(a kertész)

Amit megőrzésre hagytak nem vagyonom.

A fákon olyan levelet

növesztenek az éjszakákon

keresztülhajtó retten et

gyermekei, hogy nem is izzad

a kéz, az ujj tapintást várva,

az ablakok csillagai

tükröződnek szobába tárva,

a párnák és a paplanok

egy zárt világban, szertedobva,

a szemek és a gondolat,

egy véges hangyabolyba fúrva

szenvedik daraboliCÍsát

a fénynek és a téridőnek,

kinyílt füleknek hallgatását

ne adni át az ördögöknek.

A sivatagi, szép homoknak

letörni dűnearcú szarvát;

Szervét Mihály máglyára ugrik,

a templom áll, oszlopok tartják –,

a közelben, egy háztető

alatt a kertész, mint ki játszik,

ajkain a szó kifordul,

a tekintete néha jázmin,

a kerteket nem hívja vissza,

az ördögöket messze űzte,

a sárkányok kifekszenek

pihenni, fel a hegytetőre.

Macska körül a forró kása,

úgy lépkednek az istenek,

a szem mögé, egy pillantásba.

A gondolat-eretnekek

számára hosszú lesz az ösvény,

mi nappalokba átvezet ¬

szerpentin,

hold körül vörös fény.