Günter Grass: Ráklépésben

„… hisz ön a kísértetekben, mondja?

–  Micsoda kísértetekben?

–  Hát a közönséges kísértetekben. Milyen van még?”

                                                                                           Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés

Hol volt, hol nem volt, a kegyelet lehetőségén innen, az emlékezet felelőségén túl, volt egyszer egy második világháború. Hogy hol volt? A világban természetesen, hogyha még segíthetnek a ragok, a nagyvilágban volt a háború, talán leginkább Európában, hisz sokak szerint a nácizmus eredete Európa hagyományos vallási és erkölcsi értékeinek a hanyatlásában, a tömegdemokrácia, a 19. századi szekularizációs folyamatok végső kiteljesedésében keresendő; nyomatékosítom, Európában, mintha az nem csak egy hely lenne, a világ nem csak egy világ, a háború pedig nem lenne más, mint az ősi, ontologikus esemény, amelyben maga a létezés, a létrejövés áll. De hagyom maguktól tekeregni az általánosság köreit, amelyek a kezdet remegő pontján áthaladva többszörösen átmetszik ennek a volt-háborúnak a ténylegességét. Világ, Európa, Háború – ezek a szavak már maguktól is kirajzolják azt a rosszat magába foglaló Dialektikát, a büntetést feloldó Teológiát, amelyek nemcsak Heideggert, de bármelyik nála kisebb rangú filozófust is megszédítenék.

A „hol volt?” kérdés esetében nem csupán a hely szolgálhat kiindulási pontként, hanem ugyanannyira a voltság is, főleg akkor, ha rájövünk, hogy probléma van vele; ez a háború valahogyan még nem múlt el, folyamatosan áthágja a tankönyvekben és a múzeumokban pedellusi szigorral meghúzott határait, sőt az egyesülő Európa kapujában is erőteljesen kísért. A háború tehát nem múlt még el. Nem. A múlt valahogyan nem ütötte rá pecsétjét, ahhoz, hogy az antikvárius emlékezet stilizáltságán keresztül azt jelentse, amit jelentenie kellene: volt. De az sem mondható rá, hogy van, hisz nem azon a módon hat ránk, mint egy természeti jelenség. A kereszténység, amely először lépteti fel a történelmet az emberi létezés magyarázó kereteként, a keresztre mutat rá, mint arra a helyre, ahol egy áldozathozatal formájában megtörténik a lét olyanszerű szétrobbanása, amely után az, ami volt, már nem múlik el véglegesen, hanem ismétlődései által az üdvtörténetet szövi meg. A későbbi szekularizálódó történelmi gondolkodás, noha már nem a bűn és a feloldozás etikai dimenziójába helyezi a történelem hajtómotorját, tulajdonképpen ezt a sémát variálja. A történelem ezután már nem a megesett dolgok foglalatát jelenti, értelme inkább a történet szóhoz fog közelebb állni, mivel abban események és az eseményeket összefogó irányultságok találhatók. Európa, amellyel egyszer megesett a Történelem, ahhoz, hogy az majd megszülje a világháborút – ez a képlet valójában arra az egyszerű gondolatra vezethető vissza, miszerint a múlt a jelen oka. A vallási perspektíva irányultságát voltaképpen ez a séma helyettesíti, amiben azonban valahogyan elsikkad a múlt továbblétezésének a kérdése. A Történelem cselére ráutalt történészek megkésett heurékái sohasem tudják teljesen elleplezni azt a zavarodottságot, amely annak a perspektívaváltásnak a következménye, ahol az ok felcserélődik az okozattal. Azáltal, hogy a Történelem a Múzeumot és az Emlékművet kínálja a múlt továbblétezésének adekvát helyéül, elismeri fogyatékosságát a fentebb említett jelenségek magyarázatával kapcsolatosan. Hisz ez a háború nem múlt még el. Nem. És nem azért, mert volt –  hiszen hangzódjék bármennyire ellentmondásosan: ami csak volt, az múlhat el teljesen –, hanem azért mert ugyanannyira nem is volt, hol nem volt, ennek a fantasztikus létezésnek ezért kell egy kifordult sémát megfeleltetni, és nem Krisztusban, hanem egy egészen más dologban megjelölni azt, ami összetartja a voltnak és a vannak ezt a különös kereszteződését: a kísértetben.

Képzeld el, olvasóm, hogy rákapcsolódva a Nagy Világ Szövedékre (World Wide Web), egyszer a túltelített bitfelhő mélyéről hozzád is elérkezik egy hajó, egy hullámsírba süllyedő német hajó, amelyet éppen most torpedózott meg egy orosz tengeralattjáró. A hajón a második világháborús német menekültek serege, köztük négyezer csecsemő, amelyet négyezer halálravált anya menekít a vörös terror szorításából. A hajó kivilágítottan merül, a hatalmas acéltest recseg-ropog, ennél csak a négyezer csecsemő gügyörészése valóságosabb. Mit csinálsz te ilyenkor? Tudom, ablakot váltasz, és továbbnavigálsz a Világháló virtuális tengerén. De mit tehet egy német író – tisztességesebb, ha már most elárulom a nevét –, mit tehet Günter Grass, aki szorongva észleli, tovább időzve a képernyő bűvkörében, hogy ez az általa valamikor oly jól ismert hajó nem süllyedt el? Mintha egy idegen lény birtokolná hangszálait, tör fel torkából a kérdés:

Szólj, mit jelent ez, hogy te, holt tetem,

Egész acélban így feljársz, a hold

Fakó fényére, borzasztván az éjt?

A borzalom kitartott pillanatában háta mögött apró nyikorgás hallatszik. Talán egy ajtó nyílt ki valahol? De nincs idő hátrafordulni, hisz lassan egy új nyugtalanító felismerés tölt be mindent. Ez a hajó nem a néhai Wilhelm Gustloff, amelyet 1945. január 30-án egy szovjet torpedó Danzig közelében elsüllyesztett, ez a felizzó, félig a víz alá merülő acélhenger, amely egy Macintosh képernyőjén keresztül ad tudomást kóborlásainak történetéről, nem lehet más, mint egy kísértethajó.

Vannak kísértetek. Itt vannak, és nem értjük, honnan merítik azt az erőt, amivel átcsúsznak a jelen monolitikus tömbjébe. Hisz nem a múlt mechanikusan tárolt képei ők, amelyet fényképszerűen rögzített az emlékezet. De az sem igaz, hogy csak a történelem vakfoltjaiban tanyáznak, levéltárak, antikváriumok hátsó polcain, ahhoz, hogy majd az eltemetett könyvek, dokumentumok finom porából támadjanak fel. Nem csak a múltnak vannak kísértetei. Sokszor a jövő még ki nem ásott csatornáin keresztül teleportálják magukat mint Terminátorok vagy Antikrisztusok. Be is költözhetnek egy hagyományba, a kultusz, a gondozás tárgyaként, ahhoz, hogy egyszer lelepleződjön teljes förtelmességük, idomtalanságuk. Mert fel lehet ismerni őket. Ha valami egy kísértet megjelenésével kezdődik, akkor gyilkossággal, bűnnel fog végződni – ez lehet a Hamlet egyik olvasata. Nyomukban a felesleges pusztulás jár, sokszor a legtisztább fejjel elkövetett emberölés, amely mégse csak az ösztönöktől kap szelíd támogatást. A kísértetek nem önálló létezők, hanem csak kölcsönvett egzisztenciák, létezésük függ attól a dologtól, amelyiktől erejüket származtatják. És mégis, ki mondhatja teljes nyugalommal, hogy felismer egy kísértetet? Hogy legyőzött egy kísértetet!

A mesénél kezdtem, és a kísértetekhez jutottam el. Egy gyermekded, a történelem paradoxonjain élősködő gondolatvilágot kínálok hátteréül annak a regénynek, amely szinte dokumentarista eszközökkel vállalkozik arra, hogy eleget tegyen az emlékezés és a kegyelet feladatának: elmesélje a Wilhelm Gustloff, egy második világháborús német hajó történetét. Mindezt ráklépésben. Im Kresbsgang: ez a címe Günter Grass 2002-ben megírt, már magyarul is olvasható regényének (Ráklépésben. Európa Könyvkiadó, Bp., 2003.). A cím a regény módszeréről, láttatási módjáról szól: ráklépésben. Azaz: „átlósan az időben, keresztirányban araszolva, mint a rák, mikor oldalazva hátramozgást imitál, mégis meglepően gyorsan előrejut.” (9.) A regény metanarratív gyűjtőpontjában tehát nem akadunk másra, mint az idő kezelésének forgatókönyvére. Ezért feltehető a kérdés, hogy vajon nem egy újabb időregénnyel van-e dolgunk, és ezzel még nem kockáztatunk mást, mint hogy beletévedünk abba az általánosságba, amelyet az idő és az elbeszélés összefüggését állító tézis boncolgatása vonna maga után. Végül is nem nehéz egy rák csámpás mozdulataiba az idő lebírásának technikáit belelátni, és még azon a gyönyörű kérdésen is lehet rágódni, hogy ha a rák valóban hátrafelé halad, de pontosabb lenne azt mondani, távolodik a kiindulási pontjától, honnan lehet tudni, hogy megérkezett. Ezek a spekulációk azonban csak eltávolítanak attól a növekvő iszonyattól, amely Günter Grass újabb felismeréseit követi, amint tovább kutakodik azon a planetáris szemétlerakó helyen, ami az internet. Hiszen ennek a süllyedő hajónak a totális apokalipszisét annak a szülés előtt álló Tulla Pokriefkének a jajkiáltásai tetőzik, akitől azzal a gondolattal vált meg A patkánynő című regényének a lapjain, hogy ő is osztozott a hajón utazó több ezer ember halálában. Vajon mondható-e, hogy ennek a hajónak a vágósarkantyúja – stílusa – Grass életművének testébe ver éket? Egyáltalán ez az ékelődés, ami a valóság látszólag még megfogható – egy elsüllyedt hajó románcáról van itt szó – szerkezetén képződik, és ami a fikció köpenyét dobja egy már régmúlt esemény statisztikai adataira, honnan nyerhet igazolást?

Azt hiszem, ezen a ponton a múlt továbbélésének kérdése mellett az irodalom rangjának a kérdése is feltevődik, amely túl minden dokumentumon és adaton az elmúlt virtualitásának dimenzionáltságát a fikció virtualitásával egészíti ki. Nem többről van itt szó, mint a mese születéséről, arról a folyamatról, amelyen keresztül a valóságtól három lépcsőfoknyira levő költészet visszatér az érzületek birodalmából való száműzöttségéből, ahhoz, hogy a filozófia oldalán a visszaemlékező gondolkodás mellett a visszaemlékező írást instaurálja. Nincsen mese emlék nélkül. Ez a bölcsesség azonban csak saját igazságának a megfordítása által igazolódhat, miszerint: nincsen emlék mese nélkül. De az is igaz, hogy minden mese egy emlékezésre képtelen emlék pótlékain élősködik: a születésén. Innen kezdve értelmes beszédnek tűnik a fikció jogán beszélni, hiszen a fikció marad egyetlen valóságunk az eredetünktől való száműzetésünkben. Erre a pontra támaszkodva az irodalom most már nyugodtan eredhet a történelem fikcionali-zálodásának nyomába, amelyet azonban nem megérteni akar, hanem sokkal inkább felmutatni a saját játékain keresztül. Az emlékek hullámveréséből kiemelkedő hajó, megannyi statisztikai adat, gondos dokumentáció ellenében, nem véletlenül változik egy futó csillámlássá a különféle fantazmák tükörrendszerében. Egy ilyen fantazma lenne az internet is, ahol a 800×600 képpontot felragyogtató kísértethajó egy morbid transzferen keresztül csupán azt a püthago-reusi bölcsességet igazolja, hogy minden szám.

Hullák helyett jelek, képek helyett számok, Willhelm Gustloff elsüllyedt német hajó helyett pedig maga ez a regény, mintegy ajánlott olvasmány a délutáni teánk mellé. Pótlékok és helyettesítések rendszere ez, mintegy olyan szétválaszthatatlanságban, hogy írásom már nem is szólhat másról, mint magának a helyettesítésnek az emlékéről. Mivel egy emlék totális jelenléte az emberi psziché halálával lenne egyenértékű, ezért magát az emléket egyetlen emberi psziché sem tudja érzékelni. Ezt az alaptalanságot, amely az eredettel való összeolvadás lehetetlenségében fejeződik ki, az irodalom valójában a valóság megkettőzésének szembesítésén keresztül próbálja befejezni. A tudományos-fantasztikus regények egyik közkedvelt jelenete, amikor a jelenből a hős visszautazik a múltba, ahhoz, hogy találkozzék fiatalabb önmagával. Amennyiben a találkozás jelenetét minden irodalmi alkotás megismétli, el kell fogadnunk azt a provokatívnak tűnő tézist, hogy csak tudományos-fantasztikus  irodalom létezik.

Fantasztikus irodalom.

A jelek körforgásában ki-egészülő valóság.

A sokáig csak didaktikus szerepre kárhoztatott fikció ezzel az ontológiai kártyakeveréssel a legmagasabb létrangra emeltetett. Regényünk pedig úgy vált olvashatóvá, hogy az a legjobb regényeket is jellemző aggodalmaskodás vált feleslegessé, amely egy regény igazságát a valósággal való egyezkedés által próbálja kiigazítani. Ez a nyugtató irodalmi szemlélet azonban éppen a fikció tulajdonképpeni tétjét hagyja érintetlenül, ami még a leghajmeresztőbb metaforákban és kecskerímekben is visszaköszönt. Már nem árulok el semmi újat, amikor azt mondom: a valóság az. Hisz ő a megszöktetett menyasszony, a háborúból visszatérő katona, ő az első és utolsó szerelmünk, megcsalónk és megcsalatottunk, és ez az örökké merülő hajó is, amelynek titkát nem tudom, hogy ki tudom-e mondani, abban a körforgásban, ahol valóság és fikció úgy olvad össze, mint két hirtelen szárnycsapás.

Titokról beszélek. Egy el nem követett és mégis szemeink előtt megelevenedő gyilkosság titkáról. A rettenet álmos dokumenta-rizmusa végül itt kapcsolódik egységes egésszé, ahhoz, hogy végül saját csődjén keresztül figyelmeztessen valami egészen másra. Hogyan eszközli ki ezt Grass? Először is felülteti a hajóra Tulla Pokriekent, aki a hullámsírok fölött megszüli később újságíróvá érő fiát. Ennek a rezignált értelmiséginek a fia, Konny követi el majd évekkel később a gyilkosságot, amikor nagyanyja tévelygő nosztalgiázásától vezetetve négy pisztolylövéssel kivégzi zsidónak hitt chattelő társát, mivel az megszentségteleníti Wilhelm Gustloff, a nácik számára a hajó névadójaként szolgáló pártfunkcionárius sírját. Ugyanannyi lövéssel végzi ki, ahány golyóval 1936. január 31-én David Frankfurter zsidó diák hőssé magasztosította a náci párttörténelem máskülönben  elég középszerű figuráját.

Az egyik kör így zárul be. De csak azért, hogy felnyisson egy másikat, amelyben maga ez az értelmezés is kezdetektől benne áll. Hol volt, hol nem volt. Innen kezdődött, a mesénél, egy hajó történeténél, ahhoz, hogy mindez rettenetes következetességgel egy gyilkosságba torkoljon. Úgy látszik, kikerülhetetlen, hogy a tapasztalás vonalai ne egy pisztolyt tartó kézben érjenek véget. Egy hajó elsüllyedt, de ez nem jelentette végleges pusztulását, hiszen először szégyellt emlék lett belőle, majd bizonyítandó adat, film (rendezte Rolf Lyssy) és most végül ezt a gyilkosságot sterilen megidéző regény. Ahol adatok vannak, ott nincsen dráma. És mégis, a holttest tompa puffanása a történelem csarnokaiban visszhangozva fülsértő hangzavarrá erősödik. Ennél a hangzavarnál csak az azt követő csend elviselhetetlenebb. A történészek hallgatnak. A történettudomány hatalmas reflektorai hiába pásztázzák a Balti-tenger felszínét, a hullámok már ritmikusan felitatták a tragédia utolsó jeleit is. Az archeológusok, régészek bensejében növekvő némaság mint válasz érkezik a hajó elsüllyedését követő csendre, ahhoz, hogy végül ebben a tehetetlen hallgatásban egy föld alatti, értelmezői kategóriáinkat áthúzó kapcsolat létesüljön a fiktív gyilkosság és a Wilhelm Gustloff nevű hajó feltámadó fantomteste között.

A történészek hallgatnak, hallgatásuk Konny bíráinak hallgatásához hasonlítható. Amennyiben a történettudomány kategóriáit a megtörténtből eredezteti, egy esemény feltárása után az eseménynek a megtörténttel szembeni történeti dimenzióját veszíti szem elől, azt, hogy értelmezésre szorul. És hogyha ezt a feladatot az objektivitás kritériumához ragaszkodó történettudomány nem tudja elvégezni, akkor lesznek olyan emberek, akik tűzzel és golyóval fogják ugyanazt megtenni. A regény tulajdonképpen arra vállalkozik, hogy a saját, fikciós eszközeivel a történettudománynak ezt a hiányosságát pótolja. A gyilkosság bemutatását ezért a múlt egyfajta olvasatának kell tekinteni, egy olyan olvasatnak, amely a történelmi folyamatot az áldozat, a nemzeti büszkeség, a vértanú fogalmaiban „racionalizálja”, miáltal felhívja a figyelmet a múlt visszatérő aspektusára. Ez a pótlás azonban csak egy másik hallgatást eredményezhet. A regénynek egy fontos részét teszi ki a gyilkosság utáni tárgyalás leírása. A bíróságon áll elő az a furcsa helyzet, hogy mivel a „tényeket”, vagyis a hajó történetét egyedül Konny, az elkövető ismeri, egyedül csak ő áll a helyzet magaslatán, míg bírái tettének indokát keresve hol Istent, hol Freudot hívják segítségül. De a válasz nem érkezik meg. Legalábbis hogyha nem tekintjük válasznak Grass utolsó mondatait, amelyek mintegy a felidézés jelenén túlcsapó emlék helyett állhatnak: „Ennek nincs vége. Nem lesz vége sohasem.”

A leírt kör ezzel megint kiindulási pontjára billent vissza, míg az értelmező ráklépésben kihátrál. Az iszonyat nem mögötte van, hanem folyamatosan előtte.