Lakáskeresés: az örökös diákdilemma

A társadalomban örökös harc folyik az egyének, csoportok között, legyen szó erőforrások feletti birtoklás jogáról, érdekérvényesítésről vagy éppen jó és a rossz helyek elosztásáról.1 A lakóhely nemcsak lakhatási funkcióval, hanem a külvilág, a társadalom számára szimbolikus értéktöbblettel is bír: az, hogy hol lakunk, már sok mindent sugall avagy sugallhat az egyén szociális helyzetéről, a társadalomban elfoglalt pozíciójáról, képességeiről és így tovább.2 Nem elhanyagolható tényező tehát a lakás helyének, állagának, környezetének stb. megválasztása, ami versenyhelyzetet is eredményezhet.

Kolozsvár Románia egyik legnagyobb, a magyar kisebbség számára a legjelentősebb egyetemi központja. A 2003/2004-es tanévben csak a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen több mint 40 000 diák tanult,3 az egyre inkább kitolódó, meghosszabbodó ifjúsági életszakasz,4 valamint a lehetőségek bővülésének eredményeként egyre többen veszik igénybe a felsőfokú oktatást.5 E diákok jelentős többsége nappali tagozaton tanul, származását tekintve nem kolozsvári, tehát az egyetemi tanulmányok ideje alatt egy másfajta lakásmódot tapasztal meg: szülőktől távol,6 nem családi környezetben, kvázi idegen emberekkel lakik, legyen szó bentlakásról7 vagy kintlakásról8. A diákok egyre növekvő számával arányosan egyáltalán nem gyarapodó kollégiumi helyek száma, valamint az igényszint-változások következtében mind kevesebben laknak ilyen típusú lakhelyen diákéveik alatt, egyre gyakoribb az, hogy diáktársaikkal közösen bérelnek lakást. Mára már az egyetemisták nagyon kis százaléka bérel úgy lakást, hogy a tulajdonosok is abban a lakásban, azon az udvaron lakjanak.9 Ugyanakkor a diákok, ha nem is évről évre, de a diákéletmód természetes velejárójaként mobi-lisak: gyakran változtatják lakhelyüket, vagyis költöznek. Ritka az olyan kolozsvári diák, aki az egyetem ideje alatt (általában 4–5 év) végig ugyanabban a lakásban lakna, és kevesen vannak azok is, akik csupán egyszer költöztek. Ennek már elsőéves diákként is tudatában vannak. A kollégiumi szobákat csupán egy évre kapják a jogosultak (október– július időszakra vagyis 10 hónapra), és az albérletet is. A „kintlakást” általában egy évre bérlik, ezt követően a szerződést10 vagy meghosszabbítják, vagy felmondanak.

A diákok száma Kolozsváron évről évre növekszik, és minden évben majdnem hasonló lakáskínálaton kell osztozniuk. Felmerül tehát a lakáshoz való hozzájutás problematikája, hogy valójában hogyan, milyen módon találnak rá az érdekeltek a kiadó lakásra, szobára. Kérdés az is, hogy az ingatlantulajdonosok milyen hálózatokon, csatornákon keresztül szerzik albérlőiket, és hogyan zajlik az aktorok közti információátadás. Vagyis hogyan talál rá az az elsőéves egyetemista diák arra a lakásra, amit aztán az elkövetkező hónapokban, esetleg években belakhat? Hogyan költöznek az egyes diákok éppen abba a lakásba, milyen módon találják meg, választják ki, fogadják el? Milyen szempontok, kritériumok alapján dől el, hogy ki kivel lakik? Tulajdonképpen hogyan működik ez az egész dolog, illetve ki milyen eljárási módozatot alkalmaz, milyen módszerekhez folyamodik? Ugyanakkor hogyan látják, értékelik ezt az egyetemista létüknek szerves részét képező mozzanatát mindazon személyek, akik nem szüleikkel laknak?

Jelen tanulmány egy nagyobb méretű empirikus, minőségi módszerekkel végzett kutatás eredményeinek egy szegmensére támaszkodik, azt elemzi. Ezen kvalitatív kutatás során kulturális antropológiai szemszögből vizsgáltam meg a lakásmódot, „lakás és ember viszonyát”,11 diákok lakáskultúráját,12 lakásmintáit. A Kolozsváron lakó, de nem kolozsvári, egyetemi tanulmányaikat egy idegen városban folytató és ott lakó diákok lakásmódja állt elemzésem középpontjában. A résztvevő megfigyeléssel párhuzamosan készített félszáz interjú során a lakáskörülmények (szubjektív) értékelése, az otthonosság, a lakásdomesztikálás, otthonosítás mellett a lakáskeresési, lakástalálási tapasztalatokat tekintve is jelentős empirikus anyag született, mely jelen írás kiindulópontját képezte.

A lakáskeresés különböző módszerei

Mindenekelőtt tekintsük végig azon módozatokat, melyek során egy diák lakáshoz juthat Kolozsváron. Először is a lehetőségek két nagy csoportját kell elkülönítenünk: a formális és informális csatornák létét, melyek révén megvalósul a kommunikáció, létrejön a kapcsolatot az ingatlanpiac két pólusa között, jelen esetben a tulajdonosok és albérlők (diákok) között. Ugyanakkor e két fő, nevezzük „tiszta” eljárási mód mellett létezik a bentlakáshoz való jutás formálisnak tűnő, de igazából informálist is takaró módozata.

Elsőként a formális lakáskeresési-találási módozatokat vegyük szemügyre. Ide soroltam a Piaţa mint ingatlanpiaci lap hirdetésein keresztül történő lakáshoz jutást, egyszersmind nemcsak a Piaţában, hanem a Krónikában, Szabadságban, meg más írott sajtótermékben feladott hirdetések révén megvalósuló lakásközvetítést. Minden bizonnyal a diákság jelentős hányada ezzel a módszerrel keres lakást, amióta létezik ez a népszerű újság, ami viszont élelmességet, gyors döntést és természetesen határtalan türelmet és jelentős telefonköltséget kíván.13 Ebbe a kategóriába tartoznak továbbá az ingatlanügynökségek által kínált lehetőségek, ami már sokkal költségesebb14 lakáskeresési módozat, éppen ezért kevesebben fordulnak ehhez az eljáráshoz. Van, aki már kipróbálta ezt az eljárást, illetve közeli ismerősük, barátjuk ily módon jutott lakáshoz, ők már nem zárják ki ennek az esélyét sem, sőt van, aki kényelmi avagy épp anyagi okokból is praktikusabbnak tartja, sőt van, aki szerint egyenesen megéri.

A harmadik lehetőség a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) Palota és kunyhó elnevezésű lakásközvetítő szolgáltatása, mely tulajdonképpen egy kvázi adatbázishoz való ingyenes hozzáférést jelent. Többen próbálkoztak ezen az úton lakást találni. A szervezet állítása szerint sokan igénybe veszik ezt a szolgáltatást, melyet ezért eredményesnek ítélnek meg.

Az informális lakásszerzési módoknál elsőként említeném meg ismét a KMDSZ-t, azaz az iroda bejárata mellett kifüggesztett hirdetőtáblát, melyre főleg diákok ragasztgatnak ki lakást kereső, illetve lakást ajánló hirdetéseket. Azért fontos ennek említése, mivel nagyon sok diák megfordul itt, vagy kimondottan ennek megtekintéséért jön el ide, tehát egy fontos információs csomópontnak számít ez a hely. Hasonló a helyzet az egyetem egyes hirdetőtábláival. Főleg a nyár végi, őszi szezonban az egész városban minden villanyoszlopon, szemeteskukán – meg amit a kreativitás megenged – lakást, illetve lakót/lakótársat kereső házilag gyártott hirdetéseket, cetliket láthatunk. A diákok viszont kevesebb bizalommal tárcsázzák fel ezeket a telefonszámokat, mivel sokaknál fontos kritérium, hogy „idegenekkel semmiképp”. Ami ebben a kategóriában a legelterjedtebb, az ismerősön, gyenge kötésű hálózatokon keresztül történő információhoz jutás, illetve kapcsolatteremtés lakástulajdonossal. Főleg elsőéveseknél, illetve alacsonyabb éveseknél lehet gyakrabban tapasztalni, hogy szülők ismerősei révén, rokonok, unokatestvérek, nagyobb testvérek segítségével, közvetítésével jut lakáshoz a diák. A házinénis/bácsis lakások nagy része ezen a csatornán keresztül lel bérlőre. Gyakori a végzős diáktól való átöröklés: a szülők otthon már tudják, megkeresik egy negyedéves ismerős diák szüleit, és úgymond „átveszik” a lakást. Vagy még könnyebb, ha az „a családban marad”.

A bentlakásokról eddig nem esett szó, mivel azok igazából nem illenek bele a fenti felosztás egységeinek egyikébe sem. Nyilvánvaló, hogy formális módon jut mindenki kollégiumi szobához, és költözik bentlakásba. Elvileg itt teljesen más mechanizmus uralkodik: ide nem kell sem Piaţa, sem telefonkártya, még csak ügynökségek címe sem. Csupán magas tanulmányi átlag és egy pozitívan elbírált bentlakási kérés. Ennyi az egész. Vagy talán mégsem? Valóban, a forgatókönyv a fentiek alapján működik. Viszont a formális keretek informális hálózatot is működtetnek, hoznak létre és éltetnek. Ugyanis a tanulmányi előmenetel ilyen módon történő valutációja anyagi jövedelemmel jár, avagy járhat. Vagyis a tudás pénzre váltható. Aki jól tanul, kérhet és kaphat bentlakási szobát, tehát teljesen érdemszerűen jogosult bentlakásra. Viszont ha nem akar bentlakásban lakni, akkor eladja a bérlési jogát. Az ő neve alatt egy más személy fog ott lakni, aki busásan15 megfizet azért, hogy mondhatni  illegálisan bentlakásban lakhasson. Így főleg a diákkampuszokban, de a központban, egyetemekhez közel is megjelennek a kollégiumi szoba megszerzésének lehetőségét kínáló hirdetések. Ami szintén a lakáshoz való jutás egyik informális módozata. Tehát az egyetem által megítélt kollégiumi szobákhoz való hozzáférés és az ilyen módon történő lakás csupán látszólag teljesen formális. Ugyanis a formális hozzáférési csatornákon kívül, illetve azok mellett létezik egy igen jelentős informális is.

A bentlakásbiznisz

Talán érdemes közelebbről is megvizsgálnunk ezt a problémát, ezt az úgymond „hibrid” típust. Durva becsléseket végezve ugyanis kijelenthető, hogy a bentlakók mintegy egynegyede illegálisan lakik, ahogy ez a diákzsargonban él.16 A következőkben ezt a folyamatot modellezem, forgatókönyvét és szereplőit írom le. Első kérdéskör a potenciális eladók körének lehetséges behatárolása, ideáltipikus leírása. Vagyis hogy kik adják el helyeiket a bentlakásokban. Itt három típust különíthetünk el. Az első kategóriát a kvázi tisztességesek alkotják, akik a bentlakási kérés leadásakor, sőt még amikor kiveszik, azaz elfoglalják a szobát, akkor sem tartják kizártnak annak lehetőségét, hogy odaköltözzenek, abban az esetben, hogyha jobb nem akad. Így igyekeznek olyan szobát kérni, olyan szobához jutni, hogy ha minden kötél szakad, akkor lakni is tudjanak benne. Ők is szeretnének pénzt keresni, de még nem biztos a lakásuk, tehát elfoglalják a helyüket. Viszont mihelyt olcsó albérletet találnak, vagy jó lakótársakra lelnek, akkor azonnal lemondanak a bentlakásról. Illetve ha nem találnak vásárlóra, hajlandóak törvényesen is kiköltözni. További kategóriát alkotnak azok, akik bár anyagilag meg egyéb – többnyire személyes jellegű okból – a bentlakás mellett döntöttek, évközben mégis kiköltöznek onnan. Elköltöznek, tehát feladják a kollégiumi életet.17 Ők a menekülők. A következő azok köre, akik nem akarnak bentlakásban lakni, mégis leadják az erre vonatkozó kérelmet az egyetem titkárságán, és ki is veszik a bentlakást évkezdés előtt egy-két nappal. Őket – kalkuláló gazdasági attitűdjük révén – számítóknak nevezem. Nekik valamelyik közeli ismerősük révén van már előzetes – leggyakrabban negatív – információjuk a kollégiumi életről, illetve nemcsak anyagi, hanem pragmatikus megfontolás által vezérelve is igénylik a bentlakást. Így például hivatalosan, utánajárás nélkül kaphatnak flotantot.18 És a negyedik kategória, melyhez az ún. brókerek tartoznak, akik már első pillanattól a pénz miatt „neveznek be”.19 Ők egyáltalán nem gondolnak arra, hogy bentlakásban lakjanak, talán nem is tudják, hogyan is néz ki az a bentlakás, melyet kérvényeztek. Kizárólag azzal a szándékkal kérik, hogy eladhassák. Soha nem is laktak ott, de még ismerőseik közül sem senki. Számukra elképzelhetetlen dolog, hogy valaki ott lakjon, és az még kevésbé, hogy ezért fizetni is képes. Ezen a csoporton belül sajátos kategóriaként jelennek meg az úgynevezett tanárgyermekek,20 ahogy – román nyelvi hatásra – használatos a diákok körében. A tanügyben dolgozó szülők gyerekei kedvezményeket élveznek például a Babeş–Bolyai bentlakásaiban.21 Nekik sokkal kevesebbet kell fizetniük, tehát ezen személyek „neve alatt lakni” még kifizetődőbb, mivel a havi kiadás ki-sebb. Az ilyen helyek természetszerűen még keresettebbek, még kelendőbbek. Megfordítva a gondolkodás menetét: akinek legalább egyik szülője tanügyben dolgozik, annak minden célja a bentlakáshoz való jutás lehet – jó jegy vagy épp brókerkedés révén. A bentlakás eladása révén ugyanis majdnem az egész évi lakbér árát megszerzik.

Eddig az eladókról volt szó, ami viszont azt jelenti, hogy kell léteznie egy vásárlói rétegnek is, amely a fent felsorolt kategóriákba csoportosítható egyénektől megvásárolja bentlakási helyeiket. De valójában kik is a vevők? Ki az a diák, kik azok az egyének, akik hajlandóak pénzt fizetni azért, hogy bentlakásban lakhassanak? Itt is lehetséges egy bizonyos kategória felállítása, ahogy arra a következőkben sor kerül. Az első csoportba soroltam a visszatérőket, akik már laktak bentlakásban, vagy csak itt laktak eddig. Nekik már a bentlakási életmód belső, szocializálódott mintává vált, és ezt követik. Ismerik már a kollégiumi élet minden negatívumát, de mégsem tudnak lemondani a rózsaszínűbb, a „napos oldalról” sem. Ez tör-ténhet a haveri, ismeretségi, baráti kör, a kedves miatt vagy épp anyagi okokból. De lehetnek más okai is, példáu közel van az egyetem, van internet, „zajlik az élet”. Bármi legyen is az érv, ezeknek a személyeknek megéri akár fizetni is, és persze az év folyamán fokozatos kockázatot vállalni, rettegni a „razziáktól”,22 körülményeskedni hónap végén, amikor kollégiumi díjat kell fizetni stb.23 Egy következő keresleti kategóriát jelenítenek meg a kilátástalanok, azok, akik többnyire meg vannak, azazhogy meg voltak győződve arról, hogy fognak kapni helyet a bentlakásban, de aztán utolsó percben kiderült, hogy mégsem, és ilyenkor sem fellebbezés, sem kétségbeesés nem segít. Viszont már nincs más lehetőség, mint olyan barátokat, ismerősöket találni, akikkel össze tudnak költözni. Így tehát egyetlen megoldásnak a bentlakásvásárlás ígérkezik. Ugyancsak ide tartoznak azok is, akik nem számítottak ugyan bentlakásra, de szüleiknek nincs anyagi lehetőségük ennél többre, tehát ez az egyetlen járható út a kolozsvári létfenntartás biztosítása érdekében. Végül egy jóval kisebb csoportot alkotnak azok, akik puszta kalandvágyból, az ilyen életforma iránti érdeklődésből, annak kipróbálása miatt döntenek így. Nekik  a kalandvágyók nevet adtam.

Vannak, akik a kiragasztott hirdetések alapján24 akadnak vevőre, eladóra. Egy másik csoportot azok alkotnak, akik már tudják, ismerik az illető személyt (gyakori, hogy csoporttársak25), illetve egy közös ismerős révén is létrejöhet a kapcsolat.

Vizsgálatom eredményei szerint Kolozsváron a formális lakáskeresési módok kínálta lehetőségekkel való élés a diákság részéről egyre inkább átvette, elfoglalta a korábbi, talán monopolhelyzetben lévő informális hálózatoknak a helyét. Vagyis felsőbb éves diákok sokan az informális módszerrel találtak lakást, míg az alsóbb éves diákok köréből egyre többen próbálják ki a hirdetések útján történő (formális) lakáskeresést. Ezt a jelenséget nem feltétlenül írnám a Piaţa mint ingatlanra vonatkozó hirdetéseket is közvetítő hetilap megjelenésének és népszerűvé válásának számlájára, viszont tény, hogy egyre többen bíznak meg ebben a csatornában.26 Igencsak figyelemre méltó jelenség, hogy kilenc év alatt a diákság, pontosabban a kolozsvári magyar diákság létszáma is megduplázódott.27 A lakások száma viszont ilyen hirtelen nem képes megsokszorozódni, sőt a lakások számának növekedése közel sem hasonló arányú a város lakosságának gyarapodásával. Tehát egyre inkább szorosabb, keményebb verseny folyik a minél jobb, minél olcsóbb lakásokért, és egyáltalán a lakásszerzés érdekében. Ezt talán már nem lehet egy-két ismerős javasolta lakás megnézésével megoldani. Ugyanakkor már előfordul, hogy ingatlanügynökségek segítségét kérik, ami a kolozsvári diákság körében tetten érhető középosz-tályosodási tendencia28 egyik mutatójaként is felfogható: drágább eljárás, de energia- és időmegtakarítást jelent.

Bizonyos összefüggést véltem felfedezni aközött, hogy kinek milyen elvárása, előzetes „kikötése” van az albérlettel szemben, hány barátja, közeli ismerőse van, akivel – ha lehetőség lenne rá – „össze tudna költözni”, hányadéves, illetve aközött, hogy milyen módon keres itt lakást. A tapasztalat azt mutatja, hogy akik már előre megfontolt, leszögezett felállításban kívánnak lakni – tehát el van döntve, hogy hányan, kik, mennyi a végső ár, amit megadnának stb. –, leggyakrabban gondolkodás nélkül a Piaţához fordulnak, illetve ingatlanügynökségekhez is esetenként.  Mindez attól függetlenül, hogy hányadévesek. Ugyanakkor, ha már felsőbb évesek, akkor az a tényező is közrejátszik, hogy ismerőseik, barátaik segítségével (informális úton) szereznek egy jobb lakást. Itt már pozitívan befolyásoló tényezőként megjelenik az albérleti tapasztalat, illetve a kolozsvári kapcsolati tőke kiterjedtségének fontossága.

Azok, akik nem rendelkeznek kolozsvári diákismerősökkel, barátokkal, és főleg első-másodévesek, inkább az informális módon, leginkább a szülők kapcsolati tőkéjének kamatoztatása révén jutnak lakáshoz, és ha társak nélkül vannak, akkor leggyakrabban házinénis/bácsis lakásba kerülnek. Akik szintén egyedül vannak, vagy kevesen ahhoz, hogy egy kétszobás/háromszobás lakást béreljenek, de felsőbb évesek, azok is inkább fordulnak ehhez a megoldáshoz, de nem a szülők révén, hanem például a KMDSZ-nél, egyetemnél kiragasztott, vagy a Krónikában, Szabadságban megjelenő hirdetések mentén indulnak el. Vagy csoporttársaktól, ismerősöktől kapott információk, telefonszámok begyűjtése révén.

„Négy év, négy lakás” – sok diáktól valószínűleg nem idegen ez a kijelentés sem. Sőt akadnak olyanok is, akik nem évente, hanem annál is gyakrabban váltanak lakhelyet. A kolozsvári lakáskeresés pedig, mint láthattuk, nem éppen egyszerű, könnyű és főleg nem szórakoztató tevékenység. Mégis a diákok nagy része évente – legalább egyszer – megismétli. Vajon minek tulajdonítható ez a dolog? Láthattuk, hogy bonyolult, sok minden közrejátszik abban, hogy valaki hol, kivel, milyen lakáshoz jut, mégis év végén avagy következő év elején újrakezdi. Nagy valószínűséggel a tapasztalat új avagy másfajta elvárásokat szül. Vagyis a barátokkal, csoporttársakkal, ismerősökkel való érintkezés folytán folyamatosan „adatot gyűjtenek” a lakáskörülményekről, és az elsőéves, kevés konkrét tapasztalattal rendelkező diák lakáskoncepciója folyamatosan alakul, alakulhat.

JEGYZETEK

1. Cséfalvay Zoltán:  A modern társadalomföldrajz kézikönyve.  IKVA Könyvkiadó, Bp., 1994. 13.

2. Szelényi Iván: Városi társadalmi egyenlőtlenségek. Akadémiai Kiadó, Bp., 1977.

3. Ez a szám a vidéki városokban levő kollégiumokban tanuló diákok számával együttesen értendő.

4. Gábor Kálmán: A középosztály szigete. Belvedere Meridionale, Szeged, 2000.

5. Stumpf István: Az ifjúsági problémák értelmezése – ifjúsági kihívás az ezredfordulón. In: Gazsó Ferenc–Stumpf István (szerk.): Rendszerváltozás és ifjúság. Gondolat Könyvkiadó, Bp., 1992.

6. A diákok 13,6 százaléka lakik szüleivel, ezt a számot túlnyomó többségben a helybeli, kolozsvári diákok száma teszi ki.

7. Bentlakás vagy kollégium. A kollégium alsó-, közép- és felsőfokú tagozattal rendelkező bentlakásos református tanintézet, ugyanakkor katolikus rendi gimnázium volt. Tanulmányi és nevelési feladatokat is betöltő diákotthont (internátus) neveztek így. Ma már jelentős eltérés van középiskolás és egyetemi bentlakás között: a középiskolás bentlakás még megőrizte nevelőfunkcióját: van szilenciumidő, csak engedéllyel lehet távozni és így tovább. Az egyetemisták már ilyen szempontból teljesen függetlenek, csupán néhány szabály van a köztisztaságot, rendet és a látogatási órákat tekintve, ami viszont – a gyakorlat szerint – az esetek többségében csak formalitásnak számít.

8. A diákszleng egy kifejezése, ami a bentlakás ellenkifejezéseként jelenik meg. Bérlő státust jelent, ez viszont egy időben házinénis/bácsis/családos, illetve más egyetemistákkal való közös vagy egyéni lakásbérlést is jelenthet.

9. Pásztor Gyöngyi–Péter László: Kolozsvári magyar diákok: jelen és jövő. Korunk, 2003. 4.

10. Nem föltétlenül hivatalos szerződés, ez esetben  a szóbeli megegyezést is szerződésnek tekintem.

11. Kapitány Ágnes–Kapitány Gábor: Beszélő házak. Kossuth Kiadó, Bp., 2002.

12. Mint a kultúra részeként működő, ugyanakkor a kultúra egészét is tükröző jelenségcsoportot vizsgálva.

13. Mivel minden hirdetés egymást követő két héten jelenik meg, akkor is, ha „már ki van adva”, azaz már nem érvényes a lakáshirdetés.

14. Kolozsváron a minimális közvetítői díj az egyhavi lakbér felét jelenti, ami esetenként az ügynökség függvényében akár növekedhet is.

15. 2003 szeptember-októberében a Kőkert utcai (Haşdeu), a BBTE-hez tartozó kampusz kollégiumi helyeit 100–200 euróért árulták még az egyetemi év megkezdése előtt, illetve a bentlakások felszereltségétől és a szobában lakó személyszám függvényében ezek a helyek már esetenként 250–280 euróra is rúgtak (a kétágyas szobák sokkal drágábbak, mint a négy-ötágyas szobák. (L. Monitorul de Cluj, 2003. okt. 1.)

16. A diákszleng egyik kifejezése, mely a román törvényesnek, hivatalosnak az ellentettje, azaz nem hivatalos, törvénytelen. Arra a lakásmódra használják, amikor más neve alatt lakik a személy a kollégiumban, vagyis nem formális úton jutott hozzá, hanem valakitől – pénz ellenében – átvette.

17. Ezen egyének közül ténylegesen kevesen tudják eladni bentlakási helyüket, ugyanis ez már nem iskolakezdéskor, hanem jóval azután történik, így az érdeklődés jóval alacsonyabb szintű. Ezért a legtöbben „hivatalosan” járnak el: kijelentkeznek a bentlakásból. De amiért itt szó esik róluk, az azért van, mert közöttük is akad, akinek mégis sikerül eladnia a helyét valakinek

18. A diákszleng egy másik, szintén gyakran használatos szava, tartózkodási engedélyt jelöl.

19. Olyan dolgokra „bazíroznak”, számítanak mint például, hogy csoporttársaik közül úgysem kérnek sokan bentlakást, simán megkaphatják, vagy épp ismerősük van a diákszenátusban vagy valami más „jó helyen”, vagy nagy jegyük van, és barátaik, ismerőseik rábeszélik, hogy ezt semmiképp se hagyják ki.

20. Román diáknyelvből átvett kifejezés: a fiu-fiică de cadru didactic magyar tükörfordítása, és a tanügyben dolgozó szülők egyetemista gyerekeikre használják a diákok.

21. 2000-ig egyáltalán nem kellett fizetni a bentlakásért, tehát effektíve egész évben ingyen laktak azok, akiknek szülei tanügyi alkalmazottak voltak. 2000 szeptemberétől pedig 55–33 százalékos kedvezményekben részesülnek a bentlakás típusától függően, hogy ötágyas, vagy kétágyas stb.

22. Év közben több alkalommal rendeznek rajtaütésszerű ellenőrzéseket. Például bekopogtatva a szobákba ellenőrizni kívánják, hogy a lakók személyazonossági igazolványukban van-e tartózkodási engedély, az a személy lakik-e a szobában, akié valójában a szoba, vagy sem stb.

23. Általában az adminisztrátornők megkövetelik, hogy személyazonossági igazolvánnyal fizessék a bért, ezzel próbálva megnehezíteni a törvénytelenül lakók dolgát. A diákok viszont megoldják ezt is: havonta egyszer, a lakbérfizetés idején megjelenik a „tulajdonos” – persze ez egy megbeszélt találkozó –, kézbe kapja a pénzt, lemegy, kifizeti, egy hónap múlva pedig ismét jön. A bátrabbak megkockáztatják kifizetni, reménykedve, hogy nem nézik meg figyelmesen a személyazonosságbeli fényképet.

24. Ezen hirdetések tartalmazzák a legfontosabbnak vélt információkat: melyik bentlakásban kínálnak eladásra szobát (fiú- vagy lánybentlakásról van-e szó), az eladó státusa (különlegesen előnyös, ha az eladó tanárgyermek, mint ahogyan azt láthattuk), és szinte kivétel nélkül, mindenik esetben fel van tüntetve a nagyon kedvező ár és legalább egy telefonszám, de gyakori, hogy egyszerre több is, mondjuk vezetékes és mobilszám is, vagy kétféle mobilszám (pl. Orange, Connex stb.). Ehhez az eljárási módhoz szinte mindenik, fent említett „bentlakást vásárló” típus fordul. Ez a leggyakoribb, a legelterjedtebb módszer. Sőt a konkurencia is jelentős: aki ragaszt, általában letépi az előtte kiragasztottakat.

25. Ebben az esetben a legalacsonyabb a rizikófaktor, a korábbi személyes ismeretség is befolyásoló tényező.

26. Természetesen nem elhanyagolható tényező, hogy lassan kilenc éve, 1995 óta létezik, és a lakásokra vonatkozó hirdetések oldalszáma 15–18 oldalról 65–70 oldalra nőtt 1995-ben 15–18 oldalt tesznek ki a lakáshirdetések, 1998-ban ez meghaladja a 25-öt, 2001-ben már 57-re rúg a lakást kínáló/kereső hirdetések száma (l. Gergely Orsolya: Lakásrétegződés Kolozsváron. Kézirat, 2003).

27. Pásztor Gyöngyi–Péter László: Buletin Infor-mativ, 2003.

28. Empirikus kutatásom egyik levonható következtetése, hogy Kolozsváron jelentős, észlelhető közép-osztályosodási tendencia figyelhető meg. Ez a jelenség főleg a tartós fogyasztási eszközök terén érhető tetten: egyre több diáklakás tekintélyes elektronikai felszereltséggel rendelkezik, legyen szó konyhai gépezetről avagy számítógépről, nyomtatóról.