Azt mondják, a minaret a magasba törő emberi lélek kifejezője. Vajon lehetséges-e, hogy az a szokás, miszerint az ember az ajtó előtt hagyja a cipőjét azért, hogy kitisztítsák, befolyással bírt az építőművészetre?

Kolozsváron, Erdély ősi fővárosában van egy gyönyörű, új, arany és fehér színekben pompázó szálloda, amelyben mindegyik szobának két ajtaja van. Az első egy kis belépőbe nyílik, azon keresztül, a második ajtón át jutunk be a szobába. Lefekvés előtt a vendég ebbe az aprócska „rekeszbe” teszi le a cipőjét, és oda akasztja fel a ruháit. Reggel ugyanott találja őket kitisztítva, kikefélve, kivasalva.

Hanem ebben az építészeti csodában nincs borbélyműhely. A borotválkozásra vágyó amerikait átküldik az utca túlsó felére, a sarok utáni első házba. Ott csakugyan talál egy helyiséget, amelyben minden jel szerint borbély dolgozik, bár az egész csaknem eltűnik két hatalmas, igába fogott bivalyfej mögött. Az amerikai megáll, és rácsodálkozik a hatalmas, békés fejekre, a fényes, fekete szarvakra, a széles nyakakra, a máshol oly vad, itt olyan szelíd monstrumokra, aztán belép a műhelybe. Két jóképű fiatalember fogadja. Kézzel-lábbal mutogatva elmagyarázza, hogy mire volna szüksége, és várja, hogy alája nyomják a jól ismert ülőalkalmatosságot. Ilyen azonban nincs. Leültetik egy közönséges, egyenes hátú székre, és előkerítenek egy olyasféle borbélytálat, amelyről az amerikai csak olvasott, de sohasem remélte, hogy prózai mindennapjaiban is találkozhat vele. Cervantes Don Quijotéja használhatott ehhez hasonlót. Ez az őskori tál az egyik oldalán mélyen bevágott, azért, hogy szépen a nyakhoz illeszthető legyen. Egy pillanat alatt már be is nyomják az amerikai álla és füle alá. Aztán megkezdődik a borotválás, amelynek során a mester a tulajdon hüvelykujjával távolítja el a habot a borotváról. Nem ismerik errefele a papírt?

Amikor végre minden szakállmaradék ott úszik a Don Quijote táljában, és a műveletnek vége, az amerikai felteszi minden kérdések legfontosabbikát: „Mennyibe kerül?” Csakhogy a fiatalemberek kizárólag magyarul tudnak, ez pedig a világ legtitokzatosabb nyelve. Az amerikai mégis megért valamit, ami mintha annyit tenne, hogy „Semmibe.” No, most benne van a pácban. Beszélnek angolul? Nem. Hát franciául. Úgy sem. Esetleg németül? Úgy sem. Egyszerre csak váratlan segítség érkezik egy nagydarab úriember személyében. Az illető beszél németül, és felvilágosítja az amerikait, hogy megszabott ár csakugyan nincs, de vigyázzon, hogy ne adjon túl sokat, mert aki többet ad a szokásosnál, azt közellenségnek tekintik.

Az amerikai azonban elképesztően kevésnek találja az összeget, önkéntelenül többet ad, és, hogy magát a pocakos úr előtt kellőképpen mentegesse, bevallja, hogy ő bizony Amerikából jött. Erre az úriember megragadja a kezét, és pergő, magyarral kevert német beszédben adja tudtára túláradó örömét. Itt marad az úr Kolozsváron? Nem, továbbmegy Oroszországba. Oroszországba! Hiszen az nagyszerű! Ő is évekig élt a Kaukázusban, és ámbár ő maga magyar, a felesége orosz. Olyan orosz, aki jól tud angolul. Ugye remélhetik, hogy az égből pottyant vendég megtiszteli a házukat, és még aznap velük ebédel! A felesége el lesz ragadtatva.

Nem lehet ellenállni ennek a lelkesedésnek. Együtt indulnak el, keresztülvágva a város főterén. A hatalmas, szürke katedrális körül fantasztikus öltözetű asszonyok árulják a portékáikat. A tekintélyes urat látszólag mindenki ismeri, és ő is ismer mindenkit. Sőt szóba is áll mindenkivel.

– Nézze, Zsuzsanna, egy valódi amerikai! Ugyan kóstoltassa meg vele a sajtját! Uram, ilyen sajtot nem evett, saját recept alapján készül!

– Terézia, az úr egyenesen Amerikából jött! Uram, próbálja ki ezt a kenyeret! Jobb, mint máshol a sütemény.

Hirtelen észbe kap:

– El kell mennünk a borpincébe! De gombolkozzon be jól, mert ott hideg van. A jezsuiták pincéje. Hej, azok értenek ám csak igazán a borhoz!

A hatalmas, barlangszerű pince csakugyan hűvös, a bor kitűnő, de az amerikai óvatos, és bizony egy-két korty után a többit titokban a földre önti. Hiába, nem bízik abban, hogy erősebb, mint a bor. Ami a magyarokat illeti, a bornak láthatóan éppannyira nincs rájuk hatása, amennyire az idő sem bírja kikezdeni a magyar nők szépségét.

Végtére csak hazaérnek. Keresztülvágnak egy mexikói stílusú udvaron, leereszkednek néhány lépcsőn, olyanokon, mint Amerikában a hátsó lépcsők, áthaladnak az ebédlőn, és már ott is vannak a tágas, szépen berendezett nappaliban, amelynek az ablakai forgalmas utcára néznek.

– Mimocska! Mimocska! Egy amerikait hoztam!

Beszalad a feleség. Magas, telt, hódító szépségű fiatalasszony jellegzetes, elbűvölő orosz ajkakkal.

– Ó, ön amerikai! De hiszen akkor kijavíthatja a Lermontov-fordításomat.

A szép hölgy a Kaukázusban született, és elhatározta, hogy angol tudását kipróbálandó lefordítja a Hadzsi Abrekből a vérbosszú jelenetét.

Vallasek Márta fordítása