Átstrukturálódó rokoni viszonyok

A családi kapcsolatháló mint társadalmi tőke
és szocializációs közeg

A társadalom homogenizálását, a különböző társadalmi csoportok közötti határvonalak eltörlését megkísérelő politikai rendszer bukását követően a posztszocialista társadalmak tagjai korábban nem létezett vagy kevésbé hangsúlyos, új belső „másságokat”, eltérő társadalmi identitásokat alkotnak. Minden, ami eltérő, idegen, különböző, alapvető szociálpszichológiai funkciót tölthet be egyének, de főleg csoportok életében, konstruált azonosságtudatában: a Nyugat számára a Kelet1 nemcsak a világ „maradék” részét képviseli,2 hanem egyszersmind olyan Másságot, olyan másik pólust, amely különbözőségével, gyakran „alacsonyrendűségével”, „fejletlenségével” járul hozzá a Nyugat identitásának megerősítéséhez, legitimálva a Kelet „civilizálására”, „fejlesztésére” irányuló nyugati törekvéseket.3 A másság szociálpszichológiai funkciója az egyének és közösségek szintjén is hasonlóan írható le: míg az individuum önmaga identitását állandóként és koherensként érzékeli, a Másiknak, az Idegennek tulajdonított, gyakran sztereotipikus tulajdonságai önnön azonosságát és a társadalmi struktúrában elfoglalt helyét legitimálja.4 Az etnicitás kategóriáinak működéséhez hasonlóan a domináns társadalmi csoportok tagjai saját érdekeik alapján valósítják meg mindegyik kisebbségi csoport diszkurzív definiálását: az etnikai, vallási, nemi, szexuális stb. kisebbségek konstruált heteroidentitása a megnevezés jogával élő domináns kategóriák identitását erősíti.5 Különösen hangsúlyossá válhatnak ezek a folyamatok a szűkös erőforrásokért folyó fokozódó verseny körülményei között, amikor a különböző, megbélyegzett csoporthovatartozások az erőforrásokhoz való szelektív hozzáférés, valamint a politikai inklúzió és exklúzió kritériumaivá válhatnak.6

A posztszocialista városokban fokozatosan kialakult új társadalmi csoportot alkotnak az elsőgenerációs városlakók, a szocialista iparosítás és urbanizáció idején faluról városba vándorolt egyének.7 A falusi származású városlakók nem szociológiai értelemben jelentenek a rendszerváltás utáni időszakban új csoportot, megkülönböztetésük, beazonosításuk, megnevezésük a társadalom utóbbi évtizedben bekövetkezett differenciálódásának a terméke. Véleményünk szerint ugyanis adott társadalmi csoporthatárvonalak markánsabbá és némely különbözőségek szignifikánssá válnak olyan megváltozott helyzetekben, mint ami a rendszerváltás utáni romániai társadalomban jött létre. Az általános, egyéneket és családokat csoporthova-tartozásuktól függetlenül érintő egykori hiánygazdaságban, a politikai hatalomból és döntéshozatali pozíciókból való teljes körű kizártság kontextusában adott társadalmilag differenciáló kritériumok elmosódhatnak, vagy diszkurzíve mint „kevésbé fontos különbségek” definiálódhatnak,8 mint ahogy ez hipotézisünk szerint a falusi származású egyénekkel is történt. Az anyagi és szimbolikus javaknak a szabad piacon való megjelenése azonban lényegesen megváltoztatta ezt a helyzetet, hiszen a piacon a különböző társadalmi csoportok tagjai eltérő eséllyel férhettek hozzá az erőforrásokhoz. A társadalmi struktúra fokozódó differenciálódásával9 adott társadalmi kategóriák tagjai kizárólagos igényt tartanak bizonyos erőforrásokra (társadalmi, szakmai pozíciókra, fogyasztási javakra stb.), s azokkal szemben, akik ezekhez gazdasági vagy társadalmi tőkéjük segítségével hozzáférnek, a megbélyegzés stratégiáját alkalmazzák.10

A „városokban élő falusiak” csoportja hasonló jellegű megnevezésként és kialakított kategóriaként is elgondolható: diszkurzív megkülönböztetésük révén a magukat urbánus, középosztályba soroló egyének oly identitást alakíthatnak ki önmaguk számára, amely kulturális tőkéjük, származásuk hangsúlyozásával jogosként tünteti fel számukra az adott erőforrásokhoz való hozzáférést. Az elsőgenerációs városlakók differenciálatlan, homogén, egységes csoportként tűnnek fel városi származású, önmaguknak középosztályi identitást konstruáló egyének diskurzusában, egyszersmind olyan sztereotipikus tulajdonságokkal felruházva, melyek a rurális életmód vélt vagy valós jegyeit hordozzák, s melyek ekként egyfajta modernitás előtti állapottal, tradicionalizmussal, fejletlenséggel válnak asszociálhatóvá.

Kolozsvári városlakók körében többtípusú, falusi származású egyénekre vonatkozó diszkurzív gyakorlat figyelhető meg,11 ezek egyik közös vonása éppen az elsőgenerációsoknak a társadalom tradicionális elemeiért való felelősségrevonása lehet:

„Én úgy látom, hogy teljesen különböznek a városiaktól, s ez már távolról is látszik. Például amikor bejönnek hozzám [az orvosi rendelőbe – G. R.], nem mondják azt, hogy »uram, tessék, ez és ez a probléma«, hanem rögtön azzal jönnek, hogy valakinek a valakije, »mit tudom én melyik rokonom mondta, hogy jöjjek magához«, és így tovább. Nem tudnak semmit normálisan intézni, hogy ne a rokonokon, kapcsolatokon, ismerősökön keresztül menjen, akik szerezzenek, elintézzenek nekik valamit.”

„Így sohasem szabadulunk meg a korrupciótól: nálunk mindent el lehet intézni. Így szokták meg, amióta bejöttek faluról, hogy mindent el lehet intézni az ismerősökön keresztül, kapcsolatokkal, rokonokkal, »van ott nekem valakim«-módon. Így csinálnak a szomszédsággal is: próbálnak más volt falubelieket is azokba a tömbházakba tömöríteni, ahol ők laknak, hogy egymáshoz közel lehessenek. Alig várják, hogy valaki meghaljon a blokkban, hogy megvehessék a lakást, s anyatársak, apatársak, sógorok és komák, unokaöcsök és nagynénik mellett lakhassanak.”

A kolozsvári elsőgenerációs városlakók idegenné válnak etnikai terminusokban is azon, döntően magyar városiak számára, akik az iparosítás idején Kolozsváron és más erdélyi nagyvárosokban letelepedett falusi családokra a városok etnikai struktúrájába való erőszakos hatalmi beavatkozás megvalósulásaként tekintettek. A román etnikumú, nagy arányban a kolozsvári Monostor negyedben12 lakó elsőgenerációsokat egyébként Funar masszív szavazóbázisának tekintik.13 A falusi származású kolozsváriak térbeni és egyben mentális elkülönítésének, körülhatárolásának par excellence színhelye a Monostor negyed és általában a város szocialista időszakban épült tömbházai. A Monostor negyed – melyet egyébként több kolozsvári „egyesült monostori falvak” névvel illet – központ felőli bejáratánál a kommunisták hatalomátvételét követően állítólag az „Eddig a demokrácia. Innen Monostor!” felirat volt olvasható.14

A megbélyegzésről, illetve a származási vidék miatti hátrányos megkülönböztetésről egyébként egy kolozsvári reprezentatív szociológiai vizsgálat15 falusi születésű megkérdezettjei is beszámoltak.16

Családi és rokoni viszonyok átalakulása a szocialista időszakban

A nemek közötti egyenlőség imperatívuszát, a nők munkaerőpiaci szerepvállalását, valamint a burzsoá maradványnak tekintett kiterjedt családmodelll7 átalakítását középpontba állító szocialista ideológia – a családok életére és ezek működésére gyakorolt – hatása a szociológia fontos kutatási területe. A társadalmi értékek és a mindennapi gyakorlat terén egyaránt modernizációs törekvésekkel fellépő rendszer ideológusai olyan normák, viselkedési szabályok és értékrendszerek átörökítőit látták a tradicionális kiterjedt családokban, amely értékek és praxisok egy osztályantagonizmusok, valamint a termelési tényezők egyenlőtlen birtoklása által meghatározott polgári és rétegzett társadalmat idéztek. Ahhoz, hogy a kommunisták által végső célként megjelölt – férfi és nő, falusi és városi, szakmunkás és értelmiségi közötti – egyenlőség megvalósulhasson, alapvető változásoknak kellett bekövetkezniük a családi szféra szervezésének és működésének terén.18 A házastársi viszonynak egyenlőségen és méltányos munkamegosztáson kellett alapulnia, a szülő-gyermek kapcsolatnak pedig olyan racionalitáson, amelyet csak az állami intézmények – napközi, óvoda, iskola, kiterjedt szabadidős programok – működése képes biztosítani. Ezzel párhuzamosan az államnak és az általa képviselt ésszerűségnek, következetességnek (de ugyanakkor igazságosságnak is) a családi élet gazdasági dimenzióját is alapjaiban kellett átstrukturálnia, olyan funkciókat és mechanizmusokat vonva el a családtól, mint a termelés, a termelési eszközökhöz való viszony átörökítése, a közös fogyasztás. Kérdés azonban, hogy milyen mértékben sikerült a felvázolt racionalizációs és nyilvánvalóan modernizációsként is értelmezett folyamatnak valóban megváltoztatnia az egyének magánéletének ezeket a dimenzióit. Az alábbiakban olyan aspektusokra térünk ki, amelyek – a konkrét, gyakran ellentmondásos, következetlen politikai beavatkozások eredményeképpen – a mindennapi életben nem várt helyzeteket alakítottak ki.

Annak ellenére, hogy a szocializmus időszakában politikai célként megfogalmazott nemek közötti egyenlőség nem valósult meg teljesen és a társadalmi élet minden dimenziójában, a patriarkális viszonyok mégis lényeges módosuláson mentek keresztül.19 A nők munkaerőpiacra való tömeges belépése a domináns családmintát kétkeresőssé alakította, és a korábbi, tradicionális családstruktúra kiterjedt funkciói – termelés, fogyasztás, reprodukció, szocializáció – egy részét szakosodott intézmények vették át. A falusi populáció egy részének városba költözése – az iparosítási és az urbanizációs politika eredményeképpen – szükségszerűen leszűkítette a családta-gok közös termelésének lehetőségét azáltal, hogy urbánus környezetben nem volt mód például az élelem háztartási előállítására és elfogyasztására. Ezek a folyamatok azonban csak részben tűntek el: az életmód urbanizálttá válásával s a piaccal, illetve a közösségi szektorral való összekapcsolódása folytán a háztartásgazdaság, illetve az ennek működtetésében részt vevő szereplők megváltoztak. Gyakran megfogalmazott hipotézis és tétel ugyan, hogy a gazdaság modernizációja, a társadalmi munkamegosztás fokozódása és különösen a nők fizetett munkavállalása átstrukturálta / átstrukturálja a családot, a háztartás működését, úgy, hogy ezek korábbi funkcióit és tevékenységének egy részét áthelyezi piaci és állami intézmények hatáskörébe, erre azonban – különösen a szocializmusbeli hiánygazdaság keretei között – nem került sor.20 A család szocializációs funkcióvesztése elsősorban „a társadalom femi-nizálódásaként” ismert folyamat miatt, a termelés, az élelemszerzés és -előállítás háztartási keretek közül való kiszorulása pedig az anyagi javakhoz való korlátozott lakossági hozzáférés miatt nem következett be. A társadalom feminizálódásának fogalma voltaképpen azt a mechanizmust írja le, amelynek során a hagyományosan „nőiesnek” tekintett társadalmi értékek – a családcentrikusság, az otthonosság, általában az intim, a magánszféra felértékelődése – elsődlegessé váltak a társadalmi többség számára. A szocializmus időszakában a politikai hatalom értéktelenné vált, a férfiakat a nőkéhez hasonló mértékben sújtotta a valós döntési pozíciókból való kizárás.21 Döntő társadalmi szembenállás alakul ki maga a társadalom és a totalitárius rendszer között, s ennek következtében felértékelődik a család és a magánélet szerepe. Mind a férfiak, mind a nők számára azok a célok és normák válnak dominánsakká, amelyeket általában a társadalom mint nőieseket definiál: boldog családi élet, a személyes, intim kapcsolatok fölérendelése a magas politikai vagy társadalmi pozícióknak. A politikai státust a jövedelem, a pozíció és iskolázottsági szint határozza meg, a társadalmi presztízs azonban inkább egyéni és erkölcsi értékfüggő. A családi élet egyfajta eszképizmus céljává és színterévé válik, s a szocializmus emancipációs erőfeszítéseivel szemben fennmarad a család hagyományos formája iránti „sóvárgás”.22 A család keretein belül fenntartott patriarkális rendszer a „kommunista hatalommal” szembeni – nők és férfiak számára – közös ellenkezést jelentette, megerősítve egyszersmind azt a magánéleti szférát, melyből az egyének igyekeztek kizárni az állami ellenőrzést.23

Az egyének és családok infantilizálása, illetve paternalista ellenőrzése sajátos, a többi országhoz képest drámaibb jelleget öltött Romániában, az 1966-ban bevezetett abortusztilalom miatt. A nemek közötti egyenlőség ideáljára épített diskurzussal párhuzamosan ugyanis a nők a nemzet gyarapításának kiszolgáltatottjaivá váltak. E kettősség és ellentmondásosság eredményeképpen a nők olyan kettős nemi szocializációban részesültek, amely egyszerre hirdette a biológiai kényszerek és determináltság alóli felszabadítás és a biológiai reproduktív képességnek való alárendelés ideológiáját.24

A szocialista ideológia által előrevetített családstruktúra-átalakulás valójában nem más, mint az életformák egyfajta modernizációs forgatókönyve. A modernizáció és az urbanizálódás a klasszikus szociológiai modellekben voltaképpen párhuzamosan, egymással kölcsönhatásban zajló folyamatok. A premodernről, a társadalmak, közösségek tradicionális szervezettségéről a modernre, urbánusra való áttérés a nagy szociológiai elméletekben olyan tényezőket implikálnak, amelyek szükségszerű változásokat idéznek elő a társadalmi formák és társadalomszervezés minden területén, így az egyének magánéletében is. Tönniesnél, Durkheimnél, Max Webernél és Marxnál a modernizáció egyformán a homogén, alacsony társadalmi differenciáltsággal jellemezhető közösségek heterogénné válásával és fokozott társadalmi munkamegosztással asszociálható.25 A városi életforma vagy más szóval az „urbanizmus” – a Chicagói Iskola képviselői számára – sajátos érték- és magatartásmintákat jelent, olyan normákat és viselkedésmodelleket, amelyek szükségszerűen és közvetlenül a „város” jellegzetességeiből származtathatók. Az urbánus települések szociológiailag heterogén, differenciált népessége, a fokozott társadalmi munkamegosztás, az elsődleges csoportok normatív ellenőrzésének hiánya, valamint a személytelen, felületes, átmeneti interperszonális kapcsolatok – Louis Wirth szerint – egyfajta patologikus, ún. „skizoid” városi személyiségtípus kialakulását eredményezik.26 Az urbanizáció – az elméleti modelleknek megfelelően – sajátos módon érinti a családok és általában az egyének magánéletének szervezési formáit. A modern nagyváros fogalmához – több szerző alapjában normatív megközelítésében – a társadalmi dezorganizáció, a patológia, az anómia jelensége társul.27 Míg a tradicionális közösségek elsősorban a primer, családi kapcsolatokon alapuló szervezetekre épülnek, a városi társadalom nagyobb, kiterjedtebb, de egymással esetleges, távoli viszonyban levő csoportokból áll. A modernizáció meggyengíti a hagyományos közösségek normatív, ellenőrző funkcióját, s ilyen vonatkozásban maga a család, illetve a rokonság is jelentős funkcióvesztésen megy keresztül. Az egyének mindennapjaiban a korábban domináns elsődleges kapcsolatok helyét és erejét a másodlagos, szekunder interperszonális viszonyok veszik át, a társadalom tagjai egy időben több csoporthoz tartoznak, és az élet egyre több területén a közszféra, szakosodott állami vagy piaci intézmények váltják fel az addig hagyományos és rokoni kötelékekben kidolgozott problémamegoldásokat. A városok társadalma elsősorban atomizáltságában és a csoportok között kialakult funkcionális és nem normatív kapcsolatokban különbözik a tradicionális közösségektől. A mindennapi életstratégiák, illetve a viselkedés szabályozása terén a kiterjedt rokonság helyét a szűkebb, nukleáris család veszi át.

A modernizációs és urbanizációs elméletek azonban – a kommunista ideológia nyilvánvaló törekvései és teleológiája ellenére – csak fenntartásokkal és megszorításokkal alkalmazhatók arra a társadalmi valóságra, amely a kelet-közép-európai országokban az állam erőteljes irányítása és ellenőrzése révén alakult ki. Az iparosítás nem a piac, illetve a gazdasági racionalitás törvényeit követte, hanem politikai és ideológiai imperatívuszoknak engedelmeskedett, miközben egyszerre akart a KGST-n belüli szereposztásból fakadó követelményeknek megfelelni, illetve teljes lakossági foglalkoztatást biztosítani. Az ún. „csinált”, monoindusztriális városok jelentik ennek egyik legnyilvánvalóbb következményét. A szocialista városok nem egy organikusan zajló urbanizációs folyamat eredményei voltak, hanem esetlegesen és ugyanakkor tömegesen bevándorolt csoportok közös lakhelyei s egyben a központosított hatalom által megvalósítani kívánt – munkahely általi – ellenőrzés optimális színterei.28 A szocialista iparosítást megelőzően nem beszélhetünk a szó klasszikus értelmében vett urbánus életmódmintákról, és valószínűleg a bevándorlás erőteljesen tömeges és hálózati jellege, illetve az egyre fokozódó hiánygazdaság miatt a modernizáció nem is alakulhatott az előrevetített módon és ritmusban. Mindezek a tényezők véleményünk szerint hozzájárultak ahhoz, hogy a családi, rokoni és korábbi közvetlen szomszédi kapcsolatok megőrizzék jelentőségüket és szerepüket az egyének mindennapjainak megszervezésében, miközben a család a totalitárius rendszerrel való latens szembeszegülés színterévé is vált.

A család tehát a szocializmus időszakában a társadalmi élet más dimenzióihoz hasonlóan nem az ideológiailag kívánatos, illetve a klasszikus modernizációs elméletek terminusaiban leírható változásokon ment keresztül. A nukleáris család, valamint a kiterjedt rokonság mindenekelőtt két lényeges funkciót töltött be: fontos és elsődleges szocializációs közegként szolgált a mindennapokban, és társadalmi tőkét jelentett a javakhoz és szolgáltatásokhoz való korlátozott hozzáférés kontextusában. S bár a primer, családi kötelékek által és mentén megszervezett életmódminták alapvetően rurális, tradicionális jellegűnek tekinthetők, úgy gondoljuk, a szocialista társadalmakban ezek elsődlegessége és központi szerepe mindenekelőtt nem a falu–város vándorlás mintaátörökítő mechanizmusaiban, hanem a család emocionális és ugyanakkor gazdasági, pragmatikus felértékelődésében gyökerezik.

Családi és rokoni kapcsolatok jelentésváltozása a falu–város migráció során

A szocialista időszak családstruktúrára, valamint a tágabb rokonsági kapcsolathálókra gyakorolt hatásának sajátos esetét jelentik az elsőgenerációs városlakók, hiszen az általuk leírt életpályák térben és társadalmilag egyaránt tipikus megnyilvánulásai a szocialista ideológia társadalomalakító, -modernizáló törekvéseinek. Az azonban, hogy a városban letelepedett falusi lakosság mennyire vált egyfajta életmódbeli modernitás hordozójává, a szociológusok körében nem egyértelmű. Az elsőgenerációs városlakókat „a modernitás felé történő átmenet” terminusaiban leíró szerzők29 a szóban forgó populációt egyfajta teleologikus modellben látják és láttatják, a „falusi szokások” végleges „elfelejtését”, azaz egy urbánussá válási célpontot jelölve ki számukra. „A városok ruralizálódásának” (más szerzőknél „rurbanizálódás” is olvasható a jelenség megnevezésére) fogalmát kidolgozó Ion Aluaş a nyolcvanas évek Kolozsvárjában „ruralizálódó szigeteket” fedez fel, azaz olyan életmódbeli elemeket tulajdonít elsőgenerációs városlakóknak, esetenként egész városnegyedeknek, amely életmódbeli sajátosságok a tömeges bevándorlás eredményei, illetve amelyek egyszersmind az urbanizálódott városi életformát is veszélyeztetik.30 Ebben a modellben a rurális, azaz többnyire autarchikus önellátásra törekvő és a javak cseréjén alapuló háztartásgazdaság, illetve a kiterjedt családi struktúra köré szerveződő életmódra szocializált egyének megváltozott körülményekkel találták szemben magukat a városba költözéskor. A mezőgazdasági munka és megélhetés – a kollektivizálás következtében történt – ellehetetlenítése, illetve a városi infrastruktúra által nyújtott lehetőségek a városi lakossá válást az egyének számára a felfelé történő társadalmi mobilitás legbiztosabb útjává tették.

„Ki maradt még otthon, falun?”

„Hát már így nemigen maradtak fiatalok… Csak az, aki nem tudott valamiért jönni… De mindenesetre, aki valamire képes volt, vagy valamire vitte a feje, hogy mondjam, aki intelligensebb volt, az mind bejött városra.”

Azt feltételezni vagy kijelenteni azonban, hogy a városi életmódminták között megjelenő tradicionális modellek egyértelműen a vándorlás következményei, úgy gondoljuk, túlságosan szimplista megközelítés. A rurális életmódminták egyirányú, egysíkú, falu–város migráció során történt „átörökítésének” modelljét cáfolja az az érv is, miszerint maga a tömeges vándorlás a falusi lakosság „legurbanizáltabb” – legmagasabban képzett, legfiatalabb, legmobilisabb – kategóriáit mozgósította.31

A korábban az ipari szektorban, az üzemekben alkalmazott falusi származású munkások mindazonáltal nem biztos, hogy ma is, a rendszerváltás utáni időszak fokozott kockázattényezői, a munkanélküliség, a szinte teljes mértékben eltűnt szociális biztonság közepette „sikertörténetként” mesélik el életpályájukat.32 A falu–város migrációt ösztönző és támogató szocialista rendszer problémamentesnek tekintette a rurális származású lakosság urbánus szocializálását, az újonnan érkezett egyének és családok gyakorlatilag korábbi kapcsolathálóikra támaszkodhattak.

A migráció folyamata, az információszerzés, a tájékozódás mozzanata, a beköltözés, illetve a különböző, városon található erőforrások (munkahely, lakás, fogyasztási javak) feltárása és megszerzése lényegében – az állam nyilvánvaló közvetlen érdekeltsége ellenére – spontánul, összehangolatlanul, egyéni stratégiák mentén zajlott.

„Az első hét osztályt ott végeztem, abban a faluban, ahol laktunk, s a középiskolát Járában. Vagyis ott csak elkezdtem, mert aztán átmentem a Brassaiba. Én ott végeztem a Brassaiban, estiben. Tizenegy osztályt nappalin és az utolsót az estin. Azért kellett Járába jöjjek, mert dolgozni kellett. Időközben férjhez mentem, tizenkilenc éves koromban, és megszületett D. […] ’70-ben végeztem, és ’71-ben már munkába is álltam, rögtön érettségi után. Akkor már mehettem végleges munkahelyre, mert addig csak szakképzetlenként dolgoztam, hogy el tudjam magam tartani. A végleges munkahelyet megtalálni, az már nehezebb volt, ott szükség volt egy kis „beavatkozásra. Kihallgatásra kellett menjek a párt megyei irodájába, mert hát nekem eltartásban volt egy gyerekem. Odamentem, s azt mondtam, hogy »nézze, én elvégeztem a líceumot, nekem van egy végzettségem, én nem dolgozhatok a TSZ-ben«. S akkor hívtak, úgy két hét múlva, adtak egy munkahelyet a Someşulban. Ott dolgoztam 2001-ig. ”

„Hiába voltunk akkor mi már összeházasodva, s már az első gyerekünk is megvolt, L. már hároméves volt, mert akkor is albérletben laktunk. Illegálisan, hát persze. De hát az is illegális volt, amit azután csináltunk. Hallottuk valakitől, aki ugyanabból a faluból volt, hogy vettek feketén egy lakást, csak az volt a baj, hogy nemigen lehetett kapni olyant, akinek legyen még egy lakása, és a másikat el akarja adni titokban. De aztán végül is így költöztünk be mi is. De hivatalosan csak 1989 után lakhattunk itt.”

A lakhelyváltoztatás, állásszerzés, lakáskeresés terén alkalmazott spontán, esetleges, ad hoc megoldások nagy része a család, a rokonsági vagy a közvetlen ismerősi/szomszédi hálózat köré szerveződött. A közvetítés szerepét felvállaló, a városi adminisztrációban és procedúrák között nehezebben tájékozódó egyének irányításának funkcióját ellátó intézmények hiányában a már letelepedett rokonok vagy volt szomszédok olyan erőforrássá, társadalmi tőkévé váltak, amely nemcsak a migráció lebonyolítását segítette elő, hanem egyszersmind szocializációs közegként is működött.

„Nem is tudom, hogy mi volt annak idején velem. Miután bejöttem a lakásba, bezártam magam után az ajtót, s egyet kattant a zár, összerázkódtam, s elkezdtem reszketni. Na, hát nem voltam hozzászokva, hogy be legyek zárva. Mintha végig azt éreztem volna, hogy megfulladok, vagy valami ilyesmi, vagy hogy a falak rám omlanak. És ez elég sokáig tartott. Emlékszem, amikor mentem haza az anyámhoz, még megkérdezte: »Mi van veled, nem érzed jól magad? Olyan sápadt vagy. Beteg vagy, vagy ver az urad?« És ezt még mesélték mások is, például a Monostoron laktak unokatestvéreim, vagy a férjemnek a bátyja, velük úgy tartottuk a kapcsolatot.”

Annak ellenére tehát, hogy alapvetően néhány jellegzetes motívum – tanulás, munkavállalás, családtag követése – húzódott meg a városba költözés folyamata mögött, a migráció során megtett lépések – interjús tapasztalataink alapján – elsősorban hálózati jellegűek voltak, azaz távolabbi rokonsági, szomszédi, más szóval szekunder kapcsolatokba ágyazódtak. Nem rendelkezünk ugyan mennyiségi adatokkal a beköltözési procedúra során felhasznált kapcsolati tőke jellegére és arányára vonatkozóan, mégis, az interjúkészítés során, a különböző viszonyoknak tulajdonított jelentések és jelentőségek alapján, valamint a regisztrált életútinterjúkra alapozva úgy gondoljuk, mindenekelőtt a „gyenge kötések”33 játszottak szignifikáns szerepet a sikeres migrációban. A korábbi „falubeliekkel”, szomszédokkal, ismerősökkel és már letelepedett távoli rokonokkal való viszony – primer kapcsolatokkal szembeni – felértékelődésének oka egyébként könnyen belátható: az otthon maradt szülők (a migránsok ugyanis többnyire fiatalok voltak) érdemben semmit nem tehettek a letelepedési procedúra felgyorsításáért. Szerepük az életút későbbi állomásain nő meg, különösen a családalapítást, valamint lakásvásárlást követő időszakban, amikor a háztáji termékek, élelmiszerek, valamint a gyermekek nyári vakációztatása jelentős anyagi segítséget jelentenek. A szülői ház, illetve a hozzá tartozó ingatlanok megőrzése és művelése több interjú tanúsága szerint egyfajta „biztonsági háló” szerepét is betöltötte: megmaradt annak a helynek, ahová a mobilitási stratégia esetleges kudarca esetén vissza lehet térni. A többnyire azonos korcsoportba tartozó migránsok és távolabbi rokonaik (unokatestvérek), „volt falubeliek” kétszeres funkcióval rendelkező közösségeket34 hoznak létre: egyszerre jelentenek egymásnak kölcsönösen társadalmi tőkét és szocializációs közeget. A kolozsvári „volt falubeliek” fokozatosan egymás életvilágainak részévé válnak.35

„Én Nagyszebenben születtem, mert akkor éppen ott voltak a szüleim, de aztán nemsokára falura költöztünk. Ott voltam egészen ’53-ig, amikor férjhez mentem, s azóta lakom Kolozsváron […]. Én szegény családba születtem, nem voltak lehetőségeink, s azért kellett költözzünk. Összesen hat testvérem volt, mind bejöttek városra. Kolozsváron lakott az egyik nagybátyánk, úgy tudtunk idejönni. […] Volt valami ismerősünk is, régebb, annak idején még a lányok bejöttek szolgálni falvakról városi családokhoz, s akkor így volt Kolozsváron falubelink is, s így határoztam el én is, hogy megpróbálom. Azután egy ideig egy cukrászdában dolgoztam, egy ismerősöm szólt, hogy mehetek oda, ha akarok, mert van ott egy hely, s így eltelt egy év. […] Annak a nagybácsimnak, akit az előbb mondtam, a felesége a szomszéd faluból volt, s rajta keresztül ismertem meg keresztanyám egy unokatestvérét, akihez hozzá is mentem. Tehát ő is odavalósi, székelyföldi. Rokona volt annak a nagybátyámnak, s egyszer hazajött a katonaságból látogatóba, s így ismerkedtünk meg. Azután tartottuk a kapcsolatot, s bejött ő is Kolozsvárra.”

„Otthon, Vâlcelében, szimultán osztályokba jártunk, úgyhogy nekem mindig volt egy testvérem osztálytársam. Apám a polgármesteri hivatalban dolgozott, ezért tudtunk mi járni óvodába, ott láttam egyedül igazi játékokat. […] Otthon elvégeztem hét osztályt, s azután felvételiztem Kolozsvárra a tanítóképzőbe. Elképzelheted, milyen ismereteim voltak akkor, az egyetlen szakképzett tanár otthon a faluban a matematikatanár volt. Jóval elmaradtam azok mögött, akik az általános iskolát városon végezték, de mégis saját erőmből, anélkül, hogy valaki segített volna, tanultam, és sikerült. Pedig nagyon nagy volt a konkurencia, és nagyon nehéz volt a felvételi ’63-ban. Nagyon boldog voltam, de nem tudtam, hogy életem legnehezebb éve következik. A szüleim nem tudtak segíteni, nem tudtam kvártélyba menni, még napi egy étkezést sem tudtak biztosítani. S akkor valami távoli rokonunk, aki le volt kötelezve apámnak, befogadott, de nem aludhattam a matracon, mert félt, hogy elrontom a rugókat. Akkor megbetegedtem egy életre, még ma is érzem a hatását. Kéthetente mentem haza, gyalog, mert nem volt pénzem buszjegyre, olyankor hoztam egy-egy szatyor krumplit, s abból éltem egy hétig.”

„Akkoriban már nyolc éve dolgoztam a RomTelecomnál, kapusként, de még mindig ingáztam. Nem volt nehéz, én szerettem, de amikor az ember már elér egy kort, akkor már le akar telepedni, akar ő is egy házat, ami az övé. S akkor megházasodtam, elvettem egy kolozsvári lányt, s így odaköltözhettem hozzájuk, kaptam kolozsvári buletint [személyi igazolványt – G. R.] is.”

A városba költözés legfontosabb következménye az elsőgenerációs nukleáris családok életvilágában, közvetlen környezetében bekövetkezett változások, tulajdonképpen egyfajta „helycsere” a primer és a szekunder kapcsolatok fontossága és jelentősége között. Míg a tradicionális közösségekben elsősorban a közvetlen család az, amely egyszerre funkcionál erőforrásként és szocializációs közegként, ezt a szerepet a városba költözés után – a fizikai távolság, illetve a funkció betöltésének képtelensége miatt – másodlagos kapcsolatok veszik át.

A tágabb társadalmi-gazdasági kontextus sajátosságai többnyire hasonló folyamatokat idéznek elő az urbánus származású, tradicionális viselkedésmodellekre közvetlenül nem szocializált egyének és családok életében is, nevezetesen a magánélet, az intim szféra felértékelődését, valamint a gazdasági, munkaerőpiaci tranzakciók társadalmi beágyazottságának fokozódását. A társadalmi kapcsolathálók mindennapi életben betöltött szerepének növekedése ugyanis véleményünk szerint gyakorlatilag független azoktól a rurális magatartási formáktól, amelyekkel a városi lakosság a migrációt követően kapcsolatba lépett, más szóval a „gyenge kötések” mozgósítása nem egyfajta „rurális beidegződés”, „szokás” és szocializált viselkedés. A társadalmi tőkefajták központi szerepe a gazdasági kontextus sajátosságaival magyarázható.

A szocialista hiánygazdaság, a javakhoz és szolgáltatásokhoz való korlátozott hozzáférés a társadalmi tőke felértékelődését, a rokoni, szomszédi, ismerősi kapcsolatok előtérbe kerülését valójában az egész társadalom szintjén előidézte.36 A rokonsági, illetve távolabbi viszonyrendszer a legkülönfélébb gazdasági tranzakciók, mobilitási stratégiák és hétköznapi gyakorlatok szervezőelvévé vált a városi származású egyének számára is. Piac hiányában az állam ugyanis nem volt képes optimálisan működtetni azokat az intézményeket, amelyek a javakat és szolgáltatásokat az egyénekhez kellett volna hogy eljuttassák, így lehetett szükség az erőforrás-szerzési stratégiákba beiktatott új elemekre – az emberi kapcsolatokra.

A rendszerváltást követően a fokozatosan kialakult piaci mechanizmusok révén – adott termékekhez és szolgáltatásokhoz való hozzáférés esetében legalábbis – csökkent a kapcsolatok szerepe, bár az adminisztrációs procedúrákban ezek továbbra is jelen vannak. Ennek ellenére a már említett kolozsvári kérdőíves vizsgálat adatai alapján elmondható, hogy nem beszélhetünk szignifikáns eltérésről falusi és városi származású lakosság „korrupciós” stratégiái között.37

Feltehetően más dinamikájú volt azonban a családi és rokoni kapcsolatok átalakulási folyamata. A nyugati társadalmakkal való megnövekedett kontaktusok eredményeképpen új modernizációs és urbanizációs modellek váltak hozzáférhetővé a romániai társadalom tagjai számára: addig nemcsak ismeretlen, hanem gyakorlatilag kivitelezhetetlen szabadidőtöltési minták váltak követendővé. Megnőtt az egyének és családok számára az idővel és térrel való gazdálkodás lehetősége és szabadsága, egyéni stratégiák kidolgozása vált lehetővé – mindez azonban a gazdasági, anyagi kényszerek „újszerű” korlátai között. Urbánus és modern életmódmintává vált a kiterjedt baráti kör fenntartása, a találkozások gyakoriságának és intenzitásának növelése, középosztályi modellként egyre hangsúlyosabban jelent meg minden olyan fogyasztói magatartás, amely a piaci intézmények szolgáltatásait vette igénybe, és amely – az autarchiára törekvő gazdálkodás ellenpólusaként – a háztartás tagjainak szükségleteit a közszféra szereplői révén elégíti ki.

A rokoni kapcsolatháló mint szocializációs közeg, azaz mint érték-, norma- és érdekközösség nem tekinthető az elsőgenerációs városlakók „kulturális” differentia specificájának. Annak ellenére, hogy egy „tradicionális kultúra” hordozójának tekintett népesség – a falusi származású városiak – esetében feltételezhető volt, hogy a rurális magatartási minták fenntartása a kiterjedt és intenzív családi és rokoni viszonyrendszerben is tetten érhető lesz, a kolozsvári adatfelvétel eredményei ezt cáfolják.

Minthogy a kolozsvári elsőgenerációs városlakók a minta tanúsága szerint statisztikailag szignifikánsan idősebbek az urbánus származású alpopulációhoz viszonyítva, és ugyanakkor az életkor változó jelentős hatással bír a különböző magatartástípusok gyakoriságának meghatározásában, soron következő elemzéseink csak a 45. életévet betöltött mintarészre vonatkoznak.38 A rendelkezésünkre álló mennyiségi adatok alapján megállapíthatjuk, hogy az elsőgenerációs városlakók esetében nem megerősíthető a „sajátos rokoni társadalom” hipotézise, azaz a családi és rokonsági kapcsolatháló nem játszik jelentősebb szervezőelv-szerepet a falusi származású egyének mindennapjaiban, mint a városon születettek esetében. Megvizsgáltuk azt az arányt, amelyet a rokoni, baráti és ismerősi kapcsolatok képviselnek a megkérdezettek teljes kolozsvári viszonyrendszerében, és arra a következtetésre jutottunk, hogy a rokoni kapcsolatháló kiterjedését tekintve nincs statisztikailag szignifikáns eltérés a két alpopuláció között.39

Más szóval nem megalapozott az a feltételezés, miszerint a falusi származású egyének „átörökítették volna” a család „tradicionális kultúrában” játszott szerepét, rokoni viszonyaikra építve mindennapjaikat. Mi több, a 45 éves és annál idősebb lakosságot tekintve a kolozsvári kapcsolattartás gyakorisága szignifikáns eltérést mutat falusi és városi származásúak között az alábbi esetekben: a szűk családi kör tagjaival, valamint a távolabbi kolozsvári rokonsággal az elsőgenerációs városlakók szignifikánsan ritkábban találkoznak, mint a városi származású megkérdezettek (p = 0,000, valamint 0,035). Számos adat cáfolja tehát azt a hipotézist, hogy a családi és rokoni viszonyrendszerek egyéni életvilágokon belüli elsődlegessége sajátosan „elsőgenerációs kulturális vonás” lenne. Nincs szignifikáns eltérés továbbá falusi és városi származású, 45 évnél idősebb egyének között a háztartások közötti kölcsönös segítségnyújtás igénylésében és felajánlásában sem.40 Azok között, akik mégis implikáltak a fenti típusú kölcsönös segítségnyújtások valamely formájában, a háztartásban segítők esetében van szignifikáns összefüggés: az elsőgenerációs városlakók inkább távolabbi kapcsolataikat „mozgósítják” ilyen esetekben. A megkérdezett falusi születésű kolozsváriak esetenként „gyérebb” és „kevésbé intenzív” rokoni kapcsolathálója véleményünk szerint, de a rendelkezésünkre álló adatok által nem bizonyíthatóan, döntő részben magyarázható a rendszerváltás után eltelt időszakban lezajlott, falura való visszaköltözési jelenséggel.

A statisztikai elemzés egy további szakaszában azt feltételeztük, hogy a mindennapok tevékenységeiben – mind emocionálisan, mind pedig pragmatikusan – „igénybe vett” családi és rokoni kapcsolatok, a primer kapcsolatháló kiterjedése és intenzitása olyan változókkal függ össze, amelyek az egyének társadalmi struktúrán belül elfoglalt pozíciójára, azaz bizonyos értelemben egyfajta osztályhovatartozásra utalnak. Jelen tanulmány keretében a gazdasági-társadalmi státus mindössze három lehetséges mutatóját vettük figyelembe: a megkérdezett háztartása által birtokolt fogyasztási javak számát, az egy főre eső jövedelmet, illetve az egyén iskolai végzettségét.

A táblázatokban foglaltakon kívül elmondható, hogy statisztikailag szignifikáns összefüggés áll fenn a megkérdezett jövedelme és a kolozsvári rokoni kapcsolatháló kiterjedése között: mennél magasabb az egyén háztartásában az egy főre eső jövedelem, a megkérdezett annál kisebb kiterjedésűnek érzékeli rokoni viszonyainak arányát a teljes kapcsolathálón belül (p = 0,02). Ezzel analóg módon: mennél magasabb a megkérdezett háztartása által birtokolt javak száma, annál kisebb a kolozsvári barátokkal való kapcsolattartás intenzitása (p = 0,001).

A fentiekben bemutatott mennyiségi adatok és eredmények lényegében megerősítik azt a feltételezést, hogy a tradicionálisnak, rurálisnak nevezhető családi és rokonsági minták a kolozsvári falusi származású lakosság sajátos „kultúráját” képeznék. Ehelyett, véleményünk szerint, inkább az anyagi, gazdasági, társadalmi helyzet, azaz feltételezhetően egyfajta alakulóban levő osztályhovatartozás erőteljesebb befolyása figyelhető meg a különböző típusú kapcsolatok kiterjedésének és intenzitásának alakulására. Az elemzés alapján hamisnak tekintjük azt az alapvetően esszencialista szemléletmódot, amely sajátos, állandó, térben és időben egységes, differenciálatlan „kultúrát” tulajdonít elsőgenerációs, azaz falusi származású városiaknak, azzal érvelve, hogy nem annyira a fiatalkorban szocializált viselkedésminták és normák, hanem sokkal inkább a rendelkezésre álló erőforrások volumene határozza meg azt a mértéket, amelyben az egyének mindennapjaikban „bezárkóznak” primer kapcsolathálóikba. A baráti, ismerősi kapcsolatok fenntartása erőforrásigényes, mint ahogyan az urbánus életmód általában is az, ehhez képest a kölcsönösségen alapuló rokoni, családi kapcsolatok szabadidős és kikapcsolódási közegként való „használata” a társadalmi struktúra alsóbb kategóriáiban elhelyezkedők esetében domináns. A családi és rokoni viszonyok egyszerre bírnak kapcsolati tőke és szocializációs közeg jelentéstartalommal, illetve funkcióval, különösen azok számára, akik – társadalmi, gazdasági helyzetükből kifolyólag – nem képesek erőforrást fordítani „modern”, „urbanizált” életmódminták követésére.

JEGYZETEK

 1.Elsősorban a nyugat-európai és észak-amerikai társadalmakra, másrészt pedig mindazokra a típusú politikai és társadalmi berendezkedésekre gondolunk, amelyeket – már a megnevezési politika terminusaiban is interpretálható – „Második”, illetve „Harmadik Világnak” neveznek.

 2. Ahogyan Hall hasonló – The West and the Rest – című könyvfejezetében megfogalmazza.

 3. Hall, Stuart: The Work of Representation. In: Hall, S. (red.): Representation. Cultural Representations and Signifying Practices. Sage, 1997. 277.

 4. Csepeli György: Szociálpszichológia. Osiris Kiadó, Bp., 1997. 522–523.

 5. Vö. pl. Lucassen, Leo: The Power of Definition, Stigmatisation, Minoritisation and Ethnicity Illustrated by the History of Gypsies in the Netherlands. The Netherlands Journal of Social Sciences, 1991. 27 (2), 80–81.

 6. Watson, Peggy: (Anti)feminism after Communism. In: Oakley, Ann and  Mitchell, Juliet (red.): Who’s Afraid of Feminism? Seeing Through the Backlash. The New Press, New York, 1997. 144–161.

 7. A falusi lakosság egy részének városba vándorlása egyszerre két síkon is interpretálható: az intenzív szocialista iparosítás megvalósítása fokozott munkaerő-szükségletet alakított ki, a társadalom pedig leginkább az addig többnyire háztartásbeli nőkben, valamint a falusi lakosságban rejlő munkaerő-potenciált aknázhatta ki. Az, hogy ez a folyamat összehangolható volt a minden állampolgár számára kötelező munkavállalással, illetve a vállalatokon keresztül megvalósítható lakosságellenőrzéssel (L. Andrusz, Gregory: Structural Change and Boundary-Instability. 64. In: Andrusz, Gregory–Harloe, Michael–Szelényi, Iván (red.): Cities After Socialism. Urban and Regional Change and Conflict in Post-Socialist Societies. Blackwell, London, 1996) és nem utolsósorban a különböző társadalmi kategóriák közötti határvonalak eltörlésének ideológiai imperatívuszával (Kligman, Gail: Politica duplicităþii. Controlul reproducerii în România lui Ceauşescu. Editura Humanitas, Buc., 2000. 29–33.), ez annál hatékonyabbá tette az egész szocialista modernizációs projektet.

 8. Lásd a különböző társadalmi kontextusokban eltérő súlyú másságok dinamikájának leírásához Magyari-Vincze Enikő: Diferenþa care contează. Diversitatea social-culturală prin lentila antropologiei feministe. Desire, Cluj, 2002.

 9. Mindevvel nem állítjuk azt, hogy a szocialista ideológia egalitárius törekvése, az osztálynélküliség és a teljes egyenlőség megvalósult volna a romániai társadalomban, de az erőforrásokhoz való hozzáférést a pártállamhoz való közelség strukturálta.

10. Elég olyan fogalmakra, konstruált társadalmi kategóriákra gondolni, mint a dzsentri, újgazdag, „felkapaszkodott”, parvenü, bevándorló stb.

11. A városi származású kolozsváriak elsőgenerációs lakosokra vonatkozó diskurzusait nem vizsgáltuk tudományos módszerességgel, az erre vonatkozó információk, adatok rapszodikusabb terepmunkaszakaszok, interjúkészítések és részt vevő megfigyelések eredményei.

12. A kolozsvári Monostor a város legnagyobb, tömbházakból álló, a szocializmus idején egy korábbi falu helyére épített lakónegyede, s mint ilyen a lakosok köztudatában magának a szocializmus modernizációs projektjének, az iparosításnak és az urbanizációnak a kollektív szimbóluma.

13. Troc, Gabriel: „A blokkok mögött”, avagy a munkásnegyedek jelenlegi állapotáról. WEB, 2003. 11. 11.

14. Troc: i. m. 13.

15. Az adatfelvételt a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Szociológia Tanszékének tagjai végezték, 2002. június 20. és július 10. között került rá sor. A minta 923 elemű, és Kolozsvár felnőtt lakosságára reprezentatív a nem, kor és a városi térbeni eloszlás változók szerint. Jelen tanulmányban egyébként a mennyiségi adatokon kívül egy kolozsvári interjúzáson és részt vevő megfigyelésen alapuló minőségi vizsgálatra is épül. A szöveg folyamán idézett interjúrészletek ebből a kutatásból származnak

16. A kérdőívben megfogalmazott kérdésben arra kértük a válaszadókat, egy megadott listáról válasszák ki azt a két okot, amiért elsősorban és másodsorban diszkriminatív attitűdöt tapasztaltak.

17. Neményi Mária: Miért nincs Magyarországon nőmozgalom? In: Hadas Miklós (szerk.): Férfiuralom. Írások férfiakról, nőkről, feminizmusról. Replika Könyvek, Bp., 1994. 237.

18. Egyébként maga Engels is a férfi és nő szembenállásában vélte a történelem első és legalapvetőbb osztályellentétét felfedezni (idézi Kuropka, Joachim: A nők emancipációja mint társadalmi racionalizáció. A családi kapcsolatok totalitárius viszonyok közötti átalakulásának kérdéséhez. In: Horváth Sándor–Pethő László–Tóth Eszter Zsófia [szerk.]: Munkástörténet – munkásantropológia. Napvilág Kiadó, Bp., 2003. 115.). Természetesen tudatában vagyunk annak, hogy egy politikai rendszer működésének megértésében az ideológiát kidolgozók műveinek olvasása keveset jelent, mégis, a fenti álláspontot mindazzal összevetve, ami a kelet-közép-európai társadalmakban ezen a téren történt, fontos kiindulópont lehet.

19. Miroiu, Mihaela–Popescu, Liliana: Condiþia femeilor din România – între tradiþie şi modernitate. In: Popescu, Liliana (red.): Gen şi politică. Femeile din România în viaþa publică. PNUD, ANA, Buc., 1999. 3.; Neményi: i: m. 238–240.

20. Spéder Zsolt: Háztartásgazdaság: 0–24 óráig. Ökotáj, 1994. Tavasz. 21–22.

21. Miroiu–Popescu: i. m. 13.

22. Neményi Mária–Kende Anna: Anyák és lányok. Replika, 1999. 35. 119.

23. Šiklová, Jiøina: Different Region, Different Women: Why Feminism Isn’t Successful in the Czech Republic. In: Feischmidt Margit–Magyari-Vincze Enikő– Zentai Violetta (red.): Women and Men in East European Transition. Summer School, Cluj, July 23–28. 1996. EFES, Kolozsvár, 1997. 35–36.

24. Kligman: i. m. 29–33.

25. A közösségről társadalomra való áttérés – Tönnies modelljében – annak a következménye, hogy a normák, szokásjog, íratlan szabályok, közösségi ellenőrzés, közvetlen, intim kapcsolatok elsődlegességének helyét egy bonyolultabb, formális, hivatalos szabályokon és ugyanakkor távolabbi, esetlegesebb emberi viszonyokon alapuló társadalmi szervezési forma veszi át. Durkheim a modernizáció lényegét a szolidaritás mechanikus jellegéről az organikusra való áttérésben látja, mely folyamatot elsősorban a társadalomban megnövekedett munkamegosztás generálja. Míg a tradicionális közösségekben a mechanikus szolidaritás vagy a kohézió az egymással intenzív kapcsolatban levő egyének érték-, hit- és normaközösségében valósul meg, addig az organikus szolidaritás kialakításához már az egyének és csoportok kölcsönös funkcionális függésére és ugyanakkor formális szabályokra van szükség. Weber ideatikus modelljében a modernizáció voltaképpen egyfajta racionalizálódási folyamat: a tradicionális, szokásjogon alapuló hatalom helyét bürokratikus szervezettségű, formális, racionális adminisztráció veszi át.

26. Wirth, Louis: Az urbanizmus mint életmód. In: Szelényi Iván (szerk.): Városszociológia. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp., 1973. 52.

27. L. Wirth: i. m.; Nemes Ferenc–Szelényi Iván: A lakóhely mint közösség. Akadémiai Kiadó, Bp., 1967. 9–11.

28. Smith, David: The Socialist City. In: Andrusz, Gregory–Harloe, Michael–Szelényi, Iván (red.): Cities After Socialism. Urban and Regional Change and Conflict in Post-Socialist Societies. Blackwell, London, 1996. 72–73.

29. L. pl. Kemény István: Velük nevelkedett a gép. Vita Kiadó, Bp., 1990; Hosu, Ioan: Imigranþii rurali din Cluj-Napoca. WEB 1997. 6–7.

30. Aluaş, Ion: Sociologia comunităþilor. Studia (Sociologie), 1998. 20–22.

31. Zaszlavszkaja, T. I.: A falusi lakosság városba településének társadalmi funkciói. In: Szelényi Iván (szerk.): Városszociológia. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp., 1973. 98.

32. Az élettel való elégedettség nyilvánvalóan többdimenziós fogalom, és ennek mindössze csak egyetlen aspektusát jelenti az egyén saját gazdasági-anyagi helyzetének szubjektív megítélése (Lengyel György–Janky Béla: A szubjektív jólét társadalmi feltételei. Esély, 2003. 1.). Ennek ellenére úgy gondoljuk, hogy a szubjektív gazdasági jólét megítélése megbízható mutatója az élettel való elégedettségnek (Lengyel–Janky: i. m.). A már említett kolozsvári kvantitatív adatfelvételben arra kértük a válaszadókat, egy 1-től (szegény) 10-ig (gazdag) terjedő skálán helyezzék el önmagukat aszerint, hogy milyennek ítélik meg relatív anyagi helyzetüket. Tekintettel arra, hogy egyrészt a mérési adatokból kiderült, az elsőgenerációs városlakók statisztikailag szignifikánsan idősebbek, másrészt pedig az életkor jelentős hatást gyakorol a szubjektív jólét felmérésében, következő kijelentésünk a 45 év fölötti mintára vonatkozik. Eszerint megállapítható, hogy a falusi származású kolozsváriak szignifikánsan rosszabbnak ítélik meg gazdasági helyzetüket, mint a városon születettek. Ez az eltérés önmagában nem elégséges annak feltételezésére, hogy a falu–város migrációt, annak társadalmi mobilitási hozadékát néhány évtizednyi távolságból véglegesen megítélhessük, de a klasszikus „sikertörténet”-narratívát mindenképpen megkérdőjelezi. Kiegészítésképpen csak annyit, hogy a mintában s egyáltalán az eddigi vizsgálatban nem volt alkalom azokat vizsgálni, akik a rendszerváltást követően visszaköltöztek származási helyükre.

33. Mark Granovetter elméletében a „gyenge kötések” – távoli rokonok, ismerősök, szomszédok – szignifikánsan nagyobb hatékonysággal mozgósíthatók a társadalmi mobilitás sikeres megvalósításában, mint a „közeli” kapcsolatok (Granovetter, Mark: The Strength of Weak Ties. American Journal of Sociology, 1973. 371–374.). Az idézett tanulmányban egyébként a szerző a Chicagói Iskola több olyan képviselőjére hivatkozik, akik a modernizáció és urbanizáció folyamatát a „szekunder kapcsolatok” vagy „gyenge kötések erejével” magyarázzák.

34. Herbert Gans az azonos korcsoportba tartozók közösségét „peer group society”-nek nevezi (Gans, Herbert: The Urban Villagers. Group and Class in the Life of Italian-Americans. The Free Press, New York, 1965. 89–91.).

35. Schütz életvilág-fogalma a valóság azon szegmensére, szeletére vonatkozik, amely közvetlenül hozzáférhető az egyén számára, és ugyanakkor az az interszubjektív közeg, amely az egyén számára adottként, megkérdőjelezetlenként és egyértelműként adott (Schütz, Alfred–Luckmann, Thomas: Az életvilág struktúrái. In: Hernádi Miklós (szerk.): Fenomenológia a társadalomtudományokban. Gondolat Könyvkiadó, Bp., 1984. 269–270.).

36. Verdery, Katherine: What Was Socialism and What Comes Next? Princeton University Press, Princeton, 1996. 19–21.

37. A kérdés tétje – könnyen belátható – az volt, hogy megmérjük, elsődlegesebb-e az elsőgenerációs „ügyintézés-megsürgetési” stratégiái tekintetében a „kapcsolatok”, „ismeretségek” szerepe a korrupció egyéb formájával – például a megvesztegetéssel, éttermi meghívással stb. – szemben. Az adatok tükrében elmondható, hogy a két összehasonlított alpopuláció tagjai megközelítőleg azonos arányban élnek a különböző megoldásokkal.

38. A 45 év – határként – való megjelölése nem önkényes, hanem a két alpopuláció életkoreloszlását vizsgálva ez az életév tűnik szignifikáns töréspontnak az életkorbeli eltérésben.

39. Megjegyzendő, hogy a kérdőív alkalmazása során a megkérdezetteknek diszkrét (azaz nem intervallum-) becslést kellett adniuk arra, hogy hány személlyel tartanak fenn különböző típusú – rokoni, baráti, szomszédi, ismerősi stb. – kapcsolatokat.

40. A feltett kérdés arra vonatkozott, hogy 1) amíg elutaznak, vigyáz-e valaki a lakásra, 2) szokott-e valakinek a lakására ügyelni, illetve 3) segít-e valaki, kölcsönösségi alapon, a háztartási munkák elvégzésében.