Skócia – Európa távoli, északnyugati peremén és mégis vagy ezer éve az európai történelem központjában található. Idegen szemmel nézve sokunk számára csak a viccekből és a kockás szövetből költött világ alig különbözik az ottaniak számára annyira más angolokétól. Ők maguk saját nemzeti jellemzőik közül a „megosztottságot” emlegetik legtöbbet. E fogalom kifejezhet különbséget, ellentmondást, gyakran szembenállást nemcsak valami külső erővel szemben, hanem jelzi az identitás mélységes belső megosztottságát is. A térképre tekintve feltűnő az ország földrajzi tagoltsága. Két fő tájegysége, az alföld és a felvidék mellett a Skóciát övező gazdag szigetvilággal és az egyes vidékekre oly jellemző, eltérő életlehetőségekkel, politikai, vallási és kulturális adottságokkal. A kulturális tagolódás egyik legszembetűnőbb jele a lakosság nyelvi megosztottsága. Az angol, a hozzá közel álló skót (Scots) és a kelta (Gaelic) nyelv mellett ezeknek az egymástól eltérő nyelvjárásait is beszélik.

Ez az egyszerre heterogén és különbségeit elrejteni igyekvő, magába forduló világ a történelem folyamán gyakran vált véres összetűzések forrásává. A viszályokat leggyakrabban az egymással szomszédos skótok és angolok hatalmi harca szította, amely a koronák 1603-ban bekövetkezett egyesítésével lezárult. Miután VI. Stuart Jakab elfoglalja I. Jakabként az angol trónt, 1707-ben a két nép között olyan egyesülési szerződés köttetett, amely a legutóbbi időkig érvényes maradt. A skót történelem folytonosságát csak a közelmúltban népszavazással létrehozott független skót nemzetgyűlés állította helyre. A nemzeti önértelmezés szimbolikus fordulatait jellemzően történelmi változások motiválják. 1707 és 1999 olyan mérföldkövei a skót nemzettudat történetének, amelyek szükségessé teszik az ismerős önazonossági modellek átgondolását.

Az 1707-es angol–skót uniót követő időszakban sem politikai, sem pedig kulturális értelemben nem beszélhetünk egységes nemzetállamról. Nagy-Britannia megalakulásával Skócia angol fennhatóság alá kerül, és a birodalom legelmaradottabb „északbrit” tartományaként pozicionálódik. A nemzeti önállóság megszerzéséért folytatott Jakab-párti felkelések rendre elbuknak, és az 1746-ot követő véres megtorlások időszakában a nemzeti identitás szimbólumait betiltják. Az uniót követően az állam és a köréje szerveződő politikai hatalom angol kézben összpontosul, de az önálló nemzettudatot éltető jogi, egyházi és oktatási rendszer függetlensége megmarad. Nagy-Britannia megalakulása a korábban különálló nemzettudattal rendelkező skótokat és angolokat egyaránt új önértelmezési módok kidolgozására késztette. A különböző kultúrák közöttiség élményéből fakadó bizonytalanság identitásformáló szerepe jellegzetesen posztkoloniális tünet, amennyiben elfogadjuk azt, hogy a posztkolonialitás olyan értelmezési mód, amely túlmutat Európa és a harmadik világ történelmi, politikai és kulturális kapcsolatrendszerén. Ennek megfelelően minden olyan etnikai öntudatformálódásnak létezik posztkoloniális olvasata, amelyet különböző identitású közösségek hatalmi törekvései alakítottak. Talán éppen ez a pont az, ahol a közép-európai történelem is sokrétű értelmezési lehetőségeket ígér, hiszen világunk szerencsétlenül gazdag a sokszor kölcsönös kolonizálások szövedékéből font értelemképzési hálókban. A posztkoloniális gondolkodásmód megkönnyítheti a történelmileg megosztott népek nemzeti önértelmezési toposzainak feldolgozását.

Skócia esetében a posztkoloniális kontextus mindenekelőtt az angol nyelvi és kulturális hatásoknak a személyes és közösségi tudat formálásában betöltött szerepét hivatott értelmezni.1 Annak ellenére, hogy a ’posztkoloniális’ szó szerinti jelentése ’gyarmatosítás utáni’, valójában olyan, a gyarmatosítás kezdetével egyidős kapcsolatrendszer megnevezésére is szolgálhat, amelynek centrumában a gyarmatosító és a gyarmati rendszerek egymásra gyakorolt hatása és tartós együttélése áll. A posztkoloniális szubjektumelméletek legismertebb teoretikusa, Homi Bhabha találó összegzésében: „a kulturális különbözőség témája legtöbbször társadalmi krízishelyzetek során kerül a felszínre, és az önazonossággal kapcsolatos kérdések ebből fakadóan túlzásba hajlanak; az önazonosság igénye vagy a marginalitás pozíciójából lép elő, vagy a középpont megszerzésére tett kísérletben ölt testet: mindkét esetben excentrikus.”2 A továbbiakban a skót kultúrtörténet „krízishelyzeteit” tekintem át a nemzeti önazonosságra gyakorolt hatásuk szempontjából. Amennyiben az identitást az azonosulni és különbözni vágyás kényszerű konfliktusában megképződő entitásnak tekintem, úgy a következőkben a skót nemzettudat változását leginkább befolyásoló szembenállásokat vizsgálom. A nyelvi, kulturális és nemzeti tudatnak azon megosztottságai kerülnek górcső alá, amelyek a hatalmi hierarchiák világában elfojtott vagy átíródott önazonosító törekvésekről vallanak.

Vágyott és félt különbözőségek

A 18. században a felvilágosodás pezsgő szellemiségének hatására Skócia meglehetősen mozgalmas és sokszínű képet mutat. Különös, hogy míg az unión belül a nemzeti függetlenség ügye sorsdöntő vereséget szenved, addig ugyanebben az időszakban a skót szellemi vívmányok az egész világon ismertté válnak. Fogalmazhatunk úgy is, hogy a brit unióban közösen megszerzett előnyöket a skótok saját kulturális tőkéjük megújítására fordították. A kulturális jobbítás szándéka, amelynek leghatékonyabb fegyvere a nyelv és a nevelés, az oktatási rendszer radikális átalakítását eredményezte.3 David Hume, az ízlés és csiszoltság filozófusa így vall a skót kulturális és nemzeti identitás dilemmáiról: „igazán csodálatra méltó, hogy manapság milyen sok szellemi géniusz terem ebben az országban. Nem különös, hogy mindez éppen akkor történik velünk, amikor legfőbb elöljáróinkat, parlamentünket és független kormányunkat elveszítettük, amikor rossz kiejtésünk miatt a saját nemességünk is elfordul tőlünk, és nemzeti nyelvünk helyébe olyan korrupt nyelvjárást kíván helyezni, amelynek egyébiránt mi magunk is haszonélvezői lehetünk? Újból megkérdezem: nem különös-e az, hogy éppen ilyen körülmények között váltunk Európa legkiválóbb írástudó népévé?”4

A saját népét kiválóan ismerő gondolkodó jó érzékkel tapint rá a skót identitást fojtogató kettősségre, amely a birodalmi szellem terjedését támogató hataloméhségből és az önazonosságuktól elidegenítettek szorongásából táplálkozik. Hume példájában az anyanyelv elárulja és megbélyegzi használóját, ezért a skót identitást annak legszemélyesebb rétegétől idegeníti el. Bizonyára nem véletlen, hogy az angol nyelv és az angol szöveg a sikerért vívott harc elsődleges terepévé válik, hiszen az a Másik számára is elérhető közelségbe hozza a hatalmat. Mivel a nemzettudat szempontjából a nyelv szerepe kulcsfontosságú, változásai pedig a társadalom egészére kihatnak, a nyelven keresztül az identitás mélyebb összetevőinek a válsága is felszínre kerül. A helyzet iróniája, hogy a függőségbe került skótok életében igazodási pontot továbbra is a birodalmi hierarchia csúcsán álló angolok jelentenek. A kulturális asszimiláció irányába mutató unionista identitásképződés legfőbb ismérve az a vágy, amelyet az erősebbel és rajta keresztül a hatalommal való azonosulás motivál. A skótoktól idegen szokások, értékek és intézmények mimikus adaptálása felgyorsítja az angolosító hatások elterjedését. A felvilágosodás korában a kultúra és az önazonosság közötti kapcsolat sajátos paradoxona, hogy a brit identitás álcája mögé rejtőző skót szubjektum továbbra is a benne lévő (angol) Másikkal, az ellenképpel szemben artikulálódik.

A skótok a személyes azonosságukat megosztó folyamatokat a felvilágosodás tanaival igyekeznek racionalizálni. Az ambivalens azonosulási folyamatok eredményeként elfordulnak önmaguktól, hogy egy náluk sikeresebb, de tőlük idegen közösség részévé váljanak. A Nagy-Britannián belüli hierarchiában a gazdaságilag fejlettebb és a lakosságot tekintve népesebb angolok képviselik a középpontot, a skótok pedig a kevésbé civilizált perifériát. Ugyanakkor Skócián belül is működik egy hasonlóan hierarchikus rendszer az alföld és a felvidék viszonyában. Az önazonosságát saját kultúráján kívül kereső skótság a felföldi őslakos (highlander) barbár alakjában megteremti önmaga alárendelt képzetét, mintegy igazolásul arra, hogy miért szükségszerű a hagyományoktól való elfordulás, és az angol minta követése. A skótok szemszögéből nézve az angol Másságként artikulálódik, illetve amennyiben a skótság önmagát a birodalom részeként határozza meg, úgy a barbár honfitársak testesítik meg számára a nemkívánatos idegent. Az új helyzet főként a skótoknak okoz nemzeti traumát, melynek feldolgozása egységes stratégia hiányában a további belső megosztottságokat kiváltó unionista, illetve nacionalista irányultságú modellek mentén formálódik. A skót identitás a felvilágosodás korában olyan sajátosan skizo-frén kórképet tükröz, amely vagy az angol hatalmi fölényt próbálja átszármaztatni, vagy az angol befolyás jelentőségét tagadja.

A keltásodási folyamatok narratívái

A skótság legismertebb szimbóluma, a kockás szövet és a skót duda hagyományosan a skót felvidék kelta etnikumú népéhez kapcsolódik. A 18–19. században a felvilágosodás, majd a romantika eszmeáramlatának hatására olyan, egymástól látszólag nagyon különböző identitásképző folyamatok indulnak meg, amelyek a keltásodás motívumában fonódnak egybe. A művelt skót középosztály és a rohamosan iparosodó polgárság tagjai a birodalmi berendezkedés elkötelezett hívei, ezért az ő szemükben a fejlődés fő akadálya az ország gazdaságilag és társadalmilag legelmaradottabb felföldi vidéke és annak barbár lakossága. A birodalom egységét veszélyeztető jakobita lázadásokat követő időkben különösen fontossá válik, hogy a törzsi harcok kegyetlen világát idéző barbár népet fizikai ereje és jellembeli fogyatékosságai okán a legveszélyesebb ellenség képzetével ruházzák fel. A keltásítási folyamatok sikerét a faji különbségek morális, illetve metafizikai különbségekké alakítása garantálja; a fejlett angolok ellentéteként megjelenített és a másság köntösébe bújtatott hegylakók manicheus kettőse időtálló jelképnek bizonyul.5

Minthogy a 18. században nincs olyan társadalmi réteg, amely a skót nemzeti függetlenség érdekeit képviselhetné, a népi kultúra és a skót szimbólumok a művelt köztudatból teljesen kiszorulnak. A század végére, nem kis mértékben a romantika térhódításának köszönhetően, Skóciában is felerősödik a múlt iránti érdeklődés, és a különböző mitikus azonosulási folyamatok hatására a „highlander” figurája ismét a skót nemzeti identitás meghatározó szimbólumává válik. A „barbár vad” helyét ezúttal a „nemes vad” veszi át, a rabló (Rob Roy) pedig a szegények pártfogójának hősi szerepében tér vissza.6 James Macpherson legendás alakja, a hamisított Osszián-eposzok hőse olyan idősödő bárd, aki fajának utolsó képviselőjeként a harcokat hátrahagyva lantot ragad, hogy népének dicső múltját megénekelje.

A kelta identitás, amely az angoloktól való különbözés alapját jelenti, mindkét folyamat során elveszti önazonosságát, hiszen külső érdekek mentén telítődik tartalommal, azaz „kívülről válik túldeterminálttá”.7 A sikeres „keltásítás” eredményeként a skótokban olyan mitikus identitás képződik, amely átvezeti őket egy képzeletbeli közösségbe. A vágyfantáziákban megkonstruált hamis önazonosságok úgy próbálják feloldani a skótok közti különbözőségeket, hogy a skót identitást annak legszélsőségesebb formájával, a korábban orientalizált highlander alakjával azonosítják. A skót irodalom népszerű művei felfokozzák a romantikus elvágyódás és a múlt iránti nosztalgia érzését. Az 1780-as évektől sorra alakulnak a különböző kelta társaságok, amelyek azonban semmilyen politikai követelést nem tűznek zászlajukra. Ebben a nemzeti hovatartozás tekintetében bizonytalan helyzetben a keltásodó identitástudat csak homályosan körvonalazható közösségbe enged bebocsátást, mivel a nyelv, a kultúra és a tradíció, az azonosság hagyományosan konstitutív kritériumai hiányoznak belőle. A korabeli állapotokat hűen tükrözi az a történelmi anomália, amelyben a skót írók (Macpherson, Burns és Scott) művei nyomán Európa-szerte fellángolnak a nemzeti függetlenség mozgalmai. Skóciában azonban az a sajátos helyzet áll elő, hogy a nemzettudatot megalapozó kulturális nacionalizmus különválik a politikai nacionalizmustól, és a kettő egymásba fonódása csak a huszadik században válik ismét számottevővé.

A kultúrák és fajok közötti különbségek értékítéletek mögé rejtése a 19. századi Európában a gyarmatosító törekvések diskurzusában tetőzik. Matthew Arnold, a viktoriánus korszak jeles irodalomtudósa a brit identitás két meghatározó jegyét a kelta és a szász fajok etnikai sajátságaként értelmezi; a keltákat spontán, poetikus, irányításra szoruló feminin jegyekkel ruházza fel az angolok praktikus, fegyelmezett, maszkulin tulajdonságai ellenében. A kettősség feloldását Arnold szemében a kulturális asszimiláció, a brit szigetek lakóinak egy angolul beszélő homogén fúzióba történő olvasztása jelenti. Arnold jellegzetesen koloniális fordulattal a kelta hagyományok megmentésére az oxfordi egyetemen kelta tanszék felállítását javasolja: „Ahhoz, hogy a kelta ügyet alaposabban megismerjük, meg kell értenünk a kelta népet; ahhoz, hogy őket megértsük, meg kell ismernünk azt az eszközt, melynek segítségével önmagukat kifejezik, ez pedig nem más, mint a saját irodalmuk.”8 A kolonialitás textusában a kultúra és a körötte megformálódó identitásképző eszmék gondoskodnak a hatalmi gépezet működéséhez szükséges munícióról. A Másik megismerésén keresztül felhalmozott tudás pedig megnyitja az autoritás gyakorlásához vezető utat.9

Miközben a skótok a nemzettudat egyre mélyülő válságtüneteivel küszködnek, addig Nagy-Britannia történelmének legöntudatosabb korszakához érkezik. A kelták rehabilitálása abban a hatalmi diskurzusban válik igazán érthetővé, amely az egységes brit identitás helyett az egységes brit birodalom megmaradását célozza. Az amerikai szociológus, Michael Hechter szerint a brit birodalom működése és fennmaradása annak a „belső gyarmatosításnak” az eredménye, amely a kelta periféria sorsát (skót, velszi és ír) az angol etnikum irányításának alárendeli.10 A különböző keltásítási folyamatok valós célja az, hogy a birodalom egységének megóvása érdekében a Másság önállósodási törekvésének jelképeit a nemzettudatból száműzzék.

Skót kulturális (kór)képzetek

A 19. század második felében a felföldön mesterségesen előidézett éhínségek és az azt követő kitelepítések eredményeként a skót kulturális élet fejlődése megreked. A külföldre emigrált írók művészetét a valós helyzettől való teljes elfordulás jellemzi, ugyanakkor képzeletük a mítoszok és legendák egész sorát kelti életre a széthulló közösségek összekovácsolására.11 A skótok önálló nyelvének perifériára szorulása a kulturális élet hanyatlásához és a nemzettudat meggyengüléséhez vezet. A széttöredezett világok drámai megjelenítése hagyományos ismérve a skót képzelőerőnek, melynek klasszikus példája Robert Louis Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete (1886). A modern lélektani regény előfutárának számító műben a kísérletező tudós végzete a nemzeti megosztottság tragikus sorsszerűségét szimbolizálja.

1919-ben Gregory Smith irodalomtudós könyvet ír a nemzeti irodalom jellegzetességeiről, melyben a skót művészi látásmódot meghatározó kettősséget „kaledón antisyzygy”12 névre kereszteli. A skót múzsa poláris ikerpárját a földhözragadt realizmus és a fantázia kötetlen szárnyalásának szokatlan elegye jellemzi. Smith szemében az irodalmi jegyek a nemzeti karakterrel szorosan összefüggnek: „A skót irodalom felettébb változatos képet mutat a külső hatások és a belső megosztottságok kényszerű vonzásában és taszításában formálódó ellentmondások tekintetében. Az ellentétek ily nagy fokú keveredésében azon kirívó különbségek is megnyilvánulnak, amelyek a skót élet minden területének sajátjai. Ez a polemikus nyugtalanság azonban nagyfokú rugalmassággal párosul, mely tulajdonságok feltűnően jól érvényesülnek az új körülményekhez való alkalmazkodás képességében és a gyakorlati életben meghozott döntéseiben.”13

Smith szorongással vegyes büszkeséggel vallja, hogy a skótok alkatilag vonzódnak az ellentétekhez, és mérhetetlenül kedvelik a konfliktusokat.14 A „kaledón antisyzygy”, ez a sajátos értelmi és érzelmi kettősséget leplező stílusjegy hamarosan a skót kultúra nemzeti kórképének legdivatosabb jellemzőjévé válik.

A skót kulturális hagyományok szempontjából meghatározó morális, esztétikai és intellektuális értékeknek inherens faji örökletesség színében való feltüntetése a skót irodalmi megújulás 20. századi korszakában újfent népszerű gondolattá válik. A század első felében a nagymérvű munkanélküliség és kivándorlás következtében Skócia kulturális életének fejlődése ismét megtorpan. Valódi korszakváltást csak Hugh MacDiarmid, a skót reneszánsz mozgalom elindítójának megjelenése hoz. Az Osszián-versekben szereplő kelta harcos nevét választó nyelvújító, politikus és költő az ősi skót nyelv és a nemzeti hagyományok újjáélesztését tekinti az angol kulturális hegemónia elleni harc legfőbb eszközének. Politikai víziója az európai kelta államok uniója, azonban írásait azok militáns nacionalizmusa és nyílt angolellenessége miatt hazájában betiltják. Legismertebb szépirodalmi műve az eposzi méretű drámai monológ, A Drunk Man Looks At the Thistle (A részeg ember a bogáncsra tekint) a modern skót irodalmi reneszánsz egyik remeke. E liturgikus mű a skót életrevalóságot és a legmostohább körülményeket is túlélő elszántságot jelképező gyomnövényt verseli meg. MacDiarmid a korábbi önsorsrontó megosztottságok helyébe olyan örömteli skótság élményét helyezi, amely újszerű válaszokat kínál a személyes és a közösségi konfliktusok feloldására.

Szubverzív nemzeti önmeghatározások

Amikor James Kelman skót író a közelmúltban az egyik legrangosabb brit irodalmi díjat, a Booker Prize-t átvette, a szerzőnek a díjkiosztó ünnepségen elhangzott beszéde jóval nagyobb feltűnést keltett, mint regénye. Az író művével kapcsolatban kiemelte, hogy az nem pusztán irodalmi alkotás, hanem egy olyan mozgalom jegyében született, amelynek legfontosabb célja a dekolonizáció és az önmeghatározás. Kelman művészetét olyan tradíció részének tekinti, amely elutasítja a birodalmi és gyarmati nagyhatalmak kulturális értékrendjét, és védelmet kínál a kulturális asszimiláció minden formája, de legfőképpen a kívülről irányított asszimilációk ellen. Kelman dacos elhatárolódása olyan dekolonizációs szándéknyilatkozat, amely a történelmi, nyelvi és kulturális hierarchia maradványainak „felforgatását” célozza. Meghatározó mozzanata az ellenállás, az angol irodalmi hagyományoktól való teljes elhatárolódás. A kultúra világában azonban mintha szükségszerűen együtt élne a tradíció és a tradíció tagadása, hiszen a nemzedékeken át megoldhatatlannak bizonyult problémák vissza-visszatérnek.

A közelmúlt skót történelmében újabb felforgatóan emblematikus erejű esemény következett be. Az 1999-es skót devolúció értelmezhető olyan posztkoloniális pillanatként, amely a nemzettudat kollektív és individuális rétegeit egyaránt átformáló új közösségi eszme kimunkálására késztet. Robert Crawford angol irodalomtudós és költő meglátása szerint a skót parlament újjáalakulása önmagán túlmutató változásokat indít útjára, hogy kikényszerítse a Nagy-Britannián belül hegemónnak számító angol identitás revízióját: „Megkezdődött az anglofil skót nacionalizmus kora […], ebben az új szellemi légkörben az angol identitás színvallása válik szükségessé.”15 A posztkoloniális kontextus abból a szempontból is jelzésértékű, hogy megteremti az angolok és a skótok, ismerős és ismeretlen oppozíciók világába merevedett különböző identitású közösségek közötti párbeszéd lehetőségét.

Napjainkra azonban a látható gyarmatosítást egy láthatatlan váltotta fel; a finom- szálú, önállóságot korlátozó lelki és társadalmi háló nemcsak a nemzeti identitást, hanem az identitásra kérdezést is problematikussá teszi. A kultúrák közöttiség élménye megbontja az összetartó biztonságtudatot, másfelől azonban teret ad az eltérő azonosságok örömtelibb megélésére. A skót, az angol és a brit identitások posztko-loniális toposzai a nemzeti útkeresés motívumát kutatják; a személyes és a közösségi traumák hátterében olyan, a korábban szilárdnak vélt önazonosságot felváltó bizonytalanságok, elfojtások, ellentétek és ellentmondások rejlenek, amelyek a tudatosan és öntudatlanul megélt traumák, veszteségek és szorongások identitásformáló erejét hangsúlyozzák.

JEGYZETEK

 1. Meglehet, gyarmatosítás helyett pontosabb lenne olyan nyilvánvaló vagy éppen rejtett hatalmi rendszer működéséről szólni, amelynek lényege, hogy egy erős és határozott nemzeti identitással rendelkező népcsoport tartósan hatalmi befolyása alá von más identitású közösségeket.

  2. Homi Bhabha: A posztkoloniális és a posztmodern. Ford. Harmati Enikő. Helikon 1996/4. 489.

  3. A feltörekvő skótok úgy gondolták, hogy a civilizálttá válás nélkülözhetetlen eszköze a kifinomult nyelvhasználat, melyet a legkiválóbb angol szerzők műveinek olvasása és utánzása segít, ezért 1751-ben, a glasgow-i egyetemen megkezdik az angol irodalom tanítását.

  4. In Thomas Grieg (szerk.): The Letters of David Hume. Clarendon, Oxford, 1969. I.255. (A továbbiakban, ha nincs külön feltüntetve, a fordító minden esetben SZ. G.)

 5. Részletesen kifejtve lásd Abdul Jan Mohamed: Manichean Aesthetics. University of Massachusetts Press, Amherst, 1983.

  6. A highlander romantikus figurájának népszerűsége Sir Walter Scott irodalmi és közéleti tevékenységének köszönhető, hasonlóan a skót kockás szövetből készült nemzeti viselet elterjedéséhez, amely a brit uralkodó, IV. György 1822-es edinburghi látogatása nyomán jött divatba.

  7. Frantz Fanon gyakorló pszichiáter és posztkoloniális elméletíró a Másság kóros társadalmi és pszichés folyamatoktól terhelt tüneteit kutatta.  

  8. Matthew Arnold: On the Study of Celtic Literature and on Translating Homer. The Macmillan Company, New York, 1907. 18.

  9. Részletesebben kifejtve lásd a posztkoloniális kritika alapművét. Edward W. Said: Orientalizmus. Ford. Péri Benedek. Európa Könyvkiadó, Bp., 2000.

10. Michael Hechter: Internal Colonialism. Transaction Publishers, New Jersey, 1999. 164–206.

11. A korszak emblematikus műve, J.M. Barrie Pán Péter kalandjainak hőse az a kisfiú, aki a felnőtté válás elől a gyermeki fantázia világába menekül.

12. Kaledónia = Skócia római kori neve, antisyzygy = ellentétek egysége

13. Gregory Smith: Scottish Literature: Character and Influence. Macmillan, London, 1919. 4.

14. Uo. 20.

15. Robert Crawford: Devolving English Literature. O.U.P. Oxford, 1992. 327–339.