Párizsi napló 5

Hogyan gyártsunk jó vallomást? Melyek a természetesen személyes beszédmód működési elvei? Lehet-e más diskurzusformákban is kezdeni valamit ezekkel az elvekkel? Ezek a kérdései Bourdieu-nek és társainak 1993-ban egy szociológiai szakkönyvben, illetve Sophie Calle-nak 2003-ban egy képzőművészeti kiállításon.

Pierre Bourdieu La Misère du monde (A világ esendősége) cím alatt tette közzé a terepmunka elméletéről szóló könyvét.1 A szociológus tematikus tömbökbe rendezte saját és munkatársai terepmunkájának eredményét, a megtervezett beszélgetéseket, s a kérdezés módszertanát elemző értekező szövegeket helyezett eléjük és utánuk. A tematikus blokkokat tipográfiailag rendhagyó oldalak vezetik be: fekete mezőben rövid, mottószerű idézetek egy megvilágító jellegű beszélgetésből. Szociális jellegű tévéshow-kra tett ironikus utalások. A profi beszélgetőpartnerek a szenvedésre, a szerencsétlenségre, az elesettségre kérdeznek rá (hiszen mi másról szólhat a vallomás, ha nem a gondról), de úgy, hogy megmaradjanak a megkérdezettek válaszainak a szintjén. Az értő tekintet retorikáját akarják kiprovokálni, demokratizálni a hermeneutikus beállítódást, adatközlő– és emberközelivé tenni a szociológiai ankétot. Kérdésük az, hogyan lehet közvetítőformát találni a szenvedéshez, hogyan lehet expresszív logikát adni két egymástól viszonylag távoli egyén beszélgetésének. Közvetlenül a megjelenés után úgy is tűnt, meggyőző volt Bourdieu kísérlete, a könyv vallomásokat termelt, a francia nagyközönség elé hozta egyszerre az immár sokaknak elérhető, képzett szociológusi gyakorlatot, illetve az 1970-es, 1980-as évek szenvedő franciáit. Használható minta van arra, hogyan lehet erőszakmentes, de realistán megkonstruált beszélgetést levezetni az antropológia felől érkező szociológiával szembeni bizalmatlanság után. Aztán elkezd gyanússá válni az egész. Miért van szükség az elméleti bevezetőkre az azonos problémákat tárgyaló beszélgetések előtt, kitől származik a vallomás, ha a szociológus címeket válogat a szöveg narratív menetébe, kiemeli a fontos részeket, megmagyarázza a beszélgetés értelmét ? Ki a szerzője ezeknek a személyes szövegeknek? Miért nincsen szükség az olyan vallomásokra, ahol az irodalomszakos lány a kérdéseket is maga találja ki, s nem hagyja szóhoz jutni a képzett beszélgetőt?2 Nem esendők néha a kérdezői szerepkörüktől eltelt szociológusok, ahogy kínosan vigyáznak arra, nehogy távolságot merjenek tartani? Sőt egyenesen ilyen vélemények hangzanak el: „Az a társadalom, melyet felfedni ígér [Bourdieu], saját hajlamainak, »szakításainak«, »szerencsétlenségeinek« és illúzióinak kivetülése. Néha a szociális kapcsolatokban játszott rendhagyó szerepét előnyként mutatja be, egy sajátosan tudományos gyakorlat feltételeként.”3

Tíz-tizenegy évvel a Bourdieu-féle kötet megjelenése előtt indul Sophie Calle karrierje.4 2003. november 19-e és 2004. március 15-e között az ő munkáiból (dokumentáris jellegű fotók, illetve tárgyak) állítottak ki a Pompidou Központban M’as-tu vue (Láttál-e engem) cím alatt. Sophie Calle a történetek és verzióik egymásra hatására kíváncsi, ugyanazon történet modulációira különböző ágensek szemszögéből, dokumentáris tárgy és történet viszonyára, a személyes tárgy és történet státusváltására az idegen térben. A tíz mű közül most hármat mesélek el: a Douleur exquise-t (Felvázolt szenvedés), a Chambre à coucher-t  (Hálószoba), illetve az Une jeune femme disparaît-t (Egy fiatal nő eltűnik). Az első három szakaszban mond el egy 1984-es történetet, Sophie Calle [!] legnagyobb lelki traumáját. A húsz év után feldolgozott szakítástörténet egy ösztöndíj által biztosított, Japánban való tartózkodással kezdődik, ami elszakítja a nőt gyerekkori szerelmétől, a nehezen meghódított idősebb férfitól és ráadásul apai baráttól. Az 1985. január végén lejáró ösztöndíj utolsó napjára beszélnek meg egy New Delhi-i találkát, hogy onnan majd együtt térjenek vissza az annyira hiányolt szellemi közegbe, Párizsba. Miután a találkozás előtti este utoljára még pontosítják az időpontot és a helyszínt, Sophie Calle-t csak egy távirat várja a repülőtéren: egészségügyi okok miatt a férfi nem érkezik meg. Az indiai szállodában egyedül eltöltött éjszaka hajnalán végre telefonon kapcsolatba lépnek, Sophie Calle a habogásból megérti, szakítottak. Ezután kilencvenkét napnyi szenvedés következik. A kiállított szenvedés első része az utazást és azt a három hónapot meséli el, amit a nő egyedül tölt Tokióban, illetve az ázsiai úton: kilencvenkét napnyi várakozás fényképes dokumentumai, mindeniken pecsét, hogy jelezze az idő kimért múlását. A második egység az indiai szállodai szobát rekonstruálja, ahol a piros telefon a magányt és a hír sokkhatását közvetíti. Azonban a kilencvenkét napnyi várakozás ugyanannyi napra terjedő szenvedéssé alakul. Ez az időszak naponta újabb narratív verzióját termeli ki a szakítás és a kapcsolat történetének. A piros telefon fényképe alatt kiállított történeteket mások vallomásai bontják meg. Sophie Calle azt kérdezi: „Mikor szenvedett ön a legjobban? (Mikor szenvedtetek a legjobban?)” A kilencvenkét pár párhuzamos története egyszerre relativizálja és teszi elviselhetetlenné az eseményt. Azonban változik a teleírt felület anyaga, és az utolsó napok egyre rövidülő összefoglalói már tükröző felületekre íródnak, fehér filccel. A számlálás és visszaszámlálás retorikája a vallomás bourdieu-i paradigmájában mozog: ha nem törvénykezési adatként van rá szükség, vallani csak a szenvedésről lehet.

A Hálószoba Sophie Calle személyes tárgyainak leltárja rövid kommentárokkal: a kitömött macska, az első melltartó, a kedvenc ágy (a Voyage en Californie, illetve a Les Dormeurs című műveket, történeteiket most nem fedem fel), az előbbi történetből ismerős férfinak áldozott menyasszonyi ruha kerül egymás mellé, megszámozva és másoknak is hozzáférhető értelmekhez társítva. A 2003-as Egy fiatal nő eltűnik Bénédicte Vincennes és Sophie Calle találkozásának története. A lány a Pompidou Központ alkalmazottjaként dolgozott, és 2000-ben, Saint-Louis-szigeti lakásának leégése után eltűnt. A nekrológok beszéltek Sophie Calle művei iránti passziójáról, arról, ahogyan az ő kísérleti vizsgálódásai mintájára a munkahelyén megfigyelte a múzeumlátogatók viselkedését. A tragédia köti össze a művésznő és az ismeretlen lány sorsát: a leégett lakásban fotók készülnek, hogy visszakeressenek valamit egy nyomok nélkül maradt élet lehetséges vallomásaiból.

A párizsi művésznő a fikció és realitás határainak jogosságára kérdez rá. Kiállítja történeteit, de azokét is, akik neki adják a történeteiket. Esetleges egybeesések köré épülnek a szükségszerűség mellett érvelő magyarázatok. Sokban hasonlít a reális konstrukciók bourdieu-i elképzeléséhez. Csakhogy itt éppen arról van szó, nem kell művésznek lenni ahhoz, hogy ilyen spekulációink legyenek a történeteinkről, s hogy az, ami ezeken a spekulációkon túl látszik történni véletlenként, ezekbe paraméterekbe rendeződik. Illetve a művésznő által választott terep még mindig szerencsésebb, mint a tudományos szövegé, hiszen innen a szubjektumot nem korábban, mint száz éve rekesztették ki. És könnyebb, jogosabb Sophie Calle-nak néha Sophie Calle-ként beszélni, mint Pierre Bourdieu-nek néha Pierre Bourdieu-ként.

Sophie Calle-nak, úgy tűnik, egyelőre jobban sikerül az, amit Bourdieu elmulasztott: vallomást gyártani. Lehet, hogy eleve akörül van a gond, hogy a szociológus elméletileg ab ovo kizárta a művészi pretenciójú vallomások lehetőségét. Hogy a demokratizálódást csak a hierarchiában alatta elhelyezkedő szférában képzelte működni, mert – igaz is – ki lehet még fölötte? Inkább higgyük el ezt a verziót, mint azt, hogy a tudományos szövegnek nincsen mit kezdenie a művészivel, s hogy a szociológiának jogában állna normalizálni a vallomásokra vonatkozó mintáinkat.

JEGYZETEK

1. Pierre Bourdieu (éd.): La Misère du monde. Éditions du Seuil, coll. Points, Paris, 1993.

2. A könyv Comprendre (Megérteni) című utószava negatív példaként emel ki egy ilyen jellegű beszélgetést.

3. „Le monde social qu’il dit dévoiler est une projection de ses susceptibilités, de ses »arrachements«, de ses propres »misères« et de ses chimères. Parfois, sa position particulière dans les rapports sociaux est présentée comme un atout, une des conditions d’une pratique proprement scientifique…” Jeannine Verdès-Leroux: Le savant et la politique. Essais sur le terrorisme sociologique de Pierre Bourdieu. Bernard Grasset, Paris, 1998. 11.

4. 1953-ban született Párizsban. Karrierje 1980-ban kezdődik a 11. Párizsi Biennálén, ahol az Alvók című munkájával hívja fel magára a figyelmet. Ez a fotósorozat a művésznő ágyában nyolc-nyolc órát eltöltő huszonkilenc egyén viselkedését vitte színre. Azóta hasonló jellegű, kísérleti helyzeteket dokumentáló művei mitikus alakká tették a kortárs képzőművészetben.