Párizsi napló 9.

Abból a feltételezésből, hogy a „nyugati” kultúrák a mienkhez képest strukturáltabbak, hajlamos vagyok azt a következtetést levonni, hogy ennélfogva tudományos közösségeik zártabbak, a diszciplínák határai erősebbek, és a jelenségek különböző tudományok fennhatósága alá osztott mezői éppen a tudományos tevékenység miatt távolabb is kerülnek egymástól. Viszont.

2004 tavasza óta kezdett látványos lenni Párizsban a Sauvons la recherche! (Mentsük a kutatást) mozgalom tevékenysége: plakátok, tüntetések, viták szólnak arról, hogy időszerű lenne a kutatás finanszírozásának egy részét civil szervezetektől nyerni s ezzel visszaadni a kutatónak a kezdeményezés lehetőségét. Nehéz próba a népszerűsítő retorikáról leszokott tudósnak. Státusváltás az oximoronként működő eladható tudománynak.

A szakszerű/népszerű fogalom viszonyában beálló átrendeződés azonban nem újkeletű. A francia könyvkiadási gyakorlat már egy ideje kitüntetett helyen szerepelteti a tudománynépszerűsítő jellegű köteteket. A nagyobb boltokban külön emeleten kereshetőek. Szerzőik nemzetközi hírnevű szakemberek, illetve olyanok, akik tudománynépszerűsítő munkák szerzőiként lettek azzá. Gazdaságos, tömény könyvek, kielégítik az okos fogyasztó elvárásait, sokat ígérnek, és sokat adnak, linkes felépítésűek, „egyet fizet, többet kap” logikájúak. Az időnként újrakiadásra kerülő könyveket aktualizálják, bibliográfiájukat bővítik. S mert közönségük körülírhatatlanul tág körből kerül ki, nagy a valószínűsége, hogy az összefoglalás tárgyára vonatkozó tudományos irodalom képét ezek határozzák majd meg a köztudatban. A különböző módszertani és tömörítési elvek alapján szerkesztett kötetek emiatt elismerik, hogy a témára vonatkozó tudományos szaknyelv elemzését nem lehet megkerülni. A tudománynépszerűsítés nyelvének kerete tehát döntően a diskurzusanalízis elveire épített episztemológia.

Ami a köteteket illeti. Vannak közöttük hosszú életű és híres zsebsorozatok, a Répères a La Découverte kiadónál, a PUF Que sais-je?-je, a Seuil Mémója, az Hachette Plurielje, a Gallimard Découvertes-je, az Idées reçues vagy a Nathan 128-je. Illetve tankönyv és egyetemi jegyzet jellegű igényesebb szériák, a PUF Premier Cycle-je vagy az Armand Colin Cursuse. Hasonló jellegűek a hamar sikerkönyvvé vált elméleti munkákat elérhető áron, de filológiailag igényesen közlő kiadványok, a Gallimard Foliói, az Albin Michel Point-ja és Essais-je, a Flammarion Champs-ja, a Le livre de Poche Encyclopédies d’aujourd’hui-je, illetve a 1001 nuits. Ezek a sorozatok teszik, hogy nincs soha hiánycikk a francia könyviacon. Az ilyen típusú könyvek arról szólnak, hogy a tudomány használata és tárgya egyaránt demokratikus. Első tanításuk az, hogy a tudomány és az emberi tudás világa nyitott, a meglevő ismeretek mindenkinek hozzáférhető formában és módon helyezkednek el a nemzetközi kutatás átlátható és rendszeres könyvtárában, hogy a tanulói státus nem életkorhoz és felkészültséghez kötött. A második meg, hogy a szakszerű beszéd nem csupán a tudományágak által tanulmányozott jelenségeknek vagy éppen a diszciplínáknak maguknak jár, hanem a hobbiknak, a szórakozástípusoknak is, tehát az emberi világ összes jelenségének.

Ami meg a szerzőket illeti. Nincs olyan kiadvány, amelyen ne tüntették volna fel a szerző státusát, tudományos eredményeit, intézményi identitását. A fülszövegek a témáról létező azonos jellegű munkák között segítenek tájékozódni a szerzőre vonatkozó adatokkal.  A titulus nem a szerző CV-jébe zárt személyes adat. Van olyan kiadvány, amelynek a külső borítójára a szerző(k) fotóját montírozzák. A Premier Cycle fedőapjáról eredményesen lehetne tanulmányozni a francia egyetemi káderi trend diszciplínák és életkorok szerinti alakulását: széles hátú fotelbe süppedt filigrán tanárnéni mosolyog az archeológia alakulásáról szóló könyvről, íróasztal mögé ült a közgazdász, háta mögött áll ifjabb kollégája, a filozófusok, irodalmárok vállalják a diszkrét fehér háttér előtti egyszerű állópózt és a bizalomgerjesztő szerény mosolyt.

Pierre Bourdieu valahol itt kezdte. Első önálló kötete a Que sais-je? sorozatban jelent meg 1958-ban Algéria szociológiája címmel. De itt kezdődött el az irodalomszociológia diszciplinarizálódása is, Robert Escarpit ugyancsak 1958-as Irodalomszociológiájával. Frissebb csemege Florent Champy Építészetszociológiája, Jean-Pierre Durand Marx filozófiájához írott bevezetője vagy Yann Darré A francia mozi társadalomtörténete című kötete, mindhárom a Répères-ben. Aztán néhány korábbi hivatkozás: Antoine Compagnon irodalomelméleti összefoglalója a Seuil Essais sorozatában jelent meg, Nathalie Heinich pedig a Répères sorozat művészetszociológia-ismertetését írta meg. Mindketten az áttekintett tudományos munkák alapkategóriáit emelik ki, és figyelnek a kategóriaválasztással járó konstrukciós műveletekre. Bölcs és ravasz szerzők.

Vannak más tekintetben bölcs és ravasz szerzők is. Ők azok, akik szakszerűen kezelik a népszerűsítő munkák stiláris arzenálját, és exkluzív módon gyakorolják ezt a fajta tudományos írásmódot. Viselkedni és imázst teremteni tudnak, ők a tudomány stilisztái. Olyan hangzatos témáik vannak, amelyek direkt módon inspirálódnak a tudományos viták közegében zajló változások, az itteni magatartásmódok közéleti visszhangjából. Didier Eribon régebbi ismerős. Ő a szerzője a (poszt)strukturalista generáció ijesztően híres neveivel készült interjúkötetek sorozatának (Gombrichra, Lévi-Straussra gondolok itt) és a két Foucault-életrajznak, ahol elméletírói kultusz termelődik ki egyfajta tanításokról szóló kánon ellenében.

Szinkrón témákat dolgoz fel François Dosse, aki nagyon finoman egyensúlyoz a történeti munka és a tudománytörténeti összefoglaló határvonalán. Annál is inkább, mert kutatásai a történettudomány történetére irányulnak. Ennek kerete pedig nála az értelmiségiek történelme. Alapkönyveknek nevezhető írásai impozáns feladatokat rónak ki maguk elé: megírni az Annales-iskola vagy a francia strukturalizmus történetét, áttekinteni a történészmesterség időben változó identitáskomponenseit. A kötetek mögött szabad szemmel láthatóak azok a vonalak, melyek az egyik kérdéstől a másikhoz vezettek, s az a program is, ami szerint a szerző dolgozott. Az első nagyobb munka, az Histoire en miettes 1987-ben jelent meg a La Découverte kiadónál. 1991–1992 között publikált strukturalizmustörténete sok energiát takaríttathat meg az emberrel. Főleg, ha annak az invenciózus szójátéknak az értelmezése sem köti le teljesen a figyelmét, mely a két kötet alcímét adja: Histoire du structuralisme I-II. Le champ du signe (1945-1966) (A jel mezeje), Le chant du cygne (1967 à nos jours) (A hattyú dala). Ezt a két kötetet szintén a La Découverte gondozta. A francia értelmiségi körök két nagy sikerirányzatának történetét hozza ez a két mű, hogy később azzal próbálkozzék, hogyan árnyalja ezeket a kissé teleologikusra írt összegzéseket két rendhagyó korabeli figura, Paul Ricoeur és Michel de Certeau életrajza. A harmadik problémát tárgyaló L’Histoire című kötet 2000-ben jelent meg, és az Armand Colin kiadó Cursus sorozatához tartozik. Részjelenségekre vonatkozó összefoglalói között ott van az 1995-ös episztemo-lógiai munka a társadalomtudományok humanizációjáról, illetve a 2003-ban megjelent történészvitákat kivonatoló kötet: La Marché des idées. Histoire des intellectuelles, histoire intellectuelle (A gondolatok piaca. Értelmiségiek története, értelmiségtörténet). La Découverte, Paris, 1995.

Egyszerű errefelé a felvilágosodás. Hiszen mindez csak azért izgalmas, mert olyan kultúrában nőttem fel, ahol a szakszerű és a népszerű ellentétes fogalompár, ahol nincs (kevés a) példája a tudományos best-sellereknek (és itt nem feltétlenül Umberto Ecóra gondolok).