugyanilyen felfedezései után” (Alföldi–Sós). Hőgyes alapvető kutatásait a vesztibuláris apparátus élettana terén magyarul hazai folyóiratokban és németül külföldön, szaklapokban tette közzé. Kellner Dániel Nobel-díjas orvosokat ismertető könyvének Bárány Róberttel foglalkozó fejezetében tévesen állítja, hogy Hőgyes „nagy horderejű megállapításai csak magyar szaklapokban jelentek meg, így róla a külföld csak elkésve szerzett tudomást”. Meglepő, hogy egy magyarországi, közelebbről budapesti orvosszerző mennyire tájékozatlan volt Hőgyes otológiai-élettani munkáinak külföldi ismertetését és kiadását illetően.

Hőgyes közleményei az Archiv für experimente//e Physiologie und Pharmazie és a Pflügers Archivban jelentek meg, amely korának tekintélyes és elterjedt szakkiadványa volt. Sugár Károly pesti fülész még Hőgyes életében írt ennek említett felfedezéseiről a vesztibuláris apparátus élettanával kapcsolatosan. Sugár cikkei külföldi orvosi folyóiratokban láttak napvilágot. Később, 1913-ban szintén Sugár doktor rendezte sajtó alá a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával az Urban és Schwarzenberg német orvosi kiadónál Hőgyes Uber den Neruenmechanismus der assoziirten Augenbewegungen című munkáját. Ez esetben tehát az orvosi-élettani bizottság szaktanácsosai semmi esetre sem hivatkozhattak arra, hogy nyelvi nehézségek, akadályok miatt nem tudhattak Hőgyes kutatásairól.

Az első világháború utáni évtizedben több nagy jelentőségű orvosi-élettani felfedezést tüntettek ki Nobel-díjjal. Ezek közé tartozott az inzulin felfedezése. A világ közvéleménye érthető örömmel fogadta, hiszen addig a cukorbetegek sorsa a korai halál volt. Az inzulin megjelenésével az orvostudomány legyőzte a diabéteszes halált!

Az 1923-as orvosi-élettani Nobel-díjat F. G. Banting és J. J. Macloed kanadai kutatóknak ítélték oda „az inzulin felfedezéséért”. Három kutató, Banting, Macloed és Charles Best az inzulin felfedezését 1921 decemberében tette közzé.

Őket megelőzte Nicolae Paulescu (1869-1931), a bukaresti Orvosi Kar élettanprofesszora a hasnyálmirigy belső kiválasztású hormonjának izolálásával. Hatását mesterségesen cukorbeteggé tett kutyákon ellenőrizte. Kísérleteiről Paulescu beszámolót közölt a párizsi Archives Internationale de Physiologie VII. kötetének 1. füzetében. Ez a nemzetközi orgánum mindig gondosan közölte a beküldött közlemények beérkezési dátumát: Paulescu esetében 1921. június 22-ét. Ch. Best bevallása szerint a kanadai kutatócsoport ismerte Paulescu közleményét, de a helytelen angol fordítás miatt félreértette. Az említett francia nemzetközi folyóiratban közölt kísérleti beszámoló kétségtelenné teszi Paulescu

elsőbbségét az inzulin felfedezése terén a kanadaiakkal szemben. Erre vonatkozóan jegyezte meg Magyar Imre, hogy Paulescu „prioritása kétségtelen”.

Tájékozatlanságában az orvosi-élettani bizottság méltatlanul járt el, amikor csak Bantingnak és Macloednak ítélte oda a Nobel-díjat, valósággal halmozva a méltánytalanságot, ami az említett harmadik kutatót is érintette. Best annak ellenére, hogy nem kis része volt az inzulin felfedezésében, nem részesült az elismerésben. Macloed szerepére alább még visszatérünk.

Hazai és külföldi szaklapokban Paulescu bizonyította, hangoztatta elsőbbségét a kanadaiakkal szemben, tiltakozott az őt ért mellőzés miatt. A korabeli orvosi orgánumokban többször foglalkoztak Paulescu érdemeivel. E vonatkozásban figyelemreméltó Rolf Luft professzor, a Nemzetközi Diabétesz Federáció elnökének a svédországi Lekartidningen 1971. évi 44. számában közölt cikke: Ki fedezte fel az inzulint? Miután vázolta az inzulin felfedezésének fázisait, R Luft befejezésül leszögezte: „A díjat Paulescunak, Bantingnak és Bestnek kellett volna odaítélni!"

Tudjuk, hogy nem így történt.

Míg élettani kutatásaival, különösen a hasnyálmirigy belső elválasztású hormonjának izolásával nemzetközi megbecsülést szerzett, Paulescu professzor antidarwinista és antiszemita nézeteket terjesztett. Magától értetődik, hogy a díjazott vagy díjazás nélkül maradt orvosi felfedezések az orvostudomány fejlődési szakaszainak kiemelkedő sikereit jelentik. Ez a megállapítás magában hordja azt az elkerülhetetlen helyzetet is, amelyben egy eljárást vagy gyógyszert felvált egy újabb felfedezés, ami az előbbinek a használatát leszűkíti, vagy mint elévült fölöslegeset a gyógyászat történetének körébe utalja. Ezt meggyőzően illusztrálja az orvostudomány történetében korszaknyitó salvarsan (Ehrlich és Hata 606-os készítménye) megjelenése és „dicsősége”, vagyis széles körű alkalmazása a szifilisz gyógyításában. A kemoterápia legyőzte az évszázadok óta pusztító vérbajt. A második világháború után, az antibiotikumok korszakában a Salvarsan szerepe másodrendűvé vált. Az antibiotikumok lényegesen leszűkítették több más, azelőtt használatos gyógyszer alkalmazását, köztük a szulfonamid készítményekét.

Ezeknek a készítményeknek is megvolt a „győzelmes” korszakuk. Garhardt Domagkot 1939-ben Nobel-díjjal tüntették ki a szulfonamidok (prontosil) antibakteriális hatásának felfedezéséért. Nagy horderejű felfedezés volt ez a fertőző betegségekkel szembeni küzdelemben. Figyelembe véve az antibiotikumok gazdag hatásspektrumának kidolgozását, fél évszázad gyógyászati fejlődése elegendő volt ahhoz, hogy a fertőző betegségekkel szembeni terápia alapjaiban változzon meg.

Domagk nem sokáig örvendhetett a Nobel-díjnak, mert Hitler megtiltotta a németeknek a Nobel-díj elfogadását. Dühét az váltotta ki, hogy 1935-ben a Béke Nobel-díjat a náciellenes békeharcos, Carl von Ossietzkynek adták, aki akkor egy koncentrációs táborban sínylődött. Nemzetközi nyomásra Ossietzkyt végül is kiengedték, de élete végéig házi őrizetben tartották. Domagk esete emlékeztet a Borisz Pasztemákéra, akinek szintén megtiltották a Nobel-díj átvételét. Domagk annyival volt szerencsésebb, hogy 1947-ben átvehette a Nobel-díj diplomáját, bár annak anyagi juttatása nélkül.

Az előbbi esetet példázza az 1927.' évi orvosi-élettani Nobel-díj, amelyet Julius Wagner-Jauregg bécsi elmegyógyásznak ítéltek oda a szifilisz okozta dementia paralytica (paralysis progressiva) maláriaterápiás kezelésének felfedezéséért. Az indoklás eredeti szövege ugyan másképpen szólt („a maláriaoltás terápiás jelentőségének felfedezéséért") , de a lényeg mindenképpen a szifiliszes elmebaj kezelése volt a malária okozta lázzal. Megszületett a lázterápia.

A szifiliszes elmebajt századunk elején mint gyógyíthatatlan, halálos elmekórt írták le. Miután a betegség kezelése salvarsannal a legtöbb esetben sikertelen maradt, a Wagner-Jauregg-féle maláriás lázterápia nyújtotta az egyedüli reményt keltő kezelési perspektívát. Ha nem is emelkedett az általánosan alkalmazott gyógyeljárások közé, a maláriaterápiát már jóval Wagner-Jauregg előtt ismerték. Francia (A.Porot) és orosz (V .A. Giljarovszkij) pszichiátriai munkákban jelzik a maláriaterápia régebbi, szórványos alkalmazását az elmegyógyászatban. Porot említi a francia Nasse-t, aki 1864-ben szifiliszes elmebetegeket maláriával kezelt, és Legraint, aki 1913-ban ajánlotta a betegek maláriával történő kezelését. V.A. Giljarovszkij szerint V. F. Sabler orosz orvos 1840-ben megfigyelte a lázas állapot jótékony hatását az elmebetegeknél, míg A. S. Rosenblum odesszai orvos 1870-ben visszatérő lázzal gyógyított pszichés betegeket.

Wagner-Jauregg 1917-ben kezdte el maláriás kezelését, vagyis a maláriás lázkeltés állandó klinikai alkalmazását a szifiliszes elmebetegeknél. Kétségtelen, hogy ez a hatásos terápiás eljárás kockázattal járt. A szívbajos és vesebajos elmebetegeknél a maláriás lázterápia pedig határozottan ellenjavallt volt. A maláriás terápia gyakori szövődményeinek elkerülése céljából kidolgozták a láz előidézését szerves vagy szervetlen anyagok (tej, terpentin, kéntartalmú készítmények) intramuszkuláris befecskendezésével. A második világháború után megjelent antibiotikumok teljesen új helyzetet teremtettek a szifiliszes elmebetegség kezelésében: feleslegessé vált a lázterápia. A penicillin gátat vet az idegrendszer szifiliszes fertőzésének, és megállítja a kórtani folyamatokat.

Amint említettük az orvosi-élettani Nobel-díjjal kitüntetett tudósok felfedezései a kortárs orvostudomány mindmegannyi győzelmét jelentették. A Nobel-díj bizottság tevékenysége nem volt árnyaktól, tévedésektől mentes, s ezekkel nemcsak a szakkörök foglalkoztak, hanem a napisajtó is. A szakirodalom és az orvostörténet-írás mindmáig számon tartja az orvosi-élettani bizottság több esetben is megnyilvánuló „amnéziáját”, más szóval jeles kutatók mellőzését, akiknek a munkásságát „elfelejtették” Nobel-díjjal honorálni.

Éppen száz évvel ezelőtt, 1896-ban, Scipione Riva-Ricci (1863-1936) megalkotta a napjainkban is világszerte használatos higanyszálas vérnyomásmérőjét. Amint látszik, az orvosi-élettani bizottság szaktanácsadói nem tartották díjazásra érdemesnek.

Méltatlanság érte a kanadai Charles' Bestet, aki az inzulin egyik felfedezője volt. Helyette Macloed professzort tüntették ki a Nobel-díjjal, annak ellenére, hogy ő személyesen nem vett részt az inzulinkutatásban. Igaz, támogatta a kutatócsoport munkáját. Ami Best „kifelejtését” és Macloed dijazását illeti, Magyar Imre belgyógyász professzor a diabétesz történetét bemutató könyvében megjegyzi, hogy Macloed „későbbi Nobel-díját sokan rossz néven vették”, és végül leszögezi a véleményét, mely szerint „meg kell maradnunk annál a megállapításnál, hogy az inzulint Banting és Best fedezte fel”.

Az orvosi és laikus közvélemény csalódással vegyes elégedetlenséggel vette tudomásul, hogy nem részesültek Nobel-díjban Jonas Edward Salk és Bruce Sabin orvoskutatók, akik megvalósították a gyermekbénulás elleni védőoltást. Sok millió gyermek életét és testi épségét mentették meg. A várt nemzetközi elismerés elmaradt. A miértre ebben az esetben sem kaptunk választ.

Továbbgondolva az előbbi kérdést, nem kerülheti el a figyelmet az a tény sem hogy az orvosi-élettani bizottság több mint kilenc évtizeden át elzárkózott attól, hogy a 20. század szellemi életére oly mély hatást gyakorló Sigmund Freud és Carl Gustav Jung tevékenységét Nobel-díjjal jutalmazza.

Végül elmondható, hogy az orvosi-élettani felfedezések, amelyeket 95 év alatt Nobel-díjjal tüntettek ki, biztonságosabbá tették a 20. század emberének egészségét, biológiai jólétét. Az Alfred Nobel alapította díjazási rendszer megítélésénél figyelembe kell venni a Nobel-díjaknak a kutatókra gyakorolt serkentő, lélektani hatását is. A világszerte folyó víruszológiai kutatások meg fogják hozni a rosszindulatú daganatok és az AIDS szuverén, specifikus gyógyítását, ami minden bizonnyal gazdagítani fogja a Nobel-díjas felfedezések sorát. Akkor majd a 21. század embere megkönnyebbüléssel fog visszaemlékezni a hematológiai, onkológiai betegségek és az AIDS korára mint az orvostudomány immár véglegesen megoldott kérdéseire.

IRODALOM

1) Alföldi 2.-Sós J.: Hőgyes Endre élete és munkássága. Bp., 1962. 104, 150-106; 2) A Nobel-díjasok Kislexikona (Szerkesztette Vészits Ferencné). Bp., 1985 (2. kiadás). 52.68, 807; 3) Cajal, N.-Iftimovici, R.: Din istoria luptei cu microbii şi virusurile. Buc. 1964. 294-295; 4) Fóti Mihály: Az orvostudomány és az élettan Nobel-díjasai. Bp., 1973. 33-36,96-97,119-122, 135-136; 5) Ghiliarovsky, V.A.: Psihiatria. Buc., 1956. 227; 6) Kellner, Daniel: A Nobel-díjas orvosok élete és munkássága. Bp., 1936. 124; 7) Kempier, Kurt: A gyógyszerek története. Bp., 1984.250; 8) Lechevalier, H. A. Solotorovsky, H.: A mikrobiológia három évszázada. Bp., 1971. 274-275; 9) Magyar Imre: A diabetes története. In: Diabetes mellitus. Bp., 1979. 21-28; 10) Nagy Ferenc: Magyar származású Nobel-díjas tudósok. Bp., 1995. 13-21; 11) Nobel Foundation Directory. Stockholm, 1993. 100-122; 12) Porot, A.: Manuel alphabétique de psychiatrie clinique et thérapeutique. Paris, 1975. 473; 13) Volovici, Leon: Ideologia nationalistă şi „problema evreiască” in România anilor '30. Buc., 1995.48-50.