Frenkl Róbert Olimpiai várakozások és aggodalmak
Lehet bízni az életben, a nagy rendezőben. Őszinte és jogos felháborodást keltett annak idején világszerte, amikor a Nemzetközi Olimpiai Bizottság Atlantának ítélte oda az 1996-os „aranyolimpia” megrendezésének a jogát. Általános vélekedés szerint Athént, az ókori olimpiák városát, az első – 1896-os – újkori játékok színhelyét illette volna meg ez a jog, de hát – ahogy ez keserű belenyugvással elhangzott – a Coca-Cola, a pénz erősebbnek bizonyult a morálnál. Szegényebbek lettünk egy illúzióval, az olimpiai mozgalom sem tudta kivonni magát a világot meghatározó tendenciák alól.
De a sport szimbolikus jelentőségét is jelzi, hogy 2004-ben Athén rendezheti meg a 21. század első olimpiáját. Nagy rendező az élet. Sokak szerint jó, hogy így történt. Atlanta (1996) és Sidney (2000) lezárta a 20. századot, véget ért egy nagy korszak, ismét Athénban kezdődik meg az új időszámítás. Először kaphatunk átfogó információt arról, merre tart a világ sportja. A színhely jelképes üzenete arról szól, hogy átmenetileg győzhetnek a morális megfontolásokat elvetők, de mindig van megújulás, van lehetőség az erkölcsi értékrend helyreállítására.
Athéntól sikeres olimpiát vár, remél a világ. Bár az elmúlt évtizedekben megszűnt a korábbi európai túlsúly a rendezést illetően, a két utóbbi olimpiát is más kontinensen rendezték meg, mégis, tapasztalat szerint fokozott érdeklődés kíséri az európai olimpiákat. Az írott és az elektronikus sajtó szerepe ugyan szinte már nem fokozható, a csaknem huszonnégy órán át tartó televíziós közvetítések a jellemzőek, de a turisták száma a görög fővárosban bizonyára rekordot dönt majd a játékok idején. Az igazi kérdés azonban az, milyen választ ad Athén az olimpiai mozgalom jövőjét firtató kérdésekre.
A Nemzetközi Olimpiai Bizottság igyekszik ellenállni a ránehezedő nyomásnak, ami az új sportágak bebocsátását, a program bővítését illeti. A televízió térhódításával párhuzamosan jelentkezett a gigantizmus veszélye, amely azzal fenyegetett, hogy lehetetlen lesz adott szabályok között olimpiát rendezni, egy bizonyos létszám fölött széthullanak a keretek. Megkezdődött a keserves munka: különböző technikákkal korlátozni a résztvevők számát, versenyzőktől a kísérőkig. Sportági kvótákat szabtak meg, továbbra is megkövetelve, hogy az alapelv, a minőség – az olimpia a legjobbak vetélkedése – mellett érvényesüljön az öt karika, a kontinentális megközelítés elve is. A sportági létszámok korlátozásával érték el, hogy új sportágakkal bővíthették a programot. Egyrészt a női sport egyenjogúsítása folytatódott – labdarúgás, vízilabda –, másrészt bekerültek a világszerte igen népszerű régebbi és új sportágak, mint az asztalitenisz, a tenisz, a strandröplabda, a triatlon, a mountain bike.
A folyamat azért is látszik meg nem állíthatónak, mert az olimpia műsorán szereplés meghatározza egy sportág jövőjét, figyelembe véve a hivatalos állami és a szponzori támogatásokat egyaránt. Lévén, hogy jelentős az olimpiák iránti figyelem, az ebből adódó politikai üzenet, ami fontos a kormányok számára, és ettől el nem választhatóan a sport üzleti jellege. Az olimpiai szereplés alapvető egy sportág eladhatóságában. Érthető egyfelől, hogy a NOB azokat a sportágakat akarja megtartani, fejleszteni, amelyeket az immár több mint kétszáz tagország többségében űznek. Így kerültek a programba az említett sportágak. De másfelől az is fontos, hogy klasszikus hagyományokkal, jelentős testkulturális értékekkel rendelkező sportágak megmaradhassanak a programban, akkor is, ha nem minden kontinensen van kultuszuk. Ilyenek például a magyar sikersportágak közül a vívás és az öttusa.
A trendet az is jelzi, hogy míg Barcelonában (1992) 257, Atlantában (1996) 271, Sidneyben (2000) már 300 aranyérem került kiosztásra, Athénben 301-szer hangzik majd fel a győztesek tiszteletére nemzetük himnusza. Ez a növekedés összhangban van a NOB filozófiájával, hogy minél több ország jusson esélyhez.
A létszámkorlátozás viszont azzal a következménnyel járt, hogy az olimpia már évekkel a kéthetes athéni eseménysorozat előtt megkezdődött. Nincs ebben semmi túlzás, az olimpiához szervesen hozzátartoznak a kvalifikációs versenyek. Ezeken dől el, hogy az egyéni és a csapatsportokban kik állhatnak rajthoz. Több sportágban vélekednek úgy, hogy szinte nehezebb az ötkarikás játékokra kijutni, mint ott sikeresen szerepelni. Egy ország sportjának az ereje már azon is lemérhető, ez az első szűrő, hogy hány versenyző és csapat képes kiharcolni az olimpiai részvétel jogát. E tekintetben jól vizsgázott a magyar sport. 1976 óta nem volt rá példa, hogy négy magyar együttes indulhasson az olimpián, ráadásul mindegyik érem-, sőt három gárda aranyérem-esélyes. A női és a férfi vízilabda- és kézilabda- válogatottak kvalifikálták magukat Athénre. De néhány kivétellel az egyéni sportágakban is ott lesznek a magyar színek képviselői. Persze ez nem mindig jelent valódi esélyt. De egyet kell érteni a Magyar Olimpiai Bizottság azon döntésével, hogy a kvalifikációt szerzettek induljanak is el az olimpián. Régebben csak a helyezésre esélyes versenyzők nevezése volt egyértelmű. Ma viszont azért is fontos, hogy nagyobb létszámú csapattal szerepeljünk, mert a versenyzői létszám szabja meg alapvetően azt, hogy milyen juttatásokra tarthat igényt a magyar küldöttség, illetve mennyi lehet az összlétszám, ebből hányan lakhatnak a faluban, hányan külső szálláshelyen, milyen akkreditációkkal rendelkezünk.
Igazi csalódást csak a női és a férfi tornászok kudarca okozott. Ezért végül is csak egy-egy hölgy, illetve férfi tornász képviselheti a magyar tornasportot az olimpián.
Több sportágban a versenyzők nem maguknak, hanem az országnak szerzik a kvótát. Ez azt jelenti, hogy az illető ország sportvezetése dönti el, kit nevez a megszerzett kvóta alapján az adott versenyszámban. Természetesen ritka kivétellel a kvótát nyert versenyzőre esik a választás.
A 20. századi magyar sportról – beleértve a jelent is meghatározó közelmúltbeli tendenciákat – jól tájékozódhatunk az olimpiai eredményeinket összegző táblázat alapján.
A rendszerváltozást követően Barcelonában még tartották a frontot a nyolcvanas években feltűnt tehetségek, de a két utolsó olimpia eredményei már a hanyatlás veszélyeire figyelmeztetnek. Nem is elsősorban az aranyérmek, hanem az átlagerőt tükröző összpontszámok alapján. A 7–8 aranyérem igencsak elfogadható teljesítmény, erre most is van esély, de a legutóbbi 135 pont aggasztó. Abban bízunk, hogy Athénben megfordul ez a tendencia. Münchenben (1972) csak hat aranyérmet szereztünk, de a 226 pont az egyik legsikeresebb olimpiai szereplést jelentette, a magyar sport erejéről szólt. Fontos lenne egy sikeres athéni szereplés, melynek alapján talán végre érdemben megindulna a polgári demokratikus sportélet fejlesztése, megállítható lenne a kilencvenes évek második felétől jellemző értékvesztés.
Az említett csapatok mellett elsősorban a kajakosok, a vívók, az öttusázók, az úszók, a dobóatléták szállíthatják a hőn áhított aranyérmeket. A mintegy tizenkét jelentős esély fele, kétharmada realizálódhat tapasztalat szerint. További helyezések várhatók a birkózóktól, cselgáncsozóktól, ökölvívóktól, súlyemelőktől, sportlövészektől. Régebben sokszor örülhettünk kellemes meglepetéseknek. Most a bennfentesek inkább egy látványos kudarctól tartanak. Ennek is csekély a valószínűsége az objektív előzmények alapján. Aggodalomra inkább a 2008-as és az ezt követő olimpiákra gondolva van okunk, annyira vékony az utánpótlás, kevés igazi tehetség jelentkezik, számos korábbi nevelő egyesület megszűnt, elsorvadt a támogatás hiánya miatt. A világ pedig látványosan fejlődik. Az olimpiai felkészülés is már arra figyelmeztet, feltehetőleg az üzenetet felerősíti majd maga az olimpia, hogy egyidejűleg szükséges a sportmozgalom mennyiségi fejlesztése és a tudatos tehetségkutatás, tehetséggondozás.
Athénre gondolva nem szorongásmentes a világ. A gondok az iraki és afganisztáni helyzettel kezdődnek, amelyek egyszerűen arról is szólnak, hogy nincs béke a világban. Márpedig az olimpiák klasszikusan a békéről, a népek, az emberek barátságáról üzennek. De nincs békesség. Sőt bizony általános az aggodalom egy terrorista akciótól, hiszen az olimpia ideális célpont, ide irányul az egész világ figyelme. Jól tudjuk, hogy a szervezők nemzetközi segítségre is számíthatnak, mindent megtesznek a biztonságért, de tökéletes védelem nincsen. Maga a szorongás ténye szomorú üzenet világunk helyzetéről.
A további aggodalmak már a sporttal kapcsolatosak: megőrzi-e emberarcát, humánus jellegét a 21. század sportja, példa marad-e a világ ifjúsága számára, vagy menthetetlenül áldozatául esik a pénz utáni hajszának, a cirkuszi elemeknek?
Egyszerűbben kérdezve, a doppingháború milyen fejezete zajlik majd Athénben. Sikeres lesz-e a Nemzetközi Olimpiai Bizottság évek óta formálódó stratégiája, amely a World Antidoping Agency, a WADA tevékenységében ölt testet. Az a szabály, hogy az Athénbe érkezéstől kezdve mindenki ellenőrizhető, visszatartja, fékezi-e majd a doppingolókat? Melyik teória látszik majd beigazolódni? 1. Mindenki használ tiltott gyógyszereket, eszközöket, a kevésbé óvatosak, kisebb tudományos háttérrel rendelkezők buknak le. 2. Csak a csalók doppingolnak, őket buktatja meg a szigorú ellenőrzés.
További kérdés: lesz-e látványos lebukás?
Szép lenne, ha a 21. század első olimpiája, az ősi színhelyen, túl a szenzációs sportélményen, hozzá tudna járulni a maga szép, de szerény eszközeivel világunk pozitív változásaihoz. Mert végül is ez lenne a cél.