A szovjet kommunizmus összeomlásának egyik érdeme a többi között, hogy megtisztította a tájat. A berlini fal leomlásáig kettős hegemónia nehezedett a világra: Moszkváé és Washingtoné. Kevesen utasították el egyszerre mindkettőt. Hogy szembenézhessenek az egyik fenyegetéssel, sokan úgy érezték, kénytelenek az ellenfél fenyegetését támogatni. A harmadik világ népeinek bizonyos része függetlenségének eléréséhez a Szovjetuniótól várta azt a segítséget, amit a Nyugat megtagadott tőle. Európában azt hitték egyesek, hogy a Kreml által képviselt veszéllyel szemben a legbiztosabb védekezés szövetkezni Amerikával. Ennek a helyzetnek immár vége. A satu már nem két oldalról szorít. Egyetlen világ- és geopolitikai hegemónia maradt: az amerikai. El lehet fogadni vagy el lehet utasítani. Együtt lehet vele működni, vagy ki lehet próbálni az ellenállást. Mi az ellenállást választottuk.

És épp mivel az ellenállást választottuk, úgy véljük, hogy ma az Amerika-jelenség felé kell fordulnunk. Nemrég Molnár Tamás azt ajánlotta, hogy az egykori „szovjetoló-giai” tanulmányokat helyettesítsék egy „amerikanológiai”1 programmal. A javaslatot csak helyeselni lehet. Végül is nem árt ismerni az Egyesült Államokat. Nem árt, ha ismerjük ideológiáját. Nem árt, ha látjuk, mitől egyedülálló ez az ország több szempontból is a világban.

Európa sohasem üzent hadat az Egyesült Államoknak. Ellenben nyilvánvaló, hogy az Egyesült Államok már a kezdetek óta le akart számolni Európával. Valójában az Európával való szakítás szándékából született. A kivándorlók első közösségei éppen az Európában uralkodó szabályoktól és elvektől akartak megszabadulni. Az amerikai nemzet a modernitás korában születik, a Freud által elképzelt „primitív jelenetet” idéző szerződéses formában: a gyermekek összefognak, hogy megöljék az apát, majd szövetségre lépnek egymással, szentesítve kölcsönös egyenlőségüket. Az apa ebben a sémában nyilvánvalóan Európa. Az új emberiség létrehozásához tabula rasává kellett tenni a múltat. A Le Fédéraliste-ban (14. szám) ezt olvashatjuk: „A Egyesült Államok dicsősége, hogy miután illendően fontolóra vette korábbi századok és más nemzetek véleményeit […], új s nemesebb utat követett. Olyan forradalmat valósított meg, amelyhez fogható nincs az emberi társadalom történetében. Olyan kormányokat hozott létre, amelyeknek nincsen mintájuk a föld színén.”

Ugyancsak Európa ellen nyilatkozza ki 1823 decemberében James Monroe híres „doktrínájának” központi elvét: európai beavatkozást ezentúl az amerikai kontinens egyetlen pontján sem tűrnek el. „Túl sokáig hallgattunk Európa rafinált múzsáira!” – hangoztatta Ralph Waldo Emerson a 19. században. „Amerika több szempontból is egy anti-Európa – állapítja meg ma Dominique Moïsi és Jacques Rupnik. – Abból a szándékból született, hogy létrehozza a földi »Új Jeruzsálemet«, s keresztülléphessen ezáltal az európai történelem határain és tévedésein.”2

Miután az amerikai állampolgárság a különféle származású bevándorlók közötti szerződésen alapszik, ebből az következik, hogy minden kulturális sajátosságot visszautalnak a magánszférába, azaz ideiglenesen az állampolgárságon kívülre helyezik. Ez tökéletesen illett az Alapító Atyák individualista filozófiájához: Amerikában ismerik el először azt a társadalmat, amely kizárólag egyénekből áll, nem pedig társadalmi csoportokból, mivel a kapitalizmus is úgy határozza meg magát, mint a javak birtoklására irányuló individualizmus.

Az amerikaiak közönyét a történelemmel szemben szokás néha az ország viszonylag rövid történelmi múltjával magyarázni. A magyarázat nem elég meggyőző: végül is két évszázad már sok. Tulajdonképpen nem az a baj, hogy az amerikaiaknak „nincs történelmük”, hanem inkább az, hogy nem is akarják, hogy legyen. És azért nem akarják, mert a múlt örökké visszavezetné őket az európai gyökerekhez, amelyektől meg akartak szabadulni. „Az egyetlen, gyökerek és genealógia nélküli nép” – mondja a liberális esszéíró, Guy Sorman, természetesen kellő csodálattal. Jefferson is ugyanezt a gondolatot fejezte ki, amikor azt állította, hogy minden generáció „külön nemzet”: „A halottaknak – jelentette ki – semmilyen joguk sincs.” Daniel Boorstin, a Kongresszus Könyvtárának egykori igazgatója így vall: „Hajlamosak vagyunk örökségünket távol tartani magunktól, nehogy megkössön bennünket. […] Az amerikaiak szeretik magukat a keresztnevükön szólíttatni, szívesen lemondva a családnév örökségéről. Ugyanez van a tárgyakkal is: a nem tartós, az eldobható felé hajlanak. A bérbe vétel átveszi a birtoklás helyét. A tárgyak megszűnnek a múltbeli rendre emlékeztetni.”3 Ezt állapítja meg Christopher Lasch is: „Az Egyesült Államokban a gyökerek eltörlését mindig úgy fogták fel, mint a szabadságjogok növelésének alapfeltételét.”4Amerika tehát nem az idő civilizációja lesz, hanem a tér civilizációja. Alapító mítosza nem az eredet, hanem a „határ” (fronteer), illetve a „tér meghódításának” vágya. „Amit más népek történelemként élnek meg – jegyzi meg Jean-Paul Dollé –, azt az amerikaiak elmaradottságként érzékelik.”5

De az amerikaiak nemcsak szakítani akartak Európával. Emellett olyan új társadalmat is létre akartak hozni, amely később az egész emberiséget regenerálni tudja. Az új Ígéret Földjét akarták megalapozni, amely egykor az egyetemes Köztársaság mintája lehet. A puritán gondolkozásnak ez a bibliai eredetű, központi motívuma, mint valami vezérmotívum, vissza-visszatér az amerikai történelem során; már az Alapító Atyák korában felbukkant, amikor John Cotton kormányzó odáig ment, hogy javasolta: legyen ezentúl a régi angol gyarmatok hivatalos nyelve a héber.6 John Winthrop, a Massachu-setts-öbölben 1629-ben alapított gyarmat első kormányzója kijelentette: „Olyanok leszünk, mint a magaslatra épített város, a világ szeme rajtunk fog csüggeni; ha az elkezdett feladatban hűtlenül elhagyjuk a mi Istenünket, és így Isten kénytelen lesz megvonni tőlünk segítségét, amelyet jelenleg megad, akkor az egész világ csúfjává leszünk.” Hasonlóan beszélt William Penn is, a kvékerek lakta későbbi Pennsylvania feje, valamint a virginiai gyarmatosok is. 1668-ban William Stoughton így kiált fel: „Isten megrostált egy egész nemzetet, hogy válogatott magvat küldhessen a sivatagba!” George Washington számára az Egyesült Államok az az új Jeruzsálem, „amely a Gondviseléstől azért fogantatott, hogy azzá a színpaddá válhasson, amelyen az embernek el kell érnie igazi nagyságát”. Thomas Jefferson úgy határozza meg mint „olyan egyetemes nemzetet, amely egyetemes érvényű eszméket követ”; John Adams mint „tiszta és erkölcsös Köztársaságot, melynek rendeltetése, hogy a földgolyót kormányozza, és meghonosítsa rajta az ember tökéletességét”.

A cél tehát nem csupán az elesettek és a száműzöttek befogadása, ahogyan a Szabadság-szobor talapzatán olvasható: „Küldjétek hozzám a hazátlanokat, a vihar áldozatait – Fáklyám az aranykapu küszöbéhez fogja vezetni őket.” Az is cél, hogy módjuk nyíljon bosszút állni szülőhazájukon. Főleg oly módon, hogy a megfelelő időben hassa át az egész világot a gondolat: az amerikai társadalom maga a tökéletes társadalom, az első puritánok leszármazottai pedig az Isten választottjai. Az „Egyezmény” eme puritán teológiája ihleti különben a „kinyilatkoztatott sors” (manifest destiny) doktrínáját is: ha Isten úgy döntött, hogy támogatja az amerikaiakat, akkor nekik is ugyanúgy joguk van a saját létformájukra megtéríteni a többi népet.

Egyfelől tehát ott van az elszigetelődés: el kell különülni a külvilágtól; másfelől pedig a „keresztes hadjárat”: folyamatosan az egész világnak fel kell ismernie az amerikai rendszer egyetemes értékét. Ahogy a gazdaságban a „nyitott kapu” szabadkereskedelmi politikája nem zárja ki a protekcionizmushoz való folyamodást, valahányszor az szükségesnek bizonyul, ugyanúgy a külpolitikában távolról sem összeférhetetlen egymással az elszigetelődés és a keresztes szellem. Ugyanannak a messianisztikus elhivatottságnak két oldala s egyben tipikus példái annak, hogy a politikai univerzalizmus mindig csupán egy sajátos, bolygónk méreteihez tágított modell álarca.

Ez az alapvető bizonyosság magyarázza az amerikai rendszer csodálatos stabilitását. A Locke-ból7 és általánosabb értelemben a felvilágosodásnak a puritanizmuson átszűrt filozófiájából erősen ihletődő alkotmány az Egyesült Államokban olyan, mint egy szent műemlék, amely valósággal vallást csinál az amerikanizmusból. Akár bal-, akár jobboldali, abban minden amerikai egyetért, hogy hivatásának lényege: igét hirdetni az emberiségnek. Még a legféktelenebb utópisták sem kérdőjelezik meg az alkotmány tekintélyét vagy az egyéni kezdeményezés felsőbbrendűségét. A rendszeren lehet esetleg javítani vagy újítani; minthogy azonban magával az ország létével azonos, nem lehet komolyan változtatni rajta. Különben az egyetemeken a politikatudomány (political science) java részt az Alapító Atyák munkáinak vég nélküli tanulmányozására korlátozódik, ezeket úgy mutatják be, mint meghaladhatatlan ismeretet. Az örökös – egyébként érdekes – vita a föderalisták és az antiföderalisták, a Hamilton-pártiak és Jefferson-pártiak között sok szempontból családi perpatvar marad, amely soha nem kérdőjelezi meg az alapvető politikai konszenzust. Ami a republikánus és a demokrata pártot illeti, a lényeget tekintve annyira hasonlítanak, hogy nem túlzás azt gondolni: az amerikaiak ideológiai tekintetben egypártrendszerben élnek. A kontestá-lást ilyen körülmények között szüntelenül visszautalják a társadalomnak. Így lesz belőle „jeremiád” (Sacvan Bercovitch), amelyben a társadalomkritika keveredik az erkölcsi és szellemi megújulásra való felhívással.8

Az intézmények ezen maradiságára a társadalom bámulatos konformizmussal és rendkívüli monotóniával válaszol: évtizedről évtizedre ugyanazzal az engedelmes meggyőződéssel hirdeti, hogy Amerika „szabad ország” (free country), miközben ugyanannak a divatnak hódol, ugyanazoknak a konvencióknak áldoz, ugyanazokat a szlogeneket ismételgeti, és természetesen ugyanazt az egyenruhát viseli (farmer és póló, olyan egyetem vagy baseball-csapat jelvényével, ahova az illető sohasem járt, illetve sohasem volt tagja). E monotóniára már Tocqueville is felfigyelt, amikor azt írta, hogy az átmeneti forrongások és a múlékony divatok ellenére kikezdhetetlen. Olyan az amerikaiak élete – mondta ugyancsak akkoriban Merlin grófnő – „mint egy örökös mértanlecke”. Tény, hogy aki az Egyesült Államokban szembeszegül a bevett erkölcsi szabályokkal, az nagyjából halottnak számít. Nem épp szívderítő kilátás. Guy Sorman viszont másként látja, szerinte „a lakás, a táplálkozás, a városkép, a távközlés, a hit egyneműsége kárpótol azért [sic] , hogy a táj és az éghajlat annyira változatos. Mi sem megnyugtatóbb annál a bizonyosságnál, hogy az ember a Massa-chusetts állambeli Pittsfieldben ugyanazt a hamburgert eheti ugyanazon az áron, mint a Texas állambeli Longview-ben vagy a geor-giai Kennesaw-ban.”9 Ízlések és pofonok.

Ugyanez a messianisztikus bizonyosság ihleti azt a külpolitikát is, melynek egyetlen elve, hogy ami jó Amerikának, az magától értetődően a világ többi részének is jó – s ez teszi lehetővé, hogy a szövetségesektől nem is várnak mást, mint pénzügyi támogatást és helyeslést. Mint a puritán eszmény elvilágiasodott formája, ez a külpolitika azon az elven alapszik, hogy csupán a tájékozatlanság vagy vezetőik makacs gonoszsága magyarázhatja, miért ódzkodnak átvenni a világ különböző népei az amerikai életmódot. Az Egyesült Államok olyan társadalmom – írja Jean Baudrillard –, amely „már-már elviselhetetlennek mondható ártatlansággal azon az eszmén alapszik, hogy benne megvalósult mindaz, amiről az összes többi társadalom is álmodott”.10 Ilyenformán a „nemzetközi kapcsolatok” fogalma sem jelenthet mást, mint az amerikai eszmény világméretű terjesztését. Mivel a modellt a maga tökéletességében ők képviselik, az amerikaiaknak nem kell másokat megismerniük: a többieknek kell átvenniük az ő tudásukat. „A csere egyenlőtlen – jegyzi meg Molnár Tamás –, mivel Amerikának mindent csak tanítania kell, de semmit sem kell tanulnia.”11 Más szóval a külpolitika célja az egységes emberiség létrehozása, amelynek nem lesz többé szüksége külpolitikára. Ilyen feltételek mellett nincs is mit csodálkozni azon, hogy minden kellemetlenség, amely az Egyesült Államokat a külpolitikában éri, többnyire abból származik, hogy egyszerűen képtelenek elképzelni: a többi nép másképpen gondolkodik, mint ők.

Tulajdonképpen az amerikaiak számára a külvilág egész egyszerűen nem létezik, vagy inkább csak azért létezik, hogy amerikanizálódjék – ez alapvető feltétele annak, hogy érthetővé váljék. Kétségtelenül ez magyarázza figyelemre méltó történelmi és földrajzi ismereteiket: 24 millió felnőtt amerikai képtelen betájolni saját hazáját egy világtérképen; 50 százalékuk nem tud megnevezni egyetlen kelet-európai országot sem; az egyetemisták 68 százaléka nem tudja, mikor volt az amerikai polgárháború; 32 százalékuk azt hiszi, hogy Kolumbusz Kristóf Amerikát 1750 után fedezte fel;12 50 százalékuk sohasem hallotta Churchill vagy Roosevelt nevét.13 Már negyed évszázaddal korábban is azt hitte a végzős diákok 40 százaléka, hogy Izrael egy arab állam, 27 százalékuk pedig azt, hogy Egyiptom elnöke Golda Meïr!14

Hogy egy pillanat erejéig még a színes apróságok körében maradjunk, említsük meg, hogy Washingtonban 1990. február 28-án a Legfelsőbb Bíróság megerősítette az amerikai rendőrség nyomozási jogát… a világ bármely országában. Az Egyesült Államokban ezt tiltja a törvény az alkotmány negyedik amendamentuma értelmében, de a Legfelsőbb Bíróság döntése alapján ez külföldi állampolgárokra nem vonatkozik, éppen mivel nem amerikaiak! Ugyanez a hatóság jelentette ki korábban, hogy az amerikai rendőrségnek joga van ezentúl bármilyen külföldit bárhol a világon letartóztatni, ha az Egyesült Államok rendőrsége nyomoz utána. Így „egyrészt a külföldieket úgy tekintik, hogy azok az amerikai törvények hatálya alá tartoznak, letartóztathatók a világ bármelyik országában, még az illető ország beleegyezése nélkül is, és erővel az Egyesült Államokba szállíthatók […]. Másrészt, noha vonatkozik rájuk a lex americana, nem tarthatnak igényt arra a védelemre, amelyet a törvény csupán az Egyesült Államok állampolgárai számára ír elő.”15

De térjünk vissza a probléma lényegéhez. Minden megfigyelőnek feltűnt a vallás fontossága az amerikai társadalomban. In God we trust: ez áll minden bankjegyen, sőt 1956 óta nemzeti jelige is. Az Egyesült Államokban majdnem minden hivatalos ceremóniát ima előz meg vagy követ , J. B. Soames tiszteletes pedig már 1923-ban így beszélt Washingtonban, amikor ünnepélyesen megáldott egy katonai létesítményt: „Ha Jézus Krisztus visszajönne a földre, fehér lenne, amerikai, és büszkén vallaná magát annak!” Ez annak idején már Tocqueville-nak is feltűnt: „Az angloamerikai társadalmakat a vallás szülte: ezt sohasem szabad elfelejteni; az Egyesült Államokban a vallás minden nemzeti szokásba és minden érzésbe belevegyül, amit a haza kelt.” Ugyanakkor a vallást egészében véve optimista szellemben újraértelmezték, bizonyos praktikus materializmus követelményeinek megfelelően. Például az Alapító Atyák számára, írja Thomas L. Pangle, „a kereszténységnek többé nem egy transzcendens cél kihívását kell kínálnia az embereknek, amely azt kéri tőlük, hogy bensőleg forduljanak el a profán létezéstől. Az, amit átfogóan vallásnak nevezünk, inkább amolyan védő rétege – vagyis eszköze – kell hogy legyen a gazdasági termelékenységnek, a biztonságot, a jólétet, a mindenki számára elérhető földi beteljesülést célzó republikánus politikai életnek”.16

Tulajdonképpen a vallás összebékítése ez a felvilágosodástól örökölt optimizmussal, amely a jövő felé irányultságban és a fejlődésben való hitben gyökerezik. John Winthroptól George W. Bushig az amerikaiak sohasem adták fel ezt a hitet, amelynek alapján azt gondolják, hogy miután a tárgyi világ fejlődése maga után vonja az ember jobbulását is, az evilági létben, mégpedig az anyagi javak révén üdvözülni lehet. Ebből fakad a gondolat, hogy aki magáévá teszi az american way of life-ot, az „megváltásban” részesül. Már a kálvinizmus is megkísérelte úgy túljutni a predestináció kérdésén, hogy a vagyonszerzést az isteni kiválasztottság jegyeként értelmezte. A személyes teljesítmény dicsérete, a kapitalista szellem, a „szelíd kereskedelem” béketeremtő erejének apológiája szintén táplálja a reményt, hogy a javak felhalmozása egy szép napon lehetővé teszi, hogy leszámoljanak a rosszal. Ekképpen a rossz nem más, mint „tévedés”, olyan fogyatékosság, amelyen végül túl lehet jutni a kereskedelem növekedésének és a „fejlődésnek” köszönhetően. Innentől kezdve nem az erkölcs igazolja az érdeket, hanem az érdek teszi lehetővé az erkölcs mérlegelését. Jefferson már 1814-ben, egy Thomas Law-hoz írott levelében így vélekedett: „A természet az embernek való hasznosságot tette meg az erkölcs mértékévé és ismérvévé.” Holmes bíró hozzátette: „Egy gondolat igazságértékének nincs jobb ismérve, mint a piaci alkalmasság.” Az igazság valamiképpen kereskedelmi erénnyé válik. „A pénz minden jó forrása”, biztosítanak a tévé-igehirdetők, mielőtt felhívást intéznének a bőkezű adakozókhoz.

A puritánok átvették Locke-nak azt a gondolatát, hogy „a tulajdon természetes jogából” kiindulva kell meghatározni az összes többi emberi jogot. Madison úgy vélte, hogy a „kormányzás legelső feladata” biztosítani a tulajdonszerzés eszközeit. 1792-ben így írt: „Ahogyan az emberről azt mondjuk, hogy joga van a tulajdonhoz, ugyanúgy azt is mondhatjuk, hogy tulajdonosa saját jogainak.”

Ez a gondolat nélkülözhetetlen volt egy olyan társadalom megalapításához, amelyet Ezra Pound méltán nevezett „kizárólagosan kereskedelmi civilizáció”-nak.17 Nyilván nem Amerika volt a történelem első kereskedelmi köztársasága, ám az első olyan ország, amely alapelvvé tette, hogy semmi sem korlátozhatja semmilyen formában a gazdasági tevékenységet, amely az emberi előrehaladás kitüntetett eszköze. A magára utalt egyén pusztán annyit ér, amennyit kifelé megvalósít, akkor pedig egészen természetes, hogy gazdasági teljesítménye alapján lehet felbecsülni, mennyit is ér. „Amerikában – írta Hermann de Keyserling – az emberek valóban azt hiszik, hogy a gazdag ember felsőbbrendű, azon egyszerű oknál fogva, hogy van pénze; Amerikában az a tény, hogy valakinek pénze van, tényleg erkölcsi jogokat teremt.”18Max Horkheimer és Theodor W. Adorno pedig arra mutatott rá: „Az Egyesült Államokban nincs különbség az ember és a gazdasági értelemben vett sors között. Minden egyes ember annyi, amennyi a vagyona, a jövedelme, a pozíciója, a perspektívája. […] Mindenki annyit ér, amennyit keres, mindenki annyit keres, amennyit ér.”19 A tőkés verseny tehát a lehető legerkölcsösebb ítélőszék: a gazdagok – „nyerők”, a „nyerők” pedig a legjobbak. A legtisztább gazdasági darwinizmus. Ezért mondhatta Henry J. Lewin, a Hilton szállodalánc alelnöke: „Utálom a szegényeket. Ők testesítik meg azt, amit a legjobban utálok a világon, mert úgy vágtak neki az életnek, hogy eszükbe sem jutott s nem is akartak meggazdagodni. Utálom a szegényeket, mert looserek.”20

Ez a kifelé fordulás, amely együtt jár a gazdasági tevékenység elsőségével, ez az olyannyira igéző anyagi siker, amely sorozatosan hőssé avatta az Egyesült Államok történelmének minden gengszterét és tehenészét, ma a világ legtermészetesebb adottságának tűnhet. Renan mégis azt írta Amerikáról a La Réforme intellectuelle et morale lapjain: „Az a társadalom, amelyben az ember érdeme és fölénye egy másik felett csupán az ipar és a kereskedelem formájában nyilvánulhat meg, ellenszenves a szemünkben.” Tocqueville annak a gondolatnak adott hangot, hogy ez amolyan „becsületes materializmus, amely talán nem rontja meg a lelkeket, de elpuhítja őket, végül pedig zajtalanul kilazítja minden mozgatórugójukat”.21

Ezek a vonások persze az elmélkedő gondolkodás és a belső szemlélődés számára nem nyilvánulnak kedvezőeknek. Ha a másikkal való kapcsolatot csupán a dolgok és a dolláristen közös tisztelete táplálja, az olyan mérvű elidegenedéshez vezet, mely nem ismer határokat. Az amerikaiak számára, jegyezte fel naplójába Anaïs Nin, „bűn, ha az embernek lelki élete van”. A kifejezés talán túlzó, bár egybevág Christopher Lasch bizonyos következtetéseivel.22 Mondjuk egyszerűen csak azt, hogy az Egyesült Államokban állandóan szóhoz jut az a nézet, hogy az intelligencia a szaktudásra korlátozódik, a gazdasági elvekre való összpontosítással pedig meg lehet spórolni a tiszta eszmékkel való foglalkozást. Aki Amerikában eredeti és mély gondolattal próbál előállni, annak egykönnyen a fejéhez vágják: „Don’t be so negative.” Gyakorlatiasan gondolkozni mindig annyival pozitívabb!23

Erről eszembe jut egy Maurrasszal megesett történet, akinek Amerika nem volt egyéb, mint „dollárokból, ócskavasból és hentesáruból rakott piramis”.24 Orange-ban az antik körszínház előtt egy chicagói hölgy azt kérdezte, vajon mennyibe kerül egy ilyen építmény. „Húsz évszázadba, asszonyom – válaszolta neki az író. – Egy souval sem kevesebbe.”

Az Alapító Atyák számára a kormányzás azért van, hogy szavatolja azokat az „elidegeníthetetlen jogokat”, amelyeket az „egyenlőnek teremtett” egyének birtokolnak. A politika így egyből visszavezetődik az erkölcsre és a jogra. „Mi vagyunk a világ legerkölcsösebb faja – mondta H. L. Mencken. – Nincs egyetlen más faj sem, amelyet meg ne vetnénk ebben a tekintetben; vállalt nemzeti sorsunk és hivatásunk, hogy mindegyikükbe beoltsuk páratlan becsületességünket. Végső soron mi minden eszmét erkölcsi kritériumok alapján ítélünk meg; egyetlen állandó mércénk az erkölcsi érték, legyen bár szó képzőművészetről, politikáról, filozófiáról avagy magáról az életről.” Az Egyesült Államokban a politikai cselekvés kezdete mindig az erkölcsi ráébredés („Something must be done about it”*), amely változatlanul a kérdés „szakmai” megvizsgálását vonja maga után. Maga a törvény sem más mint az erkölcs kifejezése, jogi formába öntése. Innen a jogászok (lawyers) elképesztő fontossága az amerikai politikai életben – ezt nevezte Michel Crozier az „eljárás delíriumának” és a „jog őrületének”.25 Ezzel párhuzamos annak a hangoztatása, hogy a magánszféra óhatatlanul fölötte áll a közszférának, a „civil társadalom” a politika világának. „Az amerikai ember, akár kormánytisztviselő, akár az utca embere – írja ennek kapcsán Molnár Tamás –, meg van győződve arról, hogy a politika mint olyan rossz dolog, és valami egyebet kell kitalálni, hogy a népek kommunikálni tudjanak egymás között, és békés kapcsolatokat hozhassanak létre.”26 Márpedig, mint láttuk, az amerikaiak hajlamosak azt hinni, hogy a rossztól meg lehet szabadulni, meg lehet szüntetni az emberi élet tragikus jellegét. Ezért szeretnék felszámolni a politikát s ezzel együtt véget vetni a történelemnek. „Amerika azért jött létre, hogy kilépjen a történelemből” – vélte Octavio Paz. Kétségtelenül emiatt hirdette meg Francis Fukuyama a történelem végét.

Mindez természetesen nincs híján rendkívüli álszentségnek. Ugyanazok az Alapító Atyák, akik evidenciaként hirdették meg minden ember egyenlőségét, olykor ezzel egyidejűleg rabszolga-tulajdonosok is voltak, és Abraham Lincoln, aki az amerikai polgárháborút kirobbantotta, 1858-ban ünnepélyesen így nyilatkozott: „Nem támogatom és soha nem is támogattam a fehér faj és a néger faj közötti társadalmi és politikai egyenlőség bármilyen formában történő megvalósítását.”27 Követőik sem cselekedtek másként, így tett Woodrow Wilson elnök, aki 1916-ban azzal választatta újra magát, hogy honfitársainak megígérte: a világháborúban semleges marad, majd egy év múlva úgy döntött, hogy az Egyesült Államoknak „erkölcsi kötelessége” belépni a háborúba. De így tett Franklin D. Roosevelt is, aki Pearl Harbor után hasonlóképpen járt el. „Bizony mondom, Isten műve a mi kezünk munkájával valósul meg” – nyilatkozta Kennedy 1961. január 20-án, két találka között: előbb Marilyn Monroe-val, majd a maffia vezetőivel. „A Szovjetunió a gonosz birodalma” – jelentette ki Ronald Reagan az evangélista prédikátorok közgyűlésén 1983-ban Orlandóban, hogy néhány évvel később erőt vegyen rajta a „Gorbimania”. George Bush pedig imaesteket rendezett a Fehér Házban, miközben csapatai élve eltemettek néhány ezer irakit.

Semmi sem mutatja jobban ezt az álszentséget, egyben az erkölcsre szűkített politika következményeit, mint az amerikaiak mindenkori hadviselése. Nem ismervén a politika természetét, számukra a háború mindenekelőtt erkölcsi „keresztes hadjárat”. Ezért nem érik be a győzelemmel. El kell érniük az ellenség teljes megsemmisülését, akit változatlanul nem pillanatnyi ellenfélként fognak fel, hanem magának a Gonosznak a megtestesüléseként. Ám ugyanakkor ahhoz, hogy belevessék magukat egy konfliktusba, olyan ürügyet kell találniuk, amelynek alapján a háború felelősségét, vagyis az erkölcsi bűnösséget az ellenségre háríthatják. Roosevelt, bár előre értesült a Pearl Harbor-i japán támadásról, nem értesítette erről a flottát. Bush közvetve bátorította Szaddam Husszeint, hogy foglalja el Kuvaitot, majd egy nyugati ármádiát vetett be ellene. Ezért van az, hogy Egyesül Államok sohasem szegényedett le egy háború során; ellenkezőleg, minden konfliktus, amelyben részt vett, csak növelte gazdagságát. Az amerikai polgárháború kellős közepén John Sherman, a Kongresszus tagja, azt írta testvérének, Sherman tábornoknak, Carolina és Georgia állam hóhérának: „Újabb példái vagyunk egy olyan nemzetnek, amely meggazdagszik egy nagy háborúban.” Schwarzkopf tábornok pedig ötmillió dollárért adta el emlékiratait, ami nagyjából 25 dollárnak felel meg az Öböl-háború kétszázezer iraki halottjának mindegyikéért. Jimmy Carter beiktató beszédében kedvesen így fogalmazott 1977 januárjában: „Eleget kell tennünk erkölcsi kötelességeinknek, amelyek ha már magunkra vállaltuk őket, a jelek szerint mindig egybeesnek érdekeinkkel.”

A puritán tilalmak és a nyomukban járó elfojtások által előidézett patologikus túlkapások szorításában az amerikai társadalom folyton ellentétes végletek között ingadozik. Ezért vált át minden átmenet nélkül prüdériából szexuális felszabadulásba, teljes engedékenységből „új szüzességbe”, vakbuzgóságból gruppenszexbe, erkölcsi szigorból általános korrupcióba. Egyfelől prédikációk a Bibliáról és himnuszok a zászlóhoz, másfelől csúszópénz, lefizetett rendőrök és a washingtoni városházán forgalmazott crack*. Egyfelől a szegregáció ténye, másfelől a „politikailag korrekt”28 nyelvezet. Egyfelől pornográfia minden utcasarkon, másfelől olyan államok, ahol a házastársak közötti szodómiáért még mindig börtönbüntetés jár. Egyfelől az amerikai kiscsalád magasztalása (két kocsi, két gyerek), másfelől megvert asszonyok, mártír gyermekek és megkínzott öregek világrekordja.29

Knut Hamsun már a múlt század vége felé rámutatott az amerikai társadalomra jellemző „rendellenes létfelfogásra”. Ha megnézzük az Egyesült Államokban a mindennapi életet, az bizony nem mond ellent ennek az ítéletnek. Nyilvánvaló, hogy mindenütt vannak hóbortok, ez nem Amerika monopóliuma. Mégis kétségtelen, hogy egyetlen ország nemzeti felfogására sem jellemző ennyire erőteljesen a hisztérikus összetevő. Amerika a nagy kollektív pszichózisok hazája. Az az ország, ahol elájulnak a moziban egy rémfilm vetítésekor, és ahol egy énekes sztár halála után valóságos öngyilkossági járvány tör ki. Az az ország, ahol időnként felszabadulnak a gátlásosak, és tömegmészárlást hajtanak végre iskolákban vagy nagyáruházakban. Az az ország, ahol 1983-ban a keresztlevéllel és örökbefogadási lappal ellátott játékbabák („cabbage patch kids”) árusítása helyenként népfelkeléshez hasonlított. Az az ország, ahol a prédikátorok a tévékamerák előtt sírva meggyónják bűneiket, s egyúttal dollármilliókat zsebelnek be. Az az ország, ahol bárki egyházat alapíthat, és levelezés útján „lelkészeket” szentelhet fel. Az az ország, ahol nem ritka, hogy valaki a névjegykártyára rányomtatja fizetésének összegét. Az az ország, ahol 1984-ben Gary Hart, egy köztiszteletben álló demokrata párti politikus kénytelen volt kiszállni az elnökválasztási kampányból, majd teljesen visszavonulni azért, mert a sajtó meggyanúsította, hogy viszonyt folytat a szebbik nem egy tagjával. Az az ország, ahol „bibliai maratonok” formájában végkimerülésig olvassák fennhangon a Szentírást. Az az ország, ahol egy fortélyos utcaseprő meggazdagodhat olyan kutyapiszkok árulásából, amelyekről azt állítja, hogy hollywoodi sztárok villáinak kapuja előtt szedte fel őket.30 Az az ország, ahol nem is olyan régen a nemzet léte függött attól a kérdéstől, vajon Clarence Thomas bíró, akit George Bush a Legfelsőbb Bíróság elnökévé jelölt, kérkedett-e vagy sem tizenkét évvel korábban titkárnőjénél elért szexuális telje-sítményével…

Nyilván hangnemet kell váltani ahhoz, hogy tiszteletünket fejezhessük ki az igazi amerikaiak előtt. Az indiánokról kívánok beszélni. Az indián nép szomorú sorsa valóban elég gyászos fényt vet az egyetemes Köztársaság amerikai álmára.

Amint azt talán tudják, úgy a 17. századtól kezdődik ez a tragédia. Sőt meg is jelölhetünk egy szimbolikus dátumot: 1633-ban a rézbőrűek nagy számban esnek áldozatul a himlőnek. A puritánok rögtön hálát adnak Istennek, hogy ezt a csapást ellenségeikre zúdította. A következő években elkezdődik a harc az algankinok, az irokézek és a povata-nok ellen. A taktika az, hogy viszályt szítsanak a törzsek között. A keleti parton a connecticuti píkotokat kiirtják a narraganszetek, majd ez utóbbiakat megtizedelik az unkák. A hatóságok jutalmat adnak minden indián fejbőrért: így születik meg a skalpolás – ami nem akadálya annak, hogy eredetét Hollywood az indiánoknak tulajdonítsa.

A következő évszázadban az irokézek a móhakokat, a delavereket, a saunikat, a min-gókat, az ittavákat, a huronokat, a szene-kákat sorra kipusztítják. 1763-ban Fort Puitt parancsnoka a Nagy Tavak környékén feketehimlővel fertőzött takarókat osztat szét a delavárok között. A törzs megsemmisül. Az indiánokkal való kapcsolatok szinte mindenütt ugyanazt a sémát követik. Olyan szerződéseket íratnak alá velük, melyeknek szövegét nem értik, és amit a bevándorlók áradata rögtön hatálytalanná tesz. Amikor rájönnek, hogy elragadják a földjeiket, fellázadnak. Akkor lemészárolják, elhurcolják és végül kivégzik őket. A felvilágosodás filozófiájával töltekezett puritánok örvendeznek. „Még ha nekünk nincs is itt semmi jogunk – jelenti ki egyikük –, akkor is minden jog Istené, ha pedig úgy tetszett Neki, hogy e földet nekünk adja, elragadván azt egy olyan néptől, amely sokáig bitorolta, és rosszra használta, ki mondhatna ellent az ő cselekedeteinek és céljainak?” A dallam másoknál is felhangzik. Benjamin Franklin írásaiban például így: „Ha a Gondviselésnek az a szándéka, hogy e vadak elpusztításával helyet teremtsen a föld művelőinek, nem tűnik valószerűtlennek, hogy az alkohol az az eszköz, amellyel ez elérhető. Segítségével felszámoltuk már mindazokat a törzseket, amelyek egykor a tengerpart mentén laktak…”

Számos törzs menekülni próbál, és hosszan vándorol nyugat felé. Hamarosan utolérik őket. A 19. század elején végbemegy a májamik, a kríkek, a szeminolok, a fakszok, a foxok megsemmisítése. A serokik hajlanak a beilleszkedésre. Vállalatokat hoznak létre, és kereskednek – rövidesen versenyre kelve az újonnan érkezőkkel. 1830-ban a Kongresszus megszavazza a „Removal Act” néven ismert törvényt, amely felhatalmazza a hadsereget, hogy Georgiából Okla-homa államba deportálja az indiánokat. Tizenötezerből négyezren meghalnak deportálás közben. 1840-ben a kormány bejelenti: leállítja a lakosság elhurcolását, és a Mississippit „állandó indián határnak” nyilvánítja. Be nem tartott ígéret. 1846-ban a kaliforniai lelőhelyek felfedezése felkelti az „aranylázat”, kalandorok tömegét hajtva nyugat fele. 1853 és 1856 között ötvenkét újabb szerződést kötnek az indiánokkal, s néhány hónap múlva mindegyiket meg is szegik. Az arapaók, a misszurik, a potavatanik eltűnnek. Tocqueville így ír: „Az indiánok kifosztása napjainkban gyakran szabályos módon, s hogy úgy mondjam, teljesen törvényesen zajlik. […] A spanyoloknak a példátlan szörnyűségek s a kitörölhetetlenül nevükhöz tapadó szégyen ellenére sem sikerült kiirtaniuk az indián fajt, sem legalább megakadályozni őket abban, hogy jogaikban osztozzanak. Az Egyesült Államok polgárai nyugodtan, törvényesen, emberbaráti módon elérték mindkét célt. Embereket kipusztítani az emberiség törvényeinek betartásával ennél jobban nem is lehetne.”

Az indiánok elleni nagy háborúk 1862-ben kezdődnek. Délnyugaton a navahókat a sivatagos vidékre deportálják. Floridában a tüdővész végez az apacsokkal. Közben a vasút jóvoltából a bevándorlók szünet nélkül özönlenek nyugatra. 1860 után több millió bölényt leölnek – a vasút építőinek táplálék kell. Az éhínségtől szenvedő indián törzsek körében ez elkeseredett reakciókat vált ki az elfoglalt területeken napról napra nagyobb létszámú telepesek ellen. A hadsereg kegyetlenül megtorolja ezt az „intifádát”. 1870-ben leverik a modokokat. Ugyanabban az évben a 7. lovasezred rábukkan egy sájen táborhelyre a Washita völgyében. Az álmukban meglepett indiánokat, férfiakat, nőket, gyermekeket, felkoncolják. 1874-ben a kajová-kon, a fúrottorrokon, a kamencsikon van a sor. Két évvel később a Little Big Horn-i ütközetben (1876. június 24.) a washitai mészárlás kezdeményezőjét, Custer ezredest kétszáz katonájával együtt megölik a sziúk. William T. Sheridan ezredes elsüti híres mondását: „Csak a halott indián jó indián.” A célzás nem talál süket fülekre. Őrült Lovat, Little Big Horn győztesét 1877-ben megölik. Az utolsó jelenet 1890 decemberének utolsó napjaiban játszódik. Wounded Knee-nél háromszáz előzetesen lefegyverzett sziú harcost Hotchkiss-géppuskával megölnek. Velük eltűnnek az ellenállás utolsó gócai. Az indián nép élt.

Liberális körökben szokás arról beszélni, hogy az amerikai forradalom nagy fölénye a nagy francia forradalommal szemben, hogy nem járt véráldozattal. Franciaországban a Terrornak negyvenkét ezer halottja volt; az indián népirtásnak tízmillió.31

A kérdés, amit az európaiak feltehetnek maguknak, az, hogy vajon ugyanúgy fogják-e majd végezni, mint az indiánok. „Egy olyan ország számára, mint Franciaország – írta Philippe de Saint-Robert 1967-ben – az egyetlen pozitív politika megtörni a Fehér Ház hatalmát.”32 Azóta sem „törték meg” igazán. Inkább hajbókoltak előtte. Jean-Jacques Servan-Schreiber és Jean-François Revel már a hetvenes évek elején üdvözölte a Franciaországra váró „csillagos” jövendőt. 1977-ben a Tel Quel című folyóiratban azt lehetett olvasni, hogy az Egyesült Államok kínálja a legalkalmasabb modellt a Nyugat ideológiai válságának megoldására. Két évvel később Jean d’Ormesson bejelentette: ő is „Amerika-párti”. „Sokan panaszkodnak, hogy a világot elárasztják az amerikaiak – írta. – Én hiába keresem állítólagos befolyásuk nyomait.”33 (Keresse csak, éles elméjű d’Or-messon úr! Ha kinyitja a szemét, talán mégis észrevesz valamit.) 1981-ben Guy Scarpetta a „kozmopolitizmus dicséretét” zengte, s azzal folytatta, hogy ő átérzi a „száműzetés boldogságát”, helyesli „a monoteista tengely, valamint a kozmopolita hontalanság döntő egyesülését”, és úgy vélekedik, hogy „maga a meggyökeresedett népi kultúra fogalma is óvatosan kezelendő”. „Sohasem érkeztem úgy New Yorkba – vallotta be –, hogy ne éreztem volna erőteljes mámort.”34 Higgyük el neki! Robert Badinter pedig a reinkarnációjáról ábrándozott: „Ha előző életemet képzelem magam elé – nyilatkozta a Nouvel Observateur hasábjain –, Massachusetts államban látom magam a múlt század végén, előbb mint a Harvard egyetem tanárát, majd pedig mint a Legfelsőbb Bíróság tagját.”35 Idő múltán be is került az Alkotmányjogi Tanácsba. Végül szóljon ismét Guy Sorman, aki keresetlenül, de keményen így utasít: „Amerikába kell menni, ott történnek a dolgok.”36 Minekutána, sajnos, visszatért oda, ahol semmi sem történik…

Noha az Egyesült Államok sokat köszönhet neki,37 Franciaország nem volt mindig Amerika-párti38. Ám változott ideológai felszíne,39 és az Egyesült Államok kritikája különösen a baloldalon visszafejlődött. Jean-Pierre Chevènement, aki 1978-ban határozottan leleplezte az „amerikai baloldal új gondolkodóit”,40 ma elszigeteltebbnek tűnik, mint valaha. Pedig a Szocialista terv 57. oldalán, amelyhez François Mitterand írt bevezetőt, még 1980-ban is azt olvashattuk: „A képregény, a játék, a film stb. révén már gyermekkorban elképesztő méreteket ölt bizonyos feltételes reflexek kialakítása, amelyeknek célja a franciákból gallorikaiakat […] s általában az európaiakból eurikaiakat gyúrni. […] Amellett, hogy egy vitatható eredeti gyenge másolatával van dolgunk, ez a jövő nem lehet egyben a világ jövője.” Egy évvel később Mexikóban Jack Lang nagy hangon „kulturális ellenállás”-ra szólított fel a „profit birodalmával” szemben. Ezek csupán szavak voltak. Amikor a szocialisták hatalomra kerültek, csupán annyi történt, hogy a jobboldali Rambót felváltotta a baloldali Mickey. Az emberi jogok ideológiájának növekvő fontossága, a kritikai gondolkodás elhalványodása, a liberális individualizmus térhódítása, a politikai pártok elpolgárosodása megtette a többit. François Mitterand alatt bizonyult Franciaország Amerika legkezesebb szövetségesének, az Euro-Disneyland megnyitása után pedig a szocialisták többsége is letette a garast a világpiac, a bírók köztársasága és az alkotó kapitalizmus mellett. Ugyanazok, akik korábban szovjetbarátok voltak, vagy Kína-pártiak, most Amerika-mániások lettek: mintha valami ellenállhatatlan tropizmus* vonzaná az Atlanti-óceán túlsó partjára az értelmiségiek és a baloldali politikusok némelyikét, akik pályájuk végén rájönnek arra, hogy az amerikai társadalom modellje felel meg legjobban az elképzeléseiknek. Ezzel párhuzamosan az „anti-amerikanizmust” erélyesen, sőt felháborodással letorkollják. Nincs mit csodálkozni ezen: a lakáj első feladata mindig is gazdája hírnevének védelmezése.

Michel Winock szerint az Egyesült Államokon keresztül tulajdonképpen a nyitott társadalom eszményébe kötnek bele. Az antiamerikanizmus úgymond a kozmopolitizmus kritikájára vezethető vissza, illetve annak a zárt társadalomnak a nosztalgiájára, amely beéri önmagával.41 Márpedig az első kifogás, amit az Egyesült Államok ellen fel lehet hozni, épp ennek az ellenkezője. Hol van valójában „kozmopolitizmus” egy olyan országban, amely semmit sem akar tudni a külvilágról? Az európai film körülbelül akkora helyet foglal el az amerikai piacon, mint az albán film minálunk, miközben a Franciaországban vetített filmeknek úgy az ötven százaléka amerikai. Franciaország és az Egyesült Államok közül melyik ország nyitottabb a másikra? Valójában az Egyesült Államok, ellentétben azzal, amit állít, egyáltalán nem kínál egyetemes modellt. Egyedi modellt kínál – a sajátját –, és ezt próbálja mindenkire ráerőltetni, ami nem egészen ugyanaz.

Ami pedig a „nyitott társadalmat” illeti, talán inkább az általános kirekesztés társadalmáról kellene beszélni. Az amerikai „nyitott társadalom” annyi mint 35 millió szegény, hárommillió hajléktalan, hétszázezer elhagyott gyermek, 37 millió egészségügyi biztosítás nélküli személy, 23 millió analfabéta és teljes írástudatlan.42 Továbbá 60 millió amerikai, aki nem tud kiolvasni egy szót, ha háromnál több betűből áll, 25 millió pedig nem ismer fel egy római számot.43 Az a nyugati ország, amely a bruttó nemzeti össztermékből a legkisebb részt fordítja szociális programokra. Végül pedig minden nyugati ország közül az, amelyben a legalacsonyabb a várható élettartam és a legnagyobb a gyermekhalandóság.

Philippe de Saint-Robert néhány éve tréfásan megjegyezte, hogy „az Egyesült Államokat nemzetközi rendelettel el kellene tiltani a világpolitikától”.44 Elég távol vagyunk ettől… Henry Kissinger már 1973-ban felhívta honfitársai figyelmét arra a veszélyre, hogy Európa gazdasági és politikai szempontból önellátó térséggé válhat. Ez a félelem változatlanul él az Egyesült Államokban – már csak azért is, mert társadalma súlyos belső válságon megy át.45 Ez az egyik oka annak, hogy az amerikai szuperhatalom újabban a világ csendőreként lép fel („Glo-bocop”), nagyobb cinizmussal, mint valaha. Az Egyesült Államok Irak ellen folytatott háborúja már felkeltette benne a reményt, hogy a Közel-Keletet ellenőrzése alá vonhatja. Közép– és Kelet-Európában előnyöket szerez, és tolja előre bábuit. A NATO-n keresztül igyekszik újjáteremteni a „kölcsönös függéssel” járó kapcsolatokat, ami a tények szintjén a szövetségesek hangsúlyosabb katonai, technológiai, ipari és politikai függőségét célozza. A média világméretű csatornáin keresztül egyre nagyobb súllyal szól bele földrészünk kulturális életébe.46 Európának kevésbé van beleszólási joga abba, ami náluk történik, mint bármikor. Nekik viszont ez mindenhol megengedett.

Az atlantizmus már korábban is tarthatatlan volt. Mára már elviselhetetlen. Minek a nevében kellene az európai országoknak elfogadniuk olyan külföldi csapatokat állomásozását saját területükön, amelyeknek az lenne a feladata, hogy védelmezzék őket, holott nem fenyegeti már őket veszély? Minek a nevében tűrnék el egy olyan ország beavatkozását saját érdekszférájukba, amely nekik sohasem engedélyezett ilyesmit? „Európa csak a szabadsága által létezhet és határozhatja meg magát” – mondta Michel Jobert.47 De akar-e élni e szabadsággal? És vajon melyik Európáról beszélünk? A hatalom vagy a piac Európájáról? Az anti-amerikanizmus ma már „anakronisztikus” , olvashattuk nemrég egy párizsi hetilapban.48 Tökéletesen igaz. Mindig is „anakronisztikus” elutasítani az aktuális megszállást, ellenállni az uralkodó ideológiának, árral szemben úszni, farkasokkal nem üvölteni. 1940-ben „anakronisztikus” volt az Ellenállás. „Anakronisztikus” volt nem sztálinistának lenni az ötvenes években, nem balosnak a hatvanas években, nem szociáldemokratának a hetvenes években, nem liberálisnak a nyolcvanas években. Ma ugyanígy „anakronisztikus” – Nietzsche azt mondaná, „korszerűtlen” vagy „időszerűtlen” – nem elfogadni az amerikai hegemóniát. De ez az „anakronizmus” talán még a legbiztosabb módja annak, hogy találkozhassunk a történelemmel. Kolumbusz Kristóf valamivel több mint ötszáz éve fedezte fel Amerikát. Itt az ideje, hogy Európa elfelejtse ezt, és felfedezze saját magát.

Székely Melinda fordítása

JEGYZETEK

 1. Pour l’américanologie. Le Monde, 1990. május 3. L. még Molnár Tamás: L’américanologie. Triomphe d’un modèle planétaire?, L’Age d’Homme, 1991.

 2. Le nouveau continent. Plaidoyer pour une Europe renaissante. Calmann-Lévy, 1991. 151.

  3. Az interjú a L’Express 1982. február 12-i számában jelent meg. Daniel Boorstinnek köszönhetjük a háromkötetes Histoire des Américains-t (1. L’aventure coloniale; 2. Naissance d’une nation; 3. L’expérience démocratique). Armand Collin, 1982.

 4. Mass Culture Reconsidered. Democracy, 1981. október. Fr. ford. in: Christopher Lasch: Culture de masse ou culture populaire?, Climats, 2001.

  5. Danser maintenant. Grasset, 1981.

  6. A puritanizmus hatásáról az Egyesült Államok kialakulásában. vö. főleg Sacvan Bercovitch: The Puritan Origins of the American Self, Yale University Press, New Haven, 1975. Vö. még Gary T. Amos: Defending the Declaration. How the Bible Influenced the Writing of the Declaration of Independence, Wogelmut&Hyiatt, 1990.; Andrew J. Reck: The Declaration of Independence as an „Expression of the American Mind”. Revue internationale de philosophie, XXXI 1977.,3-4. 401–437.; William Cullen Dennis: Puritanism as the Basis of American Conservatism. Modern Age, 1974. ősz, 404–413.

 7. Treatises of Government, 1690.

 8. Az „amerikai jeremiadizmusról” vö. Robert Nisbet: America as Utopia. Reason, 1987. március 33–39.

 9. La révolution conservatrice américaine. Fayard, 1983. 14.

10. Amérique. Grasset, 1986.

11. L. még Molnár Tamás: Continuité et paradoxes de la politique étrangère américaine. Politique internationale, 1984. ősz 209–216.

12. Le Figaro, 1987. szeptember 2.

13. Newsweek, 1987. április 20.

14. International Herald Tribune, 1979. március 14.

15. Jan Krauze, Le Monde, 1990. március 2.

16. La philosophie de la Constitution américaine. Commentaire, 38. 1987. nyár 267. L. még Alain Clément: „One nation under God”. Religion, politique et histoire dans la tradition américaine. Le Débat, 1985. szeptember 63–78.

17. Impact. Essays on Ignorance and the Decline of American Civilization,. Henry Regnery, Chicago, 1960. 15. skk.

18. Psychanalyse de l’Amérique. Stock, 1931.

19. La dialectique de la raison. Fragments philosophiques. Gallimard, 1983.

20. Interjú a Lui-ben.

21. De la démocratie en Amérique, Calmann-Lévy, 1888. 222.

22. Le complexe de Narcisse. La nouvelle sensibilité américaine. Robert Laffont, 1981.

23. 1989 márciusában az American Health című folyóirat így határozta meg az „új amerikai álmot”: „Be loved, think positive, eat light, stay fit, enrich your mind… and save the world.”

24. L’Action française, 1910. április 30.

25. Le mal américain. Fayard, 1981.

26. Existe-t-il une politique étrangère des USA? Écrits de Paris, 1962. október, 61.

27. Vö. Created Equal? The Complete Lincoln-Douglas Debates. University of Chicago Press, Chicago, 1958.

28. A kilencvenes évektől kezdve a nagyon divatos „politikailag korrekt” (politically correct) nyelvezet, mint azt mindenki tudja, kicsavart kifejezések használatának rendszerezéséből áll, hogy senki „érzékenysége meg ne sérüljön”. Például nem „fogyatékosokról” beszélünk, hanem „más képességű emberi lényekről”. 1991 júniusában egy hivatalos bizottság javaslatára a keleti tanulmányok tanszékeit eltávolították az amerikai egyetemekről, mivel a „kelet” szónak „rasszista mellékjelentései” vannak. Ezentúl így mondják: ázsiai tanulmányok tanszéke (New York Times, 1991. június 16.). Ugyanígy ajánlatos nem egykori „rabszolgákról” beszélni, hanem „rabszolgaságba döntött személyekről” (enslaved persons), nehogy azt a benyomást keltsék, hogy „rabszolgának lenni” egy mesterséghez hasonló státust jelentett (New York Times, 1991. június 21.).

29. Jelenleg több, mint 7,5 millió amerikai párnál minden évben előfordul egy „heves jelenet”.

30. Le Matin, 1986. szeptember 18.

31. Vö. Elise Marienstras (szerk.): La résistance indienne aux États-Unis, du XVIe au XXe siècle. Gallimard, 1979.; Nelcya Delanoé: L’entaille rouge. Terres indiennes et démocratie américaine, 1776–1980. François Maspéro, 1982.

32. Le jeu de la France, Julliard, 1967. 173.

33. Le Figaro-Magazine. 1979. február 24.

34. Éloge du cosmopolitisme. Bernard Grasset, 1981. 247.

35. Le Nouvel Observateur, 1981. augusztus 8. 35.

36. I. m. 9.

37. „Franciaország segítsége nélkül – merte írni Philippe Erlanger –,az amerikai köztársaság már a bölcsőben meghalt volna.” (Historama, 1983. szeptember 34.). 1777-ben XVI Lajos úgy döntött, hogy elismeri az Egyesült Államok függetlenségét, majd 1778. február 6-án aláírtak egy francia–amerikai egyezményt. Az Angliával való háború alatt Rochambeau felderítő testülete partra száll Amerikában. 1781. október 19-én a Cornwallis tábornok által vezetett brit hadsereg összecsap a szövetséges amerikai és francia hadsereggel. A kaland Franciaországnak belekerült mostani árfolyam szerint hatmillió dollárjába, és hozzájárult a királyság bukásához. Az Egyesült Államok már 1798-ban hadat üzen Franciaországnak. Napóleon az 1803-as szerződés alapján eladja neki Louisianát, s Jefferson kijelenthette, hogy ez az átruházás magában foglalja az egész hátországot is, azaz a Vadnyugatot a Csendes Óceánig.

38. Vö. például Robert Aron és Arnaud Dandieu: Le cancer américain. Rieder, 1931. Vö. még René Rémond: Les États-Unis devant l’opinion française, 1815-1852. Armand Collin, 1962.; Michel Winock: „US go home”: l’anti-américanisme français. L’Histoire, 1982. november 7–20. és L’Amérique au figuré. L’Événement du jeudi. 1991. július 4.

39. Vö. Diana Pinto: De l’anti-américanisme à l’américanophilie. L’itinéraire de l’intelligentsia française. Commentaire, 31. 1985. ősz 874–879.

40. Les nouveaux penseurs de la gauche américaine. Témoignage chrétien, 1978. szeptember 21. 6–7. (újraközölt cikk: Repères. Les Cahiers du CERES, 57. 1978. október 6–11.)

41. L’Amérique au figuré. I. m.

42. Le Monde, 1983. április 29.

43. Le Figaro, 1985. június 4.; US News and World Report, 1985. december 23.

44. Des protectorats et de leurs conséquences. Le Monde, 1979. január 21–22.

45. Vö. Art Carey jól dokumentált mérlegét: The United States of Incompetence. Houghton Mifflin Co., New York, 1991.

46. Vö. Yves Eudes: La conquête des esprits. L’appareil d’exportation culturelle américaine. François Maspéro, 1982.; Bernard Cassen: La langue anglaise comme véhicule de l’impérialisme culturel. L’Homme et la société, 1978. január–december 95–104.

47. Levél Valéry Giscard d’Estaing-hez. Le Monde, 1979. június 13.

48. L’Événement du jeudi, 1991. július 4. L’Amérique. In: Alain de Benoist: Critiques. Théoriques. L’Age d’Homme, Lausanne, 2002. 141–155.

*Valamit tenni kell ebben az ügyben. (Ford. Megj.)

*Kristályos kokain (Ford. Megj.)

*Külső in ger keltette önkéntelen cselekedet.