Kiindulópontok Székely Csaba paródiáinak értelmezéséhez

Jelen tanulmányban az Előretolt Helyőrség szerkesztőinek és szerzőinek (Orbán János Dénes, Sántha Attila, Fekete Vince stb.) műveire összpontosítok. Vizsgálódásaim kiterjedtek az erdélyi és magyarországi recepcióra, illetve arra, hogy írásaikban és kanonizálásukban milyen szerepet játszottak a különböző, náluk is megjelenő parodisz-tikus tényezők. Ezt követően néhány olyan problémát vizsgálok, amelyet Székely Csaba megjelenés előtt álló paródiakötete vet fel – ennek középpontját a Helyőrség-könyvek szerzőinek parodisztikus arcképcsarnoka képezi.1*

A nyolcvanas években jelentős változások mentek végbe a magyar irodalomban és annak értékelésében. Megszűnt a feladat- és küldetésközpontú írómodell dominanciája, ezt ugyanakkor felváltotta egy erőteljes írói és attitűdbeli ellenállás az ilyenfajta modellekkel szemben. Az írónak e modellben nem feladata többé, hogy a társadalom szócsöve legyen, nem képvisel senkit, nem értünk és helyettünk beszél. E folyamatban az olvasóra is mint párbeszédképes partnerre szokás tekinteni.

A kilencvenes évek irodalmának így egyik legfontosabb jellemvonása a hagyományválasztás szabadsága, illetve az irányzatok sokfélesége és az azok szempontjából történő besorolhatóság nehézségei. Az addigi hagyomány sajátosságainak szétszálazása és újraösszerakása történik ekkortól, amelyen keresztül lehetőség nyílik a magyar irodalmi tradíciók alapvonásainak újraolvasására, átértelmezésére és az újraírás módozatai révén való visszanyerésére. Felerősödik ekkor egy, a klasszikus, kanonikus tradícióval alkotó viszonyban álló hagyományválasztás, amelyben tetten érhetők az átörökítés és az újraértelmező szemlélet jellemvonásai. Keresztury Tibor ezt a lényeges változást konkrétan szerzőkhöz köti: „A kilencvenes évek legnagyobb hatású változatait az a fordulat alapozta meg, amelynek kezdeményezői közt elsősorban Tandori, Petri, Oravecz és Tolnai, továbbírói közt pedig Parti Nagy, Kukorelly és Kovács András Ferenc emelendő ki.”2

A kortárs erdélyi magyar irodalmat tekintve a fent említett változások szintén szerzőkhöz, illetve irodalmi társulásokhoz köthetők. Több irodalmi csoport szerveződik a kilencvenes évek során: az Éneklő Borz csoport (Kovács András Ferenc, Láng Zsolt, Visky András, Salat Levente, Jakabffy Tamás, Kisgyörgy Réka), az Előretolt Helyőrség (Orbán János Dénes, Sántha Attila, Fekete Vince, László Noémi, György Attila stb.) és a magukat „Ébereknek” nevező csoport (Vida Gábor, Jánk Károly) – ezek a csoportok és szerzőik folyóiratok, kötetek révén is megmutatkoznak. A leginkább figyelemfelkeltő és meghökkentő irodalmi történések az Előretolt Helyőrség szerkesztői és szerzői színrelépésével zajlottak. Velük kapcsolatosan kérdésesnek tartom Balázs Imre József véleményét, mely szerint: „Az erdélyi magyar irodalom létezése nem az írás kérdése, hanem az olvasásé. Csak akkor létezik, ha vannak, akik szeretnek és/vagy tudnak »úgy« olvasni, erdélyiül. Vagyis ott, ahová bökünk, miközben beszélünk, sok mindent láthatnak, attól függően, hogy miként olvassuk: erdélyi magyar irodalomként, közép-európai irodalomként vagy, elvetve a jelzősítés lehetőségét: irodalomként…”3 A Helyőrség szerzői nem csak egyszerűen közölték írásaikat, hanem kitalálták, illetve megtervezték a megjelenésük módját, és időközben meg is teremtették azokat az infrastrukturális tényezőket, amelyekkel lehetővé tették sikerességüket és hatékonyságukat. Nem csak az olvasás kérdése egy adott irodalom hovatartozásának a megítélése, hanem az írásé is. Ők nem csak egyszerűen megírták a sajátosan „transzközép” irodalmukat, hanem a saját műveik olvasatára, olvasási módjára és befogadására is erőteljes befolyást gyakoroltak a kiprovokált recenziók és kritikák révén, a szerzői esteken és könyvbemutatókon megnyilvánuló attitűdjeikkel, illetve az általuk írott azon tanulmányokon keresztül, amelyekkel olyan szerzőket és írásmódokat próbáltak a köztudatba beemelni, melyek a saját kanonizálásukat is elősegíthették. Éleslátással és tömören jellemzi a Helyőrség indulását Balázs Imre József a már idézett tanulmányának a következő részletében: „Rendkívül önreflexív módon eljátszanak egy avantgárd kiáltványosdiból, profi reklámkampányból és egy hellyel-közzel teoretikus önkanonizá-ciós játékból álló sorozatot, intézményeket harcolnak ki maguknak, amelyek a továbbiakban márkanévként funkcionálnak. Bedobnak a köztudatba egy fogalmat – a transzközépet – amiről vitázni lehet, s amelyről »kikérik« a szakma véleményét. A »szakma« (többek között Cs.Gyímesi Éva és Berszán István) közli, hogy a transzközép egy jelentés nélküli szó, amely azonban a róla szóló beszédben jelenvalóként szimulálódik.”4 A jól megtervezett marketing révén tehát az írással egyszerre megteremtődtek, sőt egyre nagyobb számban jelentek meg azok, akik már képesek „transzközépül” és „helyőrségül” olvasni.

Az Előretolt Helyőrség indulását és első kötetei megjelenését tekintve, mind a magyarországi, mint az erdélyi recepciót megfigyelve érzékelhető a színre lépés meghökkentő hatása az érzelmek legszélsőségesebb (megbotránkozás, csodálkozás és éljenzés) megnyilvánulásain keresztül, ami a figyelemfelkeltés hatékonyságát támasztja alá, többek között Fried István, Berszán István vagy Szakolczay Lajos írásait említhetnénk ebben a vonatkozásban.5 

Egy jellegzetesen posztmodern jelenség bontakozik ki ebben az indulásban. Bár kiáltványaikban (Sántha Attila) vehemensen elhatárolják magukat a posztmoderntől, hiszen saját újszerűségüket hangsúlyozzák mindennel szemben.6 Ellendiskurzusként határoznák meg önmagukat, amely által az addigi hagyomány teljes mértékben dekonstruálódik, azonban ez is a sajátosan posztmodern jellegüket támasztja alá. E jelenség komplexitásának egyediségére hívja fel a figyelmet Balázs Imre József: „A posztmodern mentalitásnak, írásmódnak voltak már fontos megnyilvánulásai a magyar nyelvterületen, a posztmodern marketingtechnológiának és az explicit fogyasztói-szolgáltatói ideológiának viszont nem.”7 A fogyasztói-szolgáltatói ideológiájuk kiáltványaikban is érvényesül, a transzközépről úgy beszélnek, mint ami már a „tagadáson túl kezdődik [tehát ez a legújabb és legjobb termék]”.8 Cs. Gyímesi Éva megkérdőjelezi Sántha írásának kizárólagos kiáltványvoltát, miközben annak tanulmányjellegére figyelmeztet, amelyen keresztül a régi értékek és ideológiák újra mérlegre kerülhetnek. A kiáltvány sajátossága szerinte csak abban a vonatkozásban lényeges, hogy lehetővé tette a figyelem felkeltését az újra.9 A transzközépet mint az „irodalomtudomány provokációját” nevezi meg, amelyet három „irány” alapján jellemez: a transzszilvanizmushoz való botrányos viszonyulás; a gesztus, amellyel grimaszt vág az irodalomelméletnek; illetve arra bízza a saját legitimizá-lását, akivel ujjat húzott. Viszont ha ezeket az „irányokat” jobban szemügyre vesszük, kiderül, annak ellenére, hogy a Helyőrség elhatárolja magát a transzszilván gondolatiságtól, maga is megteremti mind nyelvileg, mind kulturálisan a maga „transzszilvanizmusát”. Erre a témára többen közülük nagyon is rájátszottak, ide sorolhatók többek között Sántha Attila székely versei, Orbán János Dénes székely tájnyelvi költeményei, prózái, valamint a különböző populáris regiszterekben íródott műveik. A lokálpatriotizmus mellett azonban nyitás történik a magyar és az egyetemes irodalom felé is, írásaikban megjelenik többek között Petri, Tandori, de sajátosan fontos helyen áll Jorge Luis Borges, Rejtő Jenő és József Attila a különböző újraíró technikák gyakorlatában. Ezeknek az ötvözésén keresztül egy egyedi és új erdélyi irodalom arcát hozzák létre.

A Cs. Gyímesi Éva által megnevezett két utóbbi irány tulajdonképpen ugyanarra vonatkozik: éspedig hogy a »szakmát«, az irodalomelmélet és tudomány képviselőit provokálták, hogy véleményüknek hangot adjanak a transzközép fogalma, illetve az azt kísérő irodalmi történések kapcsán. Az így megjelent kritikákra azonnal reagáltak, és ezzel újabbnál újabb vitatható kérdések merültek fel. Ezért történhetett meg, hogy a szakma negatív véleményeit is önmaguk kanonizálására használták fel. A legtipikusabb példa erre a Berszán István által OJD-re használt „posztfreudi szexmajom” kifejezés, amelyet valahányszor lehetőségük volt felemlegetni, meg is tették, természetesen eléggé ironikus szájízzel, így a kifejezésben rejlő gúny és kritika visszafordult tulajdonképpen magára a szakmára, jelezve általa annak maradiságát (a csoport szemszögéből) és az új felé irányuló nyitásra való képtelenségét. Az Előretolt Helyőrség visszaigazolást nyer ezekben a gesztusokban, mert általuk megteremti azoknak az „új irodalmat csinálóknak” a képzetét és illúzióját, akik az irodalomtudományt is megelőzve és túlnőve is képesek alkotni.

Kanonizáló tevékenységük része egy önheroizáló, mítoszteremtő törekvés, egy minél nonkonformistábbnak tűnő attitűdöt (a felolvasóesteken és könyvbemutatókon bohém megnyilvánulások sorozata)10 és szókészletet igyekeznek kialakítani maguknak.11 Az írói és költői szerep is újraértelmeződik a Helyőrség-lapszámokban és kiadványokban, felvállalják a populáris szféra helyét és szerepét az irodalomban/irodalmukban,12 amelynek hátterében az áll, hogy „az íródjék, amire »az embernek« (Sántha Attila szóhasználata) igénye van”,13 valamint egyre gyakoribbakká válnak náluk az obszcenitás határát súroló vagy átlépő nyelvi játékok. Ezeket a jelenségeket figyelve nem véletlen, hogy Kelemen Zoltán OJD és Sántha Attila költészetéről mint „szereplíráról” és „programköltészetről” beszél, mint akiknek műveiben az imént említett harsány nyelvi játékokon túl a személy nagyon gyakran mint költő jelenik meg, aki különböző poétikai és filozófiai kérdéseket boncolgat.14 Ez a többarcúság is a Helyőrség-jelenség komplex jellegét jelöli.

A Helyőrségre jellemző szókészlet és attitűdbeli jelenség a későbbiekben fokozatosan konszolidálódik. Balázs Imre József a következőképpen ír erről: „Azok a jelentősebb szerzők, akik később debütáltak a folyóiratban vagy akár a könyvsorozatban, egy-két kivételtől eltekintve nem alkalmazzák azt a toposzrendszert, amely azonban továbbra is az arculat deklarált része […] a Helyőrség konszolidálódott, és a »csoport« helyett sokkal inkább infrastruktúrává és márkanévvé vált, olyanszerűvé, amilyen korábban a Forrás könyvsorozat volt.”15 Provokatív és megbotránkoztató jellegük így szűnt meg az infrastrukturális megerősödésükkel egy időben, ismertté váltak és kanonizálódtak mind a magyarországi, mind az erdélyi olvasók és kritika számára. Természetesen a Helyőrséghez tartozó írókat és költőket a közösen kialakított toposzokon és attitűdbeli jelenségeken túl mégis sajátosan egyedi és egymástól különböző írásmódok jellemzik (László Noémi, Lövétei Lázár László, György Attila, Király Zoltán, Demeter Szilárd, Gáll Attila, Papp Attila Zsolt, Karácsonyi Zsolt stb.). Bizonyos értelemben kivételt képez ebből a szempontból OJD és Sántha Attila, valamint Fekete Vince költészete, hiszen az ő írásaik között jóval nagyobb az átjárhatóság, mint a többi szerző esetében, szoros reflexivitásra utal, hogy írásaikban folyamatosan utalnak egymás szövegére, illetve egymás kötetéről nyilatkoznak a másik könyvének fülszövegében. Jó példái ennek az egymás írásairól készült travesztiáik és paródiáik is.16 Az utánuk következő generáció soraiban számos epigonjuk látszik feltűnni. Ám ezek sok esetben csak a látványos jelenségek szintjén követői az Előretolt Helyőrség kezdeti sajátosságainak, hiszen csak a nonkonformista attitűd és nyelvhasználat fedezhető fel náluk, figyelmen kívül hagyva azokat a tényleges eredményeket, amelyeket ez az irodalmi csoport létrehozott.

Orbán János Dénes a magyarországi recepció számára az írásaiban rejlő intertex-tusok mentén vált érdekessé (KAF, Borges, József Attila stb.). Fried István OJD prózájáról írott tanulmányában úgy véli, hogy kezdettől fogva egy könyvet ír, amelyben fokozatosan ismeri fel „nyelvi léte határait, hogy azokon túli területek meghódítására törjön”.17 Dominánssá válnak nála a különböző lírai szerepkonstituáló gesztusok, amelyek közé sorolható magának a populáris regisztereknek a használata is.18 Fried imént említett tanulmányában két világ ütköztetéséről beszél az OJD-hagyomány kapcsán: az erdélyiség hagyománya a regionális tájnyelv által (amelyben egy ravasz „nyelvújítás” és nyelvjáték kap teret), illetve a borgesi szöveguniverzum mint egy attól (látszólag) távol álló hagyomány. Ezek a maszkpróbák és kísérletek eszközként szolgálnak saját szöveguniverzumának a megteremtéséhez, ahol a Borges-szöveg és a többi beépített szöveg OJD szöveggé válik (szószerintiségében is), és a különböző egyéb idézetek és allúziók egymáshoz képest átminősülnek és egymás elemeivel telítődnek. „Annyira igyekszik borgesi »modor«-ban megszólalni, hogy ez a feltűnő akartság, »maszkpróba« óhatatlanul gyanút kelt: mit kíván leplezni ezzel a leplezetlenséggel, mit rejt el ezzel a feltárulkozással […] miért kérkedik (szinte) a Borges-követéssel?”19 Szétírja az előd és kortárs szerzők szövegeit (pl. KAF Jack Cole-ját). Megbontja ezzel az eredetiség–utánzás dichotómiáját, kérdésessé teszi az elődszövegek kanonizáltságát. Ezt a viszonyulásmódot viszont hiba lenne valamiféle kamaszos tiszteletlenségnek tekinteni, hiszen egyúttal ezzel a gesztussal teremti meg a saját maga kánonját, amelyben természetesen a szétírt szövegeknek is megvan a helyük. Kelemen Zoltán ezt a gesztusgyakorlatot „az elődök előtt tett parodisztikus tiszteletadás”-nak nevezi20 Kánonrombolásával és felforgatásával teremt egy új kánont.

Ebben a gesztusvilágban lényeges helyet foglal el a nyelvi humor és az irónia, hiszen rajtuk keresztül az eredeti szövegek lehetőségei kitágítódnak, és más utalásrendszerek teremtődnek, így általuk létrejön egy többjelentésű és többrétegű szövegvilág. A szövegben levő irónia az írót/költőt szabaddá teszi,21 mivel az így létrehozott rétegek és jelentések között szabadon közlekedhet. Nem korlátozódik az alkotás egyetlen pontjára, hanem jelen van annak teljes egészében. A műben megnyilvánuló irónia is csak ironikusan uralható, amely egyidejűleg szabadítja fel az alkotót és az alkotást, illetve magát az olvasót is.

Sántha Attila köteteiben is megfigyelhető az OJD-éhez hasonló magánmitologizáló és szerepkonstruáló törekvés, amely szintén egyfajta hagyományteremtő gesztus leképződése,22 miközben kanonikussá kíván avatni egy sajátos megszólalási módot. „Egy új-populáris irodalomba emelésre tesz kísér-letet”23 a Székely versekben és a Kemál és Amál (szado-mánia) című ciklusban, ahol egy primitív és dilettáns szólást imitáló beszéd artikulálódik. Szétmosódik ezekben az írásokban az irodalom és nem irodalom közötti határ. Fried az így megjelenített re-gionalitás mögött egyfajta nyelvi rejtőzködést lát24 Az ebben a tájnyelvben járatlan olvasó számára ezek a szövegek gyakran a halandzsaversek benyomását hozhatják létre, egy olyan relatív nyelvi használatot teremtve, amely úgy van benne egy adott nyelvben, hogy mégis kívül marad annak határain, megtartva ezáltal vele szemben egyfajta távolságot.

Fekete Vince a következőképpen vall erről az időszakról: „A versírás már nem ünnepi alkalom, hanem a viszonylagosság, a távlathiány beismerése folytán inkább elbizonytalanodás, a kétely kifejezője. Ennek megfelelően alakul a negatív építkezésű, lebontó és újra elrendező költészettípus. A művészi pozíció megrendülése pedig az iróniát, az önreflexiót előtérbe állító magatartással egészül ki.”25 Ez a jellemzés tulajdonképpen a Helyőrség szerzőire és írói koncepciójára is érvényes, hiszen az egész transzközép jelenség bizonyos sajátosságait ismerteti általa, és egyben egy divatossá vált írói/értelmezői modort is, amely bizonyos szerzőket és beszédmódokat igyekezett tekintéllyé emelni, másokat viszont elsüllyeszteni. A Helyőrség-jelenséget ironikus, kritizáló újraírásaik és a kanonikus értékeket relativizáló nyelvi játékaik következtében a recepció mint egy sajátosan egyedi és összetett parodisztikus jelenséget tárgyalja (itt főleg Fried István róluk szóló tanulmányait emelném ki). OJD-nek és Sántha Attilának is jelentek meg tanulmányai, amelyeknek témája éppen a paródia, a parodisztikus beszédmód sajátosságai, illetve kanonizáló szerepe Karinthy Frigyes és Rejtő Jenő írói munkásságának tárgyalásán keresztül.26 Ez nyilván nem véletlen, ez is hozzátartozik önkanonizáló gyakorlatukhoz, hiszen ezen elméleti írások révén igyekeznek az olvasókkal felfedeztetni azokat az írókat és írásmódokat, amelyeken keresztül önmaguk elfogadtatását és kanonizálását erősíthetik.

Fried István, bár elemzései során többjüknél parodisztikusságról és travesztizáló gesztusokról beszél, mégis hangsúlyozza, hogy az említett szerzők nem irodalmi paródiát írnak. Nem „módszert” és hanghordozást, hanem csak frázisokat és kifejezéseket vesznek át.27 Számomra ezen a ponton több kérdés is felmerül ezekkel a szövegekkel kapcsolatosan: mikortól tekinthetünk egy szöveget paródiának, mi alapján tekintjük annak, miért történhet meg, hogy egy ironikus szöveget irónia nélkül olvasunk vagy egy irónia nélküli szöveget ironikusan. Úgy tűnik, hogy ezeknek a szövegeknek a kapcsán többször felmerültek az iménti kérdések, hiszen számtalan esetben ugyanazt a művet teljesen különböző módon interpretálták és értékelték (pl. a Hümér-versek egyszerű epigonizmusok vagy pedig ironikus nyelvi szerepjátékok?).28 Azonban a paródiának mint „módszernek” a használatával is találkozunk náluk, a Serény Múmia decemberi számaiban folyamatosan közölték az egymásról készült paródiáikat. Nem maradt ki ezekből a Helyőrség szerzőire jellemző uralkodó hangnak az ironikus bírálata, némelyik (a jobban sikerültek közül) magába tudta olvasztani az irrelevánsat és disszonánsat is29 a parodizált alkotásból vagy a parodizált szerző stílusából és modorából, amiknek a közös vállalása révén ez az irodalmi csoport tulajdonképpen kiegyezett önmagával, és így az irónia oldaláról is bebiztosította magát, ezzel bizonyos mértékben sebezhetetlenné vált. Ilyen értelemben a paródia és a parodisztikus beszédmód a Helyőrség számára stabilizáló eszközként működött. Ha ezt a jelenséget tovább boncoljuk, akkor újabb kérdések merülnek fel: hogyan és miképpen parodizálható tovább egy már parodisztikus szöveg vagy paródia, illetve meddig folytatható az újraíró gesztusoknak ez a fajtája, és tulajdonképpen mennyire állunk itt egyedi eseményekkel szemben.

Érdemes odafigyelni a magyarországi (és általában, az összmagyar) kortárs irodalmi történésekre is, ahol szintén végbement és folyamatosan zajlik a parodisztikus beszédmódnak és iróniának a felértékelődése. A nyolcvanas években többek között Esterházy Péter, Kukorelly Endre, Kovács András Ferenc, Garaczi László, Parti Nagy Lajos, Podmaniczky Szilárd, Tolnai Ottó, Térey János szövegei alakították ki az irodalomban azt a teret, ahol az irónia és a paródia aspektusai egyre inkább elterjedhettek. Egy olyan új irodalmi köznyelvről beszélhetünk, amelyet az irónia alakzata átjár, gazdagít, megfertőz, és amelynek kialakítása a fent említett szerzőknek tulajdonítható: „Különösen két tapasztalat fontos a fiatal magyar irodalom számára, pontosabban a jelenkori fiatal irodalom e két tapasztalat után irodalmi (játék)térbe kerül be. Az egyik az irónia önmagát minden szövegbe beleíró éle, vagyis egy olyan kontextus, amely az irónia működését erősíti fel. Az irónia irónja ott működik minden szépirodalmi szövegben s főként ott minden olvasásban, amely azt működteti. Egyetlen szöveg (szerző) sem tehet úgy, hogy kívül kerülne az irónia által kettészelt szövegen, hiszen olyan diszkurzív és szocio-kulturális tér veszi körül, amely az irónia működésének melegágya. És mivel az ironikus megnyilatkozás a komikum más disz-kurzív megnyilvánulásaival is szoros kapcsolatban áll, ide sorolhatjuk a paródia, az önirónia, a humor egyéb formáit is.”30

A Helyőrség-jelenség így tulajdonképpen része annak a szociokulturális térnek, amit számára a kortárs magyar irodalom jelent, és annak egy regionális eseménysorozatának is tekinthető. Németh Zoltán a fiatal irodalom létrejöttét az irónia alakzatával hozza kapcsolatba, úgy véli, hogy annak prizmáján keresztül jut el a kortárs szerző saját szövegéhez, amelynek irodalmiságát a szerzők maguk is kétségbe vonják. Egy olyan mediatizált szövegvilágról beszél, ahol a szövegek folyton egymás pozíciójára törnek, és eljátsszák, hogy irodalom, miközben tudják, hogy szépirodalom már nincs, és csak szövegek vannak, amelyek akadálytalanul generálódnak.31

A „humorelv kiszélesítéséről”32 beszélhetünk Székely Csaba paródiakötete kapcsán, amelyben a kortárs fiatal erdélyi irodalom képviselőinek karikaturizált arcképcsarnokát találjuk.33 Ezek a paródiák párbeszédbe lépnek olyan szövegekkel, amelyek már többé-kevésbé maguk is „fertőzöttek” az irónia által, a szövegek továbbgenerálódása tehát folytatódik. Ezzel a paródiakötettel tulajdonképpen teljessé válik az irónia és paro-disztikus beszédmód kiterjesztésének és érvényesülésének a folyamata, amely a magyarországi irodalomban szintén megtörtént többek között Király Levente és Kiss László paródiáiban.

A hagyományok felrúgása a Helyőrség esetében nem magának a hagyomány tényének az elutasítása, hanem éppenséggel egy saját hagyomány megteremtésének a gyakorlata és feltétele, amikor olyanná alakítja az adott közösség a saját maga számára azt, ahogy értékrendje függvényében teheti. Ez a gesztus valójában egy egyedi arcot létrehozó törekvést jelent (mint ahogy a kilencvenes évek fiatal irodalmára általában is jellemző), melynek során egy sajátos hang és arc adódik a kortárs erdélyi irodalomnak. Az irónia segítségével szétírták az addigi (De Man-i értelemben vett) allegóriákat, újabb allegóriákat hoztak létre, amelyek szintén a kimozdításra, a szétírásra és újragondolásra ösztönöznek (erre irányulnak pl. Székely Csaba paródiái).

A Helyőrség-szerzők hagyományt újragondoló és szétíró gyakorlatában fontos helyet foglal el a parodisztikus beszédmód elterjedése. A paródia olyan performatív aktus, mely leleplezi a többi szövegek, narratív rendszerek megkonstruáltságát, és dekon-struálja azokat. Az irónia által, annak permanenciája révén kiderül, hogy még a legjobb modellek se lehetnek tökéletesek, és az újabbak felé történő örökös nyitottság nélkülözhetetlen. A parodisztikus diskurzus divatossá válik (nem csak az erdélyi irodalomban, mint ahogy már korábban is utaltam rá). A Helyőrség kanonizáló gyakorlatában a paródia mint ezt a folyamatot felerősítő mechanizmus vett részt, abban az esetben is, amikor egymás írásait parodizálták a paródia sajátos kanonizáló tulajdonságán keresztül. A paródiával a saját kanonizálásukat segítették elő. Ebben a helyzetben is visszanyúlnak a hagyományhoz, főleg Rejtő Jenő alakját és szövegvilágát híva segítségül. Az irónia itt egy narratív teóriában bukkan fel, holott De Man szerint az irónia minden narratív teória érvénytelenítése és szükségszerű lerombolása. Ez ironikussá teszi magát a jelenséget is.

A Helyőrség parodisztikus beszédmódja egyfajta Rejtő-allegóriát teremt. Ezzel párhuzamosan azonban megjelenik egy Karinthy Frigyes előtt tisztelgő paródiakötet is (Székely Csaba kötetének címe, az Írók a ketrecben Karinthy-parafrázis). Benne az Így írtok tihez hasonlóan a kortársak egész karikaturizált arcképcsarnoka jelenik meg. Egy teljesebben vagy legalábbis explici-tebben vállalt/véghezvitt parodisztikus diskurzus valósul meg itt, mint a korábbi esetben. Ezt támaszthatná alá az, amit Fried István is kiemel, hogy a Helyőrség-csoport nem irodalmi paródiát ír, nem módszert vesznek át, hanem csak frázisokat. Talán ez lehetne a legnagyobb különbség a kettő között. Viszont ennél sokkal izgalmasabb kérdés, hogy miképpen kezdi ki és írja felül vagy alul (a kevésbé sikerült paródiák esetében) az egyik ironikus szöveg a másik ironikus szöveget. Ezek a paródiák kikezdik az Előretolt Helyőrség által teremtett kánont és hagyományt. (Székely Csaba is véghezviszi tulajdonképpen azt a hagyománnyal és elődökkel szembenéző gyászmunkát, amelyet a Helyőrség-szerzők.) Leleplezi azokat a személyi kultuszteremtő és önlegitimáló gesztusokat, amelyekkel ezek a szerzők megerősítették saját hagyományukat. Megszakítja az általuk létrejött történetet, és leleplezi azt. Viszont nem egyszerűen kimozdít belőlük, hanem a paródiára jellemző módon egyúttal tovább segíti ezeket a szerzőket legitimáló folyamatokat.

Egy lezárhatatlan retorikus láncolat jön létre például Székely Csaba Én egy virág vagyok III című paródiájában, hiszen a beszélő ironikus olvasatai és újraírásai sorozatában rejtőzik el. A vers demisztifikálás útján rombolja le az OJD-imázst és -mítoszt. De ahhoz, hogy ezt megtehesse, tovább kell neki is írnia az OJD-verseket, sőt magát a OJD-jelenséget is. Így maga is egy sajátos OJD-történetet mesél el az Én egy virág vagyok III.-ban, amellyel megteremti a folytonosság és követés illúzióját, hiszen ő maga is megalkotja az OJD-versek és -mítosz Paul de Man-i allegóriáját. Ezt a történetet azonban már az irónia szemszögéből meséli el.

Székely Csaba paródiája távol marad ettől a szerepjátéktól, sőt minimalizálja azt, az OJD-arc vonalai köré rendezi el azt, amit meghagyott belőle. Épp ezzel töri meg a szerepek és arcok sokaságát és színességét. Az OJD-szövegben levő törések közt levő hiányt társszerzőként tölti ki az általa ismert valódi arc vonásaival. Ez hasonló ahhoz a gesztushoz, amit OJD követ el a Hümér-versek létrehozásakor, mivel ott is Troppauer Hümér személyének vélt tulajdonságok mentén rendeződik el a poétaszerep különböző arcainak a kialakítása. Az újraírás gyakorlatában Székely azonosul az OJD-szöveggel, ennek révén pedig önmaga nevetségességére is reflektál. Az azonosulás során felvállalja az újraírás következtében az újraírt mű azon „hibáit”, amelyeket tulajdonképpen paródiájában bírál, mégpedig úgy, hogy közben önmaga szerves részeként és egységeként építi be saját szerkezetébe. Így válik képessé az önirónia által önmaga kikezdhetőségét és sebezhetőségét is felvállalni. Ezáltal lesz felvértezve bármifajta vele szemben megnyilvánuló iróniával, annak kritikai éle már nem tud számára újat mondani, mert ön-reflexivitása következtében tudatában van saját erényeinek és tökéletlenségeinek. A De Man-i retorika szempontjából azért nehéz egy ténylegesen ironikus irodalmi műhöz és szöveghez ironikusan viszonyulni, mert már kevésbé történhetnek meg az irónia performatív aktusa általi hasadások, hiszen a szövegben rejlő önreflexív irónia már létrehozta önmaga megszakításait.

OJD Én egy virág vagyok II című verse továbbírható a Székely Csaba paródiájában, mivel a szerepek váltakoztatását, ütköztetését és hasadásait kikezdi az irónia, hiszen azok töredék voltuk ellenére OJD „szirmai”-ként kezdenek pompázni, megteremtve a „szirmok” allegóriáját. Egy szétváló struktúra jön itt létre, amelyet ez a szétválás mégis összetart és összekapcsol. Az allegóriában rejlő ironikus erő kimozdít ebből a struktúrából, és egy szándékától teljesen eltérő dolgot közöl, hiszen ez a fiktív szerepek mögé rejtőzködés is egyfajta sajátos megmutatkozást teremt. Ez a megmutatkozás teljesedik ki és lepleződik le az újraírásban. Lefokozza ezt a „színességet” és „szirmosságot”: „virág vagyok, pont színem ne lenne?”

 A Székely Csaba-paródia is továbbírható. Azokat a narratív elbeszéléseket lehetne továbbírni, „az ironikus ismétlődés struktúrájába” beépíteni az OJD-allegóriából, amelyeket ő nem tett meg, illetve most már azokat az allegóriákat is, amelyeket ő maga hozott létre. A paródia a paródiaíró olvasata is egyben, amelyről kimutatható, hogy ez is egy félreolvasás, mint minden olvasás és megértés. Így megírható Székely Csaba olvasatának a paródiája. Az OJD-jelenségből miért éppen a szexualitást és az érvényesülni akaró poéta alakját emeli ki, miért csak ezt látja meg? Tekinthetjük ezt pusztán travesztáló eszköznek? Ő is kikezdhető, tovább parodizálható az ironikus olvasatai és átírásai sorozatában való elrejtőzése ellenére. Az újraírhatóság következtében az olvasó egy végtelen dekonstruktív folyamatba való belépésre kényszerül az irónia révén. Kérdés, hogy meddig lehet fokozni az így létrejövő újraíró gyakorlatot. Az ironikus folyamatot a megértés által lehetne megállítani, azzal lehetne kontrollálni, de ha az irónia a megértés kérdésessége, akkor vajon miképpen lehetséges a megértés?

Jegyzetek

1. A paródiák jelentős része 2002 vége óta olvasható volt az Lk.k.t., Korunk, Helikon, Látó, Krónika hasábjain, illetve a szekely.transindex.ro honlapon.

2. Keresztury Tibor: Az öntudat rehabilitálása. A kilencvenes évek magyar költészetében. Alföld. 2000. 2. 46.

3. Balázs Imre József: Egyidejű korszakok az erdélyi magyar irodalomban. Jelenkor. 2001. 2. 191. (Kiemelés tőlem, Z. A. Cs.)

4. Balázs Imre József: i. m. 195.

5. Fried István: Irodalomtörténések Transsylvá-niában. Töprengések ifjú és legifjabb erdélyi szerzőkről. Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2002.; Berszán István: Hümért leb…ák avagy a „Sire”-t kutyaharapással. Látó. 1996. 1.; Szakolczay Lajos: Olvasó-próba. Kortárs. 1996. 9.

6. „modernség- és posztmodernségellenesnek minősítik meggyőződésüket, helyzetüket nem a »tagadás« hanem a »fölötte áll«-ás határozza meg”. Fried, i. m. 12.

7. Balázs: i. m. 195.

8. Sánthát idézi Balázs, i. m. 196.

9. Cs. Gyímesi Éva: A transzközép mint az irodalomtudomány provokációja. Korunk. 1993. 9. 116.

10. Ide sorolhatók a szerzőkről készült fotók is, amelyek az imázsteremtés részei. Balázs Imre József az Orbán János Dénes első kötetében megjelent szerzői fotóról mint a „macho ikonikus figurájának” megjelenítéséről beszél. Balázs Imre József: A konzervatív költő (Orbán János Dénes: Párbaj a Grand Hotelben). Forrás. 2001. 6. 107.

11. Ez a szemlélet ellentmond Cs. Gyímesi Éva idézett tanulmánya erre vonatkozó részeinek, melyek szerint: „A transzközép merész vagy inkább őszínte. Tud szemérmes lenni vagy obcszén, vagy egyszerre mindkettő, egyszerre sírhat és nevethet. És így tovább. A végletek játéka. És ami még rendkívül fontos: nem mitizálja sem az alkotást, sem az alkotót […]. Az alkotás folyamatát nem freudi feszültséglevezetésként fogja föl, inkább hasonlítja az ürítéshez: kell, egyszerű, és jólesik. Megvan a mélysége is, de nem mitizált és nem túlbonyolított. Az alkotás nagyon is összeegyeztethető a kényelmes, kispolgári életformával. És a transzközép nem riad vissza az üzlettől, a reklámtól sem, hiszen ez is az emberhez tartozik. Tetszeni akar, ez természetes, de nem akarja ráerőltetni magát a közönségre.” (Kiemelés tőlem, Z. A. Cs.) Cs. Gyímesi a tudatos megtervezettség, a heroizáló imázsteremtő gesztusok helyett egy megtervezettség nélküli „ártatlan” történésről beszél itt.

12. Itt érdemes figyelembe venni Sántha Attila tanulmányait és értekezéseit a populáris regiszterek méltatlan helyzetéről, háttérbe szorítottságáról az ún. magas irodalommal szemben, de a Rejtő Jenőt idéző, újrafelfedező és újraíró gesztusok is ide sorolhatóak.

13. Balázs: i. m. 196.

14. Kelemen Zoltán: Jelentés az Előretolt Helyőrségről. Tiszatáj. 1996. 10. 82.

15. Balázs: i. m. 197–198.

16. Ezzel a ténnyel függhet össze O J D 2004. május 24-én tett kijelentése Fekete Vince paródiakötetének a Bulgakov kávézóban megtartott bemutatóján, hiszen szerinte azok a felolvasóestek sikerültek a legjobban, amelyeken ők hárman vettek részt.

17. Fried: i. m. 100–101.

18. H. Nagy Péter: Intertextualitás (Orbán János Dénes: Párbaj a Grand Hotelben). Alföld 2001. 4. 94.

19. Fried: i. m. 101.

20. Kelemen: i. m. 82.

21. Szabó Gábor: Egy fiktív személy (f)eltüntetése. Orbán János Dénes versei. ItK, 1997. 5–6. 658.

22. Fried erről a gesztusról így vall: „a hagyományteremtés »hagyományos« módjának szatirikus leképződését adják”, amelyet a magánmitológia-teremtés egyik összetevőjének tart. Fried: i. m. 17–18.

23. Fried: i. m. 86–87.

24. „A székely versek olvasója sejti, hogy a »regionalitás« csupán (nyelvi) rejtőzködés, illetőleg a végsőkig leegyszerűsödés valójában egy összetett látásmód elleplezése, a Kemál és Amál »populár« előadásában feltehetőleg ráismer a verstelenítő, költészeti emlékeket nemegyszer szándékoltan olcsó szó-versjátékban feloldó eljárás műhelytitkaira.” Fried: i. m. 90.

25. Fekete Vincét idézi Fried István, i. m. 12.

26. Orbán János Dénes: Parodikanonizáció. Karinthy Frigyes paródiáinak kanonizáló szerepe. Helikon. 1997. 8. (228.) 10. és Sántha Attila: Rejtő Jenő, a remekíró. Helikon. 1999. 8–9. (286–287.)

27. Fried: i. m. 17.

28. Berszán: i. m. 80–81. vö. Szabó: i. m. 657–662.

29. Vö. Antal Éva: A kritika vámpirizmusa. Holmi. 2002. 6. 737.

30. Németh Zoltán: Irónia, paródia, humor a fiatal magyar irodalomban. Bárka, 2003. 5. 104.

31. Uo. 111.

32. Uo. 109.

33. Székely Csaba paródiakötetét abban látom újítónak a Fekete Vincééhez képest, hogy egyfajta külső szempont érvényesül ezekben az írásokban a Helyőrség szerzőivel szemben, míg Fekete Vince Lesz maga juszt isa című kötetének (Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2004.) paródiái részben belterjesek maradnak, illetve nem adnak átfogó (parodisztikus) képet a fiatal erdélyi irodalom szerzőiről, mivel ezek közül csak néhányan jelennek meg ezekben az írásokban.

*(A kötet lapzártakor megjelent adatai: Írók a ketrecben. Erdélyi Híradó–FISZ, Kolozsvár–Budapest, 2004. – szerk.megj)