Az ember az első tizennyolc évének az adósa, szoktam idézni Kosztolányi mondását. Még inkább az első tíznek.” Cs. Szabó (akit barátai, ismerősei csak „Csé”-nek neveztek) írja ezt a Hűlő árnyékban címet kapott visszaemlékezésében. Őt pedig – noha Budapesten született – már Erdélyben keresztelték, Homoródfürdőn, a Hargita lábánál, majd mindjárt Kolozsvárra hozták, édesanyja megbetegedése miatt – no meg itt éltek, az Óvárban, az anyai nagyszülők. („Édesanyámat egy kolozsvári ideggyógyintézetben, a híres Purjesz klinikán ápolták, engem befogadott az édenkert, nagyapám kolozsvári háza.”) Az Udvarhelyszékből, református és katolikus ősöktől származó apa felbukkant néha Kolozsvárt, a nevelő környezet azonban az elmagyarosodóban lévő szász család volt. („Pepi nem való feleségnek, de mintaanya. Ezzel a kétes dicsérettel apám teljesen édesanyámra hárította nevelésemet. A muszáj aztán megtette apává-anyává az elhagyott asszonyt, átvállalta a pater familias szigorát.”) Így hát az akkori Rózsa utca 5. (ma: Samuil Micu 6.) szám alatti ház hatása lett a meghatározó. „Négyéves koromban anyám megtanított írni, olvasni, ötéves koromban kétnyelvű voltam, magyar és német.” Bizonyára ezért vitték az evangélikus elemibe.

És itt kezdődik a „visszahonosítási” folyamat – aminek indokoltságát („törvényességét”) maga Csé mondta el (és írta le), Londonban, 1971-ben, a következő magyar és latin szavakkal: „Aztán elvittek [1918-ban] Kolozsvárról. Infan-dum, regina, iubes renovare dolorem…” (Vagyis: Azt kívánod, hogy nagyon fájdalmas dolgokra emlékezzem vissza.) Az eredetileg Bázel mellett, az Európai Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferencián elmondott, majd Londonban véglegesített szövegben a következő kemény ítélet is olvasható: „Emigrációm már akkor elkezdődött, több mint félszázados. Idegen nyelvterületeken a második nehezemre esett ugyan, de csak fokozati különbség választja el az elsőtől, nem is igazán nagy.”

A többit már személyesebben adhatom elő. Első találkozásunk alkalmával, Londonban, a hetvenes évek elején tisztáztuk Csével: a kolozsvári evangélikus elemiben nagyanyám volt a tanítónője. Innen kezdve megnyílt – persze korábban sem szabott határt Erdély és Kolozsvár iránti vágyakozásának. Leveleit most nem idézem – például azt, hogy milyen elismeréssel írt a kortárs erdélyi magyar irodalomról, mi volt a véleménye Szilágyi Domokosról, másokról –, de a felvillanó lehetőséget, hogy újra ellátogasson, jó három évtized múltán, gyermekkora csodált városába, meg kell említenem. Végül nem került rá sor; mint idős ember nem merte vállalni a szembesülést a változott városképpel, a (jogos) feltételezése szerint megváltozott városhangulattal. Végső megpihenésre sem jöhetett haza, 1984 szeptemberében, a Házson-gárdba. És könyvtára sem Kolozsvárra került, hanem Sárospatakra.

A „visszahonosítás” kísérletének néhány apró mozzanatára azonban már a hetvenes évekből hivatkozhatunk. Veress Dániel leírta (a Korunk 1990. 6. számában volt olvasható), hogy a korábban Londonban járt és Cs. Szabót felkereső Fodor Sándor révén vette fel ő is a kapcsolatot Csével, aminek hosszú levelezés, mindenféle tervek lettek a következményei. Emlékezetem szerint Veress közvetítette (talán már mi is beszéltünk róla?) Cs. Szabó László esszéjét a Shakespeare-kori angol festészetről (Bálványkép vagy portré?), amely a Korunk 1976. augusztusi számában jelent meg; ez volt Csé első hazatérése (egy sepsiszentgyörgyi színházfüzethez küldött méltató szöveg mellett) – megelőzve a Nagyvilág-beli Dickens-esszét. Csé örömét fölösleges részleteznem. És ugyanez mondható el a hetvenöt éves, az angol fővárosból Kolozsvárra gondoló esszéíró reagálásáról, amikor végre megérkezett hozzá, nagy postai késéssel, a Szamos, Szajna, Arno, Temze… című Korunk-jegyzet (1980. 11.).

A megjelenés előtt álló Erdélyi metszetek kötetével egy folyamat új szakaszába lépünk. Jó volna hinni, hogy a Korunk Baráti Társaság (és a KOMP-PRESS) kiadásában megjelenő könyvet előbb-utóbb a Rózsa utca 5.-be (azaz a Samuil Micu 6.-ba) vihetjük, a 2005-ös Csé-centenáriumon megnyitandó Cs. Szabó-emlékházba…