A költők élete nem ott ér véget, ahol és amikor a sírba fektetik őket. A költők, a nagyok élete ott kezdődik, ahol befejeződik földi létük. Így hát Balassi Bálint erdélyi jelenlétéről sem csak úgy lehet szólni, hogy valamelyik kézikönyvből, irodalomtörténeti tanulmányból kimásoljuk rövid itteni jelenésének adatait, részvételét a Bekes Gáspár-féle Báthori-ellenes katonai vállalkozásban, fogságba esését, a gyulafehérvári fejedelmi udvarban való tartózkodását és azt, hogy Báthori István megkedvelte a költő-hadfit, nem adta ki a töröknek, hanem magával vitte Lengyelországba. Balassi Erdélye, Erdély Balassija ennél többet jelent – érdemes ezt a történetet az utókor, a jelen irodalma felől is olvasni.

Egy személyes mozzanattal kezdem előadásomat: a kolozsvári, magyar tannyelvű Bolyai Tudományegyetem elsőéves magyar szakos hallgatójaként évi dolgozatot kellett írnom a régi magyar irodalmi szemináriumon, és én természetesen Balassi Bálint költészetét választottam. Azért természetesen, mert már akkor a 20. századi, a kortárs magyar literatúra érdekelt, s az első éven tanultakból Balassi állt a legközelebb ehhez. Még nem voltam tizennyolc éves, a dolgozat bizonyára ennek megfelelően zsenge lehetett (bár évfolyamtársaim, Lászlóffy Aladár és mások jobb véleménnyel voltak róla, mint a viszonylag korán meghalt, szegény-szerény szemináriumvezetőnk); Balassi reneszánsz vonatkozásait próbáltam megközelíteni, ha jól emlékszem – mert a szöveg azóta sem jelent meg, sőt már hiába keresem fiókjaimban a félszázados irományt.

Megtaláltam azonban két egyetemi jegyzetemet (mármint tanáraim előadásainak kézzel lejegyzett kivonatát): a Szigeti Józsefét (Népköltészet – Régi magyar irodalom), 1954–55-ből, valamint a III–IV–V. évfolyamon hallgatott Szabédi Lászlóét (Irodalmi nyelvtörténet). Szigetinek igencsak kedves témája volt Balassi (a Kriterion kiadta, 1970-es tanulmánykötetének, A mű és korának egyik hosszabb fejezete a fiatal Balassi Bálintról szól), főként a költő és a politikum kapcsolatát vizsgálta; jegyzetemből másolom ide: „Ő hirdette először magyar nyelven, hogy az ember az élet ura. Következésképpen a boldogság emberi jog.” Legkedvesebb tanárom, a tudós költő és kiválóan erkölcsös ember, a megpróbáltatások közepette, a Bolyai Tudományegyetem megszüntetése utáni hetekben életét feladó Szabédi László szintén bőven foglalkozott Balassival (noha A magyar ritmus formáiban éppen csak említi, mert bővebben a népköltészeti tanulságokra figyel). „Olyan szerepe van a magyar műköltészet nyelvének megteremtésében, mint Heltainak a magyar próza nyelvének megteremtésében. Balassi népiességéből hiányzik a feudalizmusellenes vonás” – olvasom az egykori előadás lejegyzésében. És tovább: „Balassi nem a népnek, nem népies nyelven írt. Az irodalmi nyelv fejlődésének udvari fonalát képviseli.” És aztán jönnek a példák, szerelme tárgyának megnevezése (kegyes, szép szűz, virág, láng, violaszál, rózsa, gyöngy, gyémánt, sólyom, ráró, szívem, lelkem) meg a hiperbolikus túlzások (tűz, szén, láng, örökkévaló láng), a metaforikus megszólítások. „A népdal nem halmozza ilyen mértékben a megszólításokat” – állapította meg Szabédi.

Hogy ezek az előadások befolyásolták-e évfolyamunk és a Szabédit még hallgatható, utánunk következő évjáratok költőit, legfeljebb feltételezhetem. Tény, hogy Lászlóffy Aladár poézisében többször is találkozunk Balassival, és nem is akárhogyan. A Keleti reneszánsz kötet (1993) címadó versében ilyen közvetlenül szólítja meg a végvári költő kortársát:

Lengyelek nagyapja,

Kohanowsky János,

ültél-e valaha

Bálint asztalához?

Ült-e asztalodnál

számkivetett véred,

kivel a Parnasszus

örökárát méred?

Ez a közvetlenség, ez az összetartozás, a történelmi időben való osztozás általában jellemző Lászlóffy Aladár históriai-művelődéstörténeti vétetésű verseire, már korai megszólalásától kezdve. Végvárat és verset, „félig-hált szerelmeket”, bort és „szilaj áhítatot” egyként megidéz a Keleti reneszánsz; mindez persze nem homályosítja el, csak hitelesebbé teszi a nagy elődök dicséretét:

indulat és példa

akkor is örökre

szól Itáliára.

Párizsra, törökre

szól latinos múzsák

lomha tomporára,

szól hetedhét ország

enyhítő borára,

szól a szomszédságra,

szól a szövetségre,

legalább művekben

világegyezségre.

Erről van szó, erről a bizonyos világegyezségről – Lászlóffy tulajdonképpen ezt éli, írja költői pályája kezdete óta. Korábban főképp szabad versben – ahogy például A literatúra folytatása cím alatt (az 1985-ös kiadású Ledőlési határidőben) olvashatjuk:

A költők, ezek a fontos gyermekek

mintha tízezredszer kezdenék el

ugyanazokkal a szavakkal ezt a

beszélgetést, ezt a megfoghatatlan

beszélgetést, ezt a beszélgetésszerű

beszélgetést, mely végül is csak ennyi.

Voltaképpen az egy főre eső líra

se jelent több vigaszt, mint amennyit

az, mikor bármilyen más indítékból

valaki felismeri végre

emberében az embert, nyelvében a

nyelvet, igazában az igazságot.

Hasonlót mond Király László a Költők múzeumában:

Szidjátok költőiteket – de tüzes ágyukban,

zúzmarás lepedőjükön nem feküdtetek.

Legendás részegségük számotokra

egyszerre riasztó, vonzó és borzongató.

Számon kéritek rajtuk az álmokat,

melyeket nektek kellett volna megálmodnotok,

de épp más dolgotok akadt …….

Persze Balassit már régóta nem szokás szidni, legfőképpen költő utódai inkább felnéznek rá. Amikor Csiki László így szólal meg Balassi nevében:

Én költő nem voltam, én csak énekeltem,

amit fülembe fútt a szél nagy futáson;

száz ló is kidőlt alólam – elsirattam,

és elsirattam – mert fájt – a dalolásom

– akkor nyilvánvalóan nem Balassi Bálint költő voltát vonja kétségbe, hanem irigykedve gondol arra, aki szabadnak tudta magát, aki állta a harcot, aki szavak helyett csak asszonyt szeretett.

Csiki verse, a Balassi a Kellékek című kötetben látott napvilágot, 1972-ben. Ugyanabban az évben és ugyanannál a kiadónál – a Kriterionnál –, amely megjelentette a Csikivel nemzedéktárs Farkas Árpád azóta több kiadást megért antológiáját a legszebb magyar szerelmes versekből (Szeretni tehozzád szegődtem címmel); a gyűjtemény Szabédi és Lászlóffy Aladár három-három versét is tartalmazza, és a válogatás élén természetesen ott találjuk a Hogy Júliára találát s az Ó nagy kerek kék éget, másik három Balassi-költemény társaságában.

A Balassi-hatás, Balassi költészetének-példájának vonzása Erdélyben sem egy nemzedékre korlátozódik. A fiatal költők 1974-es antológiájában, a Varázslatainkban találok (ismét) rá a ma már inkább műfordítóként, szerkesztőként ismert Németi Rudolf négyszakaszos versére (ennek is Balassi a címe); azt gondolom, harminc év elteltével is érdemes idézni, egészében:

valaki asszonyt keres

szíves dallamút

virághatalmút

valaki hitet keres

okos istenűt

harcos krisztusút

valaki hazát keres

karddal védhetőt

tollal verhetőt

valaki nagyon keres

magához hasonlót

A másik végleten – kortársi ismertségét, népszerűségét tekintve – a Németinél évtizeddel fiatalabb, ám számos kötettel befutott, erdélyi és magyarországi folyóiratokban egyaránt sűrűn olvasható, mondjuk így, a posztmodern középnemzedékhez számító Kovács András Ferencet idézhetjük – mint Balassi Bálint megszólítóját, megszólalóját, versben, esszében. KAF (ahogy mindközönségesen nevezik) a nagy szerepjátszók közé tartozik – ebben a reneszánsz Balassi rokonának mondható –, szívesen veszi magára a magyar és világirodalom klasszikusainak nem csupán gúnyáját, hanem hangját, magatartását is. Természetes tehát, hogy Balassi is megtalálható a felvállalt sorban a Borivóknak való-val csakúgy, mint a Kiket Júliáról szerzett cím alatt. Ez utóbbi, pontosabban a Kiben Júliát szólítja mintha Balassi Bálint 20. század végi reinkarnációja volna. Íme, a vers:

Júlia két szemem, olthatatlan szenem,

Fejemnek szórt parázsa,

Forgandó elmémben, mint Phárus fel-                                                                                                                                                                                                                                                                                              szélben,

Szerelmemnek vagy mása:

Tüzem ébren tartod, fogyasztasz, mint partot

Tengerhab harapása.

Úgy vertengek, szépem, viharzó vízkép  pen,

Kit szél gályákkal szántott,

Mint háborgó dolgok, széthullámlón                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                             bolygok,

Mert Syren szava bántott:

Szeress, el ne vess még, ropjon érted esmég

Vert szívem szarabándot!

Légy vigasságtétel, testemnek szánt étel,

Számnak itala, lelkem,

Mint szélvésszel tenger, lehelettel ember,

Szerelmeddel bételtem:

Miként égő bárka mennyet érő árba,

Mélyedben megmerültem.

Balassi-szakértők, stílustörténészek számára ínyenc tárgy lehetne Kovács András Ferencnek ez a Balassi-remeklése.

És még egy utalás KAF Balassi-recepció-jára: Istenhez hanyatló árnyak című esszéjét (a KOMP-PRESS kiadású Scintilla ani-mae kötetben, 1995-ből) három mottóval indítja: az első Balassit, a második Adyt, a harmadik Szenci Molnár Albertet idézi; magyar istenes versekről szólva, többek közt Bornemisza Péterre, Balassi Bálintra és Rimay Jánosra vonatkoztatva állapítja meg: „...a legbensőbb messzeség üzenete. Ami valamiképpen mégis túl van a pusztán csak megtanulhatón. Mert az alkotó nyelv maga a beteljesült és folytonosan beteljesülhetetlen ígéret, hiszen mindörökkön a folyamattal azonos a különféle formák és hagyományok üdvözítő eljövetelében.”

A lehetséges idézeteknek, felsorolásoknak itt távolról sincs vége. Bizonnyal kibányászható még számos darab az újabb kori erdélyi Balassi-irodalomból, Balassi-jelenítésből. A 450. évforduló pedig újabb megnyilatkozásokra készteti szerkesztőinket, szerzőinket. Az aradi Irodalmi Jelen például a Balassi Bálint tánca című versciklusból, Eszteró Istvántól közöl részleteket (és egy összefoglaló pályarajzot). A Tiszatáj ünnepi összeállításában Lászlóffy Aladár is jelen van, a Balassa sírjával; a 16. és a 20–21. századi költő újra találkozik – mert a haza és a tábor szét nem választható:

Túl meredek a bástya.

A fátum aláásta.

Amire kardot rántunk,

Átlőve már a lábunk.

Tántorgó táncot lejt ő.

A haza melyik lejtő?

Fektetik lazarettbe.

Hány csillapítót vett be?

Már harmadnapja ordít.

És zsoltárokat fordít.

Ki látta, ki hallotta?

Melyik tábor halottja?

Miféle halott, kérem?

Fénylik, mint most vert érem.

És vihetik a dombra.

Hol sok vad s madár gyomra...

*A finnországi Jyväskylä városban a 2004. október 20-i Balassi-ünnepségen elhangzott előadás csonkítatlan szövege.