Chase Johnsonnak, barátsággal

(részletek)

1. (Amerika felett az ég. New Wark, 2001. 02. 20.)

Hozzám szólsz, Walt Whitman, engem keresel,

     a megszületetlent,

Az Államok nyolcvanharmadik évében,

Látható beszél a nem láthatóhoz, megfoghatatlan

Függőségben az egyszer lezárulóval –

     égi hang suttog égi halált,

Moccan az idő gépe, szél fújja a szikla porát

     a parton,

Szél fodrozza a felhők felszínét a végtelen

     kékség alatt.

Hozzám szólsz, Walt Whitman, hozzám beszélsz,

     aki végleg visszaszülettél,

Kitárta előtted a lélek, ahogyan kérted, éppen úgy:

     szelíden, de türelemmel,

A nem látható kapuit, kioldotta a zárakat, meghallhatatlan

     suhogással,

Mintha ősz haj, dús ősz szakáll színét viselő röppenő pára

     hangját hallanánk hirtelen.

Itt vagyok előtted, ég és föld között, látom verseidet,

     látom a hosszú sorokat,

Amikor az engedelmes gép áttöri a felhők vízszintes

     függönyét,

És elém tárul Amerika szédületes színháza,

Az Államok kétszázhuszonnyolcadik évében,

     a szomorú Manhattan felett.

Veled vagyok, el ne bizakodj; legyen úgy,

     mintha velem volnál,

Mint a járni tanuló Ádámmal kora reggel

     az időtlen úr.

2. (Határátkelés. Chicago, O’Hare, 2004. 01. 24.)

Megmutatom az arcom, belenézek a rám meredő

     egyetlen szembe –

Szürke, digitális isten, én vagyok az, tessék,

Távoli látogató, nincstelen, kialvatlan

     vándor.

Nem hoztam semmit, csak egy szerelmes asszony nevetését

     a fűzöld Tengeren túlról,

Amit még felszálláskor ráhelyeztem a légikisasszony arcára,

     el ne hagyjam.

És itt van a tapintásom is, tessék, vedd, nehezen adom,

     nem az enyém,

Érintések sokasága benne: szerelemé, születésé,

     irdatlan fogságé,

Gyors halálé, tehetetlenségé: én vagyok, én, ez az Én,

     jó uram.

Hízik, egyre csak hízik formás adatainkkal egy ismeretlen

     állat,

Kinő a legmagasabb város üvegtengeréből,

Egyre csak növekszik láthatatlanul, hullámzik felettünk

     szörnyű pillája,

Lengedezik hatalmas füle, már hozza is leheletét

A Lake Shore Drive felől a jeges januári

     szél.

Fogatlan bestia, félelem-monstrum, elterülsz rajtunk.

Ki se látszunk majd, se te, se én, és ő se, csak legfeljebb

     hadonászó karjaink –

Zászlót lengetünk szótlanul, formátlan menetelésben.

Vendég vagyok, nem ez az otthonom.

3. (Egy gödör. New York, Manhattan, 2003. 09. 11.)

A halál gödre, Manhatta, tele a formátlan éggel,

     most már örökre a tied.

Nézzed, Walt Whitman, nézzed a szerelmetes várost,

A tizenhat mérföldnyi hosszú, szilárd alapzatú

     szigeten,

Nézzed, ha látod most valahonnan, a riadtan

Nyüzsgő utcákat, a vas-növényeket,

     amiket annyira szeretsz.

Feltátotta száját az üresség, tűz jött ki belőle,

Forró fehér por, hangtalan kiáltozások –

Mennyi tátogás a pusztulás levegőtlen

     ketrecében...!

Találtak két kezet, mondják, imára összezárva,

     mintha faragták volna.

Kit szólított ez a végső, testetlen összekapaszkodás

     a zuhanásban?

Fényképek tömege, sírás, elhaló fogadkozások,

     fekete kártyavér.

Manhatta, ősrégi szó, mondod, te messziről

     hozzám beszélő.

Manhatta, e szó fönségesen fészkel tengeröblök fészkeiben,

     ezt mondod.

Fényképek tömege, sírás, elhaló fogadkozások, kártyavér

Manhattan foghíjas terén.