1993-ban a New Mexicóban lévő Taos városában megrendezett szimpóziumon Rolf Zinkernagel, aki 1996-ban Peter Doherthyvel együtt kapta meg a fiziológiai, illetve orvosi Nobel-díjat, érdekes előadást tartott az immunológiai memóriáról. A kérdést úgy fogalmazta meg, hogy miként lehetséges hosszan tartó immunitás, amikor az immunreakcióban aktivált sejtek (lymfocyták) rövid életűek. Másnap, amikor ő is néhány korán kelővel együtt ugyanannál az asztalnál reggelizett, tovább folyt a beszélgetés a téma körül. Többünknek is feltűnt, hogy az előadás mondanivalóját – ami az immunológiai memória egészen új szemlélete volt – sehol sem közölte le. Nem kis meglepetésünkre mondta el, hogy a kéziratot már két folyóirat is visszautasította. Érthetetlen volt előttünk, hogy még egy ilyen jó nevű szakembernek is nehézsége van akkor, amikor az általánosan elfogadott szemlélettől eltérő következtetésre jut.

Jan Klein, a tübingeni Max Plank Intézet immunológia-professzora egy jóval korábban közölt tanulmányában ad feleletet a kérdésre (Hegemony of mediocricity in contemporary sciences, particularly in immunology. Lymphology, 1985. 18:122-131). Cikkében a középszerűség jelenségével foglalkozik. Mivel a középszerűség nemcsak a tudományban, de a társadalmi élet más területein is jelen van, érdemes vele – mint kórképpel – foglalkozni, már csak azért is, hogy időben felismerjük és orvosoljuk.

A fenti cikkben a szerző az intelligenciahányados (IQ) alkalmazását nem tartja kielégítőnek az egyetemi tanulmányokra és tudományos kutatásra való alkalmasság felmérésére. Az IQ az emberek problémamegoldó képességét mutatja, és azért használják, mert a közvélemény a tudományt problémamegoldó tevékenységnek tartja. A tapasztalat azt mutatja, hogy a problémamegoldás képessége nem elegendő ahhoz, hogy valaki új törvényszerűségeket tárjon fel, ennél sokkal nagyobb jelentősége van annak, hogy a mindennapi élet által felvetett végtelen sok kérdés közül – amelyek nagy része triviális, míg néhány nagyon fontos – a lényegeset válasszuk ki, és azt vizsgáljuk. A helyes kérdésfeltevés képességével, ami független az egyén ismeretanyagától és intelligenciájától, nem mindenki rendelkezik. A tudományos pályára való felkészülésben és kiválasztásban- a társadalmi élet más területeihez hasonlóan – ez a képesség nem szerepel mint feltétel. A problémamegoldás képessége és a tanulmányozásra érdemes, lényeges kérdés kiválasztásának képessége más és más adottságokat feltételez. Az első logikus, józan gondolkozást követel. A másodiknál is szükség van logikára, de ehhez egy bizonyos fokú ösztönös megérzés, a dolgok mélyére látásnak képessége, egy tudat alatti észrevevőképesség, ha úgy tetszik: egy vele született másfajta szellemi képesség is szükséges.

Johann Gregor Mendel, a modem genetika atyjának esete jól szemlélteti a két képesség közötti különbséget. Mendel1850-ben egy. A természettudományok oktatására jogosító vizsgán nem felelt meg a követelményeknek. Az írásbeli vizsga máig megőrzött adatai bizonyítják, hogy nem rosszindulatról volt szó. A vizsga egyik tétele az emlősök osztályozása és azok hasznosságának felsorolása volt, amire Mendel a következőket írta: ,,1. Rend: Quadrumana (négykezűek). II. Rend: Quadrupedes (négylábl;iak). Az ember számára hasznos állatok közül meg lehet említeni: 1. az Új-Hollandiában élő kengurut, aminek a húsát a benszülöttek nagyra becsülik; 2. a nyúl, 3. a hód. III. Rend: Plantigrades (talponjárók). IV. Rend: Clawed Ungulates (hegyeskörműek): 1. a kutya, 2. a farkas, 3. a macska, ami azért hasznos, mert irtja az egeret, és mert a puha és szép bundáját a szűcsök kikészíthetik; 4. a civet (v. cibet, egy macskaszerű közép-afrikai állat), amelynek a végbélmirigye egy a kereskedelemben ismert aromás anyagot termel. V. Rend: Patáskörműek. Az ide tartozó állatok közül az ember számára különösen hasznos: 1. a ló, 2. a szamár, 3. az ökör, 4. a juh, 5. a kecske, 6. a zerge, az őz és a szarvas, 7. a láma, amit Mexikóban teherhordásra használnak, 8. a pézsmaökör, 9. a rénszarvas, ami északnak azt jelenti, amit a teve a forró sivatagnak, 10. a disznó, 11. az elefánt, ami egy kiváló teherhordó állat. VI. Rend: Úszóhártyás lábú állatok; stb.” A vizsga alapján a bizottság Mendelt szubintelligensnek találta. Ennek ellenére a jó diplomával rendelkező kortárs szaktekintélyek közül (hogy csak Nagelit, Darwint, Gartnert, Prinsheimot, Naudint és Galtont említsük) egyedül Mendel volt képes a lényeges probléma kiválasztására, a kérdés helyes feltevésére és a megfelelő módszer kiválasztására. Mendel zsenialitását a genetika alapjait leíró eredeti közleménye is bizonyítja. Nageli, a diplomákkal bizonyított intelligenciájával, még akkor sem értette meg a felfedezés fontosságát, amikor Mendel az eredményeit megmutatta.

Mendel esete nem egyedülálló. Albert Einstein 1905-ben, amikor a speciális relativitáselméletét kidolgozza, és megveti az általános relativitáselmélet alapjait, többévi munkanélküliség után egy kis svájci biztosítótársaság tisztviselője, mert kérvényeit Európa egyetlen egyeteme sem méltatta válaszra! 1921-ben a Nobel-díjat sem a relativitáselméletéért kapta! Elmélete Svédországban nem volt népszerű, s ez befolyásolta a bizottság véleményét. Vajon miért? Nem értették volna meg? Vagy talán valami más lehetett az ok? Peter Gorert, a transzplantációs antigének génjének, az MHC-nek (Major Histocompatibility Complex) felfedezőjét a tanárai enyhén visszamaradottnak tartották, amíg kortársát J.B.J. Haldane-t, aki mindenből csinált egy kicsit, de igazán nagyot soha, zseniként ünnepelték. Jon van Road, a HLA (Human Lymphocyte Antigens) társfelfedezője pedig belgyógyászatból bukott meg. Evariste Galois-t, a matematikus zsenit az École Polytechnique felvételi vizsgáján metametikából buktatták meg! Hans Krebsnek a Krebs-ciklust leíró cikkét, amelyért később Nobel-díjat kapott, a Nature -amely az egyik legjobb tudományos folyóirat – elutasította! Még sokáig sorolhatnánk a példákat, de már ennyiből is világos, hogy valami általános jelenségről van szó, nem elszigetelten előforduló emberi tévedésről.

Ahhoz, hogy az általánostól eltérő szemlélettel járó nehézség okait megértsük, szükséges megismernünk a tudóstársadalom felépítését, amely semmiben sem tér el más társadalmi struktúráktól. Ezek a társadalmi szerkezetek – a piramishoz hasonlóan – egy szűk körű vezérkarból, lefelé pedig növekvő számú, de egyre kisebb befolyással rendelkező egyénekből tevődnek össze. A vezetőségnek nagy befolyása van – a mi esetünkben a kutatás minőségére –, mert ők ellenőrzik az újságokat, a pénzt és az állások betöltését. Így aztán a kutatás minősége a vezérkar rátermettségét is tükrözi. A demokratikus elveknek megfelelően a vezetőség összetétele a közösség összetételét kell hogy tükrözze. Így a vezetők többsége a piramis nagy tömegét képező középrétegekből kerül ki. Ez a demokratikus rendszer azonban nem kedvez a tudománynak (de a társadalomnak sem), mert a középszerűség veszélyét hordozza magában. Ez – a tudomány világában – nem jelenti azt, hogy a kutatás minősége rossz lesz, de nem is lesz jó, csupán középszerű.

Ezek után nézzük meg a középszerűség tünettanát. A középszerűek általában elcsépelt, lényegtelen kérdésekkel foglalkoznak. Például ma, amikor a transzplantációs antigének szerepét ismerjük, és azt is, hogy majdnem minden sejtmaggal rendelkező normális sejten jelen vannak, nap mint nap jelenik meg közlemény, amely arról számol be, hogy a különböző szövetek sejtjein mennyi van belőlük, vagy ha ezt valaki már megnézte antitesttel való reakciójuk alapján, most biokémiai módszerrel mutatják ki ugyanazt. Ez a kérdés a gyakorlat szempontjából teljesen érdektelen, mert a sebész amúgy sem ilyen kritérium alapján végzi a szervátültetést. Ha mondjuk a daganatsejtek felszínén lévő MHC antigének mennyiségét vizsgálnák azzal a céllal, hogy azt a kórosan burjánzó sejtek biológiai tulajdonságaival hozzák összefüggésbe (pl. azok immunrekaciót kiváltó képességével), akkor már volna értelme a kérdésnek, de ezt nem teszik. Az ilyen szerzők azzal indokolják munkájukat, hogy kíváncsiak az eredményre. Nos, pont ez az, ami megengedhetetlen, mert a kutató nem azért kap pénzt, hogy saját kíváncsiságát – bármennyire is elcsépelt legyen a kérdés – kielégítse. A baj nemcsak az, hogy a szerzők nem látják be kérdéseik trivialitását, hanem sokkal inkább az is, hogy a cikk szakmai bírálói és a lap felelős kiadója sem veszi ezt észre! Hogy miért? Mert őket is megfertőzte a kór.

A középszerűség tünete a zavarkeltés is. Ez a tudományos életben abban nyilvánul meg, hogy mihelyt valaki leközöl egy eredményt, hamarosan jelentkezik valaki más, aki megcáfolja azt. Emiatt a kérdés nem tisztázódik – mert melyik eredménynek higgyen az ember? A csalót meg szinte lehetetlen leleplezni, nemcsak a kísérletek megismétlésének költségessége miatt, de azért is, mert mindenki a saját kísérleteivel akar előrejutni és nem mások ellenőrzésére pocsékolni az idejét. Az ellentétek szükséges velejárói a tudomány haladásának. A zavarkeltőnél a baj az, hogy nem egy régi nézetet helyesbít vagy helyettesít egy újjal, hanem hogy egyszerűen tagad. Az ilyen tagadásos zavarkeltés azért lehetséges, mert a feltett kérdések általában nagyon bonyolult biológiai rendszerekre vonatkoznak, amelyek összetevői közül egy kísérlet csupán néhány változót – és sohasem az összest – képes ellenőrizni, másrészt azért is, mert a használt módszerek annyira bonyolultak, hogy könnyen csúszhatnak be technikai hibák. Végül – mint legfontosabb – a zavarkeltés oka a hiányzó technikai vagy intelligenciabeli szakértelem. Az első a kísérleti módszerek alkalmazásában vagy kidolgozásában megnyilvánuló ügyesség hiányát jelenti, míg az utóbbi olyan módszerek alkalmazásában nyilvánul meg, amelyek képtelenek objektív választ adni a szóban forgó kérdésre.

A középszerűek közt nincs kritikus eszmecsere. Az ellentétes megvitatása és az okok felderítése helyett – ami előrevinné a kérdést a tárgyaló felek nem figyelnek a másik érveire, csupán a maguk igazát ismételgetik. A nyílt kritikát hát mögötti – legtöbbször a személy illetékességét megkérdőjelező – áskálódás helyettesíti. Hiányzik a nyílt állásfoglalás vagy érvekkel való harc valaki mellett egy másik érvelő ellen, felfedve érvelésének, adatainak vagy elméletének gyengéit. E magatartás mögött az önbizalom hiánya búvik meg.

A zavarkeltés és a kritikus eszmecsere hiánya miatt a középszerűségre a lassú haladás is jellemző.

Végül a középszerűség tünete a divathóbort. Ez abban nyilvánul meg, hogy a középszerű, ahelyett hogy a saját útját követné, mihelyt valaki valami ígéretesnek látszót közöl, azonnal lecsap a témára. A kínai közmondás szerint: „Egy kutya ugat valamit, és száz ugatja a kutya hangját.” A divathóbort a módszerek megválasztására is vonatkozik. Új, igen költséges technikát választ a jól bevált és olcsóbb eljárás helyett. Az új módszer érdekességével leplezi a téma trivialitását.

A középszerűség tüneteit nem azért szemléltettem a tudományos életből vett példákkal, mert más területen minden rendben van. A kórkép általános jelenség. Ha például a munkanélküliség kérdését vizsgáljuk, amely a világ fejlett államaiban az egyik legfontosabb megoldásra váró feladat, a középszerűség tünetei nem kerülhetik el a figyelmünket. Századunkban, az évtizedek múlásával, a munkanélküliség mint fenyegető

rém mind erősebben jelentkezik, még a jóléti államokban is. Így a politika és gazdaság elitje széles körű érdeklődésre tarthat számot, ha a munkanélküliség csökkentését mint egyik legfontosabb politikai célt jelöli meg. Ezért ezt választási jelszóként tűzik zászlóikra. Csakhogy a jelszó, tetszetőssége ellenére, egyrészt elcsépelt, másrészt amit célul megjelöl, az hosszú távon kivihetetlen, mert a műszaki fejlődés egyre kevesebb ember foglalkoztatását teszi lehetővé, miközben az emberiség száma rohamosan nő. Tudva tudván ezt, a politikai/gazdasági elit a foglalkoztatottságot növelő intézkedésekre sokmilliárdos összegeket fordít. Senkinek sem jut eszébe, hogy kifogást emeljen a továbbképzésre irányuló többletkiadások miatt. A hiba abban rejlik, hogy az egész iskolarendszer végcélja a munkavállalásra való felkészítés. Bizonyos, hogy más következtetésre jutnának, ha a munka jelentőségét nem egyoldalúan a társadalom, hanem az egyén szempontjából is elemeznék, és ennek megfelelően fogalmaznák meg a kérdéseket és a feladatokat.

A munka és különösen az alkotómunka az egyén szempontjából azonfelül, hogy megélhetést biztosít, örömet is jelenthet. Az ilyen tevékenység nem feltétlenül azonos a munkavállalással kapcsolatos foglalkoztatottsággal. Nem csak az alkotás szerez örömet! Nem mindenki lehet Michelangelo Buonarroti. A restauráló is örömét lelheti abban, ha

egy nagy mester megkopott műve régi szépségében ragyog fel a keze alatt. Örömet okozhat az is, amikor valaki egy széket készít, vagy kotlóval keltet ki egy fészekalja kiscsibét. üröm a másokon való segítés, legyen az ápolás, orvosi munka vagy szociális gondozás, de öröm forrása lehet a tanítás is. Sokáig lehetne folytatni a felsorolást. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy nagyon sok munkavállalónak – a hónap végén kézbesített fizetésen kívül – semmi örömet nem jelent a munka. Számukra szükséges rossz, ami hajnali felkelést, egész napi többé-kevésbé érdektelen robotot és elfáradást jelent. Utána már csak evésre, a gyerekek ágyba dugására, esetleg tévénézésre van erő. Ez így megy nap mint nap, hétről hétre, évről évre, miközben megöregszik, anélkül, hogy lett volna ideje örülni az életnek, az embereknek, a családjának, a természetnek, vagy arra gondolni, ami életének egyetlen és igazi értelme. Szerencsésnek mondható az, akinek hobbija a munka, amiért megfizetik.

Ezek után jobban érthető, hogy miért hibás a munkanélküliség megoldását célozó tevékenység meghatározásában a régi kérdésfelvetés, amely kizárólag a munkavállalási (bérmunka) viszonyt és a munka létfenntartó szerepét veszi figyelembe. Az ilyen beállítottság következtében a munkavállalási viszony az élet céljaként lép fel. Miért? Mert a piramis közepén elhelyezkedő nagy többség ma ezt így látja. Egészen más következtetésre jutnánk, ha valaki úgy fogalmazná meg a kérdést, hogy mi a fontosabb, a bérmunka vagy az ember boldogsága. Egy ilyen kérdésfeltevés után a munkanélküliség csökkentésére szánt milliárdokat másképpen használnák fel. Elsősorban a nevelés elveit helyeznék új alapokra. Az új oktatási rendszerben a szabad idő értelme és felhasználása vagy az élet értelmének keresése is helyet kapna. A nemzeti jövedelmet is egészen új elvek alapján osztanák el. Ebben az új rendszerben elképzelhető, hogy nemcsak a háztartásban dolgozó és gyermekeit nevelő anya részesülne jogos jövedelemben (nem szociális segélyben!), hanem azok is, akik nincsenek alkalmazásban. Egy ilyen társadalomban az egyén döntéseit nemcsak az irányítaná, hogy melyik a keresett szakma, hanem sokkal inkább az, hogy mi az, amit szeret.

Ne gondoljuk, hogy nincsenek jó gazdasági szakemberek, akik ne látnák a problémát, és ne próbálnának új utakat keresni, csakhogy a középszerűség törvényei szerint ők nem vagy csak nagy ritkán jutnak nyilvánossághoz. A hierarchia csúcsán lévők, akik kezükben tartják a sajtót, itt is, mint a tudományban, a demokrácia szabályainak megfelelően az átlag minőségét tükrözik, és többségükben középszerűek. Nos, ők vagy meg sem értik az újszerű kérdésfeltevés fontosságát és a megoldására ajánlott szokatlan módszert, vagy egyszerűen nem vállalják a kockázatot, és elcsépelt ideológiai jelszavakat hangoztatva mennek a kitaposott úton.

Középszerűség lehet az oka annak is, hogy a világpolitika színterén a kisebbségi kérdés megoldására irányuló törekvések – néhány kivételtől eltekintve – ennyire vontatottan haladnak. Érdekes feladat lenne ezt a kérdést a fenti tünettan ismeretében megvizsgálni. De nemcsak vizsgálgatni és kritizálgatni, hanem újszerű kérdésfeltevésekkel és megfelelő módszerek kidolgozásával mindenki számára kielégítő megoldását is elősegíteni. A többség és kisebbség közti feszültségek rengeteg energiát kötnek le, ami jó megoldás esetén konstruktív erőtartalékként jelentkezhetne. Meg vagyok győződve arról, hogy ha ez sikerül, sokkal több ember lenne boldog!

Végül szólni kell arról is, hogy mi a tennivaló. Amint már fentebb láttuk, a lényeges kérdés kiragadásának képessége egy vele született szellemi képesség, amit nem lehet megtanulni, de fel lehet rá figyelni, és ki lehet érte állni. Saját ismereteink hozzáadásával lehet és kell azt támogatni. Ennek a szellemi képességnek a hiányát is fel lehet ismerni.

Ebben az esetben nyílt állásfoglalással kell erre rámutatni. Nem a személy ellen irányuló támadással, hanem a tárgyra vonatkozó tárgyilagos okfejtéssel fedve fel érvelésének, adatainak vagy elméletének gyengéit. Támogatni kellene azokat a törekvéseket, amelyek a demokratikus elvek helytelen alkalmazása helyett a piramis csúcsára a tettekkel bizonyított személyes adottságok alapján való kiválasztást szorgalmazzák. Kívánatos lenne az is, ha valamiképpen immunizálni tudnánk magunkat a középszerűség ellen. Önvizsgálatot kell tartani. Gondolkodásunkat, döntéseinket és cselekedeteinket a tünetek ismeretében folyamatosan ellenőriznünk kell. Az önvizsgálatot addig folytatjuk, míg immunissá válunk a kór ellen.Ha sok ember válik immunissá, akkor lassacskán a priramis középső része nem is lesz anyira középszerű, s ennek az lehet a következménye, hogy a csúcsot képező elit összetétele is megváltózik. Bizakodjuk, és tegyünk is valamit!