Az erdélyi magyar társadalomban a kommunizmus évtizedeiben rejtegetett egyházközeli kapcsolat a rendszerváltás után a szülőföldön magyarnak maradni nemzeti- ideologikus értékkonnotációival bővült a társadalmi nyilvánosság különböző szintjein. A vallásos hitéletre vonatkozó tiltások megszűnésével látványos társadalmi-gazdasági építkezés, dinamikus szervezkedés indult be a protestáns gyülekezetekben. A pap–gyülekezet ily módú újra egymásra találása reményteli jövőt vetített előre.

A másfél évtizeddel későbbi, beható kutatások által nyert látlelet alapján elmondható: a legtöbb közösségben latens vagy nyílt konfliktus feszül a tiszteletes és a hívek között, és ez a közös hitélet, az egyházi belső kohézió gyengülését és a személyközi kapcsolatok leépülését eredményezi, ugyanakkor általános egyházellenes magatartást gerjeszt. E széles körű társadalmi jelenség tudományos feltárását és szociálantropológiai értelmezését megcélzó kutatás során a konfliktusok hátterében két fő – gazdasági és társadalomtörténeti jellegű – indítékot fedezhettem fel, amelyek gyakran nemcsak külön-külön, hanem együttesen és egymás által meghatározva jelennek meg.

Egyház és gazdaság – e látszólag egymástól nagyon távol eső gyakorlatformák összefüggését Bourdieu is tárgyalja. Egy tanulmányában utal arra, hogy a vallás olyan gyakorlatforma, amely, bár eleve gazdasági jellegű, a társadalmi életben nem ilyennek ismerik, és nem is ismerhető fel ilyenként, mivel a gazdasági jelleg kifejezett tagadásának szándékával jött létre.1 A protestáns etika és a gazdasági előrehaladás összeegyeztethetősége egyesek szerint már Kálvin tanaiban megtörtént – azaz teljességgel Isten akarata szerint való, hogy az ember az élet minden területén előrejusson.2 Mivel azonban a profitorientált tevékenységek elfogadott mintái dogmatikailag nem eléggé konkretizáltak, és a ’90 utáni Romániában széles perspektíva nyílt a tőkeszerzés területein, nem csodálkozhatunk azon, hogy a protestáns kisközösségekben a pap gyakran emlegetett „megtollasodása” gyanút táplált, és irigykedést, ellenszenvet generált.

A feltételezett mentális indítékok – ideológiai, világnézeti okok, felgyorsult, szekularizálódó világ – és a hagyományos értékrendek gyökeres megváltozása mellett az egész faluközösséget megmozgató, pap–hívek (egyházi szféra–világi szféra) közti társadalmi konfliktusok hangsúlyos materiális alapú indítékoknak, a ’90 után beáramló nyugati (legfőképpen holland) segélyeknek a lokális társadalmakban lecsapódott utóhatásai. A nyugati testvérkapcsolatok létrehozása által lehetőség nyílt a közösségi élet felpezsdítésére és – ennek mintegy lenyomataként – az egyháznak az infrastruktúra fejlesztésében megmutatkozó, gazdasági alapú fölfuttatására. A feltételek megteremtésében kiemelkedően fontos szerep hárult a lokális szintű egyházvezetésre, legfőképpen a lelkipásztorokra, de ugyanígy a kapcsolatok hosszú távú alakulása, a közösségi haszon becsatornázása is az egyházvezetők egyéni sáfárkodásától függött. A pap kulcsfontosságú szereplő ebben a helyzetben: az egyház helyi képviselőjeként neki volt kizárólagos kapcsolata a segélyezőkkel, ennek megfelelően egyházvezetői szerepén túl gazdasági kérdésekben is irányító szerepet kapott. A vele szemben tanúsított bizalmatlanság és kollektív előítélet kiváltó oka az a fajta meritokrácia és nepotizmus, amely egyes baráti vagy presbiteri családokat a gazdasági javak mentén a pap/egyház köré szervezte.

A testvérkapcsolatok fel/kihasználási és lefutási mintái kiváló példái annak, hogy a protestáns egyházközösségek belső rendjét nemcsak a hit erejével, új tanok megjelenésével (pl. a különböző szekták térhódításával) lehet megingatni, hanem a protestáns etika által szorgalmazott tőkekoncentrációval is.3 A hagyományos rend megbomlása nem kizárólagosan retrográd folyamatként vagy hátrányként jelentkezik: a különböző célpontú fejlesztési stratégiák ugyanúgy mélyreható társadalmi-gazdasági változások kiindulópontját jelentik egy-egy egyházközösségen belül, mint a destruktív megnyilvánulások: átértelmezik a társas kapcsolatokat és a fennálló gazdasági viszonyokat.

Azok a magyar gyülekezetek például, amelyek esetében sikeres kooperáció alakult ki a segítőként fellépő nyugati vagy éppen tengerentúli egyházi alapítványokkal, olyan mértékű anyagi támogatásban részesültek, amely által karitatív jellegű beruházásokat eszközölhettek (pl. öregotthonok létesítése), ezenfelül anyagi, szociális és morális segítséget is felkínálhattak a rászoruló gyülekezeti tagoknak, családoknak. A tapasztalatok azt mutatják, hogy ezekben a testvérkapcsolatot sikeresen működtető gyülekezetekben a konfliktusok rejtettebbek, a szociális feszültség csupán a pletyka narratívái szintjén nyilvánul meg az ellenállók részéről, amelyek a pap által eltulajdonított közjavakat, a tiszteletes gyanúsan gyors ütemű gazdasági gyarapodását helyezik előtérbe.4

Ezzel szemben több olyan protestáns közösségről van tudomásom, ahol a külföldi segélyek egyenlőtlen elosztása az egyházi-adminisztratív elit és a kiszorított társadalmi csoportok között tettlegességig fajuló konfrontációt eredményezett. Néhány erdélyi faluban a közösségi felháborodás olyannyira erős volt, hogy a ránehezedő pszichés nyomás hatására a pap elhagyta a települést. A gazdaságcentrikus törekvések hátterében rejlő ok mentális jellegű: a családok számára kiosztott kartondobozos segélyek a helyi recepcióban alapfontosságú életfeltételként értelmeződtek. A kilencvenes évek elején a sosem látott nyugati javak erőteljes szimbolikus töltetét jelzi, hogy pl. egy-egy díszesebb kivitelű, bár kétes értékű portékáért vagy akár üres kartondobozért a jámbor hívek képesek voltak évekre szóló haragra gerjedni egymás ellen. Az ennyire kiélezett alaphelyzet egyenes következménye, hogy vélt/valós események hatására elterjedtek azok a tiszteletest kompromittáló történetek, amelyekben a közösség a pap által saját kézre átjátszott egyházi vagyontárgyak (import ruhanemű, pénz, gazdasági gépek és felszerelések) eredeti tulajdonosaként, illetékeseként tűnt fel. Az ellenszenv fokozódását a papnak címzett névtelen fenyegető levelek és telefonhívások, heves, nyílt viták jelezték. Az elosztási műveletek során keletkezett konfliktus oda vezetett, hogy a helyi mikrotársadalom állásfoglalástól függően több „pártra” töredezett (lojálisok és pap ellen szegülők csoportjaira); a széttagolódás főként a templomlátogatás intenzitásában és a társadalmi kapcsolatok leszűkülésében jelentkezett.

Az 1990-es évektől kezdődően a protestáns gyülekezetekbe áramoltatott segélyek konfliktusgerjesztő jellege mellett megfigyelhető a pap társadalmi státusának átértékelődése. Ebben a szekularizációra utaló folyamatban a pap egyházi-vallásos szerepe háttérbe szorul, és egyre inkább menedzserként tűnik fel a közösségi beszédesemények során. A mikrotársadalmi léptékű gazdasági ügyekben érintett tiszteletes a hagyományostól eltérően más értelemben tölt be közösségvezérlő szerepet.

A társadalmi rétegződés alapelveinek vizsgálata során az etnológia számos példával szolgál a tradicionális kultúrák privilegizált státusairól.5 A vallási tevékenységek minden ismert társadalomban meghatározott személyek felügyelete alatt állnak (sámán, guru, pap), akik ezért kiemeltek a juttatások rendszerében.6 A papi státus kivételes fontosságú, nélkülözhetetlen a rítusok szempontjából: a pap a szent hagyomány őre, a szájhagyomány és a szakrális mítosz értelmezője.7

A magyar egyháztörténeti kutatások is azt a specifikumát emelik ki a papi státusnak, amely az átlagos ember fölé emelte azt a személyt, aki egy-egy faluban betöltötte ezt a szerepet. A pozitív, „malasztteljes”, „tiszta”, „Isten szolgája”8 17–19. századi kép mellett a pap gazdaként is megjelent a falu társadalmában.9 A 19–20. században ez a napjainkig tartó, világiasuló tendencia tovább fokozódott,10 a modernizáció nyomán a szekularizáció, a pap tőkeorientált cselekvéseinek felismerése és a belső konfliktusok jelentősen megfosztották státusát a korábbi szakrális tartalomtól.

Az egyházközösségek vallásos, morális, de ugyanakkor ideológiai (politikai) és – mint fentebb tárgyaltam – gazdasági arculatát is meghatározó ideális lelkipásztor személye az utóbbi évtizedekben nagyfokú változáson ment keresztül. A társadalom iskolázottsági fokának növekedésével a pap elveszítette monopolizált/kizárólagos értelmiségi pozícióját a faluközösségekben, a társadalom pedig egy vallásmentesebb pozícióra helyezkedett. Hipotézisem szerint a jelenlegi protestáns egyházközösségek legalább annyira elvárják a helyi egyházvezető részéről a közösségi érdekeket megcélzó materiális szempontú törekvéseket – például sikeres, nagy gazdasági hozamú testvérkapcsolat működtetését –, mint amennyire a hagyományos értelemben vett jó pap jellemvonásai (tiszteletparancsoló megjelenés, kiváló szónoki képesség stb.) esnek latba. Az utóbbi évtizedben az egyházi jellegtől függetlenül a papi státushoz konnotált értékek újabb artikulációkkal, újabb elvárásokkal bővültek a közösségek részéről. Legfontosabbak ezek közül a külső kapcsolatok teremtésének képessége – ami idegen nyelv ismeretét kívánja meg –, valamint az egyházi javakkal való bölcs gazdálkodás tehetsége és ötletes gazdasági építkezés, intézményépítési készség.

A jelen helyzetet korábbra visszavetítve és értékelve úgy gondolom, hogy az 1990-es évek elején az egyházi élet erőteljes fellendülését (intenzív templomlátogatás, közmunkák, imatermek építése) aligha a szakralitás utáni felfokozott közösségi vágy eredményezte, hanem inkább a kívülről áramló gazdasági tőke reménye váltotta ki. Érvelésemet az a jelenleg is megfigyelhető közösségi viszonyulás támaszthatja legjobban alá, amely a tiszteletes kapcsolatteremtő képességeit („a pap tud velük értekezni”), szervezőkészségét (a külső tőke becsatornázási tehetsége) értékeli. A pap vallásos meggyőződése, elhivatottsága másodlagos szempont a gyülekezet életében, a túlzott vallási hajlam esetleg még gátló tényezője is lehet a testvérkapcsolatokat irányító tőkeorientált törekvéseknek.

A papi státus történeti változásait elemezve az a következtetés szűrhető le, hogy a szentséggel töltött státus folyamatos deszakralizációja ment végbe a protestáns kisközösségekben, ami az utóbbi évtizedben fokozatosan közelítette az egyházi és világi szférákat egymáshoz a gazdasági törekvések mentén. A lokális egyházak belső konfliktusai már nem szentséggel átitatott, privilegizált státus elleni támadásként tételeződtek, mivel az egyházi elöljáró egyfajta világi értelmiségivé fokozódott le.

JEGYZETEK

 1. Bourdieu, Pierre: Gazdasági tőke, kulturális tőke, társadalmi tőke. In: Angelusz Róbert (szerk.): A társadalmi rétegződés komponensei. Válogatott tanulmányok. Új Mandátum, Bp., 1999. 156–178.

 2. McGrath, Alister E.: Kálvin. Osiris Kiadó, Bp., 2000.

 3. Weber, Max: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Vallásszociológiai írások. Bp., 1982.

 4. Bővebben lásd Kinda István: Kapcsolatok, tőkék, konfliktusok. Egy magyar–holland testvérkapcsolat krízise. In: Szabó Á. Töhötöm (szerk.): Lenyomatok 3. KJNT, Kolozsvár, 2004. 275.

 5. Például Mauss, Marcel: Szociológia és antropológia. Osiris Kiadó, Bp., 2000.; Frazer, James: Az aranyág. Osiris Kiadó, Bp., 1999.; Geertz, Clifford: Az értelmezés hatalma. Antropológiai írások. Osiris Kiadó, Bp., 2001.

 6. Lásd Davis, Kingsley–Moore, Wilbert E.: A rétegződés néhány elve. In: Angelusz Róbert (szerk.): A társadalmi rétegződés komponensei. Válogatott tanulmányok. Új Mandátum Kiadó, Bp., 1999. 10–24.

 7. Vö. Assmann, Jan: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Atlantisz Kiadó, Bp.,1999.; Davis–Moore 1999. 15.

 8. Szőcsné Gazda Enikő: Erkölcs és közösség. Orbaiszéki erkölcsirányítás a XVII–XIX. században. Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 2001. 161.

 9. Kiss Réka: „Idegen legeny kegyelmed, honnét jött, hova megyen nem tudom.” Lelkészekről, rektorokról a Küküllői Református Egyházmegye iratainak tükrében (1638–1690). In: Voigt Vilmos (főszerk.): Artes Populares 18. Bp., 2001. 275.

10. Jávor Katalin: Egy 19. századi presbiteri jegyzőkönyv tanulságai. In: Népi Kultúra – Népi Társadalom. Bp., 1971. 71–105., Tüskés Gábor: A protestáns közösségek népi kultúrájának néhány kérdése. In: Népi Kultúra – Népi Társadalom. Bp., 1987. 215–235.