Láng Zsolt: A szomszéd nő*

A szomszéd nő hősei nem szeretnek utazni. Holott folyton útra kelnek, a kötet tizenöt novellájából tizenkettő utazásról szól, vagy annak meghiúsulásáról, az elbeszélők folyton úton vannak, repülőn, vonaton, idegen tájakon történik meg velük  mindaz, amit elmondanak. Pedig semmi sem áll távolabb tőlük, mint a kalandvágy, passzív, elmélkedő figuráknak tűnnek, akik nem keresik a különlegest, csupán (vagy éppen ezért?) lépten-nyomon belesodródnak. Paradox módon minduntalan kalandokat élnek meg, furcsa, váratlan helyzetekbe csöppennek.

Nem vérbeli világjárók, nem a cselekvő, aktív utazás, hanem az úton levés lebegő állapota a lételemük, ebben érzik otthon magukat. Éppen ezért nem tudnak megérkezni: bárhol lennének, útközben vannak, többnyire egy szobában, amely ugyanúgy lehetne Rómában, Bombayben, Budapesten vagy a világ bármely más pontján. Mintha nem a történet valóságában, hanem egy térképet nézegetve utaznának.

A szomszéd nő utazói többnyire homályos okból, valamilyen belső kényszerből kelnek útra, az úticél kiválasztása esetleges: Ciprusba vágynak, de egy távoli és nem különösebben megbecsült ismerős biztatására Stockholmban kötnek ki, Isztambulba készülnek, de helyette egy berlini kórházban tanulmányozzák Isztambul térképét és az endoszkópiai beavatkozás kockázatainak török nyelvű ismertetőjét, szeretnék látni a Hagia Sofiát, de végül lényegtelen, hogy látják-e vagy sem. Az utazásnak lehet oka és célja, az úton levésnek csak (csak?) értelme van.

Az utazás (a nemszeretem-utazás is) ettől titokzatossá, sorsszerűvé válik. „A gép elindult, és ezzel végérvényesen eldőlt, nincs visszaút” – így szól a New York-i havazás kezdőmondata, melynek narrátora tételesen kimondja: „az utazás számomra szenvedés, mert az én világomban nincs helye az utazásnak, az én szobányi, belátható világom mindig alul fog maradni a táguló és változó világokkal szemben. Szót nem érthetek velük.”

A szomszéd nő utasai Casanovához hasonlóan nőktől, nőkkel, nőkig utaznak. Az úticél látszólag egy város, az utazás azonban mindig egy nőben talál értelmet, egy idegen nőben, aki mellett egy másik életre lehet felébredni. A novellák nőalakjai ilyen értelemben metaforikus elemek csupán, az idegen város és az idegen test egyaránt felfedezhető, birtokba vehető lenyomata a másságnak. Test és város egymásba íródik, „A Sfinx háta mögött, lent a messzeségben, kitárulkozó nőként hevert Théba városa, és engem hívott.” (Az időlátó) A női test így lesz megannyi ismeretlen helyszín, vagy többnyire bejáratlanul maradó város megismerhető, bejárható makettje. Az ismeretlen meghódításának bonyolultabb és éppen ezért izgalmasabb változata, amihez nincsenek készen kapott szavak. „A város, az könnyebb, János elmagyarázta az ablakból, mi micsoda. Vannak szavaim: a Riddarholmen, a kerek Hangversenyterem, a körletre emlékeztető Múzeum, az Öreg Torony, a Kragan és így tovább. Persze a test porcikáit is megnevezhetném, mert láttam és tapintottam őket, de egyrészt, amire én azt mondanám, hogy szeméremtest, Ursula... akkorát nevetne, mint az ég. Min fitta.” (Stockholmi éj)

A másság felfedésének ez A szomszéd nőben alkalmazott logikája, miszerint az idegen világ legmélyebben a másik emberen keresztül ismerhető meg, és hogy a megismerés legközvetlenebb módja a testek kommunkációja, visszavezethető az ógörög kultúráig. A szexualitás történetében Foucault arról ír, hogy a régi görögöknél az igazság és szexuális szokások, a tudás testről testre való átadása révén összekapcsolódtak a pedagógiában, „a nemiség valóságos tartópillére volt a tudás beavatottság szerű átadásának”. Ezzel szemben a keresztény civilizáció egy hatalmi viszonyt feltételező diszkurzív formába, a vallomásba száműzi a nemiség igazságát. „Olyan társadalom a miénk, amely nem a titok átadása, hanem a bizalmasság lassú térhódítása körül szervezte meg a szexualitás bonyolult tudományát.”

Láng Zsolt novelláiban a titok átadására esik a hangsúly, talán éppen azért, mert az elbeszélők (a soknevű Ödipusz és a címadó novella mániákus hősének kivételével) többnyire nem akarják mindenáron megfejteni az előttük álló titkot (idegen várost, a váratlan rulett-nyereséget, a szomáliai éjszakát, a bolgár kalauznő „szabványos, azazhogy mégiscsak megrázó történetét” stb.), hanem elfogadják azt annak, ami: megfejthetetlennek.

Mindehhez érzékeny, játékos és csábító nyelvet talált az író, nemcsak a szerelmi jelenetek, a test megjelenítésének minden pillanata érzéki. Helyenként tudományos kísérletek, makrofelvételeket idézően precíz nyelven szólal meg  („Együthatókkal dolgoztam. Ki kellett iktatnom a véletlen rezdüléseket. Bonyolult hálózatra találtam rá, elképesztő rendszerre, amelyben a mellbimbók, a kifeszülő lábfej, a homlokon kivörösödő folt, a nyál sötétülése, a szőrtüszők megduzzadása, a légzés szaporasága, a pupilla tágulása mind-mind kölcsönhatásban áll egymással.” (A szomszéd nő) A test máskor már-már lírai felhangokkal, metaforikus leírásban jelenik meg:  „Ez a test maga a nyár, a kalászok pergő szemeivel, a faieper bíbor foltjaival az út közepén, a nádas berkeiben megszólaló madarak és bogarak zenéjével, a rövid és alig enyhülő éjszakákkal.” (A saint-nasarde-i kolostor)

Ez az érzéki nyelv ugyanakkor csapdába is ejti az olvasót, ráveszi arra, hogy a legkézenfekvőbb módon, úgy olvassa a novelláskötetet, mint amelyik végső soron a nő(k)ről szól. (Ahogy azt Károlyi Csaba is teszi: Plusz mínusz nők.  És 2003. november 28., Kiss Noémi pedig nőkről való beszéd vagy nárcisztikus önvallomás pólusai közt ingadozó szövegekről beszél: „Ezek között nyema feminista...” A Hét 2004. január 15.) Ilyenkor, azt hiszem „a szomszéd nő” befolyása alá kerülünk, akárcsak a novella egyes szám első személyben megszólaló narrátora. A rögeszme megszületésének és gyilkosságig való növekedésének története olyan erős, hogy mintegy eleve ösztönöz a címbe (sőt kötetcímbe) kiemelt „nő”- re figyelő olvasásra. Ami persze lehet feminista vagy nem (nyema!), eljátszhat a megszólalók nemi identitásának, az erotika nyelvi megformáltságának és hasonlóknak a szerepével, vagyis mindazzal, ami „szomszéd nő” szókapcsolat második tagjához köthető.

Holott a jelző is képes nagy távlatokat felnyitni. „Szomszéd”, vagyis valami érintésközelben levő, mindennapi, ugyanakkor mégsem érinthető, teljesen nem vehető birtokba, mindennapisága csak ijesztő titokzatosságának, másságának álcája. Az egyszerű, hétköznapi, kiismerhető dolgok mögött váratlan mélységek rejtőznek. A történetek úgy fordulnak át valószínűtlen, lidérces jelenetekbe, hogy közben mindvégig nagyon erősen kötödnek a kitapasztalhatóhoz, a triviálishoz. Elég ha a feltűnően hétköznapinak tetsző nyitómondatokat: például „Az Ostbahnhof és a Zoo között harminckét perc van a menetrend szerint, ennyi idő alatt történt” (A berlini vonat) vagy „Egyszer megszólított, hogy miért nem öntözöm a lépcsőházi növényeket” (A szomszéd nő) összevetjük a történettel, amelyet bevezetnek. 

A kötet feléig a női szereplők nem is igen értelmezhetők a megismerésre ösztönző idegenség testet öltött metaforáiként. Az időlátóban a mitológiai Ödi-pusz-történet újraírása, illetve a „talált kézirathoz” fűzött kommentárok az emlékezet és az iőben való tájékozódás problémakörét vetik fel, az emlékezet nélküli előrelátás kudarcát. Az ólomkatonák a tizenkilencedik századi regények toposzait játszatja egymásba, Editke (a kevés, névvel megnevezett elbeszélők egyike) története lányregénynek, naplónak tart görbe tükröt, Stephen Leacock Rosszcsirkeff Máriájához hasonlóan, csak kevésbbé paródiára ajzottan. A kút egy barátság története nyomozásba ágyazva, talán itt érezhető leginkább a ‘szomszéd nő-hatás’, hiszen a többi novella érzéki olvasata mentén Kálnay László és Reicher Károly viszonya egyértelműen homoerotikus kapcsolatként értelmeződik (nem mintha a barátság, a szimpátia nem feltételezné a másik teljes, tehát testi elfogadását is). Ugyanez az érzelmi viszony egy krimiváloga-tásban nyilván kevésbé lenne „gyanús”. A kötet egyik legjobb darabja, a Tandori és Oravecz-utalásokra rájátszó Egy talált zsebkendő megtisztítása az elbeszélői pozícióval való kísérletezés, ugyanakkor a nézőpontváltás kudarca is, függetlenül attól, hogy a narrátor mit és mennyit láthat bele a repülőtéri búcsújelenetbe, a megfigyelés minduntalan akadályokba ütközik,  a címbeli zsebkendő újabb és újabb mosásokat követel magának.

A Római utazás narrátora Kosztolányi és még inkább Szerb Antal csellengő, céltalanul szemlélődő, érzékeny, és a világot kulturális utalásokon keresztül megközelítő figuráinak rokona, aki egy titokzatos D. naplóját olvasva, az ő nyomait keresve járja Rómát, éppen úgy, ahogy D. a maga rendjén Goethe itáliai útinaplóját követi. „Végre itt vagyok a Világ Fővárosában” – így hangzik Goethe naplójának első bejegyzése, természetesen ezzel indítja D. is a maga naplóját. A Római utazás narrátora a feleslegesség gesztusaként egy megcímzetlen képeslapra írja fel ugyanezt a mondatot.

A szomszéd nőben megmaradt valami a korábbi novelláskötetek hangulatából, ha nem is szó szerinti pontossággal térnek vissza a jelenetek, mint ahogy a Fuccsregény egyes részletei A Pálcikaember életében. (Ámbár a Stockholmi éj elbeszélője történetesen a Fuccsregényt is olvashatja Ursulának, abban a szép pillanatban, amikor a külvilág megjeleníti a felolvasottakat, az üvegen túl feltűnik a „narancssárga ragyogás”.) A Fuccsregény egyes novelláinak kamasz-erotikája tér vissza érettebb formában, mintha a „tizenéves felnőtteknek és érett korú kamaszoknak” ajánlott Pálcikaember felnőtt kori történeteit olvasnánk. A novellahősök itt is ugyanazok az érzékeny, kicsit esetlen, az eseményekkel tehetetlenségből vagy bölcsességből együtt sodródó emberek, akik minduntalan különös, gyakran kiszolgáltatott helyzetekbe keverednek. Megverik őket a vonaton, végignyomorgatja őket egy csodadoktor, egy félreértés folytán étlen-szomjan utaznak New Yorkba, de a véletlen dinamikája folytán minduntalan ismeretlen, szép nők oldalán találják magukat. Ami persze nem a felhőtlen öröm forrása, hiszen „közelről ijesztőek az istenek”.

A másság / másik iránti félszeg de elfojthatatlan kíváncsiság jellemzi őket, a rejtélyek feloldásának és ugyanakkor a megszokott dolgok rejtélyessé tételének vágya. Mert Láng Zsolt novellái a vágyról szólnak.

*Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2003.