Hatvan éve, dátumszerűen 1944. október 12. és 15. között a Kolozsvárra bevonuló szovjet hadsereg mintegy 5000 civilt hurcolt el a városból. A tervszerűen végrehajtott razziák kizárólag a felnőtt magyar férfilakosságot érintették. Románok nem voltak az elhurcoltak között, hiszen őket augusztus 23-ától már nem tekintették ellenségnek.

Ezek a drámai események és a mintegy tizennégyezer kolozsvári zsidó júniusi deportálása, valamint több ezer civil pánikszerű menekülése a front elől, Kolozsvárnak olyan szellemi veszteséget jelentettek, amelyet a város csak nehezen tudott kiheverni. Ez a tragikus demográfiai átrendeződés az elkövetkező 50 évre meghatározta Erdély szellemi központjának társadalmi arculatát. Növelte a veszteséget, hogy elsősorban az értelmiség esett áldozatul. Ilyenformán a város társadalma az elkövetkező időkben a primitív kommunista ideológiával szemben védtelenebbé és kiszolgáltatottabbá vált.

A deportálások gyakorlata, a civil lakosságnak szovjet munkatáborokba való elhurcolása korántsem csupán Kolozsvárt vagy az erdélyi részeket érintette. Egész Kelet-Európa megszenvedte ezt, csupán az arányok változtak, tértek el egymástól.

Mi volt hát az oka annak, hogy az orosz bevonuláskor már 80 000 alatti létszámúvá csökkent kolozsvári lakosság ilyen iszonyatos veszteséget szenvedett, és valóban a megtizedelt város képét mutatta?

Az okok között talán az első helyen említhető Mali-novszkij marsall félelme Sztálin megtorló haragjától, Sztálin ugyanis november 7-re, a szovjet forradalom 27. évfordulójára már Budapestet szerette volna bevenni. Ezt a tervet hiúsította meg a német–magyar csapatok három héten át tartó heves ellenállása Tordánál. A kisszámú foglyul ejtett honvédkatona nem indokolhatta a 2. Ukrán Front főerőinek majdnem egyhónapos feltartóztatását. Ezért kellett magyar katonákként feltüntetett civilekkel pótolni a hiányzó hadifogolylétszámot. Ezt a feltevést az a tény is alátámasztja, hogy a Vörös Hadsereg egységei Kolozsvárhoz hasonlóan Tordáról is 700 magyar fiatalt és középkorú férfit hurcoltak el.

Ugyanakkor, a SZMERS-nek – a speciális szovjet alakulatoknak – a deportálások végrehajtásában más motivációi is voltak. Bár ezt hivatalosan mindig is tagadták, az oroszokat a bosszú és a kollektív felelősségre vonás elve is vezérelte. Az a vágy hajtotta őket, hogy Németország szövetségeseit példaszerűen megbüntessék. Persze van azért különbség a sztálini és a hitleri módszerek között. Esetünkben nem totális megsemmisítésről volt szó, nem a magyarság teljes kiirtásáról. Az elhurcoltak súlyos szenvedéseken mentek át, de akik ezt túlélték, visszatértek szülőföldjükre, Erdélybe. Ezért nem hiteles az a Sztálinnak tulajdonított és a mai magyar publicisztikában fel-felbukkanó megjegyzés, miszerint a szovjetek számára „a magyarkérdés csupán vagonkérdés” volt.1

Okot és okozatot taglalva ezekhez még hozzátehetjük azt a város magyar társadalmának tudatában rögzült általános véleményt – melyre Szabó György kolozsvári egyetemi tanár, egykori elhurcolt is utal emlékirataiban –, hogy a szovjet hadvezetésnek egyes román politikusok tanácsolták volna a magyarság tömeges elhurcolását. Eszerint azt ajánlották, hogy Kolozsváron fogassák el a 15 és 55 év közötti férfiakat, mert ezek „fasiszta” német és magyar katonák, akik a front áttörése után visszahúzódtak a városba, és civil ruhába öltözve szabotázsakciókra készülnek.2 Megerősíteni látszik e feltételezést, hogy az elhurcoltak között feltűnően sok volt a szőke, németes kinézésű vagy jellegzetesen német nevű fiú és férfi. A bevonuló Vörös Hadsereg parancsnoka, az ukrán területeken már korábban tapasztalt intenzív háborús partizántevékenységtől tartva, minden bizonnyal így akarta elejét venni egy a frontvonal mögött kialakuló kaotikus helyzetnek.

Emellett nyomós okként kell figyelembe vennünk azt, hogy a Szovjetunió óriási háborús embervesztesége (22 millió halott) és az elszenvedett hatalmas anyagi károk (a nyugati területek települései voltaképpen romokban hevertek), az ország újjáépítésének igénye és az égető munkaerőhiány önmagában is indokolta a tömeges deportálást.3 A foglyok sorsukat illető kérdéseire maguk az orosz őrök is általában erre hivatkoztak. Ezt példázza az is, hogy az elfogottak közül néhány öreg, munkaképtelen embert elengedtek.4

A kényszermunkára hurcolt civilek státusa és így sorsa is megegyezett a fogságba esett honvédekével és német katonákéval. Őket is, akárcsak az utóbbiakat,  „hadifoglyoknak” tekintették. Ám a civilek deportálása teljességgel jogtalan volt. Ellentmondott mind az 1907-es, még a cári Oroszország által szorgalmazott hágai hadifogoly-egyezménynek, mind az 1929-ben megkötött genfi hadifogoly-konvenció előírásainak. Ezek ugyanis tételesen tiltották, hogy háborús konfliktus esetén a polgári lakosságot más állam területére kényszermunkára hurcolják.

A szovjet állam vezetői tudatában voltak a törvényszegéseknek. Sztálin, hogy a nyugati szövetségesek tiltakozását elkerülje, a civilek deportálását nem a hadsereg, hanem a hírhedt titkosszolgálat, az NKVD (Narodnij Komisszariat Vnutrennyik Gyel, azaz Belügyi Népbiztosság) akciójának tüntette fel. Úgy állította be mint „fasiszták” és „partizánok” elleni jogos fellépést. Így a  foglyokat a hadseregtől hamarosan át is vette az NKVD Hadifoglyokkal és Internáltakkal Foglalkozó Főigazgatósága (az IPVI NKVD SZSZSZR).5

Nem kétséges, hogy a kolozsvári razziaszerűen végrehajtott tömeges deportálás egy központilag irányított, szervezett akció része volt. Ez abból is kiderül, hogy a szovjet városparancsnok az elhurcoltak ügyében vele külön-külön tárgyaló kommunista és szociáldemokrata vezetőknek, Balogh Edgárnak, Demeter Jánosnak, Lakatos Istvánnak és Katona Szabó Istvánnak is kitérő választ adott. Utóbbival tolmácsa útján egyszerűen azt közölte, hogy „a foglyok nem tartoznak a városparancsnok hatáskörébe”. Lakatos Istvánnak pedig ezt mondta: „Kérem, higgyék el, hogy ez nem tőlem függ.”6

Visszatérve a történtekre, a szovjet bevonulást a kolozsvári lakosság félelemben és pánikban élte át.

Köztudott, hogy a „vörös veszedelem” már a bolsevik forradalom győzelme óta rettegéssel töltötte el a világot. A kommunizmus elterjedésének réme a két világháború között felerősödött, és a Szovjet-Oroszországgal szomszédos régiók lakosságát állandó aggodalommal töltötte el. A rendszer valós arca ismeretlen volt ugyan, de ez talán még inkább hozzájárult ahhoz, hogy a „vörös rém” alakját képzeletben a legszörnyűbb dolgokkal társítsák. Horthy Magyarországa, akárcsak a királyi Románia, mélységesen szovjetellenes volt, és propagandájában a kommunizmus veszélyének felnagyítására minden eszközt felhasznált.

Kolozsvár lakosságának október eleji pánikszerű menekülése mellett a helyben maradottak más lehetőségeket kerestek a túlélésre. Invenciózus megoldás volt például, hogy az értelmiségiek közül többen önként vonuljanak be a Miskolczy-klinika elmegyógyászati osztályára. Ezt az utat választotta a grafikus Gy. Szabó Béla is, aki az intézetben több mint egy hónapot töltött, és ott a rejtőzködőkről és a betegekről szénrajzok sorozatát készítette.

A Szamos-parti város polgári társadalma, mint láttuk, idegenkedett a kommunizmustól. Szimpatizánsok azonban itt is voltak, elsősorban munkások, de értelmiségiek is. Utóbbiak között említhetem Balogh Edgárt, Demeter Jánost, Nagy Istvánt, Veress Pált vagy a fogságból később hazatért Gaál Gábort. Ők a szovjet csapatok októberi bevonulásában naiv hittel egy jobb kor, egy új rendszer kezdetét látták. Miután Vásárhelyi László polgármester nyugatra menekült, az utódjául frissen kinevezett dr. Nagy László városi főügyész állt pár napig Kolozsvár élén. Kétségbeesett megoldásokat kerestek; a szovjet katonák érkezését helyi magyar kommunisták lelkesedő csoportja várta.

Mindez nem változtatott azon a tényen, hogy már a bevonulás másnapján az orosz katonai járőrök városszerte megkezdték a civil lakosok, a magyar férfiak összefogását. Így a félelmek beigazolódtak, és a visszaélések láttán a hithű kommunisták némelyikének bizalma már akkor megrendült. Hamar kiderült, hogy az újjáépítés békés munkájára buzdító felhívások is a foglyul ejtés csapdái voltak.

A razziák első napján, október 12-én az utcáról vagy a munkahelyükről szedték össze a magyar férfiakat. Elhurcolták a vörös karszalagos városi őrség számos tagját, a helyreállításon dolgozókat a gyárak udvaráról, s elfogtak járókelőket is. Csupán a Dermatából, Kolozsvár legnagyobb üzeméből 815 munkást szedtek össze.7 Miután a történteknek híre ment, és az emberek igyekeztek otthon elrejtőzni, a katonák sorra járták az utcákat. Szemtanúk elbeszélése szerint gyakran román szomszédok vezetésével otthonaikból terelték össze a magyar fiúkat és középkorú férfiakat.8 A feljelentők között emlegették Gheorghe Onişoru kolozsvári román konzult és Aurel Milea helyi ügyvédet. Erre azonban minden kétséget kizáró bizonyíték nem került elő.

Tény azonban, hogy a deportáltak között olyan ismert személyiségek is voltak, akikre a helyi románság ellenérzéssel tekintett. Közöttük említhetem Mikó Imre jogászt, magyar parlamenti képviselőt, Kiss Jenő írót, Bartha Ignác és Decsy István ügyvédeket, Faragó József, Árvay József és Haáz Ferenc etnográfusokat, Jancsó Bélát, az Erdélyi Fiatalok volt főszerkesztőjét, Járosi Andor evangélikus esperest, írót, Mikecs Lászlót, a moldvai csángók múltjának kiváló kutatóját9 és a Református Kollégium több haladó szellemű tanárát is: Ádám Zsigmondot, Bartalis Józsefet, Bodrogi Jánost, Fazekas Gyulát és Finta Zoltánt. Még a kommunista és a szociáldemokrata párt tagjainak egy részét is elhurcolták. Az ő érdekükben próbált Balogh Edgár, Demeter János és Lakatos István a szovjet városparancsnokkal tárgyalni – mint erről már szó volt – sikertelenül. Miután egy bizonyos létszám összegyűlt, az embereket sorba állították, és a Honvéd utcai törvényszék fogdájába kísérték. Ide került mind az 5000 foglyul ejtett kolozsvári magyar.

E vészterhes napokban azt lehetett látni, hogy egyes románok lakta házak kapujára kék zsírkrétával felírták: „Casă românească” (román ház). Másutt ugyanilyen feliratú táblát szegeztek ki.10 Ez megkönnyítette az oroszok dolgát, és így nagyon kevés román került fogságba. Őket a törvényszéken tartott rövid kihallgatás után elengedték.

A kérdezősködésre az orosz őrök sohasem mondták meg az igazat. Ha egyáltalán válaszoltak, olyasmit lehetett hallani tőlük, hogy: „Semmi pánik! Málinkij robot! Csak egy kis munkára visszük magukat.”11 Mindez azért volt, hogy az elhurcoltak ne tanúsítsanak ellenállást, és hogy a kellő fogolylétszámot minél gyorsabban össze lehessen gyűjteni. Soha nem mondták, hogy a Szovjetunióba viszik őket dolgozni, mindig csak pár napi munkáról volt szó. Megtévesztően azt hazudták, hogy a város közelében dúló harcok során tönkretett vasútvonalak helyreállítására, például a berobbantott kolozsbósi alagút kijavítására vagy a felrobbantott kolozsvári hidak újjáépítésére viszik őket. Máskor gázárokásást emlegettek. Azzal a váddal is elhurcoltak magyarokat, hogy partizánok voltak.12 Mikor pedig a törvényszékre kísérték be őket, leggyakrabban azt mondták, hogy igazolványokat kapnak. Végtelen cinizmusukra jellemző, hogy felmentő igazolványokat ígértek a leendő deportáltaknak. Ilyen igazolványok valóban léteztek, de csak nagyon kis számban, és azokat a szovjet parancsnokság kizárólagosan a legmegbízhatóbb helyi kommunistáknak állította ki. A felmentőpapír, mely tényleges mentességet biztosított, háromnyelvű volt, és rózsaszínű kartonra nyomtatták. Emelett volt egy nagy alakú – lakásajtóra szegezendő – nyomtatvány is, szintén rózsaszínű. Az ezekkel jelölt lakásokba a katonák nem törtek be, nem raboltak.13

A bekísért civileket rövid kihallgatás és többszöri motozás után a törvényszéki fogda celláiba lökdösték. Bár a cellák csak két- vagy négyszemélyesek voltak, átlagban húsz, de volt úgy, hogy harminc embert is beléjük zsúfoltak.

Mivel a fogdában 5000 fogoly számára semmiképpen sem volt elég hely, hajnalonként több száz fős csoportokat indítottak útnak gyalogosan Tordára. A kora reggeli órákban kevesen jártak az utcán, így nem volt sok szemtanú. Teherautók és szállítójárművek nem álltak kellő számban rendelkezésre, s a meglévőkre a továbbvonuló Vörös Hadseregnek volt szüksége. A Kolozsvár és Aranyosgyéres között húzódó vasútvonalat pedig még az október első napjaiban visszavonuló németek rongálták meg.14 Ezért kellett a foglyoknak gyalog menniük Tordáig.

Az első ilyen csoport október 13-án, még a délutáni órákban, az utolsó 18-án hajnalban hagyta el a várost. Az elfogottaknak egyre gyanúsabb lett, hogy nem munkára viszik őket, hanem fogságba kerülnek. Így azután, bár tízméterenként egy-egy szuronyos őr kísérte őket, néhány fogoly szökésre szánta el magát. Mivel a szovjet katonáknak a város területén tilos volt lőni, nem tüzeltek a hajnali ködben, a Házsongárd sírjai között eltűnni igyekvő emberekre. Mások a Felek oldalán, az  útkanyarokban tudtak sikeresen megszökni. De mihelyt a menet elhagyta Kolozsvár területét, minden szökéssel próbálkozót lelőttek. Az első áldozatok nyughelyét a Feleki-tetőn ma is látható sírok jelzik. Voltak azonban szerencsés esetek is. Mire a foglyok menete a Felek gerincére ért, néhányan annyira kimerültek, hogy már nem bírták tovább a gyaloglást. Őket, főleg idősebbeket, az orosz őrök elzavarták.

Tordán az elhurcoltak nagy részét a törvényszék udvarára kísérték be, míg a többieket a rendőrség épületébe vitték. Ennyi fogoly számára azonban Tordán sem volt elég hely, ezért kivezették őket az állomásra. Itt általában ötven-hatvan, de volt úgy, hogy hetven embert is betuszkoltak egy-egy marhavagonba, útnak indítva Brassó felé. A kétségbeesett emberek éjjelenként a mozgó vonatból kiugrálva próbáltak megszökni. A szökések miatt a foglyokat állandóan számolták; az oroszoknak egyedül a hiánytalan létszám volt fontos. Így néha sokáig emlegetett, furcsa dolgok estek meg. Többen emlékeztek arra, amikor Balázsfalván a lámpával jelző román vasutast mindenestől beemelték a vagonba.15 A három napon át tartó út alatt a kenyéren kívül némi fagyos hal és egy kevés víz járt a deportáltaknak.

Brassóhoz közeledve néhányan cédulákat dobáltak ki a rácsos vagonablakokon, melyekben névsorokkal is tudatták, hogy kiket vittek el, és hol vannak. Brassóban az első transzportok foglyait még a németek által a külváros csendőrkaszárnyájának szomszédságában épített óriási lágerben szállásolták el. A később érkezőknek azonban már nem jutott hely, ezért a láger bejáratánál pár órás álldogálás után újra visszakísérték őket a vasútállomásra, bevagonírozták, és a transzportot Focşani felé indították el.

Focşani – ahova két hét után a brassóiak is megérkeztek – Délkelet-Európa legnagyobb gyűjtőtábora volt, amelyet szintén még a németek építettek. Itt a fogolylétszám 1945 nyarán volt a legnagyobb. Ekkor mintegy 50–60 000 német és magyar katonát, illetve civilt zsúfoltak össze. Hogy nem egyszerű átmenőtábor volt Focşani-ban, azt az a tény is igazolja, hogy még 1945 utolsó hónapjaiban is több ezer fogoly raboskodott itt.16 Az 1944. október végén több transzportban ideérkező kolozsváriakat is, akárcsak a többi foglyot, hatalmas sóraktárakban „szállásolták el”, amelyeknek nem voltak falai, csak oszlopokon nyugvó fedelük. Itt priccsek híján a csupasz földön aludtak, de a folytonos hideg esőzéstől felázott talaj és az emberi ürüléktől bűzlő környezet miatt pihenni nem lehetett. Némi korpa- vagy répalevesért és darabka száraz kenyérért órákon át kellett sorban állni. Tányért nem kaptak, így akinek nem volt már korábbról valamilyen csajkaszerűsége, annak a levest a kalapjába vagy egyenesen a tenyerébe öntötték. Az élelem olyan kevés volt, hogy az őrök ezt gyakran a rabok elől is elvették. Hogy az élelmezés valamivel könnyebb legyen, az embereket századokba osztották, és lajstromot készítettek róluk. Ekkor készült a foglyok első rendszeresebb számbavétele.  

Két-három hét után a kolozsvári deportáltakat bevagonírozták, és elindították a Szovjetunió felé. Legtöbbjüket október 31-én tették vonatra. A szibériai száműzetések réme sokakat ismét szökésre késztetett. Volt, akinek sikerült betegséget színlelve visszamaradni a kórházban, majd onnan elszökni, mások a barakk tetején elbújva várták meg a bevagonírozás végét.

Focşani-ból Iaşi felé haladva a szerelvények a Pruton át hagyták el az országot.  Innen különböző szovjet fogoly-, munka- és internálótáborok felé vették az irányt. Az elhurcoltak számára ez az utazás volt az egész fogság legborzalmasabb része. Ötven-hatvan embert zsúfoltak a nagyobbfajta orosz vagonokba. Állni is alig volt hely egymás mellett. A vagonok ajtaját lezárták, a foglyokat egészen a táborba érkezésükig egyszer sem engedték ki. Csak az a pár kiszemelt ember szállhatott le egy-egy állomáson, aki az ételt vitte fel a többieknek.

A szerencsétlen deportáltaknak fogalmuk sem volt, merre mennek. A rácsos vagonablakokon át kitekintve az egymástól nagy távolságra eső állomások cirill betűs neveit igyekeztek kibetűzni. Néha azonban órákon át robogott a vonat, végig az ukrajnai sztyeppen, anélkül hogy egyetlen lakott helységet érintett volna. A háború nyomai mindenütt látszottak, az állomások fel voltak robbantva, a hidak jó része szintén. Kiégett harckocsik és katonai járművek roncsai hevertek a végtelen pusztaságon. Egy-egy állomáson a rabszerelvény sokáig – néha akár fél napot is – időzött, kötelezően elsőbbséget adva a frontra igyekvő katonavonatoknak.

A határon túl már minden szökési kísérlet meghiúsult. Ha a rabok mégis ezzel próbálkoztak, felfeszítve a vagonok padlódeszkáit, s a robogó vonatból a hóba ugrottak, menekülniük nem lehetett. Az ellenséges érzelmű helybeliek átadták őket a rendőröknek. A szabály az volt, hogy a fogolynak vissza kellett kerülnie saját transzportjába. A meg nem szűnő számlálásokat, az ún. proverkákat  a szovjet őrök mindig egy-egy motozással kötötték össze, megfosztva a deportáltakat maradék szegényes értéktárgyaiktól is. Vadásztak a jobb minőségű bakancsokra, kabátokra, nadrágszíjakra stb.

A rettenetes körülmények miatt sokan már útközben kiszenvedtek, vagy annyira legyengülve érkeztek a táborba, hogy ott már nem lehetett segíteni rajtuk. A hullákat vagy kidobálták a szerelvényből, vagy jobb esetben az utolsó vagonban helyezték el. Nem volt olyan vagon, amelyben ne halt volna meg valaki.

Végül a foglyok már teljes apátiába süllyedtek, és az sem érdekelte őket, hogy milyen táborba kerülnek. Egy idő után már csak azt várták, hogy megérkezzenek, mindegy, hová, csak a borzalmak véget érjenek.

A kolozsvári deportáltak zömét Focşani-ból Iaşi-on, Csernovicen, Kijeven, Moszkván, Kujbiseven és Cseljabinszkon át az Urál hegység déli lábainál fekvő erdei munkatáborokba vitték. Ezek a lágerek általában egymáshoz közel estek, körülvéve az alábbi nagyobb városokat: Cseljabinszk (itt volt a legnagyobb lágerközpont), Magnyitogorszk, Asa, Salasova, Beloreck, Karpacsova, Minjar, Kistim, Karabas, Nyizsnyij Tagil, Ufa, Ufalej, Kopejszk és Tvaraja Platyina. A sors furcsa fintora, hogy ezek a helységek Baskíriában, a magyar őshazában voltak.17

Kivételesen néhány foglyot az Azovi-tenger melletti Taganrogba irányítottak. Másokat ukrajnai munkatáborokba, elsősorban Nyikolajevbe szállítottak. A legrosszabb körülmények az ukrajnai Donyeck-medence szénbányáiban voltak. Ide csak elenyésző számú kolozsvári került.

A fogságba esés, a deportálás és a munkaszolgálat azonos menetrendet követett. Az emberek, lelki alkatuktól függően, mégis más és más módon élték át a megpróbáltatásokat. Ezt próbálom érzékeltetni azokkal az interjúkkal, amelyeket nemrég három túlélővel készítettem.

Csetri Elek, a későbbi egyetemi tanár (1944-ben elsőéves történészhallgató a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen) így emlékezik: „Az orosz bevonulás napján egy évfolyamtársammal, Szentpéteri Lászlóval jelentkeztem a városi őrségbe. A Nemzeti Színházhoz osztottak be a rablások megakadályozására. Másnap egy szuronyos orosz katona jelent meg egy TR-es (termen redus = érettségizett, egyéves szolgálatot teljesítő tartalékos tisztjelölt) román kíséretében. Ez utóbbi megkérdezte, mit csinálunk. Volt egy vörös karszalagunk, de nem sokat ért a szemükben. Szólt, hogy vegyük magunkhoz, amink van, mert átvisz a törvényszékre, ahol a szolgálatunknak megfelelő igazolványt kapunk. Ehelyett a fogdába kerültünk, ahol már nagyon sok civil volt.

Másnap reggel öt órakor a tordai úton vittek felfelé. Tordán hatvanan kerültünk egy marhavagonba. Egy-két nap alatt levittek Brassóba, ahol két hétig voltunk. Megengedték, hogy a helyiek ruhaneműt adjanak be, mert csak kiskabát volt rajtunk. Lőrincz László rabtársunk édesapja is beadott egy télikabátot. Engem ez mentett meg, mert ketten ezzel takaróztunk.

Újból bevagoníroztak és levittek Focşani-ba. Onnan október 28-án indulva egy kerek hónapon át utaztunk Cseljabinszkon keresztül az urali Magnyitogorszkba. A vagonban az égvilágon semmi sem volt. Egy idő után beállt az orosz tél. Egyesek megpróbáltak a falakból levágott szálkákkal tüzet csinálni. Ha egy szenesvagon mellett mentünk el, onnan szenet szereztek. Náluk levő eszközökből kis edényeket is készítettek. Mint a heringek, feküdtek az emberek a vonatban, nappal álltak, éjjel feküdtek. Egy alkalommal száraz sós heringet kaptunk, de nem adtak vizet utána. Rettenetes volt. A vasrészekre ráfagyott vizet lekapartuk, és kínunkban azt ittuk.

Az ehetetlen koszt és a tetvek mindnyájunkat kikészítettek. Elkezdtek az emberek hullani. Mire megérkeztünk, a vérhas és a tetvek révén terjesztett tífusz miatt vagonunkban nyolcan haltak meg. 

Végül kiszállítottak minket Cseljabinszkban, és egy vagongyárba tereltek. Onnan vittek egyeseket Ukrajnába, másokat a Kaukázusba. Itt egy napot töltöttünk, majd az én csoportomat bevagonírozták, és megállás nélkül Magnyitogorszkba vitték.”

Hogy mennyire válogatás nélül, életkort és foglalkozást sem véve tekintetbe vitték el az embereket, az Mile József akkori felsőzsuki postamester elbeszéléséből is kiderül: „Október 12-én édesapámmal és öcsémmel együtt a házunk pincéjéből, az óvóhelyről vittek el. Két orosz katona tört reánk, és azt mondták, egyórai munkára elvisznek. Ehelyett a törvényszék fogdájába kísértek, s ott mentesítési igazolványt ígértek, amit Tordán kaptunk volna meg. Persze hazugság volt ez is. 13-án hajnalban, még teljes sötétségben, gyalogosan útnak indítottak Tordára. A sorban több százan voltunk, néhány hetven éven felüli is. Ők nem bírták az utat. Az úton mindenütt láttuk a harcok nyomait. Kilőtt tankok, lelőtt repülőgépek voltak az út szélén. Menetelés közben néhányan megszöktek, s ezért, Tordára érve, hogy a létszám teljes legyen, az őrök két ferences barátot is beállítottak a sorba.

Tordán bevagoníroztak minket. A szökések miatt a hiányt őreink ezután is eredeti módon pótolták. Így esett meg az a nevezetes történet, hogy Balázsfalván a lámpával integető román vasutast mindenestől beemelték a mi vagonunkba. Hiába kiabált, őt is velünk vitték tovább.

Brassóban pár napig egy táborban voltunk. Én beálltam a raktárhoz zsákokat cipelni, hogy édesapámnak és a tizenhat éves öcsémnek több élelmet szerezhessek. Kerítettem egy csajkát, és nekik egy ovális mosdótálat. Ezekbe kaptuk az ételt. Egy nap mindnyájunkat felsorakoztattak, és csoportokra osztottak. Külön kerültek a hatvan, a negyven és a húsz év körüliek. A fiatalabbakat bevagonírozták, és egyenesen Focşani-ba vitték. Köztük engem is. Édesapámat és öcsémet, mint túl öreget, illetve mint  túl fiatalt hazaengedték.

Focşani-ba érkeztem. Ott két napot töltöttem borzalmas körülmények között egy óriási raktárban. Majd újból bevagoníroztak, és irány a Szovjetunió.

Szörnyű volt az éhség és a szomjúság. Kötelekre, nadrágszíjra kötöztük a konzervdobozokat, és kilógatva a vonatablakon gyűjtöttük a havat. Egy társunk nemsokára meghalt, Veress nevű szomszédom pedig megbolondult. Tele lettünk tetűvel. Heteken át utaztunk Magnyitogorszkba a szörnyű hidegben, borzalmas körülmények között.”

Volt, akit az elhurcolástól hivatalos küldetése sem menthetett meg. Így Varga Mártont, akinek a városháza megbízásából mentesítő igazolványokat kellett volna a nyomdába vinnie, az utcán ejtették foglyul: „Október 14-én, a Brassai utcai Minerva nyomdából hazajövet elfogtak az oroszok. Még csak tizennyolc éves voltam. Az új, kommunista városvezetőségtől azt az utasítást kaptam, hogy ha az oroszok megállítanak, mondjam azt: magyarszki milicije (magyar polgárőrség). De hiába mondtam, mert a katona nem reagált, csak azt kiáltotta, hogy »davaj« (gyerünk) be a sorba! A törvényszéki fogdába, a 86-os cellába vittek. Ott tartottak vagy három-négy napig, majd egy reggel az udvaron sorba állítottak, megszámoltak, s elindítottak gyalog Tordára.

Brassóba érkezve a lágerben számunkra már nem volt hely, így továbbvittek, és megérkeztünk Focşani-ba.

Mikor két hét után újból bevagoníroztak, már nagyon lehűlt az idő, menet közben elkezdett havazni is. A vagonban vagy negyvenen voltunk összezsúfolva.

Amikor átmentünk a határon, elvesztettük utolsó reményünket is. Harkovot elhagyva már nem bírtam tovább. Dózsa János barátommal elhatároztuk, hogy kiugrunk a vonat ablakán. A többiek nem akartak engedni, mert féltek az őrök bosszújától. Mi mégis megszöktünk. Szerencsésen földet értünk a nagy hóban. Oroszok mentek el mellettünk, köszöntek. Motyogtunk valamit, mert egyikünk sem ismerte a nyelvet. Végül valakinek gyanúsak lettünk, s elkezdett kérdezgetni minket. Mivel nem tudtunk felelni, visszavittek a legközelebbi kis állomásra. Másnap két szovjet katonával bekísértek a GPU helyi székházába. Itt három-négy tiszt oroszul beszélt hozzánk, megpróbáltak kihallgatni. Még szótárral sem értettük meg egymást. Mikor látták, hogy nincs mit kezdjenek velünk, bezártak a harkovi börtönbe, amely egyik legnagyobb ilyen intézmény volt akkor Európában. Újra foglyok lettünk.”

Bemutatásomnak nem célja a táborélet leírása. Erről a már megjelent visszaemlékezések szólnak, és az általam felgyűjtött anyag is igen tekintélyes. Kutatómunkám célja, hogy már a tizenkettedik órában, az oral history módszerének utolsó lehetőségével élve (hiszen akik az elhurcoltak közül még élnek, már mind 75–80 éven felüli öreg emberek) rekonstruálhassam ezt a kisebbfajta nemzeti tragédiát. A menet közben összeállított névsorok, melyeknek közlésére itt nincsen hely, egyvalamit máris bizonyítanak, a szovjet lágerekbe hurcolt kolozsváriak egyharmada sohasem tért vissza szülőföldjére.

JEGYZETEK

  1. Stark Tamás: Magyarok szovjet fogságban. História, 1995. február. XVII. évf. 2. sz. 21.

  2. Szabó György: Kolozsvári deportáltak az Uralban. Komp-Press–Korunk Baráti Társaság, Kvár, 1994. 25.

  3. Stark Tamás: Magyar zsidók szovjet fogságban. História, 1994. február. XVI. évf. 2. sz. 11.

  4. Ercsey Gyula: Farkasok árnyékában (visszaemlékezések; kézirat). 4–5.

  5. A deportálások hátterében álló szervezetről lásd Kurt Rieder: A koncentrációs táborok története. Vagabund Kiadó [Bp.], 2001. 57. és Nagy Mihály Zoltán–Vincze Gábor: Észak-Erdély másodszori „felszabadulásának” előzményei. A román közigazgatás visszatérése és kiutasítása Észak-Erdélyből (1944 szeptember–november). Székelyföld, 2000. május. IV. évf. 5. sz. 107.

  6. Katona Szabó István: A nagy remények kora (Erdélyi demokrácia 1944–1948). I. Magvető Kiadó, Bp., 1990. 41.

  7. Dáné Tibor szóbeli közlése 2004. április 6-án.

  8. Többek közt lásd Csutak Béla 1945. október 10-i levelét Dálnoki Miklós Béla miniszterelnökhöz. Magyar Országos Levéltár. Külügyminisztériumi iratok (A továbbiakban: MOL KÜM). XIX-J-1-a. 61. doboz. IV-138. csomó. 40.821/Bé.

  9. MOL. KÜM. Román Titkos Ügykezelt Irat. XIX-J-1-j. 18. doboz. 16/b csomó. Demeter-csomó. Sérelmi anyag.

10. Balogh Edgár: Hatalomváltás Kolozsvárt 1944-ben. Korunk, 1992. október. III. folyam. III. évf., 10. sz. 113.

11. Papp Annamária: Szögesdrót. Háromszék Lap- és Könyvkiadó Vállalat, Sepsiszentgyörgy, 2001. 149.

12.Uo. 156–157.; Benkő Levente: Fogolykönyv. Sepsiszentgyörgy, 1999. 123. 149, 168.

13. Nagy László: Szovjet felszabadítás, hadifoglyok, munkaszolgálat. Szabadság, 2002. június 17. XIV. évf. 135. sz. 3.

14. Ajtay Ferenc: Egy vasúti vonalszakasz 60 éve. Szabadság, 2002. november 22. XIV. évf. 271. sz. 6.

15. Szabó Gy.: i. m. 28–29.

16. Benkő Levente: Székely golgota. Háromszék Lap-és Könyvkiadó Vállalat, Sepsiszentgyörgy, 2003. 56.

17. Zsigmond József: Apám nyomán Szibériában. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2002. 148.