Gabriel García Márquez: Azért élek, hogy elmeséljem az életemet

„Az élet nem az, amit az ember átél, hanem az, amire visszaemlékezik, és ahogy visszaemlékezik rá, amikor el akarja mesélni.” Nem valamilyen narratológiai tanulmányból, vagy az önelbeszélés módozatait vizsgáló szakkönyvből származik az idézet: Gabriel García Márquez indítja ezzel a mottóval 2002-ben megjelent önéletírásának első kötetét.

Függetlenül attól, hogy a történet milyen irányban kanyarog, hogy a mágikus realizmus két alapeleme közül melyik válik uralkodóvá, García Márquez mindig olyan címeket használ, amelyek éppen hétköznapias, szürke egyszerűségükben válnak rendkívül szuggesztívvá. Száz év magány, Egy előre bejelentett gyilkosság története, Szerelem a kolera idején, Az ezredes úrnak nincs aki írjon, Macondóban hull az eső – csupa egyszerű állítás, csupa mély és végső soron megfejthetetlennek bizonyuló titok ígérete. „Vivir para contarla” – „Azért élek, hogy elmeséljem az életemet” –  Latin-Amerika (vagy talán az egész spanyol nyelvterület) egyik legnagyobb hatású írója mondja ezt (hiszen a Száz év magány spanyol nyelvű kiadásainak példányszámát állítólag csak a Biblia és a Don Quijote példányszáma múlja felül). Garcia Márquez nem fél a grandiózus állítások latinos pózától, nem fél a szavak kétes értékére bízni élete mérlegét. A mottó is jelzi, többről van itt szó az öregkor szokásos nosztalgiázó számvetésénél, a „verba volant, scripta manent” bölcsességéről. A bizalom válik itt meghatározóvá, annak, aki mesélni kezdi életét, bíznia kell abban, hogy a visszatekintés, az újraidézés, újraélés megteremtheti a dolgok valós, pillanatnyi befolyások által el nem torzítható arcát. A szerző ugyanarra a már-már banálisnak tűnő kérdésre keres választ, mint minden ember: „mi az élet és azon belül a saját életem értelme?” Így hát háromkötetesre tervezett önéletrajzában íróvá válásáról, az írásról mint életformáló, saját életének keretet és (miért ne?) értelmet adó tevékenységről próbál számot adni.

Az író kétszer születik: először csecsemőként egy soha nem tapasztalt felhőszakadás kellős közepén, mint Gabriel José de la Concordia (mert békét hoz a szülők házasságát rossz szemmel néző családba), másodszor egy utazás során, amikor a kezdő újságírót felkeresi édesanyja, és megkéri, hogy kísérje el Aracatacába eladni a szülői házat. Az utazás nem azért fontos, mert a fiatalember ekkor határozza el, hogy író lesz, és elhatározását végül sikerül elfogadtatnia az eltérő elképzeléseket dédelgető szüleivel, hanem azért, mert ez az út a gyökerekhez, a gyerekkorból őrzött emlékekhez vezet vissza, vagyis a Márquez-próza világához. Az élettények, s így az utazás is, csak utólag, visszatekintve találják meg helyüket az élettörténet egészén belül: a szövegben a visszatekintő, elbeszélő, egyes epizódokat kommentárokkal, kiegészítésekkel ellátó García Márquez minduntalan megszakítja tulajdon fiatalkori énje többé-kevésbé lineárisnak tekinthető beszámolóját. Az utazás akkor még csak egy kellemetlen hajóút és egy hosszú vonatozás, csak a visszatekintő író látja benne a sors működését: „Arról persze halvány sejtelmünk sem volt, se anyámnak, se nekem, hogy az a csupán kétnapos kis ártatlan kirándulás olyan sorsdöntő lesz számomra, hogy bármilyen szorgalmas lennék is, nem tudnám teljes egészében elmesélni. Most, több mint hetvenöt éves fejjel – és eggyel se kevesebb –, tudom, hogy ez volt a legfontosabb elhatározás, amire írói pályám során jutottam, vagyis az egész életem során.” (9.)

Az önéletírás első kötete tulajdonképpen két nagy tematikai egységre osztható. Az első az íróvá születést eredményező utazás, majd az ismerős helyszínek által felébresztett emlékekből kirajzolódó gyermekkor története, amely óhatatlanul összefonódik a család előző nemzedékeinek élettörténetével. A második a könyvek közt töltött fiatalkoré, melynek sorsfordító pillanata a bogotai forra-dalom.1948. április 9-én (ez azóta Kolumbiában fontos történelmi dátum) Bogotában meggyilkolják a baloldali politikust, Jorge Eliécer Gaitant. A bohém szegénységben élő, nagyjából csak könyvekkel törődő újságíró ott van a gyilkosság helyszínén, látja a megbolydult emberhadat, a feltételezett gyilkos meglincselését, de látja a titokzatos, jól öltözött férfit is, aki irányítja a tömeget, aztán autóba ül, és eltűnik. Akkor és ott bevallottan csak az ebéd meg a zaciba csapott írógépének sorsa érdekli, pár nappal később, az üszkös romokkal borított városból menekülve döbben rá arra, milyen társadalmi feszültségek között él. A későbbi Nobel-díjas író már pontosan mérlegel, a busz tetején, csomagján kuporogva menekülő ifjúkori énje szájába adja az utókor számára hatékony retorikával megszerkesztett, pontos megállapítást: „Ebben a sajátos helyzetben és a tűző napsütésben, azt hiszem, rádöbbentem arra, hogy Kolumbiában 1948. április 9-én kezdődött el a huszadik század.” (306.)

A vidéki gyermekkort leíró első három, terjedelmesebb fejezet mintha García Már-quez mágikus realista világát elevenítené meg önéletrajzi formában. A Száz év magány vagy a Szerelem a kolera idején háttértörténetét olvassuk, a kanonizált szövegek „apokrif”, történetszilánkokra bomló változatát. A család életében fontos események, jellegzetes figurák a Buendíák történetében találják meg a maguk irodalmi változatát. A nagyapa kedvtelésből aranyhalakat készít, mint Au-reliano Buendía ezredes, az aracatacai ház és a család életét egy Ursula Iguaránt idéző nagymama tartja kézben, az író Margot húga izgalmában földet és meszet eszik, mint Rebeca, az édesanyját a nemkívánatos házasság elől ugyanúgy hosszú és gyötrelmes utazásra küldik, mint Fermina Dazát a Szerelem a kolera idejénben. A nagyapa egyik születésnapján megjelennek a homlokukon hamukeresztet viselő zabigyerekek, akiket a család éppúgy számon tart, mint az Aureliano ezredes gyermekeit háztartási könyvébe feljegyző Amaranta.

Aracataca ugyanúgy a száműzetés, a vezeklés helye a nagyszülőknek, mint a Buen-día dinasztia megalapítóinak Macondo. A valós és a fiktív család életét ugyanaz a dráma árnyékolja be, a becsületbeli ügyben meggyilkolt barát emléke, az örök gyökértelen-ségérzés és a korábbi, idilli állapot iránti nosztalgia. „Ilyen volt a világ állapota, amikor kezdtem ráeszmélni családi környezetemre, és nem vagyok képes másképpen felidézni: bánat, múltba vágyás, kétségek közt hánykolódás egy hatalmas ház magányában. [...] A mostani, lelkifurdalások nélküli öregségre volt szükségem ahhoz, hogy megértsem, nagyszüleim boldogtalanságát az okozta a catacai házban, hogy örökre megrekedtek a nosztalgiáikban.” (67.) Ahogy a Buen-díák újabb és újabb nemzedékei menthetetlenül újraélik elődeik szenvedélyeit és szenvedéseit, úgy az önéletrajzban ábrázolt „valós családban” is egyformán öröklődik az elveszett paradicsom iránti vágy és a bűntudat: „Álmatlan éjszakáimon szerte a világon sokszor rádöbbentem, hogy én is a miatt az egykori boldog világban létezett mitikus ház miatt vonszolom a láncaimat, amelyben minden éjjel meghalunk.” (85.)

Nemcsak a fontos események, hanem a véletlenül felbukkanó nevek is beépülnek a Márquez-könyvekbe. Egy banánültetvény furcsa, semmihez sem kapcsolható neve (Macondo) mély jelentéssel telítődhet, szimbolikussá válhat, sőt a fikció erejének köszönhetően visszakapcsolódhat a realitáshoz (hiszen ma Aracatacát, az író szülővárosát nevezik Macondónak). A név, amelyre költői hangzása miatt az író már gyermekként felfigyelt, voltaképpen nem rendelkezik konkrét jelentéssel. Még mielőtt könyveiben felhasználná, az író az Encyclopedia Britannicából megtudja, hogy ez voltaképpen egy trópusi fa vagy egy tanganyikai nomád törzs neve. „De ennek sosem jártam utána, és a fát sem ismertem meg, pedig a banánvidéken sok embert megkérdeztem, de senki nem tudott róla semmit. Talán nem is létezett.” (23.) Macondo, az üres név így aztán Márquez könyveiben, az ő történetein keresztül lesz részint irodalmi, részint Kolumbia térképén megtalálható valós helyszín.

Az a Megye, ahova a nagyszülők mindig visszavágynak, amelynek sajátos kultúráját, szokásait az aracatacai családi ház falai közt mindvégig megőrzik, és a banánültetvények jellegzetes vad világa a történetet elindító utazás pillanatában egyaránt csak a múltban létezik. Kis területekről, régiókról van szó, amelyek azonban sajátos öntörvényűségük folytán mitikus világgá válnak, mint Wessex Thomas Hardynál vagy az amerikai Dél világa Faulkner regényeiben. (A fiatal Márquezre Faulkner is nagy hatással volt, első regénye, A söpredék  narrációs technikáit tekintve még teljesen faulkneri ihletésű, ámbár azt állítja, hogy Faulkner műveivel csak a regény megírása után ismerkedett meg.) Yoknapatawpha és a banánvidék azonban rokon világ, mindkettő az elfojtott, gyakran brutális tettekben felszínre törő indulatok, az elfecsérelt életek, a hosszú, forró nappalok és tikkasztó éjszakák, poros utak, reménytelen várakozások, a lassú pusztulás világa. Már-queznél az emlékezést elindító utazás az amerikai befektetők távozásával lepusztult banánvidéken keresztül vezet egy csaknem teljesen kihalt városkába. A dolgok hiányán keresztül válik szembetűnővé ugyanezen dolgok fontossága, ugyancsak ennek a kiüresedésnek, értékvesztésnek köszönhető az emlékek felértékelődése. „Annyi bizonyos volt, mindent elvittek (ti. a gringók): a pénzt, a decemberi szellőket, a kenyérvágó kést, a délután háromkor felhangzó mennydörgést, a jázminillatot, a szerelmet. Csak a poros mandulafák maradtak, az utcák vakító napsütése, a faházak és a cinktetők, melyeket megevett a rozsda, és a házakban a csöndes, emlékeiktől kínzott emberek.” (31.)

A vidéken eltöltött gyermekkor és a család életét leíró első fejezetek után a különböző iskolákban, városokban, szerkesztőségekben eltöltött fiatalkor rajza következik. Ha az előző fejezetek újra és újra meglepik az olvasót egy elsüllyedt, egzotikus világ hétköznapi pillanatainak felidézésével, ezek a fejezetek minduntalan a ráismerés érzését keltik. A nagy szegénységben élő, politikán és irodalmon vitatkozó fiatalok, a városok kávéházi törzsasztalai mellett, szerkesztőségekben, kuplerájokban összeverődő bohém értelmiség világa sok más történetből ismerős, mint ahogy a bogotai forradalom pillanatai is a különböző nagyvárosokban folyó harcok (felkelések, forradalmak, polgárháborúk) stb. jellegzetes forgatókönyveit követik. Márquez Bogotájában ugyanúgy készül a barikád, ugyanúgy sorra megjelennek az utcai harcok jellegzetes figurái, az események éppúgy követik egymást, mint ahogy az ilyen típusú leírásokból ismerjük, legyen szó bár a Nyomorultak Párizsáról vagy az 56-os forradalom Budapestjéről.

Bogota, Zipaquira, Cartagena de Indias, Barranquilla – Márquez fiatalkorának városai, megannyi egzotikusnak tűnő, mégis nagyon ismerős világ. Idegenné és érdekessé a latinos temperamentum és melankólia, a jellegzetes macho kultúra, a szerelem és általában a nagy hőfokon megélt érzelmek teszik. A bohém világ központja többnyire egy-egy városszéli bordély, önkifejezési formája pedig a zene, lépten-nyomon szerenádok, szerelmes dalok, milongák csendülnek fel. A fiatal Márquez és társai időnként ugyanazt a spleent, gyökértelenséget és sodródást élik meg, mint európai társaik, ugyanazt a korszellemben gyökerező tehetetlen melankóliát tapasztalják, amely Alain-Fournier Az ismeretlen birtokát a harmincas években óceánon innen és túl kultuszkönyvvé tette, és amely utólag is olyan líraian szomorú városleírásokat írat le Márquezzel, mint például: „Bogota egy isten háta mögötti, gyászos hangulatú város volt, ahol a 16. század eleje óta álmatlan eső zuhogott az égből” (186.)

Miközben saját fiatalkoráról beszél, Márquez hosszú esszéisztikus részletekben felvázolja a 20. századi kolumbiai irodalom, elsősorban a költészet alakulását. A modern kolumbiai költészet kialakulásának, megerősödésének éppen képlékenységében, kiforratlanságában izgalmas éveire, erre az új és éppen ezért nagyon sebezhető világra lírai leírásokkal, alig leplezett nosztalgiával emlékezik vissza. „Abban az időben mindenki fiatal volt, de mindig találtunk olyanokat, akik nálunk is fiatalabbak voltak. A nemzedékek egymást taszigálták előre, főleg a költők és a bűnözők között, és alighogy az ember megcsinált valamit, máris felbukkant valaki, aki azzal fenyegette az embert, hogy nála is jobban meg tudja csinálni. Néha a régi papírok közt találok egy-egy fényképet, amit utcai fotográfusok készítettek rólunk a ferencesek templomának előcsarnokában, és óhatatlanul elfog a szánakozás, mert mintha nem is a mi fényképeink volnának, hanem a fiainkéi, egy városban, ahol minden kapu be volt zárva, ahol semmi se volt könnyű, legkevésbé az, hogy túléljük a vasárnap délutánokat, szerelem nélkül.” (263.)

Az önéletírás első kötetébe foglalt életdarabot utazások és könyvekkel való találkozások tagolják szakaszokra. Az első könyvélmény az Értelmező Szótár, majd pedig az Ezeregyéjszaka egy hiányos, lapokra hullott példánya, amely azt a meggyőződést ülteti el a gyerekben, hogy „azok a csodák, amiket Seherezádé elmesél, meg is történtek annak idején a mindennapi életben, aztán csak a későbbi nemzedékek hitetlensége és gyávasága miatt maradtak abba”. (223.) A kamaszkor a mámoros olvasás és a kalandregények kora, az érettségizett, irodalommal kacérkodó fiú modern prózát olvas: D. H. Lawrence, Huxley, Mansfield, Woolf,  Kafka, Borges és Faulkner könyvei rádöbbentik arra, hogy addigi irodalmi próbálkozásainak két nagy hibája van: „a két legnagyobb hiba: az, hogy nehézkesen írok, és hogy nem ismerem az emberi szívet”. A modern próza ugyanakkor újrateremti benne az Ezeregyéjszaka gyermekkorban megcsodált világát, amelyben minden és mindennek az ellenkezője megtörténhetett, csakhogy kifordított, önnön ellentétébe fordult „menthetetlen” világként, „amelyben már minden kiveszett”.

Az emlékezés folyamatát a szülői házhoz visszavezető út indítja el, hogy aztán újabb és újabb utazások következzenek. A szegénység elől, az apa új, menetrendszerűen kudarcba fulladó terveit megvalósítandó állandóan utazik a család, a gimnáziumi évek hosszú, rendszeres hajóutakat jelentenek, melyek során „többet tanul meg az életről, mint az iskolában”. Az önéletrajz hőseként megjelenített fiatal Márquez számára sosem az utazás célja a fontos, hanem maga az út, nehéz csomagjait jelképesen mindig elveszíti vagy eldobja. „Nem volt semmi úti célom se aznap este, se a további életemben” – állítja, amikor visszaemlékezik arra, hogy hirtelen otthagyta a jogi egyetemet, és kézirataival a hóna alatt beállított Barranquillába.

A szülői házhoz visszavezető, már emlegetett út eredményeképpen nemcsak az az elhatározás érik meg a fiatal Márquezben, hogy író lesz, hanem az is, hogy mit és hogyan kell írnia. Az utazásnak köszönhető a teljes márquez-i életművet megalapozó felismerés: „Egy hőstörténet modellje, úgy, ahogyan én álmodoztam róla, nem lehetett más, csakis a családom, amely soha semminek nem volt főszereplője, se áldozata, csak a haszontalan tanúja és áldozata volt mindennek.” (368.) Megírja tehát elbeszéléstechni-kájában még Faulknert idéző, tematikájában már az új felismerés jegyében született első regényét, A söpredéket.

Minden önéletírás torzó, hiszen az élettörténet végét, önnön halálát egyetlen emlékező sem tudja megírni. Ezért is válik fontossá, hogy hol, az életnek melyik pontján marad abba az emlékezés, mikor jön el az a pillanat, amikor az elbeszélő annyira közel kerül a visszaemlékezés hősévé avatott önmagához, hogy már nem tud beszélni róla. Mivel háromkötetesre tervezte az önéletrajzát, Márqueznek ezúttal csupán az első részt kell lezárnia. A történet egy sorsfordító utazással indult, és egy (a további kötetekben feltehetően sorsfordítónak bizonyuló) utazással zárul. Az Azért élek, hogy elmeséljem az életemet véget ér, mielőtt hőse befutott íróvá válna: miután első regényét visszautasítja a kiadó,  a fiatal újságíró Genfbe utazik, hogy egy konferenciáról tudósítson, ahonnan nem tér haza, hanem évekig Európában, főleg Párizsban él majd. Az Európa-élmény és a felismert írói út követése azonban még megíratlan történet,  az olvasó egy genfi szállodában vesz búcsút a dél-amerikai fiatalembertől, aki ekkor már nem a keresztlevelében szereplő néven, nem is különböző olvasmányaiból vett álnéven, hanem Gabriel García Márquezként írja alá munkáit.

*Magvető Könyvkiadó, Bp., 2003. Székács Vera fordítása.