Még gimnazista éveimben olvastam, majd nyugdíjasként újraolvastam Makkai Sándor Holttenger című regényét, amely szülőfalumról szól, és gondolatban bejártam e regény cselekményének színhelyét, hogy összehasonlítási alapom lehessen a Holttenger fogantatásának időpontjától az ezredfordulóig.

Útitársául szegődtem az írónak Virágos (Vajdakamarás) és a Mezőség felfedezésében, hogy szemrevételezzem a közel egy évszázad változásait, ennek az Erdély közepén elterülő, szegény, dimbes-dombos vidéknek, ahol a magyarság ma már csak szórványban tengeti az életét, az elvándorlás, szektásódás, jóformán a beolvadás megállíthatatlan folyamatában.

A regény cselekményének helyszíne Vajdakamarás és Magyarpalatka. Virágos és Tóvölgye, valamint Mócs (Mezővásár), Báré és persze a nevén nem nevezett város, Kolozsvár. Az időpont nem lehet más, mint Makkai Sándor Vajdakamaráson eltöltött két éve: az 1915. szeptember 7. (beiktatása) és 1917. szeptember 1. (lemondása) közötti idő.

Az író kétéves lelkipásztori tapasztalatait megszépítette a múlt utáni nosztalgiája, ebből ötvöződik össze varázslatosan szép társadalmi regénye.

Kevés falu dicsekedhet azzal, hogy életét egy író átmentette az örökkévalóságba. Az erdélyi Mezőség Vajdakamarása, Torockó után, ilyen falu!

A Holttenger 1923-ban Kolozsváron jelent meg először, majd három év múlva a Révai kiadásában, Budapesten is.

Makkai Sándor Vajdakamarásról a sárospataki Teológiai Főiskolára megy hitoktatónak 1917-ben, de 1918-ban már Kolozsváron van, a Református Teológia professzora. 1922-ben – a Magyarországra távozó Ravasz László helyére – püspökhelyettes főjegyzővé választják.

Nagy Károly halála után, 1926-ban, Erdély református püspökének választják. Mint bukaresti szenátor az erdélyi magyarság politikai jogainak védelmezője, de 1936-ban lemondott püspöki hivataláról, s csalódottan hagyta el Romániát. Debrecenben lett egyetemi tanár. Akik azonban tudtak a távozás kényszerű hátteréről, a tűrhetetlenné vált hatósági nyomásról, megértették a püspök életében bekövetkezett „létparadoxont” (Cseke Péter szóhasználata), amellyel a kisebbségi helyzet lehetetlenségét deklarálta.

1951. július 19-én, 61 éves korában, Budapesten halt meg. Temetése napján kivé-telesen hosszú ideig harangoztak a vajdaka-marási református templom tornyában.

„Kétévi gyülekezeti munkájához nem fűződik sem csoda, sem gyökeres átalakulás, ilyesmit vallási téren csak a divatos népszónokok vagy erőszakos eszközökkel dolgozó hatóságok szoktak előidézni, sokszor kétes következményekkel. De elhintette hívei és lelkésztestvérei lelkébe a megújulás lehetőségének a reményét és éltető magvait. S Vajdakamarás boldog lehet, hogy az ő ösztönös, hagyományos buzgóságával s férfiai lelkibb életével hozzájárult későbbi püspöke építő programja kialakításához” – írja dr. Nagy Géza ny. ref. teol. tanár, 1963-ban a Vajdakamarás református egyházközség története című munkájában, amit Kertész Áron akkori vajdakamarási református lelkipásztor felkérésére készített el.

Felismerhető, hogy a regény hősei akkor élt református és nem református személyek, egyházi vezetők és csak kis részben fiktív, képzelet szülte alakok. Dávid, az egyik főszereplő, Farkas Dániel kurátor volt hosszú ideig a vajdakamarási református egyházközségben, később a falunk bírója lett az impériumváltásig. Dávid fiacskája, Dávidka (szintén Farkas Dániel) édesapám kortársa volt, és mint ilyen állandó megrendelője is a kovácsműhelyben. Dávid unokája viszont (akit Makkai Sándor ismerhetett, mert 1933-ban született, de a regényben nem szerepel) az én kortársam és osztálytársam volt a vajdakamarási elemi iskolában, de ő már a György nevet kapta. A család a Farkasék utcájában lakott évszázadon át, mindig a gazdagabbak közé tartoztak.

Karó Pendzsi, a bejárónő később mint beteg a páciensem volt. A vajdakamarási tanítókisasszony és kántor, Edith, akibe Katona László (alias dr. Makkai Sándor), királygyűrűs doktor (a főhős) szerelmes lesz és később feleségül veszi, valószínű, hogy kitalált alak, vagy talán éppen Makkai Sándor rokona, Nagy Ilona kántortanítónő, akit a valóságban Kósa Mihály, a Makkai után következő református pap vett feleségül. Makkai Sándor 1915-ben már nős, Borsai Samu zenetanár leánya a felesége, és László fia már több mint egyéves, ő 1914-ben Kolozsváron született, és egyetemi tanulmányait a kolozsvári román egyetemen végezte, majd Budapesten és Bázelben folytatta, végül a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, 1989-ben Budapesten halt meg.

Csábító ezen eszmefuttatás annak hangsúlyozására, hogy Nagy Ilona vajdakamarási református kántor-tanítónő testesíti meg a regénybeli Edithet, mert valóban egy nagyon szorgalmas, tehetséges, mindenki által nagyon szeretett tanítónője volt a falunknak. Nem véletlenül akadt meg a szeme a Makkait követő papnak, Kósa Mihálynak is a szép tanítónőn, akit aztán rövidesen feleségül is vett. Boldogan élhettek volna, de rövid időn belül, négy év múlva, Nagy Ilona, a Kósa tiszteletes felesége elhalálozott, és ezután Kósa Mihály Alsódetrehembe távozik, majd Egerbegyen lesz lelkipásztor, ahol 1945-ben halt meg.

Mezei András tóvölgyi (Magyarpalatka) lelkész, Edith vőlegénye valószínűleg költött alakja a regénynek, míg ennek későbbi felesége, Aranka viszont, a vajdakamarási Gál Ödön igazgatótanítónak és református kántornak (énekvezér) az özvegye valóságos figura. A grófi udvar intézője, Péter Gyula a regényben Vajda Mihály néven szerepel, valóban goromba, erkölcstelen, durva ember volt, aki egy véka búzáért más asszonyának a szerelmét megvásárolta, és mindezt nyíltan tette, aminek az lett a vége, hogy a hazatérő férfiak jól elagyabugyálták, valaki pedig az ablakon egy célzott lövéssel agyonlőtte az intézőt, asszonyaik megbecstelenítéséért. Ezek szerint az intéző lett volna az első civil áldozata a vajdakamarási „őszirózsás forradalomnak”. A vajdakamarási egyházközség és annak mindenkori papjai a grófi udvari intézőt nem tudták megkerülni, mert az egyházközség patrónusa, gróf Bethlen István csak az intézőn keresztül adhatott segítséget a vajdakamarási református egyházközségnek. Maga a gróf csak a vadászatok idején járt Vajdakamaráson.

A regény szerint Makkai Sándor kétszer is találkozott gr. Bethlen Istvánnal: a háború elején és a vége felé, amikor szívélyesen elbeszélgettek. Az erdélyi mágnás már az első világháború előtt és alatt is gyakorló politikus. A regény szerint nagy megértést tanúsított Makkai reformelképzelései iránt, és mindent meg is ígért a háború sikeres befejezése utánra: agrárreformot, tagosítást, utakat, hitelszövetkezetet, csendőrőrsöt, sőt mi több, kórházat is a bükkerdő aljába (bükkerdő egyébként nem volt a falunkban!) a tüdő-betegek kezelésére stb. Cserébe csak annyit kért Lászlótól (Makkaitól), hogy nyugtassa meg a falu népét, és hitesse el, hogy az igazságos győzelem nem fog késlekedni, de nem rejtette véka alá a második találkozásukkor, hogy bizony nagy bajok vannak mind a fronton, mind a front mögött.

Nem tartom valószínűnek ezen találkozásokat, de a Makkai kérései, óhajai igenis reálisak voltak, sőt ideálisak. A megvalósításukhoz száz év sem bizonyult elegendőnek. 1915-ben nem volt föld, amit a parasztok megdolgozzanak, mert a jó föld a grófé volt. Ma már volna föld, csak nincsen, aki megdolgozza, de főleg nincs amivel.

Mandula úr, a zsidó szatócs (Gantz család) ma már megsértődne, ha a Holttengert olvasná, és antiszemitizmussal vádolná Makkait, mert a fejére olvasta, hogy 3–6 és 9 tojást kért egy tábori levelezőlap elolvasásáért vagy megírásáért. Mandula úr fia, Hersi hősi halált halt a fronton. Különben a Mandula úr portájára álmodta Makkai Sándor a szövetkezetet.

(1937. március 3-án Kertész Márton református pap megírja a Hangya Fogyasztási Szövetkezet tervezett helyiségére a bérleti szerződést, amit az év március 12-én Nagye-nyeden a központban is jóváhagynak. Tehát ez a Makkai-terv valóra vált, és működőképes is volt közel egy évtizedig, de a háború után, 1948-ban, hivatalból megszüntették, pedig a román Furnica nevet adták neki, de ez sem segített. A részvényeket és a felhalmozott tőkét később beolvasztották a Coope-rativába, hogy aztán semmivé váljon.)

Csendőrőrs lett aztán, húsz évig román, majd négy évig magyar, de ez semmit sem lendített a magyar falu sorsán. 1942-ben, a második bécsi döntés után, kiszélesítették, új hidakkal látták el és kikövezték a 3 kilométeres bekötőutat, és postahivatalt, valamint telefont is kapott ez a határszéli magyar falu. Iskolája kettő is lett egy időben: állami és református iskola, külön tanítókkal.

Talán nem érdektelen, hogy Makkai Sándor nyolcvan évvel ezelőtt miként látta és írta le a vajdakamarási parasztok életét és mindennapjait, és az is érdeklődésre tarthat számot, hogy miként látta Makkai a járásközpontban élő földbirtokosok és értelmiségiek viselkedését a nincstelen parasztokkal szemben.

A regénybeli Mezővásár a valóságban Mócsnak felel meg, ahol a járásközpont volt. Itt találkozik Makkai a községházával, iskolával, patikával, szövetkezettel és a Fehéregyszarvú vendéglővel, „ahol délelőtti sörözésen vannak az urak: doktor, patikus, jegyző, postamester, néhány vidéki birtokos. Az újság most is az, hogy győztünk, győztünk, győztünk, mind a négy égtáj felé.

A paraszt azt mondja, csak behívás, behívás hétről hétre. Az urak csak isszák a sert, jó-jó, de majd, ha hazajönnek a katonák![…] Két kakastollas feszít el a boltajtó előtt, feltűzött hosszú szuronnyal[…]

„A főbíró úr leereszkedő szívességgel fogadta most is… Figyelmébe ajánlotta, hogy a virágosi paraszt a föld legravaszabb teremtménye, nyakára hág annak, aki hisz neki.”

„– Tiszteletes úr legyen erélyes, amit jónak lát, ahhoz ragaszkodjék s tartsa őket távol magától, mert csak akkor tisztelik. A nép gyermek s a virágosi komisz gyermek… Tiszta jóakarattal mondom, ne üljön fel a látszatnak. A gróf út akarta a tagosítást, de a parasztok mind azokra a területekre éheztek, amelyeken mintagazdaságot, szőlőt, gyümölcsöt állított be. Hiszen a háború után más világ lesz itt, az bizonyos. Rendezni fogjuk a kérdéseket. Legnagyobb baj ezzel a néhány magyar faluval van, itt Mezővásár körül. Ezek többnyire paraszti sorba süllyedt kurta nemesek ivadékai. [E sorok írója nem hallott, nem olvasott ilyenről!]… Nem akarnak cselekedni. A román parasztsággal félannyi baj sincs. Alázatosak, engedelmesek, igénytelenek. A magyar birtokokat csak velük tudjuk fenntartani. Sajnos így van, tiszteletes úr. A mi népünk itt a Mezőségen úrgyűlölő… – Győzni fogunk tiszteletes úr. Győznünk kell. Ebben hinni, ezt hirdetn, hazafias kötelességünk. Persze, hogy az egész Mezőség, kis foltoktól eltekintve, csupa román. De ezek sohase elégedetlenkedtek. Erre nincs is igényük. A papjaik fészkelődnek ugyan, messzibbről jövő vezényletre. Tudjuk. Rajtuk van a kezünk. Nem lesz itt semmi baj, tiszteletes úr.”

„…Bejött a főbíróné. László [Makkai] már tudta, hogy bárókisasszony. Méltóságos asszonynak szólította.

– Magának megmondom, mert maga más – árulta el érzelmeit különös, récére emlékeztető csácsogással az asszony –, hogy ezek a református papok borzasztó emberek. Műveletlenek, rusztikusak, isznak… Ellenben itt van a plébános: mindig olyan, mintha skatulyából húznák ki, franciául beszél és úri módon viseli magát az asztalnál… Bírja még Virágoson?”

„…Mindenki: orvos, patikus, jegyző, postás csupa rosszat mondott a virágosiak-ról, igaz, hogy általában az összes mezőségi magyar faluról is. László, mikor az orvos szidta őket, hogy tele vannak rossznyavalyával, szerette volna megkérdezni, hogy ő mit tett ellene. A jegyzővel is célszerű lett volna beszélgetni afelől, hogy helyes-e az öreg embereket letegezni, a menyecskéket megcsipdesni és a kérelmezőket az anyjukhoz utalni.”

„– Mondhatnám, hogy tiszteletes úr idealista. De ne gondolja, hogy én materialista vagyok. Sőt én egyenesen úgy gondolom: a lelkészeknek először a nagyobb szellemi igényeket kellene fölébreszteniük a népben, hogy belső ösztönből igyekezzék az anyagi életét ő maga megjavítani, a saját erejéből. Mondok egyet, tiszteletes úr, mint politikus: nincsen annál rosszabb politika, mint ha a népet azzal gondoljuk emelni, ha külső javakat aggatunk reá, mint valami cifra ruhákat, amelyek nem az ő testére, nem az ő ízléséhez valók, s amelyekben rosszul és idegenül érezné magát. Unalmas példa, de úgy van ez, mint az agyonajándékozott gyermek. Mit ér neki a sok drága, cifra játék, amit készen kap? Megunja őket, széttöri, eldobja. Először oda kellene nevelni a lelket, hogy megértse, megkívánja és erőfeszítéseket tegyen a kultúráért.”

„...Bocsánatot kérek, méltóságos gróf úr… De amit itt láttam, az rettenetes. Itt nem magasabb kultúrigényekről van szó, hanem az élet legelemibb szükségleteiről. Itt a levegő, a föld, a víz, a falat kenyér, a testi tisztaság lehetősége, az emberi életérzés alapföltételei hiányoznak. Ez a nép megfullad a saját maga által fölemésztett levegő hiányában. Isten csodája, hogy még szaporodik, mert ez valósággal életveszélyes művelet saját maga ellen. Arra akarom kérni tisztelettel Méltóságodat, hogy segítsen ezen a nyomorult népen. Én minden erőmből azon leszek, hogy ez a segítség megértéssel találkozzék és haszontalanul kárba ne vesszen!… Köszönöm, hogy alkalmat adott ezeknek elmon-dására…”

Talán érdeklődésre tarthat számot, hogy miről nem ír Makkai Sándor a Holttengerben.

Alig esik szó a népviseletről, pedig igen jellegzetes a mezőségi ember viselete. A lányok csak 1940 után jártak pártában ünnepnapokon, de csak négy évig. Hosszú hajukba színes pántlikát fontak, szoknyájuk vásári anyagból, fodorral, csipkével bőven ellátva lábszárig ért, az előtte lévő kötény ugyanilyen hosszú, gazdagon díszített. A csizmájuk kemény szárú, de nem rézpatkós, mint Kalotaszegen, helyi csizmadia készítette, vagy Mócson vették a vásárban, persze ez csak ünnepi viselet volt, mert ha az idő engedte, akkor mezítláb jártak otthon, és a mezőre is úgy mentek dolgozni. Az alsófehérnemű házilag készült kenderből, lenből, gyolcsból, sok munkával. Az ingek zárt nyakúak voltak, az ing melle volt csak kihímezve, és a bő ingujjra csipkét varrtak. A faluban mindig volt egy-két ügyes varrónő, aki a legigényesebb lánynak is eleget tudott tenni. A csipkés szélű zsebkendő nélkül a fiatal lány sem templomba, sem táncházba nem indult el. A fonás, szövés, varrás, hímzés csak télen történhetett, a fonóban.

A férfiak télen fehér posztóharisnyában jártak, aminek a külső varratában egy fekete csík húzódott a varrásba foglalva. Ehhez fekete posztóból készült mellény és ugyanebből az anyagból derékig érő kabát volt az ünnepi viselet. Az ünnepi kalap fekete posztóból készült, közepes szélességű karimával, amit alig látható fekete pántlika övezett, oda került a bokréta a bal oldalra. Télen a férfiak fekete vagy szürke báránybőrből készült kucsmát viseltek, amit csak a hivatalban vagy úri házban szoktak levenni és kézben morzsolgatni, amíg újra a fejükre tehették. Az ing zárt gallérú, alig díszített, de ez már házi készítésű volt, míg a felsőruhát egy helybeli parasztszabó varrta. A csizma kemény szárú, fekete, vásári volt. A férfiak nyáron fehér vászonnadrágban, „salavárban” jártak, ingben és szalmakalapban, ez utóbbit a mócsi vásáron vették, vagy Székről szerezték be. Az „eladó lány” a jövőbeni férjének már előre elkészítette az alsó fehérneműjét.

A lányok kelengyéjének egy része örökölt volt, de nagy részét maguk készítették el sok szemrontó munkával. A színes terítők, takarók, csipkés szélű asztal- és ágyterítők csak hangyaszorgalommal készülhettek el, hogy minden rendben legyen az esküvőig.

A lányok stafírungjához hozzátartozott a bútor is, amit rendszerint a mócsi vásáron vettek meg: ágy, asztal, szék, kelengyésláda, kanapé volt a szokványos összetétel a harmincas években. Később a bölcsőt az ácsmester csinálta, vagy az örököltet használták.

Az asszonyok férjhezmenetelük után már sötétebb ruhában jártak, először kékfestőben, majd feketében. A hajukat kontyban hordták, amit aztán szintén fekete keszkenővel fedtek.

Malonyai Dezső a kalotaszegi népviseletnek egy kötetet szán, de a Mezőséget elkerülte, mint ahogy sem Kodály Zoltán, sem Bartók Béla nem járt ezen a vidéken. Úgy vélem, hogy ennek oka: a mindig úttalan utak.

Csodaszámba megy, hogy Móricz Zsigmond 1941-ben felkereste Vajdakamarást Kelemen Lajos társaságában (Gábor Dénes szerint Móriczot erdélyi útjain Balogh Edgár kísérte), de erről pontosabb hírforrással nem rendelkezem.

Makkai Sándor regénye, a Holttenger pedig lassan elfelejtődött, a valós szereplők már mind meghaltak, talán még ezek gyermekei is, de a Vajdakamarásról szóló regény az idők végezetéig megörökíti ennek a kis eldugott, sáros mezőségi magyar falunak a nevét, mert nem is akármilyen névre, hanem a VIRÁGOS névre keresztelte a nagy tudású, kálvinista író-pap.

Nagyon üdvös vállalkozás volna, ha ezt a regényt újra kiadnák, mert ez nagyban hozzásegítené az erdélyi szórványmagyarságot, hogy azonosságtudatban, összetartásban megerősödjön, és megmaradása Erdélyben biztosítva legyen.

Vajdakamarás polgárai igazi hódolatukat és elismerésüket talán akkor juttatnák méltó módon kifejezésre egykori lelkipásztoruk és híres püspökük iránt, ha a vajdakamarási iskola a Makkai Sándor Gimnázium nevet venné fel.